Új Néplap, 1991. szeptember (2. évfolyam, 204-228. szám)

1991-09-12 / 213. szám

1991. SZEPTEMBER 12.

Világtükör

3

Itthon otthonra leltek

(Folytatás az 1. oldalról)

került és miként fogadják őket itt, távol az otthonuktól. Ugyanezt lehetett leolvasni a többiek arcáról is.

De a kezdeti feszültség szerencsére gyorsan oldódott, mivel a vendéglátók, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat országos és helybéli szervezetének aktivistái kedvesen fogadták az érkezőket. Meglehetős gyakorlatiassággal tették a dolgukat, jöttek-mentek, intézkedtek, s jó egy óra múltán már mind az ötven jövevénynek megvolt a szálláshelye. Ok azok a horvátországi menekültek, akiket ideiglenesen a tiszaörsi strand területén lévő épületekben helyeztek el.- Még a fogkefénket is otthon hagytuk - emlékezik Botos József a két héttel ezelőtti átjövete- lükre. Mi Eszéktől 12 kilométerre egy kis faluban, Várdaró- con lakunk, s látja, feleségemmel és kétéves kislányunkkal menekülnünk kellett. Augusztus 27- én érkeztünk Magyarországra, először Mohácson, majd Békéscsabán voltunk, s most onnan jöttünk ide. Amikor elindultunk, a mi falunkat még igaz nem telepítették ki, de szinte már a kertek alatt folytak a harcok. Én egy maszek mészárosnál dolgoztam, és mondta is a főnököm, hogy meneküljek, mert itt vannak a szerbek, és vagy lelőnek, vagy besoroznak a jugoszláv hadseregbe. Azt meg nem nagyon akartam, mert a legjobb barátom a horvátok oldalán harcolt. Lőjek rá? Azt nem. Inkább nekivágtunk. Négy éve nősültem, s az idén májusban vettünk egy házat. Most ott kellett hagynunk csapot-papot. Nem tudom, mikor mehetünk haza, de szeretnénk minél előbb.

Ugyanezt hallom a többiektől is.- Ám, ahogy odakinn állnak a dolgok - szólal meg mellettem az egyik fiatalasszony, miközben pár hónapos kicsinyét ringatja -, könnyen előfordulhat, hogy hónapokig itt kell maradnunk, mert bizony időbe telik, míg szétlőtt, kibombázott házainkat az otthon maradt férfiaink rendbe teszik. Ha egyáltalán befejeződik ez a háború, hisz egyre vadabbul ölik egymást arrafelé az emberek.

Beszélgetésünk közben föltűnik egy hosszú hajú, szőke asz- szony, aki egérszürke szoknyájában, papírokkal a hóna alatt szaladgál, tesz-vesz, intézkedik. Mindenkihez van egy-egy kedves szava. Megszólítom. Kiderül, hogy ő nem más, mint Bőse- lager Csilla bárónő, a Máltai Sze- retetszolgálat Kelet-Európai Szervezetének elnöknője, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat megalapítója.

Étről így beszél:- Én először 1988-ban, az annak idején még kommunista kormányt kértem meg arra, hogy ezt a szervezetet elindíthassam Magyarországon. így született meg az itteni segélyszolgálat, s az első rakományokkal teli teherautót már lassan négy esztendeje, vagyis 1987. október 23-án küldtem ide. Most viszont már az 563. kamionnál tartunk, s eddig körülbelül 112 millió márka értékű adományt hoztunk.- Miért vágott ebbe a nagy munkába bele?- Nézze, én Magyarországon születtem, és édesanyám, édesapám magyarnak nevelt. Bár eddig a világnak az összes szegletét bejártam, mindenfelé dolgoztam, Dél-Amerikában érettségiztem, Észak-Amerikában jártam egyetemre, most pedig igaz, hogy német állampolgár vagyok, ám a lelkem legmélyén magyar maradtam. Tudja, az ember nem felejtheti el, hogy honnan indult. S így, amikor még ’87 elején hallottam, hogy talán Magyarországnak is lehetne segélyadományokat küldeni, azt gondoltam, hogy én is elindítok egy teherautónyi rakományt. Tulajdonképpen ezzel kezdődött a Magyar Máltai Szeretetszolgálat itteni munkája, s ma már 42 településen csaknem ötezer önkéntes tag segíti ezt a munkát.- Persze arról bizonyára már

