Új Néplap, 1991. október (2. évfolyam, 229-255. szám)
1991-10-12 / 240. (239.) szám
1991. OKTÓBER 12. Nézőpontok r, Szombati jegyzet Ha én tankönyvet írok... Ha én tankönyvet írok, az történelemkönyv lesz az általános skolák nyolcadik osztálya számára, mert nyolcadikban tanítják a világháború és az azt követő évtizedek történetét, és amit most használnak, az nem tükrözi eléggé a rendszerváltást. Kezdeményezni fogom, hogy bízanak meg egy még újabb történelemtankönyv megírásával, hogy végre napvilágra kerüljön az igazság történelmünknek erről a vérzivataros korszakáról. És ha valakinek eszébe jut megkérdezni, hogy hát miért akarok én történelemtankönyvet írni, amikor semmiféle történészképzettségem nincs, akkor én az illetőt először is jól lebolsevistázom, azután megmagyarázom neki, hogy direkte jó, hogy nincs történészképzettségem, így nem rontott meg a pártállami egyetem a maga marxista- I leninista-sztálinista-rákosista-kádárista-aczéliS i ta maszlagával, tehát éppen hogy ezért vagyok én alkalmas, hogy történelemtankönyvet írjak az általános iskolák nyolcadik osztálya számára. Ha én történelemkönyvet írok, akkor terméj szetesen nem a könyveket bújom előtte adatokért, hanem a saját tapasztalataimat használom föl. Átéltem én azt az időszakot, ne jöjjön nekem senki tojásfejű értelmiségi, holmi homo sapiens, hogy ő jobban tudja, amit én átéltem. Amit meg nem életem át, azt elmesélték nekem, csupa olyan ember, akinek meg lehet bízni a szavában. Az egyik ismerősöm, egy nyugdíjas pedellus még az orosz fronton is szolgált, ott volt a Donkanyarban, csak nem képzelik, hogy egy negyvenéves zöldfülű nála többet tud arról, hogy mi is történt arrafelé. Különben is, már a rómaiak megmondták, hogy nem az iskolától, hanem az élettől tanulunk, és a rómaiak derék emberek voltak, kivéve Spartacust, akiről a pártállam idején sportklubokat neveztek el, tehát nem lehetett rendes ember. Ha én történelemkönyvet írok, figyelembe veszem a korszellemet is, mert a korszellem nagyon fontos, és amikor a „Legöregebb Katona” azt mondta, hogy a magyar katonák, hazájuktól kétezer kilométerre, igazságos honvédő háborút folytattak, rögtön levettem a sapkámat, mert tudtam, hogy most a korszellem nyilatkozott meg. És ha én történelemkönyvet írok, előtte megnyálazom az ujjamat, föltartom, és rögtön tudom, merről fúj a korszellem, és igazodom hozzá, hiszen ettől igaz, amit írok. Persze, ha én történelemkönyvet írok, nemcsak az itthoni dolgokra figyelek, hiszen elvben elképzelhető, hogy a korszellem nemcsak kies hazánkban (Figyelem, szedők! Nem „kis”, hanem „kies”! A szerző megj.) nyilatkozik meg, hanem külföldön is. Amikor a nem szomszéd, de közeli ország főpapja azt mondja, hogy a zsidók a második világháború idején szövetkeztek a nácikkal az ő népe ellen, rögtön tudtam, hogy megint a korszellemet hallom, és ha zsidó volnék, sürgősen kitelepülnék Izraelbe. Ha én történelemkönyvet írok, az igazat írom, nem csak a valódit, hogy nagy nemzeti klasszikusunkat, Szabolcska Mihályt idézzem, így jutok el magasabbrendű igazságokhoz, megszabadulva a tények pozitivista imádatától, hogy magam is a legmagasabb szinten fejezzem ki a korszellemet. Megírom például, hogyan bombázták az oroszok Kijevet, hogy azután a magyar légierőre fogják, és ezzel az ürüggyel hadat üzenjenek nekünk. De ez csak egy apróság, csupán azért említem, hogy ízelítőt adjak, hogyan írok én történelemkönyvet, ha majd történelemkönyvet írok. Mindenképpen szentelek néhány sort arra is, miképpen robbantották föl az oroszok Budapest hídjait. És az úgynevezett kényes kérdéseket sem kerülöm meg, hiszen tudjuk, hogy az igazság „kibeszélése” nélkül nem lehetséges össznemzeti egyetértés. Ezért azután, ha én történelemkönyvet írok, megírom őszintén, hogy német koncentrációs táborok nem voltak, s ha mégis szállítottak oda zsidókat, hát többen jöttek vissza, mint ahányat odavittek. Mondom, ezt írom, mert új szemléletű történelemkönyvet írok általános iskolák nyolcadik osztályos tanulói részére. Attól nem tartok, hogy egy ilyen tankönyvet