Új Néplap, 1991. október (2. évfolyam, 229-255. szám)

1991-10-12 / 240. (239.) szám

1991. OKTÓBER 12. Kulturális panoráma 9 * Életpályák - arcok Tanár és anyanyelvápoló ✓ Uj stratégiák a kultúrában Beszélgetés Fekete György államtitkárral Rólam írni? No nem! Tényleg ne! Keresés nélkül is találsz nálam­­nál érdekesebb figurát. Ki ez a szabadkozós ember? Pintér István, a kisújszállási Mó­ricz Zsigmond Gimnázium peda­gógusa. Nagykőrösön éretségizett, tanári diplomáját (magyar-fancia szakon) a debreceni Kosuth Lajos Tudományegyetemen szerezte. Öt évi kazincbarcikai tanároskodás után került le az Alföldre, a kisúj­szállási 625. Sz. Ipari Szakmun­kásképző Intézetbe. Olyan iskola­típusba került, ahol a szakmaszer­zés lebeg a tanulók szeme előtt. Irodalomkedvelő tanulókkal talál­ta magát szemben? Aligha. Re­ménytelen volt a helyzet? Nem! Kivált akkor nem, ha a tanár min­dent megtett az ötről a hatra jutás érdekében. Mit jelent a „mindent megtevés?” A megfelelő hangnem eltalálá­sát. Az irodalom, a művészet nem önmagában szép és érték, hanem a rátalálás által és révén. Mikor hatni kezd. Mikor közel kerülnek egy­máshoz a műben testet öltött isme­retek és a tanuló privát életében kialakult tapasztalatok. Mikor a le­dermedt tanulói képzelet - a mű és a nevelői befolyásolás által - mo­zogni kezd, életelevenséggel telik meg. Ahol és amikor a mű csak az iránytű szerepét tölti be, a végső cél az önismeret, a kiépítettebb és ár­nyaltabb valóságlátás. Pintér István jó arányérzékkel kombinálja a sugalmazást és a ma­gyarázatot. Az erőszakos meggyő­zésnél, a rábeszélésnél többre be­csüli a felfedeztetést. Gyötrelmes és hosszú az út (tanár és tanuló számára egyaránt) az idegenkedés­től az azonosulni tudásig. A tanu­lók zömében elementáris igény él gondjaik, problémáik feldolgozá­sára. Ez segítség nélkül nem megy. Pintér István vállalta a partner sze­repét, a közösen gondolkodást. Tá­vol áll tőle a fogadatlan prókátor­kodás, de a kibicmentalitás is. A tanulókkal közösen vállalta és vál­lalja az érzelmi és tudati kátyúk kerülgetését. Elvezethet a szünte­len nehezebbet választás az önelé­gültséghez? Soha! „Életem kudar­caiból tanultam a legtöbbet” - val­lotta meg. Notórius újat, mást és jobbat kereső alkat. Ahol (és ami­kor) hozzájárulhat egy picinykét is a minőségibb élethez, a megszál­lottságig elragadtatja magát. Anyanyelvűnket minden oldal­ról nyomorítja a trágárság, a durva­ság. Évekkel ezelőtt önként vállal­ta a nyelvművelés nem könnyű ke­­resztcipelését. Elkötelezettje lett az országossá terebélyesedett Be­szélni nehéz mozgalomnak. Hol tehette a legtöbbet mint tanár? Ta­nítványai körében. Meg persze a kollégák között. Megyei szintű to­vábbképzéseken volt az ügy szen­vedélye szószólója. 1990 nyarán Kisújszálláson gyűltek össze az ország legelszán­­taabb nyelvművelő tanárai. Nem véletlenül. Miként az sem véletlen, hogy Pintér István tagja az anya­nyelvápolók országos „vezérkará­nak”. Augusztus 1-jén került át a gim­náziumba. (Végre másik szakát, a francia nyelvet is tanítja.) És amit még soha nem csinált: önismereti és kommuniációs készséget fej­leszt - kisvállalkozói tagozatos osztályban. Új arcok, új feladatok, új kihívá­sok. A tenni és használni akarás hőfoka viszont bizonyíthatóan a régi. Szenti Ernő Több mint egy éve annak, hogy Fekete György érdemes művész, Munkácsy-díjas belsőépítész a Művelődési és Közoktatási Mi­nisztérium helyettes államtitkára lett. Munkaköréhez tartozik az ok­tatáson kívül az egész kulturális terület, így a közművelődés, a könyvkiadás és -terjesztés, a film-, a színház-, a zene-, a képző-, az ipar- és a fotóművészet, a múzeu­mok, a könyvtárak, a levéltárak, vagyis intézmények, tevékenysé­gek, értékek. Hivatalba lépésekor egyik nyilatkozatában munkája céljaként a kultúra valóságos nem­zeti stratégiai ágazattá változatását jelölte meg.