Új Néplap, 1991. július (2. évfolyam, 151-177. szám)
1991-07-16 / 164. szám
4 Húszon innen — tízen túl 1991. JÚLIUS 16. Sokan voltunk, mint az oroszok — voltak A dobpergés bizony képes elnyomni még a harangzúgást is... hány szóval köszöntötte a határon - ezáltal hatályon - kívül helyeződött ideiglenes csillagos katonákat. Ezt természetesen fontosnak tartotta elismételni minden egyes fellépő. Akadt, aki latba vetve izzadtságban fogant ösz- szes orosz nyelvi tudását (az utolsó szóig) szalutálva jelentett az „osztály” előtt ekképp: Já dákládiváju vám... i ták dálse. A dalok kicsengése is próbált a nap aktualitásáról szólni. Hirtelen új értelmet nyertek a már jól ismert, fél országszerte dúdolt nóták lefojtott, eltakargatott mondatai is. Eközben távolabb, a széleken,. felkészült infrastruktúra árulta méregdrága portékáit, és különben is volt minden, ami csak kellett: bécsi fánk, dán dog, pattogatott kukorica, tányérsapka, zsíros kenyér, lyukas lobogó, sörsátor, Pataki Attila ... és még sokan mások. Olyan volt az egész, mint egy országra- szóló házibuli, egy hatalmas piknik. Eközben a szörnyű nagy színpadon persze egymást érték a nagyágyúk, állítólag még ennyien soha nem játszottak együtt egy helyen. Viharos sikert aratott például Waszla- wik Petőfi Velorex Gazember László, a harminchárom névre keresztelt rockmó- kamester, aki kelet-európaias hangzás- és kellékvilágával újra életet lehelt az Eddába belefáradt tömegbe. Mindenki meglepetésére úgy este 11 felé valahonnan a föld alól mikrofon előtt termett a fővédnök Demszky Gábor társaságában maga Frank Zappa, az élő legenda is, aki kivételesen egy hangot sem adott ki torkán, csupán jelenlétével ünnepelte jelenlétünket. Mellesleg először tapodta lábával magyar földet, s pusztán látására megmozdultak az aréna legtávolabbi sarkai is. O jött és már ment is, de nyomában még forróbb lett a levegő, s így volt könnyebb a dolga Deák Bili Gyu- szinak, a blues koronázatlan királyfijának. Ót a logika törvényei szerint már csak az átkos idők legrosszabb gyermekei, vagyis Beatricéék követhették. így stílusosan, Nagy Feró kívánt jó éjszakát is a fergeteges első napnak. Másnap már a heavy métáié, az utolsó délutánra pedig alternatíváké lett a terep, s a koncert végül belecsorgott a féktelen fővárosi nagy utcabálba. Aki hallja, adja hát át, nagy pillanatok tanúja volt a jó öreg Óbuda. S a rockerek nem felejtenek. técsizé (Felvételeink nem a helyszínen készültek!) Első Kelet-európai Rockfesztiválon lenni bizony nem utolsó dolog! A kiveszőiéiben lévő mamutkoncertek, rockseregszemlék emlékének égisze alatt összecsődített óbudai hajógyári monstre buli főszervezői - a Krokodil Kft. és a Fővárosi Polgármesteri Hivatal - remekül érezték meg az alkalom kínálta lehetőséget. Vagyis, hogy miért ne illeszkedhetne a kivonulókat ünneplő össznépi banzáj rendezvénysorozatába egy ilyen nagyszabású, hagyományteremtő rockhétvége is. Kiakasztották hát a táblát - A sziget rockfesztivál miatt horgászoknak és kutyasétáltatóknak zárva! -, csatolták mindehhez a slágerré lett Au- róra-dal egy bizonyos mondatát („Búcsúzzunk szépen, Iván’ ’), és máris kész, kezdődhetett a földindulás. Az efféle méretek feltámasztásának minden veszélyét vállalva