Új Néplap, 1991. szeptember (2. évfolyam, 204-228. szám)
1991-09-07 / 209. szám
12 Nyugdíjasok fóruma 1991. SZEPTEMBER 7. Már száznál több a müsorszám Szeptember végén elődöntők KI MIT TUD? — NEGYEDSZER IS A törökszentmiklósi Városi Művelődési Központban a megadott határidőig, augusztus 15-ig 109 műsorszámmal jegyeztették föl magukat részvételre Jász- Nagykun-Szolnok megye nyugdíjasai, az immár negyedik Ki mit tud?-ra. Mint Sülye Károly- né, a művelődési központ igazgatója s a nemes versengés elindítója elmondta, harminckét versmondó, 12 prózai műsorszám résztvevői, huszonkilenc szólóénekes, 17 énekkar, illetve kórus, nyolc zenész-szólista, öt zenekar és egy tánccsoport vesz részt az idei nyugdíjas Ki mit tud?-on. Legalábbis a jelentkezések szerint, bár - s ezt Sülye Károlyné szíves engedelmével írjuk le - szeptember 15-ig még elfogadják azok csatlakozó szándékát is, akik eddig még gondolkoztak. Az már most bizonyosnak tűnik, hogy elődöntőket kell tartani, különösen három településen. Cibakházáról 21, Karcagról 29, Törökszentmiklósról 36 műsorszámot várhat a rendezőség. Egyelőre kérdéses a tavaly már megszokott mezőtúri és jászapáti elődöntő, ugyanis e két településről és közeléből a tavalyinál jóval kevesebben jelentkeztek. Új településeket is megtanulhat öregjei versengéséről a Ki mit tud?-ok közönsége: előszörjelentették be részvételüket martfűi, zagyvarékasi és túrke- vei nyugdíjasok. Összesen 29 város, falu nyugdíjasai gyakorolnak, próbálnak máris, hogy megfelelő színvonallal képviseltessék magukat a rendkívül nagy közönséget vonzó rendezvényeken. Az bizonyos, s már a jelentkezéseken is érezhető, hogy a nehezedő életkörülmények miatt szerényebb a részvételi kedv, mint a korábbi két-három évben, hiszen míg az első nyugdíjas Ki mit tud?-on 92, a harmadikon már 290 műsorszám volt a döntőn, illetve az elődöntőkön. A művelődési központ mindezt aggodalommal veszi tudomásul, hiszen tudják, sokfelé még a művelődési otthonokba se mehetnek próbálni, gyakorolni az idősek kedvük szerint. Mások - éppen a hetven éven aluliak nyilván az utazás megnövekedett költségei miatt ódzkodnak, nem is beszélve arról, hogy a színpadra lépéshez szükséges kosztümökre, kellékekre se jut sokaknak pénze. A szponzorok se sietnek a rendezvény szervezői segítségére olyan számban, mint eddig. A különböző vállalatok, szövetkezetek, intézmények kénytelenek meggondolni, áldozhatnak-e akár szerény összeget vagy termékeik közül néhányat a nyugdíjasok javára. Mindeddig egy a bizonyos: lapunk, pontosabban az Axel Springer-Magyarország Kiadói Kft. Jász-Nagykun-Szol- nok Megyei Irodája vállalta a védnökséget, s szerény lehetőségei szerint segíti a szervezők, rendezők erőfeszítéseit. Az elődöntők közül a törökszentmiklósi időpontja már bizonyosnak látszik: szeptember 28-án lesz. Október 14-ig, a mik- lósi döntő napjáig a többi településen is megtartják az elődöntőket. A régi és új szponzorokat pedig változatlanul várják a mik- lósi művelődési központban. Az öregek Katikája Udvariasan hellyel kínált, majd a gáztűzhelyen a jókora fazékban fortyogó baracklekvárra mutatva elnézést kért. Sajnálta, hogy csak így, lekvárkavargatás közben tud beszélgetni, azt viszont szívesen teszi, hiszen a munkájáról, az Idősek Klubjában eltöltött esztendőkről van szó. Örömmel, mert azokról az évekről mindenkor és minden különösebb készülődés nélkül, még így fakanállal a kezében is mindent el tud mondani.