- Ez az idő a mi munkánkban különösebb eredmények felmuta­tásához kevés. Nekünk az alapok lerakását kell elvégeznünk. Bizto­san tudjuk, hogy csodálatos, nagy életműveket nem fogunk létrehoz­ni.- Az élet óriási tempót diktál. Az, hogy valami változott, más lett, a nyilvánosság előtt leváltási és ki­nevezési botrányokban , Jelenik” meg .. .- Sajnos, arra figyelnek. A mi lényegi munkánk kevésbé látvá­nyos. Régebben a minisztérium­ban átlagban négy-öt törvény elő­készítése folyt, ma negyven, va­gyis annak tízszerese. Ebből a negyvenből nyolc-tíz olyan, amelynek ágazati felelősei is mi vagyunk, mint a közoktatási, a fel­sőoktatási, az akadémiai vagy a Művészeti Alap átalakításáról szó­ló törvénynek - hogy csak párat említsek közülük. A többnyire is ugyanilyen súllyal oda kell figyel­nünk, mert ha már tárcákkal közö­sen is, de értük is felelünk. Ha nincs pénz- A kultúra fontosságát - leg­alábbis szavakban - soha nem vi­tatták. Ön mindig kulturális straté­giáról beszél . . .- Amikor kulturális stratégiáról beszélek, tulajdonképpen mindig pénzügyi támogatásról van szó. Kultúremberi minőségemben is úgy érzem, tartalmi munkában ke­vés tennivalója kell hogy legyen a tárcának, mert a tevékenységhez ott vannak a megfelelő személyi­ségek. A magyar művészet a leg­zordabb évtizedekben is képes volt minőséget produkálni. Mind ez ideig az államigazgatás patemaliz­­musából és a pártirányításból ere­dően a kultúra finanszírozása egyetlen csatornán történt. Most mi azt mondjuk, hogy a művészi innovációnak semlegesnek kell lennie, függetlennek irányzatok­tól, csoportoktól, kortól, vallástól és külső kötöttségtől. A miniszté­rium nem érzi magát olyan okos­nak, hogy megmondja, milyen ki­állítás legyen, de létre kell hoznia olyan bíráló testületeket, amelyek szakmai szempontból ítélkeznek és megbízásuk folytán elvégzik az államigazgatás helyett az értéke­ken alapuló orientációt. A mece­natúra a költségvetés forrásain kí­vül más forrásokra is támaszkodik, s ezeket már most társadalmi kép­viseletekből összeállított kuratóri­umok osztják el. Az állami mece­natúra, mivel a magyar állam nem termeli meg azt a pénzt, ami a mű­ködéshez szükséges, nehéz hely­zetben van. Az idei nemzeti jöve­delem néhány százalékkal keve­sebb, mint a tavalyi. Ez meg fogja határozni a jövő évi költségvetési kondíciókat. Kevesebb lesz a pénz. Tehát amikor a legnagyobb a kezdeményezés és innovációs hajlam a kultúra területén, akkor találkozik a legrosszabb költség­­vetési helyzettel. Szakmai önkormányzatok- A művészet támogatásának új stratégiáját említette. Lenne már rá példa is?- Igen. Azt is mondtam, hogy nem vagyunk abban a helyzetben, hogy általunk igazán jó, végleges megoldások szülessenek, de vál­lalnunk kell. Létrejött a mozgókép alapítvány, amiről tudjuk, hogy nem a legtökéletesebb megoldás, de talán arra biztosíték, hogy egy­részt kialakuljon egy konszenzu­son alapuló szakmai önkormány­zat, másrészt létrejöhessen, meg­születhessen az a minimális mennyiségű magyar film, amelyik nélkül feláldozódna a magyar filmművészet. Másodikként meg­kíséreljük átalakítani a Művészeti Alapot egy nagy alkotóművészeti alapítvánnyá. Itt megint tudjuk, hogy nem az általunk létrrehozott lesz a végleges állapot, de meg kell mentenünk mindazt, ami az elmúlt évtizedekben az alap működésé­ben pozitívum volt. Harmadikként létre kívánjuk hozni a könyvszak­mái alapítványt, a könyvkiadás és -terjesztés új kereteit. A miniszté­rium dolga itt is a kuratóriumok semlegességének biztosítása.