bele mertek vágni tehát: tek, elfoglalhattak egy egész szigetet, kitűzve zászlaikat sarkaira. (Nem hiába emlegetnek itt valami fordulatfélét!) A helyszín persze nem véletlen, utazás (utalás) a múltba, a régi „Fekete Bárány’’-fesztiválokra, melyeket a régi rendszer kénytelen volt megtűrni, természetesen vastag rendőrkordonnal lokalizálva, lehetőleg titokban ... S hogy mik kellenek az ilyesféle világot sarkaiból kifordító komoly zenei napokhoz? Természetesen zenészek! Minél több, minél „sokfélébbek”, minél ismertebbek, újak és régiek. Hát, ebben aligha szenvedhetett hiányt a pár ezres „gyüle- vész” tömeg. Néhányat a sűrűjéből, csak a rock és blues vizeiről: Hobo, Bikini, Török Adám, Republic, Edda, Beatrice. Ilyen zenei hatalmasságok nevei hallatán nem is csoda, ha zarándokoltak mindenünnen az országból. Mikor a Ej, már megint ez a javíthatatlan „Ford Farleine” Feró bohóckodik itt - a Garázs-mester így megremegett a föld, a Duna pedig messze elvitte az elszabadult akkordokat, a buli hírét. S lön csoda, megélhettük, hogy a rockzene államilag is támogatottá vált. Mert mi tagadás, tényleg hihetetlen, hogy a rockerek három napra (tehát éjszakára is!) birtokukba vehetszolnoki Lady Machbeth lépett porondra, kiderülhetett, megyénkből is nem kevesen. No de lássuk, hogy és mint történt ... Elsőként Nagy Ferenc (elfogadottabb nevén Nagy Feró), a „hivatásos és hivatalos” rocker lépett mikrofon elé, s néRockpiknik Óbudán! Szárnypróbálgatások Koska Péter verseiből Vigasztaló Ne félj a bokrok lidérces álmai nem állnak lesben Bársonyvirágú szíved hagyd elaludni Hajtsd le fejed párnádra szépen csendben A versenyt mit rádzúdít nappalod próbáld elfeledni* Hazaváró Allatságok 1. rész Konrad Gesner - zürichi szobatudós és városi orvos, 1551 -ben kiadott Egyetemes könyv az állatokról című müvéből kéthétröl-kéthétre közlünk itt egy-két fejezetet. így utólag bizony megmosolyogtatóak. íme az elsők. A kaméleon: A kaméleon . . . hasonlít a fürge gyíkhoz, a krokodilushoz és a patkányhoz is. Igen-igen sovány, azt mondják, egyetlen csepp vér sincs a törzsében, vért csak a szeme és a szíve tartalmaz ... Ez az állat nagyon undok, fertelmes látvány. Igen lassan jár, és fákon szeret kúszni. Száját folyvást nyitogatja, állítólag a levegőből és harmatból él, nincs szüksége ételre, italra, de egyesek azt állítják, hogy hosszú nyelvével legyeket fog és megeszi őket. A zsiráf: A zsiráf a teve egy faja. Roppant mód szereti a zenét. Ha nagyon elfárad, mihelyt énekszót hall, nyomban folytatja útját. A zsiráf gyorsabban tud futni, mint a ló. A zsiráfhús rossz nedveket tartalmaz, ennek okáért nehezen emészthető és nem ízletes. A zsiráftej viszont édesebb és jobb az anyatejnél. Zsiráftejet inni akkor ajánlatos, ha az ember emésztése nincs rendben, vagy ha fájnak az ízületei. Hazatértem Az elalvófák közt ballagok s elémszalad az út, a mindig hazaváró Nevetve elcsitul a szőke délután házam ajtaja ásítva elnyel Te meleg szavakkal s meleg vacsorával vársz Levetem elnyűtt gondjaimat megcsókolom őszszomorú szemed s hallgatom mit fütyül a kuktafazék Mosolyod magamra öltöm hajad szétomlik váltadon Öledbe hulltan karjaiddal takarózom* Ősz Látod november van A fák egy-egy sóhaja távozik minden