Új Néplap, 1991. szeptember (2. évfolyam, 204-228. szám)
1991-09-24 / 223. szám
4 Erdélyi figyelő 1991. SZEPTEMBER 24. Csendes ősz? Egy-egy fura nyilatkozattól eltekintve Romániában hallgatnak. Legfőképp a helyhatósági választásokról, melyet több ízben elhalasztottak, legutóbb szeptemberre helyezték kilátásba, de az idei szeptemberben már aligha lesz belőle valami. Nem érdeke a vezetésnek, hogy meghozza a választási törvényt és lebonyolítsa a helyi voksolást, mert nagyon is megfelelnek ma, holnap és holnapután is az általa kinevezett saját - „fontos” emberei. Nem érdekük, hogy a több nemzetiségű, vegyes lakosú területeken esetleg az összetétel arányai szerint alakuljon a helyi vezetés - hová lesz akkor a román többség? Tehát: minél később lesznek szabadon választott önkormányzatok, annál jobb... Volt egy kis perpatvar a nyáron, hogy - úgymond - betiltják a szélsőséges lapok egynémelyét, így a Romania Mare-t is - egy időre. Ennek a kiadványnak az oldalain nagyszerűen megfért egymás mellett a magyarellenesség és az antiszemitizmus. Fel is függesztették - készült Iliescu izraeli látogatásra. Minő véletlen egybeesés: hazajött a román elnök Izraelből, ismét megjelenik a Romania Mare (Nagy Románia párt lapja)... Néhány hete a Vatra is megmozdult, nem is veszélytelenül. Egyenesen azzal vádolta a romániai magyarokat és szervezetüket, az RMDSZ-t, hogy külső forgatókönyv alapján és segítséggel polgárháború kirobbantására készülnek Erdélyben Hargita és Kovászna megye autonómiájára „törve”, ezért a Vatra minden románt összefogásra szólított fel, a nevezett megyékben a katonai irányításra, rendkívüli állapot bevezetésére. Tette mindezt a „szovjet puccs” árnyékában, egy időben azzal, hogy a szomszédos Jugoszláviában éppen polgárháború van. (Talán nem mellékes, hogy Kína, Kuba és Románia ismét egymásra talált akkor, amikor ellenezték, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsát összehívják a jugoszláv események miatt.) Nem tudom, miért hallgat az RMDSZ, miért nem tiltakozik a vatrás vád ellen. Csak sejtem: elegük lehetett abból, hogy örökös védekezésre kényszerítik, hogy mindig cáfolnia kell az alaptalan híreket, és talán ezért választották azt a megoldást, hogy egyszerűen nem reagálnak a „kulturális szervezet” vádjaira, hanem úgy tesznek, mintha az nem is létezne. Lehet, hogy elegáns ez a viselkedés, más kérdés, hogy célravezető-e... A románok most nagyon el vannak foglalva a függetlenedő szovjet Moldávia visszacsatolásával. Azt hiszem, balgaság volna azt hinni, hogy ennek esetleges sikere valamit is változtatna Erdély kisebbségeinek helyzetén. Hiszen továbbra is azt vallják, a Dnyesztertöl a Tiszáig őket illet minden, ez jelenti az igazi. Nagy Romániát. Különben csend van. Egyelőre?... M. H. L. Kolozsvári sikátor Mosogatás a Keresztyénhavasokban A dolog úgy kezdődött, hogy Dávid István uram - aki többek között az RMDSZ Brassó külvárosának, Négyfalunak is oszlopos vezetőségi tagja - az egyik átdalolt éjszaka után tizenketted- magával úgy döntött: jó lenne öregtarhonyát főzni a Keresztyén-havasok csúcsán. Az elhatározást tett követte, gyorsan kerítettek tarhonyát, fűszereket és irány a makadám. Ameddig a Dáciák bírták, négy keréken, azután az apostolok lován. A hegycsúcson a román pásztorok barátságosan fogadták őket, noha a nyájat őrző, hat óriás kutya kis híján meglékelte a nadrágjukat. Illendően elkérték a nagy üstöt, amelyik belül tisztára sikálva ott függött a karám oldalán, jó két méter magasan egy szögön. Mint mondom, belül ragyogott az ártatlan, ezért tüstént tarhonya, krumpli, só került belé, míg páran fát cipeltek az üst alá. Egy szó mint száz, bő fertályóra múlva füst kanyargód, lángnyelvek nyalták a bogrács alját, és pirult a jóféle étel. Meg is főtt időre, majd körbeülte az éhes társaság, és jóízűen kanalazta a felséges ebédet. Alig maradt az alján valami, és amikor el akarták mosni, az egyik idős pásztor csak intett: - Sose vesződjetek vele, akad itt, aki fényesre súrolja! Azzal két rövidet füttyentett, mire a hat