ön is hallott, hogy sokan nem örülnek annak, hogy ide tódulnak a menekültek, miközben ez az ország is rászorulna a segítségre.- Ezzel természetesen már régen tisztában vagyok. Hisz amikor négy évvel ezelőtt elkezdtem ezt a munkát, nem véletlenül kérdeztem meg, hogy kell-e élelmiszer Magyarországnak. A válasz az volt, hogy nem. Most viszont ott tartunk, hogy szegénykonyhákat állítunk fel mindenfelé. Persze azt higgye el nekem, hogy ez a jelenlegi szegénység nem a mostani kormány bűne. Csak az előző évek herdálásainak most kell megfizetni az árát. És tudom például azt is, hogy már 1987- ben Miskolcon nem volt megfelelő röntgengép, s hogy a szegedi és pesti egyetemi kórházakban a gyerekeknek azért kellett meghalniuk, mert elavult lélegeztetőgépekre tették rá őket. Ez a helyzet azóta sem sokat változott, habár mi több ezer modem kórházi ágyat és berendezést hoztunk ide.

Ami pedig a menekülteket illeti - bólint a bárónő a körülöttünk tébláboló, szótlan, könnyes szemű, rosszul öltözött, a magyar nyelvet csak alig beszélő, ám mégis rokonszenves idősebb és fiatalabb horvátok felé -, emberi kötelességünk segíteni rajtuk. Nekik most pénzre, ruhaneműre, átmeneti szállásra s főleg arra a biztonságra van szükségük, hogy itt - ha ideig-óráig is, de - otthonra leljenek. Mi ezt igyekszünk megteremteni számukra.

Hallgatom ezt a kedves, közvetlen, szimpatikus asszonyt, s bizony igazat kell adnom neki. Mert elvégre sehol sincs az megírva, hogy az embernek bele kell egyeznie saját pusztulásába. Eszembe jutnak annak a lelkésznek a szavai, akivel jó három évvel ezelőtt találkoztam, s a romániai menekültek kapcsán arról beszélt, hogy nemre, korra, származásra és vallásra való tekintet nélkül be kell fogadnunk minden olyan embert, akit helyzete arra kényszerít, hogy elhagyja otthonát, hazáját, s akinek ennél a csapásnál csak az lenne nagyobb, ha maradnia kéne.

Hiába, az élet állandóan ismétli önmagát.

Nagy Tibor

Fotó: D. G.

Gyerek a sín mellett

Ott ült, nem messze a szélső vágánytól. A síneken vonat is állt éppen, de ő ezzel nem törődött - megszokta már. Körötte lüktetett, élt a pályaudvar - hétköznap délelőtt volt.

Aztán felállt, és láthatóvá vált egész alakja. Nem lehetett több nyolcévesnél. Valamiféle rongyokba volt burkolva a teste - elszakadozott felnőttkabát lehetett talán. Hosszú haja régen nem látott fésűt, a bőrén otthonosan ült a mocsok.

Ahogy felállt, rögtön le is hajolt. És akkor láthatóvá vált a másik. A másik gyerek is. Háromnégy évesnek mondaná az ember. Rongyai és a rátapadt kosz hasonló, mint a testvéréé. O viszont nem ült, hanem feküdt. Nagy, fekete nejlonszatyor volt az ágya, megtömve valamivel - messziről ruhának tűnt. Talán ez a neylonszatyor volt minden vagyonuk.

A nagyobbik gyerek most igazított valamit a kisebbiken, a feje alatt megpaskolta a szatyrot. Kezével gondosan a kisebbik feje alá nyúlt - olyan volt ez a mozdulat, mint egy anyáé! -, és úgy fektette vissza óvatosan, szinte gyöngéden.

A kisebbik mereven, élettelenül hanyatlott szatyor-ágyára. Beteg volt? Lázas? Vagy már testét végzetesen megtámadta valamilyen kór?

Mellettük nem volt senki. Szülő, apa, anya, nagyobb testvér, felnőtt - senki.

De nem tűntek fel a lüktető pályaudvar nyüzsgésében, hiszen nem messze tőlük, a padokon szintén hajléktalanok tanyáztak.

Sokszor hallok elítélő véleményt, amikor a hajléktalanokról szó esik. Sokan úgy vélik, megérdemlik a sorsukat.