levéllel Lassan mi is levetjük szerelmünk sárgult lombjait Cserzett szavainkon egyre vastagabb a kéreg . . Altató Fészket rakott a csönd az ágakon kezed nagy hűvös árnyék arcomon A templomtoronyból harangszó libben A Republic és a bálnák Jöttek, játsztak, győztek Talán én voltam két héttel ezelőttig az utolsó az országban, aki nem hallott még a Re- publicról (és -tói), s most mégis én leszek az első, aki szétkiabálja, amit már úgyis tud mindenki: A REPUBLIC AZ EGY ... JÓ EGYÜTTES!!! Persze elfogultság nélkül mondom ezt (?), mert a médiák feladata ugye nem is lehet, hogy kinek-kinek manipulálják ízlését. Aki Bachot szereti, hallgasson csak Bachot, aki a Pokolgépet, az Pokolgépet... s aki a Republicot, az Repub- licot. De a Republic akkor is egy ... jó zenekar!! Nem is olyan túl fiatal, de azért még mindig nagyon fiatal srácok alkotják, akik máris előrukkoltak egy (nagyon) nagylemezzel, bár az azóta nyomtalanul eltűnt a boltokból. Elfogyott. Nem csodálom persze, mert - mintha már említettem is volna ilyet - a Republic az egy ... jó csapat! Persze elfogultság nélkül... Most nemrég (július 7-én) nem kisebb együttes, mint az ausztrál INXS előzenekara- ként léptek porondra, s idéztek elő - amúgy magyarosan - paprikás hangulatot. Persze nem lehetett nekik nehéz, mert - azon túl, hogy a Republic az tényleg egy ... jó banda - a srácok már vevők a zenéjükre. Mellesleg kicsit emlékeztetnek is az erszényes cickányok, macskák, kutyák és makik földjéről erre tévedt inekszisz- re. A nyilvánvaló ellentmondás zenéik között azonban már első hallásra kiderülhet, hiszen a bálnák azok köztudomásúan nem erszényesek. Márpedig Republicék étert csordultig megtöltő slágere szerint: „repül a bálna”... sőt „még, még, még, még, még... ennyi nem elég”, valamint „aki hülye, az is marad”. S aki nem tudja elképzelni, hogy miről írtam itt össze mindenfélét, az nem hülye, egyszerűen csak a fülén ül. Különben is nyugodjon meg, előbb-utóbb úgyis hall a Republicról (és -tói) - mert ők ma csöppet sem hallhatatla- nok! Azon meg ne csodálkozzon senki, ha közben valami olyasfélét motyog majd maga elé kiabálva: Apám, ez a Republic tényleg egy ... jó valami! L MOZIMESEK Tim Burton: Ollókezű Edward Amerika (és minden más „kifinomult, érett” földi civilizáció) karikaturisztikus képregényvilágába egy furcsa, félszeg alak érkezik a felhők és a város közti térből, a racionalitás kísértetkastélyából. Ember is meg nem is - a befejezetlen teremtés torzszülötte. Kézfejei helyén acélkacsok, rideg fémpengék meredeznek. Ó Ollókezű Edward, a Batmant filmre vivő rendező képzeletének legújabb terméke. S kitalálója mintha teljesen elfelejtette volna Edward mostohatestvérét - a hyperdene- vért -, mostani produkciójával már a néző magasabbrendű érzékeit veszi célba. (S azt hiszem, sokakban ezt meg- és el is találja!) Pedig kénytelenek vagyunk hamar ráébredni, nem mással, mint „önmagunk ’ ’ parodikus, sajnálatra méltóan ostoba megfelelőivel - a fogyasztói társadalmak rózsaszínből szürkébe hajló prototípusával - ülünk szemközt, még ha a rácsurgatott tengerentúli máz imitt-amott el is fedi előlünk a történet általános érvényét. A mese szűkszavú. A városlakók befogadják az érdekes, eleven játékszert, ám