kutya rögvest ott ugrándozott. Elébük rakta az üstöt, és azok olyan tisztára nyalták a belsejét, hogy az ember szinte megláthatta benne a fizimiskáját. Majd mintha mi sem történt volna, a vén nyájőrző visszaakasztotta az edényt a szögre. Nézte ezt a néhány magyar, mivel többségük gyomrában mocorogni kezdett a kása. Olyannyira, hogy iparkodtak a közeli rekettyés felé, ahol a jobb sorsra érdemes ebéd rövid úton ott távozott, ahol bement. Ezt leszámítva, egyéb bajuk nem esett. Páran kitartottak, megúszták émelygéssel, noha őket is furcsa képzetek környékezték a hegyi mosogatás eleddig számukra ismeretlen megnyilvánulásaitól. Egy tény, azóta Dávid Istvá- nék nem főznek kölcsönkért üstben a környező meseszép hegyekben se kását, se öreglebbencset, de még tarhonyát sem. Ugyanis arrafelé a román hegyi pásztoroknak kivétel nélkül elmaradhatatlan segítőjük az öthat óriási csaholó... D. Sz. M. ( " r ~ 'N Az oldalt összeállította: Molnár H. Lajos A Hargitán Önjelölt áldozat A múlt hét végén a lengyel Külügyminisztérium kinyilatkoztatta, hogy a triagonálé keretében zajló lengyel-csehszlovák- magyar együttműködésbe Erdély és Kárpátalja bevonását is elképzelhetőnek tartja. A javaslat idehaza ingerült reakciókat váltott ki, a Külügyminisztérium tiltakozó jegyzékét a Polgári Szövetség és egész sereg más politikai formáció tv-ben beolvasott tiltakozásai követték, a „javaslat” a parlamentben is éles elutasításra talált. A riadalom „érthető”, hiszen miközben Kelet-Európa-szerte a népek és népcsoportok érvényesítik vagy követelik önrendelkezési jogukat, a kétmilliós lélekszámú romániai magyarság helyzetének rendezésére a román hatalom továbbra is egyetlen hatékony megoldást tud elképzelni: az erőszakos asszimilációt. A magyarság önrendelkezési jogának elismerése, mely Erdély etnikai viszonyaiból következően nem jelenthet területi elszakadást is, az egységes nemzeti állam bűvületében élő többség számára a nemzeti eszme meggya- lázásával egyenértékű, s ezért megengedhetetlen. A lengyel javaslat sem a jelen pillanatban, sem perspektivikusan nem jelentette, nem jelenthette volna Erdély Romániától való elszakadását, még kevésbé elszakítását, pusztán egy történelmi ténynek, a terület kettős, balkáni és közép-európai kötődésének elismerését. Ami közelről sem azonos a román nemzet vagy a román állam egységének megbontásával. Azt azonban valóban jelenti, hogy az egyidejűleg a bizánci kultúrájú Balkánhoz és a nyugat-európai kultúrájú Közép-Európához kapcsolódó Erdélyben többé a magyarság sem zárható ki a politikai-gazda- sági-kulturális életből, ahogyan azt a „fénykorszak” szellemi örökösei szeretnék, s ahogyan az Szatmáron, Nagyváradon, Marosvásárhelyen, Kolozsváron már tényként regisztrálható. Több rendben is leírtuk: Romániában a nemzeti eszme és az ország demokratizálódásához fűződő érdekek élesen szemben állnak egymással. Ezt az állításunkat a lengyel javaslat - politikai pártállástól függetlenül - egyöntetű elutasítása is igazolja. Romániát a triagonálé országai gazdasági-politikai-kulturá- lis megfontolásokból egyelőre nem tartják érettnek az együttműködésre. Ahelyett, hogy fölis- memők: ha Erdély, melynek lakossága túlnyomórészt román nemzetiségű, a két régió közt - a közép-európaiak által elfogadott - közvetítő és közelítő szerepet játszhat, a csatlakozás megfogható közelségbe kerülhet, nemzeti rögeszméink védelmében nem pusztán elmulasztjuk, de ingerülten el is utasítjuk a lehetőséget. A dologban az az igazán tragikus, hogy azok a nemzeti rögeszmék, melyek védelmében az ország jövőjét is hajlamosak vagyunk föláldozni, védhetetlenek. Naiv elképzelés, hogy miután Kelet-Európa népei és népcsoportjai kivívják az önrendelkezéshez való jogot, azt pusztán a jelenlegi és a jövőbeli romániai nemzetiségektől lehet megtagadni. Ez az elképzelés könnyen szerencsétlenségbe döntheti az országot, s aki ma is ragaszkodik hozzá, az a demokratikus Románia halálos ellensége. Mindez Motiu úr tv-beli nemzetmentő szózatából tisztán kiviláglott. Motiu úr, a nemzeti egység