És mindig megfeledkeznek a gyerekeikről. Akik önhibájukon kívül kerülnek az utcára, a pályaudvarokra. Akik nemcsak hogy iskolába nem járnak, de nem esznek, nem ruházkodnak, nem laknak emberi körülmények között. Akiknek ebben a helyzetben jobb lenne, ha a családjuktól elszakítanák őket.

Már szinte hallom is, ahogy némelyek jogállamra meg törvényre hivatkoznak. Nem tudom elfogadni. Mert talán lenne törvényes módja annak, hogy akár ideiglenesen is, elszakítva őket a szülőktől, emberi körülmények közé kerüljenek. Hogy legalább az életüket, az egészségüket megmentsék.

Vagy az „apák” bűnéért bűnhődjenek a „fiúk” is? Az a két gyerek ki tudja mióta hányódik kis motyójával a világban. És nincs illetékes, aki lehajolna értük.

Oly sokszor mondják, hogy a gyerek a jövő. Hát tessék, „a jövő” ott van most rongyosan, koszosán, éhesen a sínek mellett.

Magyarországon, a Keleti pályaudvaron, 1991-ben.- paulina Pénz, money, das Geld

Mély kútban zavaros a víz

Kádár Béta, a nemzetközi gazdasági kapcsolatok minisztere túlságosan is magabiztos volt. Szakemberek előtt tartott előadásában megjósolta az Európa Közösség aláírását, amely Magyarországnak is biztosított volna kedvezményeket. Másnap kiderült, Franciaország megvétózta az egész határozatot. Nekik saját parasztjaik érdeke fontosabb, mint Kelet-Európa támogatása. A külgazdaság helyzetéről sok hasonló ellentmondást lehet felfedezni. A miniszter magabiztos, az emberek pesszimisták. Pesszimisták, mert ők saját bőrükön érzik a nehézségeket, míg a miniszter ha blöfföl is, miniszter marad. Ezzel együtt is igaza van, amikor azt mondja, mély kútban van a külgazdaság, zavaros a víz, s bizony vannak kútmérgezők is.

A problémáknak nyilvánvaló történelmi gyökerei vannak. Európa keleti fele most kezd rátérni a történelem normális pályájára, amely Magyarországon az első világháborúval szakadt meg. Ekkor hazánk a közepesen fejlett országok felső sávjában helyezkedett el, a külgazdaság fontos hajtóerő volt, a modernizáció eszköze, amely nálunk a hazai adottságokra épült. Ez a folyamat szakadt meg a század második évtizedében, s a megváltozott helyzetre azóta sincs adek- vát felelet. Tulajdonképpen most van történelmi esély a helyes válasz megtalálására. Magyarország azóta küzd cserearányveszteséggel, s eredményeként lecsúszott a közepesen fejlett országok alsó szintjére, a fejlődő országok szintjét éppen meghaladva. Jellemző adata a fenti folyamatnak világgazdasági térvesztésünk is. Amíg például 1937-ben a világkereskedelem 65 ezrelékét adtuk, addig ma csak 3 ezrelékét. A gazdaság szerkezetét tekintve is hasonló a helyzet; 1913-ban még relatív túl fejlettségről beszélhettünk, ami progresszív ágazatok arányával mérhető. 1937-ben gazdasági szerkezetünk összhangban volt a fejlett világ országaiéval. Ma a világkereskedelem megháromszorozódása mellett a gépipari exportunk aránya az 1937-es arányt produkálja. Az elért árakat tekintve is hasonló a helyzet. Ha a világpiaci árakat 100 százaléknak vesszük, még a ’60-as években is a 60-80 százalékos sávban voltunk, mára a 10- 60 százalékosba kerültünk, egyetlen termékcsoportban sem érve el 100 százalékot.

