Új Néplap, 1991. szeptember (2. évfolyam, 204-228. szám)
1991-09-28 / 227. szám
1991. SZEPTEMBER 28. Múltunk —jelenünk 9 „Dombokká vált évszázadok” „Dombokká vált évszázadok” címmel nyílt régészeti kiállítás a Szolnoki Galériában. Mtnt arra már korábbi számainkban is utaltunk, szeptember utolsó hetében nemzetközi konferencián foglalkoztak a szakemberek a bronzkor (i. e. 1800-1400) történeti, társadalmi kérdéseivel. A konferenciához kapcsolódva készült el az a kiállítás, ahol a látogatók képet kaphatnak a korszak emberének életéről, harcairól, hitvilágáról, temetkezési szokásairól. Ezen oldalunkon ízelítőt adunk abból a szellemi és képi világból, melyet mintegy két hónapig az érdeklődő látogató a Szolnoki Galériában kaphat. A szerkesztő Geometriába zárt kozmikus világkép Temetkezés és kultusz a kora bronzkori nagyrévi kultúrában A Galériában készülő bronzkori kiállításunk az emeleti részen a bronzkori vallás és halottkultusz emlékeinek ad helyet. Akik még emlékeznek az 1987-ben ugyanitt rendezett neolitikus kiállításra, azoknak az újkőkori vallásos ábrázolások pazar kollekciója, a korszak tekintélyes „agyagistenei” után talán szegényesnek tűnik az a néhány jelzés, tökéletesen soha meg nem fejthető kód, melyben a bronzkor embere a hitvilágáról szóló üzenetét rejtette. Díszítőelemként is alkalmazott geometrikus ábrákban különösen sok megoldásra váró talányt hagytak örökül a nagyrévi kultúra képviselői. A temetkezési rítus és e jelek összefüggéseiből egy nép sajátos hiedelemvilága bontakozik ki. A halál titokzatossága, az emberi lét e megfoghatatlan rejtélye fontos tényezője volt a síron túli életbe, természetfölötti erőbe vetett hit keletkezésének. Az a „varázslat”, mely az addig beszélő, mozgó, cselekvő személyt mozdulatlan testté változtatja, méltán töltötte el ámulattal a régmúlt emberét. Szemében az eltávozott minden titkok tudója lett, egy olyan világ ismerője, melyből „nem tért meg utazó”, s előtte mindvégig rejtve marad. Képzeletével megteremtheti ugyan, de sohasem lehet biztos igazában. A halottnak tehát kijár a tisztelet, de ismeretlen hatalmánál fogva a tőle való félelem is indokolt. Ezek az érzések és a közösségi képzelet által teremtett túlvilágkép hozta létre azokat a társadalmi konvenciókat, melyek szerint a holtak eltemetése a múltban lezajlott. Az őskor temetkezési szokásoknak tehát vannak állandó, azonos, etnikumtól független elemei: ilyenek a babonás félelmek, képzetek szülte gúzsba kötés (zsugorítás, a halott elégetése, egyszóval a holttesttel való bánásmód); és vannak csak az adott népre vagy törzsre jellemző, egyedi vonásai: a vallási elképzeléseken alapuló, hagyományok diktálta temetkezési szertartások, melyek az elhunyt személyről való gondoskodást célozzák. Mindezek együttesen eredményezik azt a temetkezési rítust, mely a régész számára a sírgödör alakjában, a csontváz vagy a hamvak helyzetében, a tájolásban, a mellékletek elhelyezésének rendjében ölt testet, és az adott népesség anyagi kultúrájának lényeges, elidegeníthetetlen alkotórészét képezi. A nagyrévi kultúra időszakából ismert, viszonylag kevés hitelesen feltárt temetőrészlet, síregyüttes a népcsoport változatos temetkezési szokásairól tanúskodik. Általános gyakorlat volt a halotthamvasztás, ezen belül a szórthamvas rítus (a hamvakat a sírgödör aljára szórták) dominál, de előfordul az umás temetkezés (az égett csontok urnában kerülnek földbe) is. Kevésbé gyakori, de nem szokatlan a holttestnek zsugorított helyzetben való elhantolása. E különböző szokások azt a látszatot keltik, mintha a temetés módját, szertartásait nem a közösség, hagyományokon alapuló, íratlan törvényei szabályozták volna, hanem az egyén, a családtagok tetszése szerint játszódtak volna le. Valójában azonban mindegyik rítust szigorú kötöttségek határozták meg. Az umás temetkezésnél az urnába csak a hamvakat tették, ha még egy edény volt a sírban, az soha nem az urnába - ahogy más kultúráknál szokás - került, hanem melléje. Általános törvényszerűségeket figyelhetünk meg a szórthamvas rítusú sírok esetében is. A lekerekített, négyszög alakú, kelet-nyugati tájolású sírgödrök déli felében szorosan egymás mellett sorakoznak a sírba helyezett edények, és szinte kivétel nélkül mindig a sírgödör üresen hagyott, északi felének keleti sarkába szórják a hamvakat. Ez a nagyrév-zsidóhalmi temető 17 szórthamvas sírjában látott elrendezés nemcsak e lelőhelyen, hanem a nagyrévi kultúra egész elterjedési