- Könnyű ehhez a munkához partnereket találni?- Igen is meg nem is. Mindig hittem abban, hogy saját feladata­imat nekem magamnak kell meg­keresni. A sajtó joggal várja az elosztás társadalmasítását. De már alig lehet kuratóriumi tagot találni. Mert mindazt a szennyet, mocskot, amit tavaly még mondjuk egy könyvpályázat elosztásánál az ál­lamra elmondhattak, azt az idén már nem tehetik, mert a kuratóriu­mok plurálisak. Sajnos, a legplurá­­lisabb elveket hirdetők a legradi­­kálisabbak, ha javaslatuk nem jön be - lásd színházi tanácsadó testü­let -, és bedobják a törölközőt. Mert ha ez a színházi tanácsadó testület kimondta volna 16-12 arányban saját feloszlatását, akkor ez a magyar demokrácia diadala, még akkor is, ha veszítünk. De hát nem ez történt. Én hajlandó vagyok mindig ve­szíteni, ha az ügy azzal nyer. Csak adják meg a tévedés jogát nekem is. Minisztériumi „belsőépítészet”- Ön alkotóművész. A hivatali munka minden erejét, idejét leköti. Nem hiányzik a tervezés?- Azért szeretem ezt a munkát, ami most a feladatom, mert ez vér­beli tervezői munka. Nekem a hi­vatali asztalom olyan, mint a terve­zői, ahol kereteket tervezek, amely keretekben a benne folyó életnek nagyon pontos határa és szuvere­nitása van. Amikor én, mint belső­t, építész, templomot terveztem, ak­kor tudomásul vettem annak az egyháznak a liturgiáját és szabá­lyait. Ha múzeumot tervezek, ak­kor ugyanúgy teszek. Most sincs másként. 1964 óta magántervező vagyok. Volt is abból elég bajom, hogy kiléptem az állami szolgálat­ból. Ebben a huszonhat évben minden információt nekem ma­gamnak kellett megszereznem, magamnak kellett megvennem a könyveket, a folyóiratokat, jönni, menni, utazni. Most ebben a hely­zetben tömegével kapom a szak­mai információkat. Tehát, amilyen mértékben a munkám rettenetes tehertétel, olyan mértékig jó is, mert tudom, hogy mi van a könyv­kiadásban. Melyik színházban mi készül, és el is megyek a bemuta­tóra. Nem tudom, hogy meddig tarthat ez a felfokozott állapot. Va­­lószínűleg nem sokáig. Ha az em­ber megcsinálta a vázlattervet, ha elkészítette a programtervét egy kulturális koncepciónak, akkor majd jönnek azok, akiknek már a kivitelezés a feladatuk. Én ahhoz a generációhoz tarto­zom, amelyiknek kötelessége a történelmi adósságok ledolgozása. Mivel megfosztottak bennünket attól, hogy ebbe beletanuljunk, ter­mészetesen nem vagyunk olyan „profik”,mintakommunisták. De szemünk előtt nő fel egy generá­ció, amelyik tanulhat tévedéseink­ből, s kijavíthatja hibáinkat. Hamarosan robbanásszerűen be kell következnie annak a felisme­résnek is, hogy a kérdések óriási többsége nem ideológiai, nem a hatalom, nem pártkérdés, hanem a közös megmaradás, a közös lét kérdése. S akkor talán már az értel­miség is irányt tud váltani. Nem­csak opponál, de lesz ereje a konst­ruktív tevékenységhez. Józsa Ágnes Belső párbeszéd El Kazovszkij világában Virtuóz, érzékeny grafikus. Külö­nös feszültségekkel teli, végtelenül finom rajzokkal hajtotta meg fejét Vajda Lajos előtt, s a lapokon Vajda Szentendre-képére: reszkető temp­lomtornyaira rávetült El Kazovszkij torokszorító, különös figurája: az Utolsó Állat. Aki - aki és nem amely, hiszen ember-állat, a művész jele, önarckép-jelképe, esendő