- Valóban, a 3 évtizedes szolgálati időmből az utolsó 18 esztendőt itt, Jászberényben, az Egyesített Szociális Intézet Idősek Klubjában dolgoztam le. Harminc év alatt sok minden megtörténik, olyan is, ami sokáig emlékezetes marad, de olyasmi is, amit könnyen elfelejt az ember. Annak a 18 esztendőnek, amit ott a kedves öregek között töltöttem el, annak azonban minden egyes napja emlékezetes marad sokáig vagy talán örökre. Talán azért, mert örömeivel és gondjaival együtt szép volt mindegyik, és mert valahogy minden mai nap szebb volt, mint a tegnapi.- Az, hogy az Idősek Klubjában ledolgozott esztendőkről áradozom, nem azt jelenti, hogy a korábbi munkahelyeimet nem szerettem. A munkától én sosem féltem, nekem szinte pihentető volt a tudat, hogy tisztességesen elvégeztem azt, amit rám bíztak. Úgy voltam vele, hogy ha becsületesen megdolgozom a pénzemért, megbecsülnek és megfizetnek, akkor mindegy, hogy hol vagyok. így volt ez egészen addig, amíg az akkori városi tanács gondnokságáról át nem kerültem az akkori Öregek Napközi Otthonába. Ott aztán már az első hetekben rájöttem, hogy ez az igazán nekem való munka. Annyira az volt, hogy délután vagy este, amikor vége volt a napnak, nem az járt az eszemben, hogy most majd pihenhetek, hanem, hogy ... jaj, egy éjszakára otthoni magányukba kell küldeni az öregeket.- Tudom, így utólag ezek nagy szavak, pedig hát így volt. Azt bevallom, hogy vonzódásom az idős emberekhez nem ott a klubban kezdődött. Emlékszem, hogy már gyerekkoromban jobban éreztem magamat idős nagynéném társaságában, mint például az unokahúgommal, pedig jó barátságban voltunk. Valamivel később, nagylány koromban az áldott emlékű nagyival izgalmasabb dolgokról tudtam csevegni, mint például az udvarlóimmal. Ez az indíttatás segített hozzá, hogy korán elismerjem: a klub öregeit nemcsak lehet, de kell is szeretni, mert sok gonddal és bajjal, nyomasztó öregséggel viaskodó öregek, akik valósággal ki vannak éhezve a szeretetre.- Ilyen szeretetre vágyó, a feléjük nyújtott kezekbe görcsösen kapaszkodó emberekkel könnyű volt megbarátkozni. Könnyű, mert a munkatársaim is szerették és tisztelték a sok nehéz napokat átélt idős embereket. Nem sajnálták tőlük a jó szót, vagy a sok vesződség- gel járó törődést. Könnyű volt azért is, mert ezek a kedves öregek nagyon hálásak tudtak lenni azért a szeretetért, amit tőlünk kaptak, és amit szeretettel viszonoztak. Az új otthonukkal is hamar megbarátkoztak, pedig az akkori még nem volt olyan, mint a mostani. A vizet az udvarról cipeltük, berendezéseink java a különböző munkahelyektől kapott, már megunt bútorok voltak. Ma korszerű hideg-meleg vizes blokk segíti a klub kényelmét, szép új bútorokkal, kényelmes berendezésekkel ellátott ebédlőnk, tálalónk, pihenőszobánk és jól felszerelt játéktermünk van.- Én - akárcsak a munkatársaim - személy szerint ismertünk mindenkit, pedig voltak jó néhányan. Eleinte 25-30-an, az utóbbi esztendőkben már egyszer sem csökkent 40 alá a gyakran cserélődő létszám. Kitapasztaltam, hogy kit gyötör nagyon a magány, hogy mivel lehet megvigasztalni azt, aki bánkódik valamiért, és szigorúan megőriztem a rám bízott titkukat. Ők is ismertek, mégpedig jól, hiszen napjaink nagyobbik fele ott zajlott le a szemük előtt. A nevemet is könnyen megjegyezték, hiszen mindegyik csak úgy szólított, hogy „a mi Katikánk”. Az egyik idős asszony, aki elköltözött a lányához és névnapomra írt egy lapot, úgy címezte, hogy „az öregek Katikája”. A postás megtalált a lakásomon, azóta