Új Néplap, 1991. október (2. évfolyam, 229-255. szám)

1991-10-17 / 244. szám

I 4 A szerkesztőség postájából 1991. OKTÓBER 17. Felelősség ide, felelősség oda, ki fizeti a kárt? A magyar autósok megpró­báltatása az utóbbi években hat­ványozottan emelkedett. Körvo­nalazódnak az új gépkocsiadó vészjósló fellegei, noha még frissek a kötelező gépjármű-fe­lelősségbiztosítással ejtett se­bek. Fizetünk mint a katonatiszt, ezzel szemben elvárnánk, hogy a káresettel kapcsolatos ügyinté­zés színvonala is emelkedjen. Esetemben, mely a következő, nem ezt tapasztalom. Parkírozó gépkocsimba sza­ladt egy személygépkocsi, és sajnos 20 ezer forint károm ke­letkezett. A károkozó a szélvé­dőmön hagyta ugyan a nevét, cí­mét, így este felkereshettem a lakásán, de nem sokat értem el vele, mivel a betétlapján nem is­merte el a vétségét - mondván, hogy egy szabálytalanul közle­kedő kerékpáros miatt ment bele a kocsimba. A kerékpáros vi­szont elkarikázott! No itt kezdő­dik a probléma. Keressem meg a kerékpárost, és azon hajtsam be a követelésem - mondták az AB- nál. Közben megtudtam, hogy a kárt okozók biztosítási díját emelni fogják. Ha pedig így lesz, a kárt okozók még kevésbé adják a betétlapjukat és ismerik el a felelősséget. Kerékpárosokra, járókelőkre hivatkoznak majd, akiknek közben nyoma veszett. Józan ésszel nem tudom fel­fogni, hogy ez így van rendjén, ilyen lenne a biztosítási szabály. Megvan az, aki összetörte a ko­csimat, ennek alapján fizesse­nek. Úgy vélem, a különböző biztosítók belső szabályai ellen­tétesek a törvénnyel, vagy csak egy bürokrata, lelketlen kárszak­értőt fogtam ki? - írta többek kö­zött Molnár Mihály jászberényi olvasónk, segítségünket remél­ve. * * * Molnár Mihály sérelmét jo­gosnak tartjuk - noha nem a kár­szakértő esetleges jó vagy rossz­­indulatán múlik, hogy ilyen eset­ben fizet vagy sem a biztosító. Sajnos a kárt okozó gépkocsitu­lajdonos nem ismerte el a vétsé­gét, így egyértelmű a válasz. Ha azonban előkerülne, netán ön­ként jelentkezne a kerékpáros, és háztartási vagy egyéb biztosí­tása alapján fizethetne a biztosí­tó, megtérítenék a kárt. Olvasónk helyzete olyan problémára hívja fel a figyelmet, mely mindenképp megoldásra vár, hiszen a kárt okozók felelős­ségbiztosítási díjának emelésé­vel - 1993-ban lép életbe - még­­inkább elszaporodhatnak az ilyen és ehhez hsonló, cserben­­hagyásos esetek. Egyelőre csu­pán azt tanácsolhatjuk, hogy kártérítési igényével forduljon a bírósághoz. (A szerk.) r A rászorulókon segítsünk A jászladányi piacról megjelent október 10-i kép késztetett arra, hogy néhány sor erejéig tollat fogjak. Sajnos nemcsak a kép le­hangoló, hanem az is, hogy a piac és a vásártér gazdája egy anyagilag jól álló és több évtizede működő bolt tulaj­donosa lett. Ezenkívül felme­rült bennem a kérdés, hogy a polgármesteri hivatal a hely­pénzszedésre miért nem al­kalmazott egy kisnyugdíjast, vagy olyan embert, akinek nincs munkahelye, de még munkanélkülis-egélyben sem részesül? Bízom a jelenlegi polgár­­mester körültekintő dönté­sében, mely az ilyen és ehhez hasonló ügyekre is kiterjed. K. H. Jászladány A korszerűsítéssel az otthon lakóit szolgálják Az építkezés a kezdeténél tart. A kivitelező, a szolnoki TI­­MEP még finomít a terveken, a szorgos alapozási munka azon­ban már mutatja, hogy valami jelentős készül. ígérete annak, hogy szűk egy esztendő múlva új, 300 adagos konyhája, nagy teljesítményű mosodája