területén érvényesül. Ha az ásatásokon készült sírrajzokat egymás mellé tesszük, megdöbbentően azonos képet mutatnak a tiszazugi, a tószegi, sőt a Duna menti (Budatétény) sírok is. E szigorú szabályok között e rítusnak látszólag ellentmondanak a véletlenszerűen felbukkanó csontvázas temetkezések. Ha azonban tájolásukat a szórthamvas rítusú sírokéval összevetjük, kiderül, hogy a temetkezés e legszigorúbb követelményeinek ezek a sírok is megfelelnek. A halott koponyája a tájolás szerint ugyanazon a helyen van, ahol a szórthamvas sírokban a hamvak. Az összefüggés nyilvánvaló: a kis égett csontkupacban - az ősök hite szerint - jelen lévő ember a sírgödömek azon égtájára kerül, ahová az ember lényegét leginkább hordozó testrésze: a feje, azaz a koponyája. A temetkezési rítus e szigorú kötöttségének hátterében olyan egyetemes világkép áll, melynek legfontosabb eleme a szimmetria és a szabályosság. Ez fogalmazódik meg az edények oldalán, a házak falán meghatározott rendszer szerint kialakított geometrikus ábrákból felépülő mintázatban, s ez fejeződik ki a szórthamvas sírok négyzetes elrendezésében is. Ez, a nép hagyományain alapuló bonyolult szimbólumrenszer a természetfeletti erővel fenntartott állandó kapcsolat képi megjelenése. Ez a természetfeletti erő vagy istenség jelenik meg „személyesen” a kiállításon is, majd látható egyik Rákóczifalváról származó urnán, stilizált emberalakként megmintázva. Az urnán feltartott karú emberalák látható, a fej jelölése nélkül. Törzsét három függőleges plasztikus léc jelképezi, a feltartott karokat pedig két párhuzamos, szögletesen formált borda szimbolizálja. Alul az alak kilenc- ágú, fésűszerű motívumban végződik. Az ábrázolás egyetlen kompozícióban foglalja azt a két ikonográfiái elemet: a feltartott karokat és a „fésű motívumot”, melynek eredete őstörténetünk legkorábbi időszakába nyúlik vissza. Ez az istenség, azaz ez a motívum az egyik állandóan ismétlődő eleme a nagyrévi kultúra kultikus ábrázolásainak. A legtöbb esetben azonban soha nem „magányosan” jelenik meg, hanem számtalan rejtélyes, geometrikus ábrával körülvéve. Ezek az általában rendszerbe foglalt minták bekarcolt vagy bevésett technikával jelennek meg az edények oldalán. Az egyik függeszthető edény hasán párhuzamos vonalakkal határolt, átlóval áthúzott négyszögletes mezők variációjából álló mintázat látható. Ugyanitt egy üres mezőbe „csempészve” feltűnik a feltartott kar motívuma. Párhuzamosok közé zárt cikcakk vonalak vizet jelképeznek, olyan víztükröt, mely az élők világát a holtakétól elválasztja. Az átlóval áthúzott négyszögeket általában lépcsőzetes alakba rendezik a bronzkori mesterek. Ugyanez az alakzat, hasonló rendszerűjelek összessége nemcsak az edényeken, hanem egy Tiszaugon talált lakóház falán is megfigyelhető. E vallásos szimbólikumnak a megmintázása egy lakóház falán azt jelzi, hogy a kora bronzkorban élt ember minden tettét, életét csakúgy, mint halálát áthatotta e szabályos, áttekinthető, tiszta túlvilágba vetett hit. Mivel az említett lakóház a bronzkori falu egy nagyobb térségén egyedül állt, tulajdonosa valószínűleg a közösség egyik kiválasztott, talán természetfelettinek vélt hatalommal felruházott tagja volt, melyet házának külső megjelenése is kifejezésre juttatott. Ezekben az ábrákban, jelekben rejlő tartalom a régmúlt olyan szférája, melybe tökéletesen behatolni soha nem tudunk. Bár itt-ott felismerhető bennük a nap, hold, az említett világokat elválasztó víztükör, az istenség, a mai szertartásokban is hódolatot, imádatot kifejező feltartott kar, összességükben pedig az egyetemes világkép, megfejtéseink mégis csak a felületét érintik annak a képzeletgazdag, színes hitvilágnak, mely az egykori ember tudatát áthatotta. Dr. Csányi Marietta Bronzkori istenábrázolás Ttirkeve-1 erehalom tell-telepnlesenek légiiéitetele Ásatási részletfelvétel Túrkeve-l erehalomról ( II. szint, 1. ház, Koszideri időszak) A B/8-as hamvasztásos sír edényei Nagyrév-Zsidóhalomról (Nagyrévi kultúra) Tiszaug-Kéménytetőn feltárt bronzkori ház (II. szint) rekonstrukciója a házfal külső plasztikus díszítésével (Nagyrévi kultúra) A kiállítás részlete: geometrikusán megformált, talán istent szimbolizáló, feltartott karú emberalak, körülötte mágikus jelek Bronzkori női viselet rekonstrukciója Edénybe rejtett aranykincs Jászdózsa- Kápolna- halomról, XI. szint (Hatvani kultúra) f \ Az oldalt szerkesztette: Madaras László Fotó: Kozma V Károly J
