Új Néplap, 1991. augusztus (2. évfolyam, 178-203. szám)
1991-08-24 / 197. szám
1991. augusztus 24. Kulturális panoráma Az Alkotárs Galéria rendezi Egy tér képe madárláttából Képzőművészet — finom zenével... szovjet emlékművet tervek szerint áthelyezik a temetőbe, az itt maradó első világháborús hősi emlékmű egy képzeletbeli háromszög egyik csúcsát jelöli ki. A háromszög másik csúcsába kerül majd a tervek sze2. A tüzoltószertár, ugyancsak a földről fotózva nyuk nevével találkozhattunk már hazai és külföldi kiállítótermek, múzeumok plakátjain. Holland, osztrák és német alkotók is szép számmal érkeztek. Vidám a hangulat. Az alkotók egy része a tanítóképző főiskolán különböző műhelyekben dolgozik, fest, rajzol, szitanyomatokat készít. Egy vehemensebb kis csapat e cikk írása közben is bőszen festi az MSZP székházának falát; mondhatom, nem akárhogy. A „Block” nevű társulat, müncheni kiállításukról visszatérve, Palkó Tibor vezetésével készül 18-án nyíló kiállításukra, az ülésteremben pedig a Hollywoodi Bicigli zenekar próbál minden este nyilvános „búcsúkoncertjeire”. Az eddigi esték fantasztikus hangulatban teltek el. Százas nagyságrenddel mérhető az idelátogatók száma. Nincs „osztálykülönbség”, Köztársaságunk Művészeti Alapjának tagjai úgy beszélgetnek a helyi látogatókkal mint régi ismerőseikkel, mindenki barátkozik, udvarol és én azt hiszem, itt akárki jól érezheti magát. És természetesen szól a zene. A „Bicigli” jazzos számaival kápráztatta el a nagyérdeműt. Számomra a legnagyobb élményt eddig a Csernobil 4 Blokk nevű zenekar jelentette. Tizenhattizenhét éves srácok ők, akik édesapjuk zenéjét játsszák, azaz régi jó bluesokat nyomatnak, véleményem szerint szinte páratlan tehetséggel. Szurcsik Józseffel és Georg Georggal előadott közös produkciójuk óriási élmény volt. Nagyjából tehát így mennek a dolgok, lazán, gond nélkül, ahogy már évezredünk utolsó néhány évének mennie kellene. Akinek tehát kedve van egy kis képzőművészethez, finom zenéhez, egy jó tapasztalatcseréhez az élet nagy dolgairól, avagy csak egy pohár hideg seritalra vágyik, keresse fel a Táncsics M. u. 6. szám alatt az Alkotárs Galériát! Telek Zsolt „Ki géppel száll fölébe, annak térkép e táj” - írta Radnóti Miklós egyik halhatatlan szépségű versében, de a városház tornyának vadgalamb röptényi magasába még egyaránt felhallatszik az utca zaja és a madárcsicsergés a tér fái közül. Ám, ha nem is a térkép hideg racionálitásávai, de ilyen perspektívából mégis jobban kirajzolódik a tér képének néhány építészeti és gondolti összefüggése, mint netán a virágágyások 4. A déli térfal egyemeletes épülete között sétálva vagy az utcán közlekedve. Ez a rálátá- sos perspektíva egyben mentségül is szolgál, hogy nem tudunk részletekbe belemenni, hogy nem beszélünk a város történelmének azokról az eseményeiről, amelyek a tér arculatát alakították, madártávlatból csupán néhány esztétikai, városépítészeti, netán hasznosítható észrevételt teszünk. Mindenekelőtt a városháza tornyából körülpillantva azt kell megállapítanunk, hogy Mezőtúr főtere mind építészetileg, mind településszerkezeti szempontok szerint izgalmas és értékes városképi együttes. Ellentétben sok alföldi egyutcás településsel, ez nem az egyetlen fő utca kiszélesedett öblösödése, hanem két fő útvonal kereszteződésében kialakult, négy térfallal körülhatárolt, valódi tér. Annak ellenére, hogy a nagyon jelentős tömegű városháza (1. kép) historizáló stílusban épült, neore- neszánsz és neobarokk elemekkel, valamint hogy a tűzoltószertár romantikus épülete (2. kép) felújítása A tér egésze szempontjából nagyon fontos, hogy a déli térfal épülete mellett lévő, a képünkön is látható üres telken mi és főleg milyen ház épül majd. Jó lenne, ha a városi önkormányzat mint elsőfokú építészeti hatóság, vigyázó szemeit a bizonyára már készülő terveken tartaná, hogyne ismétlődjön meg az a malőr, ami az északi térfallal történt. Építészetileg, esztétikailag ez az északi térfal a legproblématikusabb. A tűzoltószertár mellett, az egykori földszintes házak helyén épült három plusz mandzárd szintes ház (5. kép) sivár homlokzata ugyan jól szimbolizálja korát, de a valaha modemnek és racionálisnak tűnő monotonsága bántó disszonancia a tér építészeti összhangjában. Ha már erre is jut majd pénze a városnak, érdemes