és egy újabb pavilonja lesz a jászberé­nyi szociális intézetnek. E kor­szerűsítés, hiánypótlás tulajdon­képpen szükségessé vált, mivel az év elején az intézet egyik ré­sze - ahol a konyha és a mosoda volt - visszakerült az egyházhoz. Ugyanilyen sorsra jutott az idő­sek klubja és a Faiskola úti gon­dozottak háza, ahol a zsúfoltság miatt a korábbiaknál is nehezeb­bé vált a munka. Az önkormányzat pályázatot írt ki a beruházás megvalósításá­ra, s az ebben meghatározott kö­vetelményeknek a szolnoki TI­­MEP felelt meg legjobban. Az elkezdett beruházás költsége 27 millió 580 ezer forint, ez azon­ban csak egy indulási alap. Az áfa, a különböző berendezések és a területelőkészítés költségé­vel együtt a jelentős beruházás várhatóan 45 millió forintba ke­rül. A szociális intézet az új léte­sítményekkel - jövő év október végétől - az eddiginél is megfe­lelőbb körülmények között foly­tathatja áldásos munkáját. Gaz­dagabb lesz a 300 adagos kony­hával, a hozzá tartozó kiszolgá­ló-helyiségekkel és a nagy telje­sítményű mosodával; egy- és kétágyas szobákkal - ezen belül házastársi lakószobákkal - elké­szül egy újabb pavilon. Az inté­zet dolgozóinak munkáját könnyíti, de végső soron az ott­hon idős lakóinak érdekeit szol­gálják az épülő öltözők, mosdók, karbantartóműhelyek, raktárak és irodák is.- illés -Folyamatosan újjávarázsoljuk a házat A szolnoki Gutemnberg tér4. számú, csaknem 80 éves ház ere­detileg, „fénykorában” pénz­ügyőrlaktanya, az ötvenes évek közepén egyetemi diákotthon, 1957 óta pedig lakóház. Tehát 1957-ben kezdődött el az épület és 31 lakásának IKV-s korszaka. A hetvenes évek elejétől (?), kö­zepétől három hullámban szen­vedtük meg az IKV felújítási lá­zát, de minden eredmény nélkül. Az IKV „akarom meg nem is” hozzáállása, valamint két lakó ellenvetése miatt az utolsó re­ményünk is elhamvadt - 1986 táján. E ház elhanyagoltságáról, a már-már tragikus műszaki ál­lapotáról hosszan lehetne írni, túlnő a levél keretén. Tavaly ősszel a lakások több­ségét megvásároltuk, társasház lettünk, és az idő múlása dönti majd el, hogy helyesen csele­kedtünk-e. A lakóközösség úgy döntött, hogy a közös költségre befizetett összeg egy jelentős ré­szét először az épület udvari homlokzatának és lépcsőházai­nak felújítására fordítjuk, azután - ahogy az idő halad és a közös pénztárca gyarapodik - követke­zik a tető, a víz és szennyvízhá­lózat stb. felújítása. A házban él­ők zömmel idős emberek, nyug­díjasok, tehát a felújítási progra­munkat szerénységgel, de nem minden igényünkről lemondva kell véghezvinnünk. Törekvése­ink kezdeti szakaszának megva­lósításához azonban korrekt partnerre találtunk a Belsőépíté­szeti és Szakipari Kft.-ben, akik helyzetünket megértve és méltá­nyolva adták meg árajánlatukat. Ennek köszönhetően, szeptem­ber 30-ig az épület lépcsőházai és udvari homlokzata megszé­pült. Munkájukkal elégedettek vagyunk, és a kft. dolgozóinak, ezúton is köszönjük, hogy már az újjávarázsolt üde, tiszta lép­csőházakban, folyosókon járha­tunk. A lakótársak nevében: Lévai István az intézőbizottság elnöke A rossz idő beáll­táig sokan igyekez­nek rendet csinálni a kertekben, a portán. Felvételünkön egy ta­karos kis ház csinosí­tását örökítettük meg Mesterszálláson. (Fotó: K. É.) Az állatok is szabadságra vágynak A gazdi boldog a kis fekete, rövid lábú, játékos kugyusával. Szeretik egymást. Kovács néni­ről van szó, aki két napra rokon­látogatásra