is ezen a néven szólít. A takarékra állított gáztűzhelyen a barackíz fortyogása lecsendesedett. A tányérra csepegtetett illatos nyalánkság már bizonyította a megfelelő sűrűséget, a tisztára mosott üvegekre vetett sűrű pillantások pedig figyelmeztettek, hogy itt már nincs helye a beszélgetésnek. Sietve elköszöntem, és csak az utca végén jutott eszembe, hogy azért csengettem be a Rózsa utcai lakásba, hogy Turcsányi Sándomé nyugdíjasról írjak, mert néhány hónapja már ő is nyugdíjas. Tanácstalan voltam, de csak rövid ideig. Átgondolva az elmondottakat, rájöttem, hogy az öregek Katikájának nyugdíjasportréja csak így, és csakis így teljes.- illés 38 év után Jucika búcsúzik Jucika egyenruhájában, hűséges biciklijével most végkép hazaért. A múlt héten úgy tolta be kerékpárját a kis családi ház udvarára, hogy ezen a héten már nem kell hajnalban fölpattannia rá, mert... Mert vége, ez már a szabadság, aztán a fölmentési idő - 38 évi munka után nyugdíjba vonulhat. Sose felejti, tizenhét évesen jelentkezett a szandaszőlősi postahivatalban munkára. Hogy elmenne ő a falu postásának. Csakhogy bibi volt, nagykorúság előtt a posta kezest vagy jótállót vagy patrónust kért. Jucika olyan magától értetődő egyszerűséggel mondja, hogy bizony ám, összehívták akkor, 1954 februárjában a párttaggyűlést Szandaszőlősön, a párttitkár írta alá a javaslatot, alkalmazzák csak nyugodtan. (Aki már akkor is élt, csodálkozik ezen, de hát biztosan így volt, a mindenható párt jótállt egy kilencgyerekes kisgazda lányáért az állami postánál. . .) Azóta eltelt 38 év. Jucikát úgy ismerik Szandaszőlősön, ahogyan csak egy nagyon lelkiismeretes, becsületes postást lehet ismemi. Aki alaposan megpakolja hajna- lonta a táskát, a biciklit, mert mindenes: újságtól kezdve levélig, pénzküldeményig, nyugdíjig kézbesít mindent. Beszedi a tévédíjat és az újság-előfizetési pénzeket.- Öt nagyobb utca, több, hozzá csatlakozó kisebb utca - számolja Jucika, azazhogy Márkus András- né, született Nagy Julianna. - Havonta kézbesítek vagy kétszázötven nyugdíjat, reggelente kiviszek csak Új Néplapból 214-et, aztán a többit. Volt úgy, hogy nagyon nagy volt a teher, de hát ha az ember vállalta, tegye a dolgát, nem? Közben persze féijhez ment, szült két gyereket, s föl is nevelték a férjével szépen őket. És soha, de egyszer se volt életében táppénzen, csak amíg a gyerekek igen picik volak, s ami akkoriban járt egy kismamának.- Amíg picik voltak, itt volt a nagymama, de már a nagyobbikat 2 és fél éves korában fölvették az óvodába, azt mondta az igazgató Szolnok-Nagybánya között Aranyhíd a barátság A testvérvárosi kapcsolat születésével csaknem egyidős a nagybányai és a szolnoki nyugdíjas pedagógusok ismeretsége. Előbb az ottani idős nevelők jártak itt, összebarátkoztak szállásadóikkal, vendéglátóikkal, s a viszontlátoga- tás az idei nyáron őszintén meggyőzte a szolnokiakat arról, hogy érdemes az előítéleteket legyőzni. (Értelmiségi körökben mondogatták, hogy az a fajta hagyomány, amit a művésztelep jelentett, már régen a múlté. Akkor meg mi értelme olyan messzire menni...?!) Igaz, a távolság 300 kilométer, de megéri a fáradságot, hiszen sokkal több az érték, a szépség Nagybányán, mint amit egy átlag polgár sejt az információi alapján. A történelmi műemlékek, a múzeumok, a képtár, a fogadó, ahol 1847. szeptember 8-án nászéjszakáját töltötte Szendrei Júliával Petőfi, mert esküvőjük után, útban Kohóra eltörött a kocsi kereke, és Nagybányán szálltak