lenne a homlokzatot egy ambitusos kiképzésű, hozzáépített árkádsorral megbontani. A tér fákkal, virágágyásokkal és szobrokkal díszített közepe a hírek szerint változások előtt áll. A „...!” Alfred Jarry Übü királyának kezdő mondatát olvashatjuk az Alkotárs Galéria vendégkönyvében utolsó bejegyzésként. Jeles barátom „beérkezett ember”, a férfikor delén - véleménye a Mári- áss Béla és Bada Tibor kiállításról. A két újvidéki „kutatóművész” tárlatával indult az ez évi Art Camp, mely helyre, korra, stílusra és pártállásra való tekintet nélkül próbálja foglalkoztatni azon ezredvégi művészeket, kikből még nem fogyott el annyira a spiritusz, hogy bánatos hangjukon e romlott világnak odakiáltsanak egy jó nagyot. Bada-Dada és barátja is ezzel próbálkozik. Ez a kis kiállítás hűen tükrözi azt az életérzést, mely fiatalosnak mondható ugyan, de nem feltétlenül csak az ifjúságé. Nem kívánom kategóriák közé szorítani a műveket; ez a stílus az ő sajátjuk, legtöbben érezzék jól magukat úgy, ahogy akarják. Ezt már próbálták jónéhányan több-kevesebb sikerrel - gondoljunk csak a szentendrei Vajda Lajos Stúdióra - mégis, a mai napig voltak és vannak akadályok, mik gúzsba kötik a szárnyaló fantáziát. Van, akinek ez régen sem tetszett, s most is idegen tőle. Nem baj. A lényeg a vélemény, mert mindenkinek jó az, ha legalább odafigyelnek rá, s nem csak a pusztába kiáltozik, mint Bada-Dada képén Ian Curtis, nyúl alakjában. Summárum: megérkeztek a művészek, s közben a galéria udvarán is elkészült a Nehéz Satu című „pénzért szesz intézmény”; lelkes helyi fiatalok egy hangulatos kis büfét és színpadot alakítottak ki, ahol mindenki elbeszélgethet egy pohár sör, üdítő mellett életről, Baráth Károly alkotása mint a kelták keltasága, s nem hiszem hogy lesz többé hozzá fogható. Nekem tetszik az a lendület, amivel dolgoznak. Visszatérve a táborhoz, az ominózus kiállítás csak kis bevezetője volt az augusztus végéig tartó folyamatos rendezvényeknek, Jászberényben. Bangócs Gábor barátommal tíz éve álmodozunk arról, hogy olyan szellemi-kulturális műhelyt hozhassunk létre, amelyben a lehető művészetről, miegyébről. Esténként koncertek szórakoztatják a betérőt, alkalmi és régi társaságok mutathatják be produkciójukat. Soha ennyien nem gyűltek még össze itt, s a színvonalat is jelzi, hogy a táborozók közt sok az ismert képzőművész. Kopasz Tamás, Szurcsik József, Bukta Imre és a többiek neve bizonyára ismert az újságokat olvasó emberek előtt, mint illusztrátorok, és mindaháA tévé képernyője előtt A MEGKÉSETT BEMUTATÓ - ÉNEK A BÚZAMEZŐKRŐL Kevés hányatottabb sorsú film van a magyar filmművészetben, mint a Szőts Istváné, az Ének a búzamezőkről. Talán nincs is, ugyanis nemcsak a bemutatója maradt el annakidején, de már születésekor is számtalan kifogás érte, akadályozta. Támadták jobbról, támadták balról; a háború idején ’42-ben - akkor kezdte a film munkálatait Szőts - a pacifizmus bélyegét sütötték rá, túlzottan békepártinak kiáltva ki, a háború után többek között vallásossága, ártó miszticizmusa miatt ostorozták. Érthető hát, hogy most, amikor a televízió képernyőjén végre a széles közönség elé kerülhetett kedden este, elöljáróban mérhetetlen keserűséggel beszélt alkotója az elszenvedett sérelmekről; arról, hogy téves ideológiai okokból hogyan kellett durván megcsonkítania filmjét, a muszka hadifogoly szerepét például teljesen kitörölni belőle, holott eredetileg a film alapjául szolgáló Móra-regényben is hangsúlyos a szerepe. A film most, azaz 43 év múltán került az ország legnagyobb filmszínházába, a televízió képernyőjére, sajnálatos módon magánviselte az elmúlt évtizedek pusztító hatását. Csaknem ötvenéves kópia! -hangja olykor recsegett, képe gyakorta elhalványodott, kifakult, így bizony nem élvezhettük zavartalanul. Nem gyönyörködhettünk Szőts lírájának költői finomságaiban, kép és hang együttes erejének varázsában. De még így is, a technikai hiányosságok, a megkopott kópia ellenére is szíven üthetett bennünket a film drámaisága, az a hitelesség, amivel a földhözragadt parasztember életét ábrázolja. Érezhettük, hogy a film alkotója itt is otthonosan mozog, a széles látóhatárú alföldi pusztaságban, nem csupán a havasok fenséges birodalmában, ahol első nagysikerű művét alkotta meg, az Emberek és havason-t. Megrázó, ahogyan ki tudja