A külgazdasági kapcsolatokat korábban lebénította az intézményrendszer ideologizmusa, a befelé fordulás, a protekcionizmus. Mindez egy globálissá váló világgazdaság mellett. Önmagában tehát a fenti korlátok lebomlása is nagy felhajtóerőt jelent. Előny lehet az is, hogy Magyar- ország előbb lépett a piacosodás útjára. Ezzel együtt is modellváltás kell, amelynek különböző tényezői vannak, s azoknak különböző fázisaiban vagyunk. Fontos a liberalizáció, az export, az import az árak területén. Az utóbbiaknál ma már a lehetőségeknek szinte a maximumát értük el. Korábban mintegy ötezer törvény, rendelkezés, szabályzat irányította a külgazdaságot. Ma kétezernél tartunk. A decentralizációjelzőszámai, hogy amíg korában 800 vállalat tevékenykedett, ma mintegy 50 ezer bejegyzett cég létezik. A 34 külkereskedelmi vállalat helyett pedig 20 ezer vesz részt a külgazdaságban valamilyen formában. Jelentősen nőtt, mára elérte a 9 ezret a vegyes vállalatok száma. Jelentős mértékben csökkent a költségvetés deformációs szerepe is. A támogatások korábban elérték a költségvetés egyharmadát, 1989-ben 19 százalék, 1990-ban 13 százalék, 1991 -ben 7 százalék volt, jövőre 5 százalék a terv. A konvertibilitást nálunk szerencsére végeredménynek tekintik, sok területen már ténylegesen konvertibilis a forint. A modellváltáshoz a külgazdaságban érthetően hozzátartozik a privatizáció is. A GDP-nek már ma is egyharmadát a magánszektor adjaA modellváltással párhuzamosan súlypontváltás is zajlik. Akaratunkon kívül is rendkívül gyors ütemben. Fő partner ma már az EK, ahol átléptük az 50 százalékos küszöböt, amely már szoros igazodásra késztet. Mindezek eredménye a kettős konjunktúra Magyarországon. Visszaeséssel párhuzamosan felfelé ívelő teljestmények. A visszaesés nagy dilemmája, hogy nincs hatékony szociális háló. Jelentős javulásra a leírtak fényében nem reménykedhetünk, ezért is íródott a cikk. de jövőre várhatóan kisebb lehet az infláció, nagyobb a kínálat, az export, a tőkebefektetés. A sokkhatás kisebb lesz. Némi fény tehát az alagútban.

Füle István

Az AIDS (is) a majomtól származik?

Robert Gallo amerikai tudós, az AIDS-vírus felfedezőinek egyike úgy véli, hogy a világszerte rettegett AIDS-vírus a majmoktól, valószínűleg afrikai csimpánzoktól származik, jelentette a BBC szerdán.

Az angol rádió jelentését ismertetve, az AP amerikai hír- ügynökség beszámol róla, hogy Gallo, a marylandi Bethesda Rákkutató Intézet munkatársa a Liverpoolban folyó gyógyszerészkongresszuson kifejtette, az eddigi kutatások arra utalnak, hogy a vírus néhány száz esztendővel ezelőtt került az állatokból először emberi szervezetbe, amikor vadászok elejtett csimpánzok tetemét megnyúzták. A vírus sok-sok éven át nem terjedt túl a kis létszámú, elzártan élt mezőgazdasági közösségeken, amíg azután az agrártársadalmak tagjai tömegesen nem költöztek városokba. Az évszázad ötvenes éveiben felgyorsult az AIDS terjedése, mégpedig a légi közlekedés általánossá válásával.

Beverley Parkin, a kongresszus szóvivője elmondotta, hogy Gallo jegyzetek nélkül, szabadon beszélt a keddi ülésen, és szerdán még nem állott rendelkezésre előadásának írásos változata.

Az Európában AIDS-ben megbetegedettek közt jelentős számú afrikait találtak. További bizonyítékul szolgált erre a feltevésre, hogy afrikaiaktól vett vérmintákban AIDS antitesteket találtak. Ezeket fagyasztva tárolták kutatási célokra a hatvanas években, jóval azelőtt, hogy az AIDS megjelent volna az Egyesült Államokban.

Az Atlanta állambeli Emory Egyetem tudósai 1986. évi jelentésükben megerősítették, hogy egy 1959-ben, a zairei Kinsasá- ban vett vérmintában AIDS-ví- rust találtak.

Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) legújabb jelentése szerint az AIDS-ben megbetegedettek száma 371.802, de a WHO úgy véli, hogy ez a szám másfél millió is lehet, mivel az esetek jelentős részét nem jelentik be. Végül a WHO szerint világszerte 9-11 millió ember hordozója a HÍV vírusnak, amely az AIDS betegséget előidézi.

A lelkem mélyén magyar maradtam - mondja a bárónő

Festői szépségű, folyószakasz. Kedvelt horgászparadicsom a jászdózsai HoltTarna. Most telepítették ujrariallal a festői szépségű folyószakaszt. Fotó: Mészáros