meg... A gyönyörű természeti környezet a Márama- rosban ... Az ellátás, a szállás is olcsóbb, mint nálunk. Ez iskolai kirándulások céljára is kiváló lehetőség. A pedagógusok boldogan fogadnának magyar diákokat, magyar családoknál helyeznék el őket. Fiatalok számára az a környék a téli sportok paradicsoma lehetne ... - a nagybányai négy nap élményeiből nem győznek idézni, akik részesei lehettek. Őszinte, baráti kapcsolatok szövődtek. Hanem amit ajándékba vittek, azzal nem volt sikerük. A nagybányai művészek szolnoki galériabeli kiállításáról készített videofelvételt vitték el, de vendéglátóiknak sajnos bemutatni sem tudták, mert az ottaniak nem rendelkeznek efféle technikai eszközökkel. Ott határozták el a mieink, hogy gyűjtést indítanak az RMDSZ, a Romániai Magyar Demokrata ^Szövtség javára. Akadt már olyan nyugdíjas pedagógus is, aki ezer forintot adományozott. Hozzájuk csatlakozott a Nyugdíjasok Jász-Nagykun- Szolnok Megyei Kulturális Szervezete, egy jótékony célú műsor szervezésével. Mivel az ENSZ október elsejét az idősek világnapjává nyilvánította, e napon rendeznének - több szolnoki és megyei szervezet közreműködésével - díszelőadást Szolnokon a nagybányai nyugdíjasok megsegítésére, az olajbányászok tiszaligeti sportcsarnokában. Az elképzelések szerint a délelőtt 11 órától délután 2-ig tartó programot dr. Surján László népjóléti miniszter nyitná meg, majd a Szolnoki Repülőműszaki Főiskola zenekara, a Tiszaparti Gimnázium népi tánccsoportja, a Reneszánsz Együttes bemutatója, a Ságvári Művelődési Központ Pelikán társastáncklubjának legjobb versenytáncosai, a megyei nyugdíjas Ki mit tud? legjobb szólistái szerepelnének. Még az sem kizárt, hogy Szörényi Éva művésznő is fellép. Az elképzelést már többen támogatják, közreműködésüket díjtalanul felajánlották. A díszelőadás helyszíne ezer néző befogadására alkalmas, a belépőjegyek ára 50 forint lesz. A rendezők örülnének, ha a munkahelyek, a szak- szervezeti bizottságok vásárolnának belépőjegyet nyugdíjasaiknak. Ahol az anyagiak hiánya miatt a nyugdíjas-találkozó megrendezésére már nincs lehetőség, talán az 50 forintos jegyekkel valamit pótolnának egykori dolgozóik számára. Remélik azt is, hogy nem csupán a szolnoki nyugdíjasok jönnek el az eseményre, hanem távolabbról, a megyéből, sőt a megyén kívülről, Hajdú-Biharból, Békésből is, akikkel kapcsolatban áll a megyei egyesület. így talán összejön a videotechnikára szánt összeg, és nem üres kézzel mennek legközelebb a baráti látogatásra. - r úr, hogy érdeke mindenkinek, hisz ki lesz akkor a postás Szandán? Mivelhogy Jucika évtizedekig egyedül volt postás. A kertes, városszéli kis faluban (akkor még faluban) ismert mindenkit, s őt is szerették. Már a múlt hetekben, ahol megmondta, hogy búcsúzik ám, meg is siratták néhányan. Ugyanis Jucika postás létére nem tudott megtagadni kéréseket, olyanokat, amik nem lettek volna kötelezőek. Őneki a kezébe adhatták a csekket, pénzzel, föladta, ugyanúgy az ajánlott levelet, számon tartotta, kinek kell odahaza lottó, totó, de volt úgy is, hogy kivitte a csomagot egy- egy idős embernek, aki úgyse tudott volna maga érte menni.