fejezni a lélek mozgásait, ahogyan a háború okozta fájdalmakról beszél, romboló hatását a különböző emberi sorsokban megjelenítve. Filmjének nem egy jelenete jelképes magasságokba emelkedik, s el tud mondani valami általánosan mélyet a magyarság sorsáról, tragédiájáról, akárcsak a nagy alföldi realista piktorok tették, mint például Tornyai. A televízió tehát helyesen cselekedett, hogy felvállalta ezt a „megkésett’ ’ bemutatót (eleddig csak a szűk réteget érintő Filmmúzeum programjában szerepelt); nemcsak elégtételt szolgáltatott egy méltatlan sorsú művészi alkotásnak, de örülhetünk, hogy lehetővé tette találkozásunkat a magyar színészet olyan kiválóságaival, mint Bihari József, Görbe János, Bánhídi László - akik már régen nincsenek közöttünk. Egy másik film, amelyről röviden szeretnék szólni, egy riportfilm, tárgya a művészet vagy még inkább művész az alanya. Egy szobrászról készült, aki Itáliában él, de olaszként is megmaradt magyarnak, mert nem tud, nem akar.elszakadni szülőföldjétől, hazájától. Amibe szorosan beleértendő Szolnok is, ez a Tisza-parti város, hisz a szobrász Oláh Éva bölcsőjét itt ringatták egykoron; itt töltötte gyermekkorát, s csak a művészi hivatás szólította később a fővárosba, hogy ott tanulja mesterségét, amelyben végül is odáig vitte, hogy egyik kompozíciója, a Krisztus a kereszten a Vatikánban kapott végső helyet. Ő maga Milánóban építette ki műhelyét, egy újjávarázsolt, öreg palotában, amely művészi központ is a maga nemében. A szobroknak élünk - mondotta a riportfilmben, s hozzátehetjük, nem pedig belőle, mint oly sokan. A művészet nem üzlet számára, hanem lehetőség gondolatainak plasztikai megjelenítésére. Öntörvényű művész, a saját útját járja, különböző divatok közepette is kitart az ábrázoló művészet mellett, mert abban érzi otthon magát. De újító is egyben: a szobor árnyékát is meg akarja formálni, s művészetének ez adja különös varázsát. Ösztöndíjasként jutott ki a művészetek hazájába, Itáliába, s azután ottragadt. De hazajár rendszeresen. Talán egyszer szobraival is jó lenne találkozni idehaza, nemcsak a képernyőn; találkozni szülővárosában is, valamelyik galériában, mert jóllehet a riportfilm címe szerint a szobrász útja Az Epreskerttől Milánóig vezet, valójában Éva Oláh Arré innen indult, városunkból. Csak sajnálni lehet, hogy erre a tényre a riportfilm készítőinek bővebben nem terjedt ki a figyelme. Valkó Mihály óta. Színesen szembeszökő látvány, a tér domináns épülete a neoklasszikus református templom (3. kép) és a mellette álló, valamint a déli térfal azzal harmonizáló, eklektikus épületei. A tér déli oldalán, az endrődi, gyomai út mentén álló egyemeletes épület (4. kép) viszonylag jó állapotban vészelte át az építése óta eltelt körülbelül nyolcvan esztendőt, hasonlóan a nyugati térfalban lévő, az egykor jobb napokat látott szállodát és éttermet magában foglaló, megközelítőleg azonos korú épülethez. A földszintjén folyó funkciók felülvizsgálata után érdemes lenne azonban az eredeti portálokat helyreállítani. Természetesen a másik épületben lévő szálloda rekonstrukciója is elkerülhetetlennek tűnik a város igényei alapján. rint november 2-án felavatandó II. világháborús emlékmű, a harmadik csúcsba pedig a valaha a főtéren álló Flóra-kutat (6. kép) szeretnék a mezőtúriak mostani helyéről visszaköltöztetni. A szoborállítással egyidőben azonban bontaniuk is kell a túriaknak. Egy fontos természeti szükségletet kielégítő, zöldre festett épületet, amely igencsak belezavarna a II. világháború hősei és áldozatai emlékére állított műalkotás látványába. Rideg Gábor Fotó: Illyés Csaba A Jászkun Fotóklub bemutatkozik Japánban Életének újabb fontos állomásához érkezett a szolnoki Jászkun Fotóklub: augusztustól novemberig a klub tizenkilenc tagjának 55 képből álló tárlata vándorol japán városokban, s látható lesz a szigetország fővárosában is. Első alkalom ez egyébként, hogy magyar fotóklub kollektive mutatkozik be a távoli Japánban. A yo- kohamai megnyitóra megyei küldöttség is utazik. Képünk: a kiállítások japán nyelvű meghívója. 5. Disszonáns hangzat a tér harmóniájában 6. A Flóra-kút szobra mostani állapotában 3. A neoklasszikus református templom, a mellette lévő eklektikus épületekkel 1. A városháza épülete a tér szintjéről, előtte az I. világháborús emlékművel