egy idő után ráunnak - s ahogy a megunt járóbabákkal lenni szokott - szeretnének mihamarabb szabadulni tőle. Azt tudomásul sem próbálják venni, hogy a kívülről közéjük pottyant csodalény bőrburkában - bármennyire is visszataszító külseje - érzékeny személyiség rejtőzködik. Az Ollókezű amolyan késő újkori műanyag krisztus, angyal android - akárha egy fekete galamb rebbenne a verebek közé. A film tanulsága mégis az, hogy az efféle szerzeteknek semmi keresnivalójuk az emberek között, menthetetlenül vissza kell térniük fantáziabörtönükbe. Csakis betolakodóként, dúvadként képes tekinteni rájuk a Normális Életet Élők Társadalma, a dal- lasztikus külvilág. Ám, aki nézőként mégis hagyja beljebb férkőzni a film érintését, hajlandó nyitva felejteni legbenső lényegét a képek őszinte közeledése előtt, különös transzot élhet át. Valóságos áramütés rázza meg, amivel feltöltődhet nehezebb napokra. A filmnek egyébként van egy harmadik „főszereplője’ ’ is - bár kimaradt a stáblistából. Nem más „ő”, mint Johnny Deep (néhai Cry Baby) mélységesen mély tekintete - ugyanannak a fakó barnának eze- regy árnyalata. S oly erős a vonzása e szomorú szempár játékának, hogy képes tőből kiszakítani székéből a kukucskálót. A film vége felé - mikorra elfogynak a zacskókból az utolsó pattogatott kukoricaszemek is - már semmi sem állhat útjába a varázslat beteljesedésének. Técsi Zoltán Vissza á fantáziához. - Gyermek és ifjúkorom egyik népszerű csapatának, a Uriah Heepnek volt ez egyik nagyra törő szerzeménye. Persze ebben a számban benne- foglaltatott minden, mi akkor kellett. Elvágyódás, nosztalgikus évődések az elveszett gyermekkorról, mindez kellően misztikus és patetikus körítéssel. Sokáig úgy tűnt, ez a Járható Út. A sárga ösvényen eljuthatunk Óz birodalmába, a tükörből Csodaország kacsintott vissza, majd később, jóval később egy Spielberg nevezetű mesemondó mosolygós idegenekkel ajándékozott meg néhány Tutyimutyi „Usabe- li” Zöldövezetit . . ., no meg a világot. Bizony, ekkorra már mindenki tudomásul vette, hogy a kis E. T. immáron halhatatlan. És ez így volt rendjén. Ám nem sokkal ezek után elérkezett a Káosz ideje. A mesék zavarodottá és unalmassá váltak. A Végtelen Történetből Végtelen Rossz Történet lett, a tükör összetört, és az útnak nyoma veszett. - Vissza a fantáziához. - Eljött, ím, Burton ideje. Ő, ki ekkorra már megalkotta a világ egyik legrosszabb mesefilmjét (Batman), talán törvényszerű vezetésként szülte világra egyszerű kis csodával bíró hősét, hogy odavesse a kiéheztetett emberek közé. Az eredmény őszinteségből fakadó, és természetszerűen siralmas. Az emberek, úgy tűnik, nem a csodákra éhesek. Kockaházak, vigyorgó műfogsorok, háztetőre rögzíthető műhó. Körülbelül ennyi maradt a Spielbergnél még érzékeny, tágra nyitott szemű átlagemberekből. A mesebeli kastély egy karnyújtásnyira fekszik mindössze, ám nincs nagyobb jelentősége, mint a tapétának a gyermekszobában. Tim Burton keserűségből, bánatból gyúrta meséjét, és ebben a mesében nagyon otthonosan mozoghatunk. A filmben ábrázolt, kiglancolt negyed hasonmását ugyanis Szolnokon ugyanúgy fellelhetjük, azzal a különbséggel, hogy itt nincs még mesebeli kastély sem. - Vagy csak nem vesszük észre. Hatvani Tamás