ment, és megkért, tö­rődjünk a kutyájával, míg oda­lesz. Szívesen vállaltuk, hiszen nekünk csak két cica gondozása, hízelgése jut naponta. Ennek kapcsán jutott eszembe, hogy a Népszabadság egyik „Itthon” mellékletében az állatok jogairól és az emerek kötelességéről ol­vashattunk nemrég, vagyis az ál­latvédelemről. Ebből tulajdon­képpen két mondat fogott meg: „Az embernek erkölcsi köteles­sége az állatok jogainak elisme­rése”. Ez így persze nagyon elméle­ti és általános. A másik írásban - „Ne legyen több rövid láncra vert kutya!” - már konkrétabb emberi kegyetlenséget tesz szó­vá. Tehát amikor magunknak mint a legszentebb jogot, a sza­badságot megköveteljük - me­lyért a történelem során már annyi vér folyt -, eszünkbe sem jut, hogy az állatok is szabad­ságra születtek. Erre a kutya ese­tében többet kellene gondol­nunk, hiszen elég, ha a vakveze­tő, a rendőröket nyomra vezető kutyát említem. A közbiztonság lazulása nyo­mán szinte minden kertes ház­ban tartanak egy vagy több ku­tyát. De hogyan? Nappal kötve, éjjel szabadon, vagy éjjel-nappal „drótpalotába” zárva. E gyö­nyörű kutyát mindenki megcso­dálja, aki benéz a ház udvarára, de ha megáll egy percig, látja, szegény alig tud néhány lépést tenni, inkább csak forgolódik, de legtöbbször fekszik a börtöné­ben; ritkán ugat - felelve a vidám kutyák vakkantásaira; hosszan sír hol éjjel, hol nappal. Az em­berek tudják, az állat pedig csak érzik, hogy rossz a bezártság, hogy jó szabadon élni. .. „Egy állatbarát” Hozzászólás cikkeinkhez A „Tiszát” a Tiszába öntené?! A kiebrudalt táncosok című (IX. 17.), valamint az azt követő cikkekhez az alábbi gondolato­kat fűzöm: Kedves Közönségünk! Biztos vagyok abban, hogy sokan várják, de legalább a nép­tánc barátai a „tiszások kiebru­­dalásának” lezárását. Elöljáró­ban leszögezem, hogy a Tisza Táncegyüttest nem ebrudalták ki, nem pakolták ki a Belvárosi Nagytemplom előtti térre, mint ez esetleg kiolvasható a kezdő­sorokból. Részemről egy hosszú beszélgetés tárgya volt az átköl­tözés, valamint az ezzel járó vár­ható problémák feltárása. Tény, hogy jogos volt az aggodalom, hiszen abban a pillanatban önál­lósági törekvéseink is meginog­tak. Úgy vélem, helyesebb, ha e gondolat jegyében próbálok vá­laszt adni a kérdésekre, meg­jegyzésekre, illetve kifejteném mindazt, ami a tánckart egyesü­letalapításra készteti. Kiemelve egy gondolatot az előző cikkből: „Az együttes fönntartója - a 60- as évek eleje óta, s jelenleg is - a Megyei Művelődési Központ.” Ha ez így van, akkor hogyan si­került elérni azt, hogy a héttagú zenekarból előbb öt-, majd négy-,később három, jelenleg kéttagú zenekar lett. S jövőre? Minden együttesnél a legelső működési zavart mindig a zene­kar jelzi! Különösen akkor, ha egy nagy intézmény dolgozója­ként a zenész-státusz a legbi­zonytalanabb?! Sajnos az akkori irányításpolitikai koncepciónak a következménye, hogy a tánc­­együttes nem önálló jogi sze­mély, hanem az MMIK egyik művészeti csoportja, emiatt nincs elkülönített, tervezhető költségvetése sem. A korábbi években sok olyan jel mutatott kívülről arra, hogy valóban meg­van a készség a fenntartásra, amely e nemes művészetet szol­gálja, csakhogy egy (arany I.) együttes fenntartásához legalább 3 millió forintra lenne szükség a tavalyi 2.096.915 forinttal szem­ben. Az idén körülbelül 2,2 mil­lió forintba kerül - szerintem - a „Tisza” a megyei, illetve városi önkormányzatoknak. Mindezek­ből