védelmében, azonnali cselekvésre hívta fel az ország népét. Hogy mit jelentsen ez az azonnali cselekvés, nem kétséges. A Front és Motiu úrék tettei nyomán jó ideje ismeretes számunkra. A Képviselőház máris megszavazta az alkotmány első cikkelyét, s ezzel Románia Európa egyetlen törvényben is kinyilvánított „nemzeti államává” vált. A Szenátus alig néhány nappal a Volt Politikai Foglyok által szervezett antikommunista tüntetés után megszavazta a tüntetés szervezői ellen foganatosítandó feljelentést. A múlt júniusi bányászfelvonulás szervezőinek és vétkeseinek törvénybe idézéséről azonban máig nem született határozat. Iliescu elnök a demokratikus sajtót úton-útfélen szélsőségesnek bélyegzi, miközben a valóban szélsőséges publikációkat nyíltan vagy titokban pártfogolja. Stb., stb. Nem lehet kétséges: Motiu úr nemzeti egysége csupán a nemzeti diktatúra elmélyítésének nyitánya lehet, a nyers katonai erőnek az „egyedül vagyunk” fasiszta jelszón alapuló kultuszát kell legitimálnia. De hogy mi lesz ebből az országból, ha magára maradottságát még agresszív elzárkózással is tetézi, annak csak a jóisten a megmondhatója. Motiu úr a görögök után most a lengyeleket rágalmazza ország-világ füle hallatára. Sorra minden közelebbi és távolabbi szomszédunkkal konfliktusba keveredünk, s már olyan hatalmas haragosokkal „büszkélkedhetünk’ ’, mint Oroszország vagy Ukrajna. Pedig hát az önmagát farkasnak képzelő pincsi nem csupán hibbant, de biztos áldozat is. A kérdés csupán az: hogyan lehet ezt vele is megértetni? Bíró Béla (Megjelent a Brassói Lapok 1991. szeptember 13-ai számában.) A kőhalmi orgona Vándorló orgonák Valaha, régen azt mondták, hogy Európa a brassói Fekete templomnál ér véget. Bizonyos értelemben ez a megállapítás igaz volt. A Fekete templom Európa legkeletebbre fekvő gótikus épülete, s így határát jelezte annak a kultúrának, amit szorosan véve európainak nevezünk, s melynek arculatához tartoztak a román, gótikus székesegyházak, majd protestáns templomok is. Belőlük, mint hívőből a fohász, áradt évszázadokon keresztül az orgonák hangja az Óceán partjától az erdélyi hegyekig. Most e hangzás egyre halkul a keleti végeken. Ahogy menekül az Erdélyt évszázadokon keresztül munkájával, kultúrájával gazdagító szászság, úgy némul- nak el sorban régi híres orgonái is, melyek még az oszmán tengertől körülmosott erdélyi szigeten is fennen hirdették Európa megmaradását. Nem marad értő kéz, mely újra megszólaltassa őket, az új gazda szemében csak haszontalan lom, helyet foglaló ócskaság lesznek. Nem mesélhetnek már arról a kifinomult tökélyről, mely rég porrá lett mesterek évszázadok során halmozódott tudásának eredménye volt, nem érdekel már senkit, hogy talán egyetlen fennmaradt ősük - még a római időkből - magyar földön az aquincumi múzeumban alussza álmát. Érdektelenné lesz az a büszke tény, hogy köztük van Európa egykor legnagyobb orgonája is. A hangszerek királynője e vidéken letaszíttatott trónjáról, meghalt, s már csak a minden méltóságot nélkülöző temetés van hátra, ami még csak végtisz- tességnek sem nevezhető. Rosszabb esetben tűzifa lesz belőle, jobb esetben kótyavetyére kerül, ki tudja, kit gazdagítva majd. Gazdájuk, a távozó nemzet most segítséget kér és ajándékot kínál. Segítséget kér, hogy mi, rokon kultúrájú s értő lelkű magyarok ne hagyjuk elveszni közös világunk egy kis darabját. Ajándékot kínál, jóval értékén alul felajánlva, az elhagyott szász templomok régi míves hangszereit, hogy erdélyi magyar templomokban hirdessék tovább Isten dicsőségét. Hozzáértő mester is van, aki a költöztetés kényes munkáját el tudja végezni. Már csak a szokásos legnagyobb gond az akadály: a pénz hiánya. Itt kérik a honban és a külhonban minden olyan ember segítségét, akinek szándéka és pénze van, segítsen.- s (Az erdélyi orgonák védelmére, megmentésére korábban Organa Transsylvanica néven alapítványt hoztak létre. Az alapítvány címe: Kecskemét, Szabadság tér 7. (Kodály Iskola) A hozzájárulásokat a- Budapest Bank Rt. 252-10529 számlára lehet befizetni.)