- Télen nagyon nehéz volt, de azért a havas teleket szerettem, az esőnek voltam az ellensége. Azokon a szép nagy havas hajnalokon sokszor a bicikli után kötöttem a szánt, arra meg az újságkötege- ket, aztán gyerünk, idejében odaérjünk! Igaz, volt úgy is, hogy kerteken át közelítettem meg egy-egy házat, de hát ismerem úgy a területemet ugye, az a 38 év csak nem volt hiába. így hát ezen a héten már Szandaszőlősön néhány nagy és kis utcába új postás jár. - Kell a fiataloknak a hely - sóhajt Jucika -, hiszen annyi a baj a világban, a mi világunkban is. - Én meg már csak az emlékeimnek élek - azért is köszönök mindent a kedves ügyfeleimnek. Megértők voltak, tiszteltek, szerettek, ahogyan én is tiszteltem, szerettem őket! Fotó: Tarpai Zoltán Ejnye! Többnyire gyalázkodó leveleket eredményezett az augusztus 3-án hasonló címmel megjelent pár soros írásunk. Olvasóink - mármint négy levél írója - nem értették meg a szándékot: azt, hogy nem minden nyugdíjas panaszkodik, kér joggal-okkal, hiszen vannak közöttünk olyanok, akik tisztességgel vagy tisztességtelenül idejekorán gondoltak öreg napjaikra. Nem a mi jogunk ítélkezni még a tisztességtelenül vagyont szerzők fölött sem - de azt talán még legszélsőségesebb kritikusaink is megengedik, hogy kimondjuk: ne sírjon az, akinek nincs rá különösebb oka. Aki pénzt, sok pénzt őriz otthonában vagy kamatoztat a bankban, aki nem kényszerül arra, hogy esetleg egyetlen réges- régi emlékétől megváljon. Sajnos, egyre több idős ember kényszerül már erre is, s egyre fél a holnaptól, mert nem tudja, miből fizeti majd az ősszel- télen a gázt, a távfűtést, a villanyszámlát. Nem célunk, nem is lehet soha, hogy megrójuk azokat, akik saját sorsukból indíttatva a cikk minden sorát visszautasítják, mert nem hiszik el, hogy vannak az időskorúak között is, akik nem a havonta pontosan érkező postás kezéből veszik föl egyedüli jövedelmüket. Ezt akartuk csupán igazolni a rendőrségi hírek idézésével, amelyek sajnos egyre több időskorú kirablásáról, nyugdíjasok otthonaiba betörőkről, útonállókról szólnak. Azt nem idéztük ezekből a rendőrségi hírekből, hogy az ilyen esetek zömében nem a mi vidékünkön történtek. Hogy mégis visszatérünk ezekre a levelekre, oka van. Egy névtelen levélírónknak például igazat kell adnunk. O nemcsak az Ejnye című írást, illetve szerzőjét feddi meg ugyanis, hanem tiltakozik az egész oldal nyomdahibái miatt is. Ebben tökéletesen igaza van: ilyen munkát szégyen kiadni egy valamelyest magára adó szerkesztő kezéből. Ám, hogy hány kézen megy keresztül egy oldal, mire az olvasóhoz kerül, nem soroljuk. A hibákat ugyanis nem tudjuk nem megtörténtté tenni, azok valóban elcsúfították az egész oldalt. Egy másik, ugyancsak névtelen levélírótól zokon vettük: „kötelet” kívánt a szerző nyakára, s azt is tudni véli, hogy minden ellenszenvét a nyugdíjasokra zúdítja. B. J. szolnoki olvasónk csupán az általánosítás ellen emelt kifogást, mert szerintük (szerintünk se, de hát ezt most ne bizonygassuk) nem az a jellemző a nyugdíjasokra, miről az írás szól. T. I.-né levelében vérforraló cikknek nevezi az írást, saját nehéz sorsából cáfolja sorait. Anélkül, hogy vitáznánk, álljon itt az ötödik levél néhány sora. Huszár Károly bölcs realitással írta: „Én 16 éve vagyok nyugdíjban, sokat is morgolódom, hogy nem tartják karban a nyugdíjamat. De mindig visszafeleselek magamnak, hogy: de miből? Mindenki az Állam bácsit pumpolja, nem győzi a fejét kapdosni . . . Nem lehet letagadni az elszegényedést, de a gazdagodást sem! ...” Hát pontosan erről van szó, erről az utóbbi mondat igazáról. Lehet, ügyetlenül fogalmaztunk - mi? Ejnye! Összeállította: Sóskúti Júlia Már 14 éve jár a cibakházi gondozási központba Horner Istvánná, aki az idén már 82 éves. Gyönyörű kézimunkáiról híres. (Fotó: Tar- pai)