kiderül, hogy nem lehet „dol­ga” egy művelődési háznak ek­kora együttes fenntartása. Ahol profi művészeti munka van, pro­finak kell lenni az irányításnak, szervezésnek is, hiszen a marke­ting kommunikáció ide értel­mezhető szabályait itt fokozot­tabban kell érvényesíteni ahhoz, hogy a műsorokhoz fűződő re­mények teljesüljenek. Intézmé-A tárgyalóteremből A csőlakó család A rendőrjárőr körözött szemé­lyeket keresett, és megdöbbent, amikor Budapest XII. kerületé­ben, a Szilas patak közelében egy jókora betoncsőben rábukkant a fiatalasszony „lakására”. Nem a csőlakóval való találkozás lepte meg, hiszen egy pesti rendőr szá­mára szinte mindennapos az ilyen találkozás, hanem az, hogy a volt szovjet laktanya melletti huzatos csőben lakott az asszony gyermeke is, a hatéves kislány. A nő személyi igazolványában la­pozgatva kiderült, hogy a be­jegyzés szerint annak van egy állandó és egy ideiglenes lakása: az egyik a VIII. kerület, Bókái I. út 44, a másik a VI. kerület, And­­rássy út 55. szám alatt. Aki a két bejegyzett lakás he­lyett a harmadikat, a cím nélkülit választotta, Szeder Hajnalka két­gyermekes anya. Kisebbik gyer­meke - a hatéves kislány - nála van, a nagyobbik állami gondo­zásban. A 27 esztendős asszony évek óta különváltan él volt élet­társától, gyermekei apjától. Nem is emlékeztette semmi a volt élet­társra, hacsak nem annak nagy­apja, a Pusztamonostoron élő Kalina István, akit nagy ritkán meglátogat. Ilyen ritka alkalom volt az az őszi nap, amikor Sze­der Hajnalka csöves lakását „le­zárta”, és lerándult Pusztamo­nostorra. Hangos „megjöttünk, nagyapa” kiáltással bezörgetett az idős ember lakásának ajtaján, nyi keretek között - két év alatt bebizonyosodott - erre nincs le­hetőség. Sajnos az is igaz, hogy az MMIK fenntartása alatt négy művészeti vezető fordult meg az együttesnél. Nem volt jó a hazai, jöttek a vendégek. Távozásuk oka akár közvetett vagy közvet­len úton a pénz hiányára mindig visszavezethető. Az együttes jelenlegi művé­szeti vezetőjét, Mihályi Gábort viszont ilyen okok miatt nem kí­vánjuk elveszíteni. Mindannyian tudjuk, hogy az MMIK 1991. de­cember 31-én megszűnik. A he­lyére lépő Városi Művelődési Központ feladatai között nem szerepel a Tisza Táncegyüttes. Az MMIK által összeállított ter­vezetben meg sem említik, vagy annyira jelentéktelen, hogy nem érdemes szóba hozni? Az amatő­rök profi szinten letörölhetetlen színpadi értéket teremtettek, aki­ket jószemű, de nem elhivatott emberek, az akkori kirakatpoliti­ka pajzsára emelve, a mai napig is igazolni látják, hogy a „nagy kalap” elve milyen tökéletesen működik. Működik, hiszen a „nagy kalapba” befolyó pénz mindig nehezen ellenőrizhető csatornákon távozik, valamilyen vélt vagy valós elosztási problé­ma megoldására (mindezt nem én találtam ki, hanem közgazdá­szok). A XV. Országos Néptánc Fesztiválon a részt vevő együtte­seknek közel fele már egyesület­ként működött, s ez győzött meg mindannyiunkat arról, hogy számunkra is ez az út marad. Ezután már nemcsak szán­dékunk és részletes alapszabá­lyunk volt, hanem a támogató cé­gek szándéknyilatkozataival is rendelkeztünk. Időközben kide­rült, hogy a „Tisza” megyei va­gyon. .. Innen kissé összekuszá­­lódtak a szálak, hiszen a művház vezetése hallani sem akart a ki­válásról. Csak egy-két ízelítő az „ármánykodásból”: mi nem ta­níthatunk egyesületi formában néptáncot, mert az a művház alapfeladatai közé tartozik... És