nem jelentetnek meg, hiszen tudom, hogy nagy szükség van új szemléletű tankönyvekre. Az azonban lehetséges, hogy egynémely történészféle beleüti az orrát abba, amihez semmi köze, és megtámad valamelyik szélsőbaloldali lapban, mondjuk az Élet és Irodalomban vagy a Beszélőben, és elkezd kötekedni velem mindenféle piszlicsáré apróságon, hogy ez vagy az nem is úgy volt. Az ilyen alakkal én nem állok le vitatkozni, hanem megírom, hogy már 1949-ben is ávós verőlegény volt. Ha esetleg kiderül, hogy 1949- ben még nem is élt, eszem ágában sem lesz elpirulni, sőt arcizmom sem rándul, és megírom, hogy csak álcázásból nem élt még akkor, és különben is egy judeobolsevista plutokrata, sőt liberális, és akkor a dolog el lesz intézve, véget is ér a vita. Szóval nagyjából ez történik majd, ha én egyszer új szemléletű történelemkönyvet írok. 1 Avar sírokat találtak a Budapark területén Biatorbágy határában, a Budapark bevásárlócentrum építésének területén az építők őskori leletekre bukkantak. Az osztrák beruházó cég dolgozói azonnal értesítették az illetékes múzeum régészeit, akik megállapították, hogy egy nagy területen fekvő avar temető maradványai kerültek a felszínre. A Pest Megyei Múzeumi Igazgatóság régészei a biatorbágyi önkormányzat és az osztrák beruházó anyagi támogatásával megkezdték a feltárást. MTI-fotó: Asztalos Zoltán En, kérem, csöves vagyok Szatyros bácsik a híd alatt A Börtöntöltelék (Kurt Vonnegut) antihősének egykori kedvese, egy munkásmozgalomban edződött multimilliomos matróna azért élte a szatyros nénik sanyarú életét, nehogy kiderüljön mérhetetlen gazdagsága. Félt attól, valaki, pénzének valami módon való megszerzése érdekében, legyilkolja. Ma Magyarországon emberek ezrei azért hurcolják koszos polietilén zsákokba gyömöszölve egész háztartásukat, mert más lehetőségük nincs. Az utóbbi egy-két évben Szolnokon is látványosan gyarapodott a hajléktalanok száma. Rongyokban, szétmállott cipőben, méterekre bűzlő mosdatlanságban hajlítják öreg életüket a kukák fölé, s ál Inak elénk sietős útjainkon, hogy sunyi alázatossággal könyörögve, közönyösen vagy épp agresszívan pár forintot kérjenek. * Ha aztmondom asztal, egy bizonyos asztal képe ugrik be, azt mondom, arc, egy bizonyos arcé, ha koldust mondok, az övé. Magas alakja, szürkülő, vöröses szakálla, csoszogó léptei pár éve hozzátartoznak a szolnoki városképhez. A piaccsarnok forgatában szólítjuk meg.- Maga hova megy haza?- Sehova, kérem - néz ránk. - Én csöves vagyok.- Hol szokott aludni?- Mikor hol. Többnyire a százlábú híd alatt. Magam alá teszek egy kis papírt, aztán jól van.- Hány éves?-60.- Szociális otthonban nem próbálkozott?- Próbálkozni próbálkoztam, de nincs hely. Nem kapok én az államtól semmit. Két éve voltam a tanácsnál, bementem párszor, de azóta sincs belőle semmi. Kint, a Szapáry úton beszélgetünk tovább, egy pádon. Az életéről mesél. Azt mondja, Pesten nevelkedett húszéves koráig. Édesanyja újságárus volt, az apját nem ismerte. Kilenc testvére közül hét még ma is megvan. Egyik Jászberényben, a másik Szekszárdon. Felesége, két fia itt él a városban.- Miért nem tartják a kapcsolatot? Szája elé emeli kezét, fejét hátraveti.- Szóval iszik?- Valamikor ittam. Olyan volt a beosztásom. A hadseregben dolgoztam. Századosként. ’962-ben kerültem el onnét.- Leszerelték?- Mondták, hogy kérjem önként, így aztán megmaradt a rendfokozatom. A seregtől az építőiparba mentem. Kitanultam a vasbetonszerelést. Ott dolgoztam, amíg meg nem rokkantam.- Mi baja?- Kérem, nekem csak lábszáram van. A lábfejemet levágták. Mind a kettőt. Mert megfagyott. Martfűn dolgoztunk, a lábbelim teljesen átázott, hideg volt, és egyszer csak érzem, baj van. El volt pirosodva teljesen a lábam. Mentem az üzemorvoshoz, ő azonnal beutalt az SZTK-ba, onnan meg rögtön továbbküldték a kórházba. Egy főorvos műtött. Amikor aztán kijöttem a kórházból, nem volt hova mennem. Akkor már rég nem éltem együtt a családdal, az albérlet meg drága volt akkor is.- Rokkantsági nyugdíjat nem kapott?