Új Néplap, 1991. október (2. évfolyam, 229-255. szám)
1991-10-15 / 242. szám
1991. OKTÓBER 15. Nézőpontok 3 Amikor fegyverszünetet kértünk I. Beszélgetés Horthy Istvánnéval múltról és jelenről „Ma minden józan eszű ember előtt nyilvánvaló, hogy Németország elvesztette a háborút...” A mondat 1944. október 15-én hangzott el a Magyar Rádióban, vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó huszonnegyedik órában közzétett kiáltványában. A következmények ismertek. A részletek 47 esztendő múltán is új megvilágításba kerülhetnek, ha módunkban áll a tanúkat kérdezni. Edelsheim-Gyulai Ilona grófnő, a néhai kormányzóhelyettes, Horthy István felesége, 1991 októberében Budapesten tartózkodott. Vele beszélgettünk.- Horthy Miklós ezt írta Önről visszaemlékezéseiben: „Menyem . . . különösen az utolsó napokban fáradhatatlan segítő- és munkatársamnak bizonyult.” Mi volt az Ön tulajdonképpeni szerepe 1944. október 15-én?- Két lényeges momentumban vettem részt. Az egyik: a Veesenmayer követtel való tárgyalás volt. Az apósom engem választott ki, hogy a szomszéd szobában legyek, amikor megmondja, hogy fegyverszünetet kértünk. Ezt követően Ambrózy Gyula államtitkárral, a kabinetiroda főnökével azonnal közölnöm kellett, hogy a proklamáció minél előbb elhangozzék. Hogy miért éppen engem választott, nem tudom.- Erről később sem esett szó?- Nem. Emlékszem, azt mondta: „Téged kérlek, hogy csináld.” Valószínű azért, hogy a szomszéd szobából ne zavarják. Többen említették, hogy én a nyitott ajtónál álltam. Ez nem így volt, csukott ajtónál tárgyaltak. De hallottam az egész beszélgetést, és amikor apósom közölte Veesenmayerrel a döntését, kimentem és jeleztem Ambrózynak, hogy a proklamáció indulhat. Legnagyobb meglepetésemre a szöveg Hlatky államtitkárral még a Várban volt, pedig már a rádiónál kellett volna lennie. És mivel ez rám lett bízva, mondtam, hogy azonnal vigyék le, mert ha Veesenmayer elhagyja a Várat, már nem lesz módjuk a rádióba menni. Ambrózynak, a jogásznak azonban még voltak bizonyos észrevételei, hogy a követtel való találkozás után még talán meg kellene kérdezni a kormányzó urat, hogy mikor hangozzék el a proklamáció? Én nem akartam ellentmondani, ezért javasoltam, hogy Hlatky azonnal menjen a rádióba, üljön a telefon mellett, és eközben valószínűleg meg tudjuk kérdezni az apósomat. így is történt. Előttem ugyanis világos volt, hogy Veesenmayer azonnal intézkedni fog; megszállják a rádiót, hiszen ha várunk, talán már a városba se lehet eljutni. „Horthy egyedül maradt”- Abban a helyzetben vagyunk, hogy az elvetélt kísérlet elemzését több forrásból is ismerhetjük. Kádár Gyula vezérkari ezredes például azt írta, hogy „Horthy betartotta a lovagiasság szabályait a világ leglovagiatlanabb hadseregével szemben’”'. Fölmerült e vajon később, a kormányzó környezetében, hogy másként kellett volna csinálni, hogy voltaképpen elkéstünk?- Elsősorban azt kell mondanom, hogy ő egyedül maradt. Ha lettek volna mellette, akik ugyanazt akarták, akkor talán másképpen történhettek volna a dolgok. Esetleg. Másodsorban tudni kell, hogy árulások sorozata érte. A vezérkar például nem engedte tovább az utasításait, azokat, amelyeket korábban megbeszélt a hadtestparancsnokokkal.- Tehát az emigrációban nem esett szó arról, hogy a kiugrást korábban kellett volna végrehajtani?- Arról, hogy előbb kellett volna megtenni, nem esett szó. Az események miatt valószínű korábban nem lehetett volna megtenni. Azért állította be Lakatos Géza vezérezredest miniszterelnöknek, mert úgy vélte, hogy bármi is történik, egy katonakormány együtt fog működni vele. Aztán kiderült, hogy sokan tétováztak. A lényeg azonban, hogy egyedül maradt.- Tudomása volt e arról, hogy Portugáliában Horthy Miklósban fölmerült, hogy korábban más lépéseket kellett volna tennie?- Ez foglalkoztatta. De mindig arra a következtetésre jutott, hogy ő másképpen nem cselekedhetett. Mint hajóskapitány a hajóját, Magyarországot nem hagyhatja el.- Ön két lényeges momemtumot említett korábban a szerepét illetően. Mi volt a második?- Október 15-én éjszaka jöttek hozzá, hogy fogadja el a német védőőrizetet. Apósom ezt határozottan megtagadta. Akkor engem hívtak ki, és arra kértek, hogy beszéljem rá. Én azt mondtam: Nagyon sajnálom, de nem beszélem rá, mert ha így határozott, ezt így kell tudomásul venni. „November 4-én feladta”- Térjünk át egy másik október eseményeire. Keveset tudunk arról, hogy Horthy Miklós és családja hogyan élte meg Portugáliában az 1956-os magyar forradalom eseményeit. M-ni- Előre kell bocsátanom, hogy apósom a 88. évében is nagyon jó egészségben volt, rendszeresen járt a tengerhez az unokájával, István fiammal. Amikor meghallottuk a forradalom hírét, állandóan a rádiónál ült, az újságokat olvasta. Egy percig sem nyugodott, látszott, hogy minden hír nagyon érdekelte. Aztán amikor november 4-e bekövetkezett, lezárta a rádiót, és többé ki sem nyitotta. Újságot nem vett a kezébe. Az eseményekről egyetlen szót sem szólt. Az anyósommal nem tudtuk, mi történt. Azt hittük, most már nem érdekli a külvilág. Én utólag jöttem rá, hogy november 4-én tulajdonképpen rádöbbent: minden reménytelen, már nem érheti meg, hogy a hazája szabad lesz. Holott addig rendíthetetlenül reménykedett Magyarország felszabadulásában. Azt hiszem, november 4-én feladta; kialudt benne a remény. Egy hónap múlva nem kelt föl az ágyból, nem tudtuk, mi baja. Megvizsgálták, a szíve, a tüdeje, minden szerve jól működött. Az orvos általános kimerültségét áí: I lapított meg. (Az interjú második részét holnapi lapunkban közöljük) Király Ernő Légkamrás cipők Salgótarjánból. „New York Air” néven gyártják Salgótarjánban azt a légkamrás talpú sportcipőt, mellyel az olimpián szereplő magyar sportolókat is el akarják látni. Képünkön: Szilágyi Lajos az új sportcipő talpát varrja. MTI-Fotó: H. Szabó Sándor r \ Keddi jegyzet Paraszt maradsz? Ha még véletlenül lenne valaki (elöljáró, vendég, díszvendég stb.), akit Szolnokon a Széchenyi-lakótelep, az ottani panelházak, a „modem” lépcsőházak és lakosztályok érdekelnének, hát az biztos, hogy a helyismerettel rendelkező nem abba a csodás tízemeletesbe kalauzolná, amelyben lakom. Minden mástól eltekintve (pedig jó sok mindentől tekintünk el), maradjunk a lépcsőházi látványnál, és még ezen belül is vonatkoztassunk el a különböző tócsáktól, szeméttől, kosztól, szagoktól és egyebektől. Tegyük fel, befogjuk az orrunk, nem nézzük, mibe lépünk éppen bele, mi ragad a tenyerünkre a liftajtó fogantyújáról és mindenről, amihez hozzányúlunk (nyúlnánk) - marad a fal, illetve az, ami rajta van. Ez a fal sokat elárul a közöttük lakók érdeklődési köréről, műveltségi színvonaláról, anyanyelvi-helyesírási tudásáról, rajzkészségéről, intelligenciahányadosáról - vagyis: igencsak pontos, árnyalt jellemtanulmány készíthető látatlanban is, mindössze a siralomfal alapján. Minderre számtalan példát tudnék felhozni, de nem teszem, mert abból könyv is lehetne. Tovább szűkítve a témát, ragadnám ki ezúttal a falainkon megjelenő közléseket, közleményeket, üzeneteket. „It jártunk” olvasható egy lépcsőházi kanyarban időtlen idők óta, aláírás nincs, talán a címzett a kézírásból tudja, ki a szerző, mi csak sejtjük, miféle lehet. „Hűje vagy” - tudatja velem valaki, ez igazán gyakori rovásírásos felirat, gondolom, több helyen előfordul. Csakhogy itt folytatásos üzengetés folyik, valaki magára vehette, mert mellé írta: „te vagaz”. Ha kell, grafológussal is igazolni tudom, egy harmadik személy is beszállt a párbeszédbe, mert egészen másfajta írással biggyesztette hozzá: „meg a hűje anyád’ ’. Az alkotás negyedik társszerzője szerint „a tijéd”. . . Talán csak azért nem lesz folyamregény ebből (Ki a hűje? címmel), mert a fal is véges, lapozni meg nem lehet, egy emelettel fennebb folytami sem, mert ott meg más kezdett más témába: „Ninna ez a tied” (Hogy mi az övé, a képzeletükre bízom.) A falba karcolt vagy ráfestett üzeneteket csak egy általános festés-meszelés tüntethetné el, nem úgy, mint a többnyire közérdekű vagy a közjó érdekében kiragasztott, papírra írt üzeneteket. Ugyanis ez utóbbiak szinte még megjelenésük órájában eltűnnek, de legkésőbb másnapra már letépték. Ez már több mint három éves tapasztalatom. Ezért állok kissé értetlenül két olyan kiragasztott papíros előtt a harmadik emeleten, melyhez legalább két hete (akkor fedeztem fel) nem nyúlt senki. Az egyik szövege: „Vigyázzunk a tisztaságra, van még, aki takarít! Ha esetleg valakinek útjában lenne ez a kiírás, akkor se tépje le, hisz akik tépkedik ezeket, elég nagy parasztok szaggatás nélkül is. Tehát ne akarjon közéjük tartozni. Köszönjük.” A másik a villanyórákat takaró ajtón olvasható: „A villanyóra nem játék, de ha nem tudsz mivel játszani, játssz azzal, ami veled egyidős, a villanyórákat meg hagyd békén, mert lezáratom. Érthető, remélem. Ja, és attól még paraszt maradsz, ha le is téped!” Próbáltam megfejteni a rejtélyt: miért nem tépték még le ezt a két „kiírást”? Az elsőnél még valamelyest érthető a sértetlenség, hisz egészen közel a mennyezethez, olyan magasan van, hogy még egy kosárlabdázónak is hokedlire kellene állnia, hogy elérje. De a másodikat akár egy hatéves gyerek is feléri - no nem ésszel, csak - kézzel. Előbb arra gondoltam, hogy a társaság komolyan vette a második üzenetben eléggé el nem rejtett tanácsot, és rákaptak az „egyidősre”... Aztán találtam egy szalonképesebb és talán (legalábbis reményeim szerint) elfogadhatóbb magyarázatot: sértésnek vették a mindkét felszólításban szereplő minősítést. Mert esetleg „hűje” lehet az ember, azt még elfogadják, vagy legalábbis még hülyébben lereagálják, no de paraszt, az már nem. Vajon most, hogy a „nyelvükön beszéltek”, nem kutyálták-e meg magukat, és most bebizonyítják, hogy ők azért sem parasztok? Vajon jól gondolom-e? Naponta meglátogatom a harmadik emeleti „olvasmányaimat”, még ott vannak „hozzászólás” nélkül. Vajon meddig? Molnár H. Lajos Nem tetszik . . . . . . nekem az, hogy a viszonylagos nyári nyugalom után megint nagyobb sebességgel kezdett el pörögni a politika kereke. Az sincs ínyemre, hogy a kerék súrolódása mintha hangosabb lenne annál, mint amit a fülem még fájdalom nélkül elbír. Azért sem tetszik nekem ez, mert úgy tapasztalom, hogy a kerekek zajában egyre nagyobb a düh, az indulat hangja, ami különösen sérti a fülemet. Nemrégiben már naivan azt hittem, végre túl vagyunk az emelt hangokon, az acsarkodáson, az egymásra mutogatásokon, a vádaskodásokon. Tévedtem. Ezért aztán most úgy érzem, hogy azok a bizonyos kerekek nem is előre, hanem visszafelé forognak - ami egyáltalán nem tetszik nekem. Nem tetszik, hogy folyton rendszerváltást mondunk és nem rendszerváltozást. Úgy tudom, váltani az alsóneműt szoktuk, a rendszer pedig változik - ha úgy tetszik, változtatjuk -, ami természetesen sokkal hosszabb ideig tart, mint a fehérnemű váltása, és nyilván bonyolultabb is. Ezért aztán nem tetszik nekem, hogy a rendszerváltást hangoztatva megint újult erővel kezdünk visszafelé nézni, félretéve a jelent és a jövőt. Nincs ínyemre, hogy bajainkra kizárólag múltbéli bűnbakokat keresünk, és kerékkötőket faragunk sokszor ártatlan emberekből. Ezért aztán nem tetszik nekem az az ötlet, miszerint a kétségtelenül rossz emlékű volt egypárt egykori tagjait bojkottálni akarják. Nem tetszik, mert képtelenség az emberek százait, ezreit, tízezreit, százezreit hanyagul egy kalap alá venni, és őket olyan bűnökért büntetni, amit rájuk hivatkozva néhányan valóban elkövettek. Nem tetszik, mert felelőtlenség ekkora embertömeget elfordítani az országépítő munkától azzal, hogy szégyenbélyeget ragasztanak rájuk. Az sem tetszik még, hogy mintegy V______________________________ menetrendszerűen felbukkannak régi módszerek, veszélyes demagógiák, utópisztikus nézetek, amelyek folyton saját árnyékunk átlépésére biztatnak, nem véve tudomást a valóságról, a tényleges cselekvési lehetőségekről. És nem tetszik, hogy általában mindent áthat a pártpolitika, benne az egypártiság hajlama - és főleg az nem, hogy ezt letagadják. Nem tetszik, hogy egy kormánykoalícióban részt vevő párt tömeggyűlésein harsog a terem a koalíciós partnerpárt és vezetőjének szidásától - lehordva őt mindenféle tisztességtelennek, partnerképtelennek. Aztán pedig a koalíciós tárgyalásokon „teljes az egyetértés”, és a nagygyűléseken kígyót-békát kiabáló párt delegációjának tagjai úgy mosolyognak a partnerpártra, mint „pék kutyája a meleg kiflire”. És az sem tetszik nekem, hogy az egyik politikus akkor teszi fel személyét érintő kérdéseit a másiknak, amikor az éppen külföldön van, és a szerencsétlen azon melegében nem is tud rájuk válaszolni. Meg az sem tetszik, hogy egy másik párt teljes energiáját most saját elitjének öszszeállítása köti le, és megint egy másik párt - amelyiknek talán még elitje sincs - újabb nagy tervekkel és megváltó gondolatokkal áll elő, elfeledkezve arról a bizonyos politikai palettáról. Nem tetszik nekem az, hogy ... - de minek folytassam, bár van még néhány dolog, ami nem tetszik nekem. Gyanítom, hozzám hasonlóan még sokaknak nem. Méghozzá azért, mert mindezek úgy zajlanak, mintha gazdaságilag konszolidált viszonyok között élnénk, és egyéb dolgunk sem volna. A napi gondok mellett kevés energiánk jut a politikai acsarkodások figyelemmel kísérésére, és nem idegesítjük fel nagyon magunkat - talán ez a szerencse. B. I. ______________J l