mindnyá­junk rémült és kiszolgáltatott, ezerfé­le módon megkötözött szimbóluma - fekete kutya és mégsem az, mitoló­giai lény, El Kazovszkij magánmito­lógiájának és legtöbb festményének főszereplője. Fekete blondelkeretek­­be zárt, kénsárga sivatagokban ül végtelen magányosan, vágyakozva néz föl fehéren világító bálványokra, amelyek - egyetlen pillanat - homok­dombokon piruettező, elérhetetlen táncosnőkké változnak. Ha El Kazovszkij kiállításain szét­néz az ember, úgy érzi, a festmények kinyitják a falakat - a falak, a padló, a mennyezet villámgyorsan távolod­nak, eltűnnek, s ott állunk egy végte­len térben, sötétkék ég alatt, halljuk a szelek hangját, lábunkhoz simul az utolsó állat, a karcsú sivatagi bálvá­nyok szédítő iramban nőni kezdenek, s egyre fényesebb El Kazovszkij egyik kedvenc jelképe, a csillag, a láthatatlan, elérhetetlen dolgok szim­bóluma. El Kazovszkij többnyire feketében jár, karcsú lány ezüst ékszerekkel, aki az utcáról, a napi kávé mellől egyszer csak belép képei terébe, s otthon van, odaillik. Évek óta rendezi Mottó: .. hazát nem alkot holt föld, hanem élő ember (Széchenyi: Hunnia, 1935) Négyfordulós vetélkedő (IV.) különös játékait, a panoptikumokat: élő, halandó testekkel festi tovább képeit. El Kazovszkij panoptikum­előadásain, misztériumjátékain a megbűvölt közönség a színpadra fel­lépő festő (grafikus, szobrász, dísz­let- és jelmeztervező, rendező, per­former, varázsló, sámán?) akaratából nem érez különbséget a játék élő sze­replői és a hátterek között. Élővé vál­nak a színpadra nagyított festmény­elemek: az ezerféle színes szalaggal megkötözött Kutya-ember vagy Em­ber-kutya, a fekete kaszák erdejében álló fejetlen táncosnők, s időtlenné merevednek a fantasztikus kosztü­mökbe öltöztetett élők, akiket figyel, vezényel a fekete köpenybe burkoló­zó, többnyire maszkot viselő El Ka­zovszkij: megálmodójuk. Évekkel ezelőtt Szolnokon is megcsodálhat­tuk a Figaró házassága című előadás díszleteit és jelmezeit - amelyeket ő alkotott meg. A róla készült műsor töredékeket villantott fel abból az emberi háttérből, amely a művek, a különös játékok mögött meghúzó­dik. (Október 10-én láthattuk a tele­vízióban.) ^ K. G. Filmesszé készül a Székelyföldről Kincskereső Orbán Balázsok Széchenyi István születésének 200. évfordulójára emlékeztünk szeptember 21-én. Történelmünk ki­emelkedő alakjának, a legnagyobb magyarnak eszméje a mai ember szá­mára is példaértékű. Olyan gondol­kodó ember ő, aki „Ha volt magyar, kiről elmondhatjuk, hogy nem egy vidéknek, hanem hazájának, nem egy osztály- vagy pártnak, hanem nemze­tének élt - Széchenyi az ' (Eötvös Jó­zsef) . . hazát nem alkot holt föld, hanem élő ember . . címmel a Városi Központi Könyvtár négyfor­dulós vetélkedőt hirdetett gróf Szé­chenyi István születésének 200. év­fordulója emlékére. A kérdések a könyvtárban található irodalomra épültek. A megfejtéseket a középis­kolás és a felnőtt korosztálytól vár­ják. A kérdések négy héten át ol­vashatók a lapban. A megfejtéseket a megjelenést kö­vető hét szombatjáig, vagy a négy forduló után egyszerre, október 31-ig lehet beküldeni a Városi Központi Könyvtár címére - 5000 Szolnok, Széchenyi krt. 22. A négy forduló helyes megfejtői közül sorsolják ki azt a szerencsés tíz nyertest, akik a könyvtár által szervezett budapeti ki­ránduláson részt vehetnek, s megte­kinthetik a Magyar Nemzeti Múze­um által rendezett Széchenyi-emlék­­kiállítást. Mind a tíz nyertes egy ven­déget vihet magával. További tíz megfejtő könyvet, illetve könyvutal­ványt nyerhet. A 4. forduló kérdései: 1. Szolnokon - a régi városháza épületében - milyen fontos ügyben tartott nagyhatású beszédet 1845. ok­tóber 12-én Széchenyi? 