- Mondom, voltam én a tanácsnál, de csak egyszer kaptam 500 forintot. Na, azzal aztán sokra mentem! De elég volt vagy két-három napra, mert beosztottam.- Most miből él?- Amit az emberek adnak.- Adnak?- 10-20 forintokat. Egyszer kaptam ötvenet - könnyes lesz a szeme.- Mennyi jön össze naponta?- Éppen annyi, hogy tudok venni ennivalót meg cigarettát, bár cigarettát nem nagyon - durva vasutas kabátja zsebébe nyúl és előmarkol két félig szítt cigarettát, nehány csikket.- Mostanában már nem iszik?- Nemigen. Két éve önként jelentkeztem elvonóra. Úgy kellett bejárnom, injekcióztak meg minden. Málnaszörpön kívül nem kell nekem azóta semmi.- Társasága van? Barátai?- Szoktam beszélgetni emberekkel, de barátkozni nem barátkozom, mert én nem akarok balhéba keveredni. Én, kérem, nem lopok egy doboz gyufát se. Inkább kéregetek. Meg kukázók.- A kukákban mit szokott találni?- Kenyeret meg halat. Tudják, itt a piacon, a halsütőnél.- Ha megbetegszik, mit csinál?- Hát bemegyek az orvoshoz az SZTK-ba. Az orvosi ellátás ingyenes.- Volt már beteg, mióta így él?- Hála Istennek, csak kisebb megfázás. De vettem a patikában két forintért egy levél tablettát.- Tévét mikor látott utoljára?- Az Aradiban szoktam néha nézni. Ha úgy jön össze, akkor beülök az Aradiba. Megiszok 6,50- ért egy kisfröccsöt, aztán elüldögélek egy kicsit, elszívok két-három cigarettát, beszélgetek, mert az végeredményben ilyen öregemberek tanyája.- A rendőrök nem szokták zaklatni?- Régen inkább. De nem adok én rá okot soha. Meg aztán mostanában mintha megcsöndesedtek volna.- Az emberek mivel segíthetnek magán?- Pár forinttal.- A nevét megmondaná?- Nagy Györgynek hívnak. * Mennie kell, egy ismerősével van találkozója. Fogja a szatyrát, s nehézkes lépteivel elindul.- Majd délfelé jöjjenek ki, akkor fényképezzék le, hogy milyen részeg lesz ez itt a bandájával. Itt fekszenek a pádon minden nap - fordul hozzánk egy dinnyeárus hölgy. Társa rögtön csatlakozik hozzá:- Tíz fillért nem adnék az ilyeneknek. Szociális segélyt kap ez minden hónap 4-én. 4.400 forintot.- Honnan tudja?- Szociális gondozó vagyok.- Megmondaná a nevét?- Nem akarom, hogy bajom legyen belőle amiért nyilatkozom, de nyugodtak lehetnek felőle. Épp holnap hozza a postás a segélyt.- Hova? Ide?- Valahová. Hát lakik ez valahol.- Akkor miért jár így?- Ez a heppje. Szociális gondozásba van ez véve. Az ilyeneket istápolják, aki meg betegen, nyomorékon fekszik otthon, azt nem. Itt isznak ezek mindennap. Higgye el nekünk, itt áruljuk mi is mindig ezt a kurva dinnyét.- És amikor itt isznak, kötözködnek is?- Azt nem mondom. Jámborak ezek, mint a birkák. El vannak egymással. De egyébként nem az a neve, amit maguknak mondott, hanem Kovács János. Vasutas volt valamikor. * Nagy Imrénétől, Szolnok Város Polgármesteri Hivatalának szociálpolitikai csoportvezetőjétől a hajléktalanok felől érdeklődünk:- Számuk pontosan nem ismeretes. Mintegy 50-100 főre becsüljük azokat, akik lakás nélkül élnek városunkban. Ők különböző helyeken, várótermekben, pályaudvarokon, a tiszai árterületen húzzák meg magukat. Ezek az emberek azonban csak a legritkább esetben fordulnak hozzánk segélyért. A hivatal jelenleg dolgozik azon is, hogy számukra még ebben az évben szálláslehetőséget teremtsen.- Eddig semmilyen menedékhely nem volt Szolnokon?- A Hámán Kató úton van egy húszférőhelyes átmeneti szállás, de oda olyanok kerülnek, akik átmenetileg jutottak nehéz helyzetbe, s minden reményük megvan arra, hogy rendeződjön a sorsuk, pl. munkahelyet találjanak vagy lakáshoz jussanak. A hajléktalanok háza más lenne. Egyébként kapcsolatba léptünk már a Máltai Szeretetszolgálattal is ez ügyben.- Elképzelhető az, hogy ma Magyarországon élnek, esetleg sokan élnek olyanok, akik évszámra nem kapnak se nyugdíjat, se szociális segélyt, illetve támogatást?- Elképzelhető, de elsősorban csak azért, mert ezek nem mennek utána, nem intézik el a saját dolgaikat. Pedig számukra is megoldható lenne, hogy járulékot vagy rendszeres szociális segélyt kapjanak. Mindenesetre a városházán se Nagy Györgyről, se Kovács Jánosról nem tudnak. Jenei Gyula Fotó: S. S.