a Tisza név! Miért ne lehetne tag­jaiban, művészeti munkatársai­ban jogfolytonosságot képező együttes, egyesületének ugyanez a neve? Az MMIK az alapítványt erőltette, amely nagyon jó meg­oldás, csak sajnos kb. 8-10 millió aztán együtt örültek a nagy talál­kozásnak. Különösen az egyedül élő, idős ember örült, hiszen uno­kája után még mindig unokájá­nak tekintette Hajnalkát, és na­gyon szereti a dédunokáját is. A szíves fogadtatást, a csak a legközelebbi rokonnak járó sze­­retetet Hajnalka szorgos figyel­mességgel viszonozta. Gondo­san kitakarított, mosott, amikor a házias nagyapa megengedte, fő­zött és esküdözött, hogy a leg­kedvesebb, a legjobb rokon a nagy-apa. A bensőséges együtt­­lét, a példás rokoni ragaszkodás két napig tartott. Amikor a nagyapa elment be­vásárolni, Szeder Hajnalka el­kezdett pakolni. Nem a saját cso­magját, hiszen anélkül érkezett, hanem a nagyapa lakását forgatta fel. Addig kutatott, míg megta­lálta azt a kis ládikót, amelyben az idős ember a hosszú évek alatt összespórolt 56 ezer forintját őrizte. Magához vette a „legked­vesebb” rokon vagyonkáját, és kislányával együtt búcsú nélkül távozott. A Jászberényi Városi Bíróság dr. Gondos Imre tanácsa hozott ítéletet a hálátlan unoka, Szeder Hajnalka ügyében. Lopás miatt 7 hónap börtönbüntetésre ítélte. A büntetés végrehajtását azonban 2 év próbaidőre felfüggesztette. Az ítélet jogerős.- ésal­forint kellene ahhoz, hogy a ka­mataiból jövőre meg tudjunk él­ni. Fé-lek, hogy igaza van Nagy Gábornak. Úgy látszik, előbb tényleg végbe kell menni a rend­szerváltozásnak a művházon be­lül is, majd ezután talán a mene­dzserszemlélet is kialakul. Ugyanis ha valaki a menedzser szót használja, tisztában van az­zal, hogy a beosztottat nem „megfenyegetni” kell azért, mert időben szeretne megoldást keresni a pénztelenségre, hanem segíteni. Sajnos csak az újságból érte­sültem, hogy a megyei önkor­mányzat támogatja egyesületté alakulásunkat. Rendkívül meg­nyugtat, hogy számíthatunk a megyei és városi önkormányzat segítségére. Harmadik táma­szunk a saját bevételeink, me­lyek az ideihez hasonló mértékű­ek lehetnek (400 ezer forint). Megjegyzem, sohasem állítot­tam, hogy az együttes bevételei­ből fenntartja önmagát. A napokban meglátogatta a táncegyüttest Nagy Gábor, az egyik hozzászólás írója, és tisz­táztuk, hogy egy sajátos kommu­nikációs zavar majdnem végze­tes hibát okozott a jól indult kap­csolatban. A szándéknyilatkoza­tok felújítása után megkezdjük a korábban megingott tervünk végrehajtását, hiszen a két szponzoráló, az Elektrosoft Kft. és a Szászakku (Szászbereki Ak­kumulátor Gyár) „vállalkozás­ként” ingyenreklámot kér, amely a világon a legtermészete­sebb dolog. Ugyanakkor segítsé­gükkel, és remélve, hogy mások is csatlakoznak terveinkhez, Ti­sza Táncegyüttesért Alapítványt szeretnénk létrehozni a 45 éves évfordulóra, amelynek ’92-ben jelentkező kamata lenne élni akarásunk hatodik támasza. Remélem, ezek -után senki sem akarja a „Tiszát” a Tiszába önteni, hiszen a jó szándék oly­kor kicsavart helyzeteket is idéz­het elő. Bízom benne, hogy az együttes átmeneti otthonát is rö­videsen megtaláljuk. Nem ha­ragszunk a művházra, dolgozni akarunk, és békésen szeretnénk válni. Találkozzunk Önökkel holnap, holnapután és jövőre is az előadásainkon! A Tisza Tánc­­együttes tagjainak képviselője: Takács Gábor Az oldalt összeállította: Csankó Miklósné

Next

/
Thumbnails
Contents