2. Melyik az a Jász-Nagykun- Szolnok megyei város, ahol most is őrzik múzeumában Széchenyi István relikviáit? 3. Arany János melyik versében ír így Széchenyiről? „Nem hal meg az, ki milliókra köl­ti Dús élte kincsét, ámbár napja múl 4. Ki készítette a Magyar Tudo­mányos Akadémia épülete előtt álló Széchenyi-szobrot? Kiket ábrázol­nak a szobor mellékalakjai? 5. Melyik szülő írta levelében fiá­hoz az alább idézett sorokat? .. az állam reménye, az ifjúság dísze, szolgáid gondviselője, alattva­lóid oltalma - a szegények, özvegyek és árvák támasza s főleg hitsorsosaid példány képe leszesz...” 6. Milyen körülmények között és hol halt meg gróf Széchenyi István? Tóth István felvételei „A szép Székelyföld az, mely leg­kevésbé van ismerve, melyről önma­gunk is legkevesebbet tudunk. Égető szükséggé vált tehát annak felkutatá­sa és ismerete” - így fogalmazott 1868-ban Lengyelfalván Orbán Ba­lázs A Székelyföld előszavában. Az ő szellemében kívánják végig­járni a Székelyföldet a 20. századvég Orbán Balázsai a kor technikai esz­közével: magnókkal, kamerákkal, hogy újabb híradást készítsenek ar­ról a földről, ahol azóta nem sokan jártak a lelki leltárkészítés, a szel­lemi feltérképezés nemes szándéká­val. Embereket faggatnak, vallatnak, zsenge ifjak, bölcs öregek mesélnek, fiatal nők és vénséges vének kacag­nak, sírnak, kántálnak életről, halál­ról, Istenről, természetről, háború­ságról, szeretetről és gyűlölködésről. Deák Péter úgy járt Erdélybe, mint szomjas férfi a jóízű kútra. Lelkét, eszét fürösztötte az emberi jóságban, egyenességben, kópéságban és fur­­fangban, szemét pedig a gyönyörű­séges emberi arcokban, no meg a fenséges tájban. Egyre érlelődött benne a konok szándék: mozgóképre menteni a menthetőt, a kultúra párat­lan kincseit. A romániai történelmi forduló tájékán kalandos módon, a veszélyt is vállalva hoztak át doku­mentumokat, videopetíciókat, szé­kely módra csellel, furfanggal, lele­ménnyel. Egy arhaikus, de működő világról gyűjtenek mozgó képeket. Olyan vi­lágról, amely nem az isten háta mö­gött van, hanem itt, Európában, egy karnyújtásnyira tőlünk, ahova min­denünnen csak földutak vezetnek. Dolgos, serény nép él ott, összetartó közösség. Éles eszűek, józanok, tré­fára, leleményre mindig készek, büszkék, önérzetesek, de a fölfuval­­kodottságot nem tűrik. Később Deák Péter mellé szegő­dött az Erdélyből Székesfehérvárra települt, gyökereiben székely Elekes András. Egymásra találásuk szinte mesébe illő. A stáb tagjai még az ugyanccsak fehérvári Tóth István és a budapesti Zalka Imre, a fotózás művészei. Mindegyikben jelen van Orbán Balázs szabadságot bálványo­zó lelke, jogfosztást nem tűrő harag­ja-Az alkotók a Hargitán, a Várako­zás Hegyén, már nem a lábánál, ha­nem a tengerszint felett több száz méterrel, talán a térdén megteleped­ve várnak a támogatókra, akik fölta­­risznyázzák a kincskereső Balázso­kat. Ne gondolják, hogy csupa öröm­óda lesz útjuk filmes krónikája. Sú­lyos gondok szikláit is elénk fogják görgetni. A Maros, az Olt meg a két Küküllő hordalékában sok van, ami fájdalmas. Szél mozgatta fenyvesek tengermoraját, leguruló sziklák bér­ceket visszhangoztató dördüléseit hallhatjuk a balladás vallomások­ban. De nincs megismerés, megér­tés, testvériség, szeretet, lelkiisme­­ret-furdalások, aggodalmak, kétség­­beesések nélkül. Z. E.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents