Új Néplap, 1991. július (2. évfolyam, 151-177. szám)

1991-07-13 / 162. szám

1991. JÚLIUS 13. Nézőpontok 7 Szombati jegyze t S „Európai Egyesült Al(la)mok” Embermese Kálvária magyar módra A mészégető a termésállapotban kifejtett kalciumtartalmú kövek ki­égetésével foglalkozó szakember. Az utóbbi száz évben többfelé léte­sültek széntüzeléses kis „mészgyá- rak”, ugyanis bizonyos építőipari feladatokra a paraszti égetésű mész pótolhatatlan, mivel a gyári készíté­sű mész nem kívánatos vegyi szennyeződéseket tartalmaz. A mészégető kövekből kemencét épít. Ezt gyakran partoldalban készítik, így a környező talaj a kemence jelen­tős részét szigeteli. A kör alakú ke­mencében tűzteret, ennek elején bol­tozatos tűzelőnyílást képeznek ki. A tűztér fölé boltozatosán összehajtó falakkal égetőteret emelnek. A ke­mence teteje nyitott marad. A meg­Prológus: Nemrég egy újságcikk címén akadt meg a szemem, amelyben Etiópiát Afrika Bal­kánjának nevezték. Jó, nem? Még az írás (éh)ha- lálos komolysága ellenére is kiült az orcámra egy tétova vigyor. A titulus jól példázta számomra viszonyaink - egyáltalán a viszonyítás - szükség- szerűségét, elkerülhetetlen abszurditásait. Hogy az embereknek mennyire fontos, hogy mindig tudják, mi mihez képest az, ami. Az élővilágban, úgy tartják, a legmagasabb- rendű cél a szervezetek egyszerűsödése, még ha ez funkcionálisan nem is tűnik mindig így. Te­gyük fel, hogy a világ is ilyen működő egész - élőlény. Látszólag minden egyre kuszább, ugyanakkor él egy másik, láthatatlan kényszer is, a strukturális áttekinthetőség igénye ... De ma­radjunk csak öreg kontinensünknél, minden ké­sőújkori kultúra bölcsőjénél. Mostanában, hogy Jászi Oszkár, a századelő nagy föderatív politikus-álmodójának porai megtértek hűtlen hazája földjébe, újra gondolko­dóba ejtett ez a hovatartozósdi. Egyáltalán a nemzettagozódások, érdekszövetségek (és egyre inkább szövevények) jelenünkben érlelődő de- formálódásai. Mert ezeréves államiságok ide vagy oda, a világ keserű habostortáján Európa marcipánja a nyári melegben mintha újra képlé­kennyé kezdene lágyulni. Persze nem most kez­dődött. Úgy tűnik számomra, megint átrende­ződni készül valamilyen erővonalak mentén a jövő Európájának politikai abrosza. Egyszerre hallunk darabokra hullni készülő országok agó­niájáról és új integrációk kilátásairól. Tréfálkoz­hatnék, hogy bizony szükség is volt már rá, hisz a világháborúk óta minden érintetlen a helyen­ként mesterségesen konzervált állapotú, pöttöm­ke földrészen (most nem számítva az uráli vége­ket). Pedig azelőtt - szó szerint - mozgott itt a föld, vándoroltak a határvonalak ide-oda. (Em­lékszem történelemóráinkra, hányféle térképet kellett bekészítenie a szertárból térképfelelő­sünknek, mikor századunk zajos első feléhez értünk a tananyagban . . .) De ma már ez sem történhet a régi jó, „bevált” módszerekkel. A divatjamúlt fizikai hadviselés, okkupálás és an- nektálás helyett - és mellett - változások kiesz- közlésér^ sokkal alkalmasabbnak tűnik a német csekkfüzet-politika. A recept: várd ki a megfele­lő politikai klímát, nosza törd szét a malacper­selyt, és máris tiéd lehet, ami tiéd is volt. így együtt ismét a Család, varrás mentén összeölthe- tő apránként, megfontoltan - amúgy pocakosán- az ősbirodalom. Szóval, rafinálódik a világ sokadik újrafelosztása - most és itt, szemünk előtt még a mi, nyugisnak hitt Európánké is! Ráadásul a meghatározó tendenciákon belül több folyamat is hathat azonos időben és helyen- rövid távúak és jövőt ígérőek egyaránt. Mert vannak és voltak is mindenkor a politikacsiná­lásban a pillanatnyi, helyi (autonóm) dolgok, s emellett dolgozik az érdekek távlati megalapo­zása, mint például az archívumokból újra elősze­dett integrációs álom: United States of Europe, avagy Európai Egyesült Államok. Kétségtelen, a kor legnagyobb kihívása. Előbbire pedig itt van mindjárt kéznél a kisnemzet(iség)ek szuvereni­tásukért indított szent harca, melyek kimenetelét egyenlőre még találgatni sem érdemes. A kettő Egy népszokás szerint ha a családtagok közösen fogyasztottak el egy pogácsát, bármerre is sodorta őket az élet, visszataláltak egymáshoz. Nos, az alábbi Embermese egészen mást bizonyít. A negyvenes évei elején járó Zemka József utolsó emlékét idézi a családról:- Ma már világosan látom, hogy amolyan búcsúzásféle volt, amikor a Pesten dolgozó édesa­nyám az egyik hét végén vissza­utazása előtt fánkot sütött, s egy­ből mindannyiunk, a szülők és az öt gyerek is evett. Édesanyánkat akkor láttuk utoljára, csak egy értesítés jött helyette: önkezével vetett véget az életének. Én ak­kor olyan hétéves lehettem. Nem sokkal később meghalt az édesa­pánk is. Egy rövid ideig a nagy- szüleinkkel éltünk. Majd három testvérem nevelőszülőkhöz ke­rült, a nővérem a nagyapáéknál maradt, engem pedig örökbe fo­gadtak. Amíg a testvérek sorsa nagyjá­ból megoldódott, neki nem sok öröme telt az új „otthonában”. Novemberben még mezítláb járt, egy hideg, téli napon pedig kiállították az utcára, hogy vi­gyázzon a kocsira. S hogy éber maradjon, vagy ki tudja miért, nyakon löttyintették egy vödör hideg vízzel. Ez már túl sok volt a szomszédoknak is, s feljelen­tették az örökbefogadó szülőket. így nyolc hónap után Zemka József újabb nevet kapott, egy tanyán gazdálkodó házaspár fo­gadta örökbe. Innen sem sok szép emlékkel távozott. Egy ön­gyilkossági kísérlet után tízéve­sen ő maga ment be a karcagi tanács gyámügyi hatóságára pa­naszt tenni. Visszakerült a nagy­szülőkhöz, ám az idős, kisnyug­díjas házaspárnak sok volt a két gyerek. így egy napon az iskolá­ból vitték el a fiúcskát az akkori szolnoki „Gyivibe”. Onnan Jászszentanórásra került nevelő­szülőkhöz. Először úgy volt, hogy egy idős hölgy veszi párt­fogásba:- Jó másfél órát vártam a hiva­talban, hogy jöjjön értem - emlé­kezik vissza. - Nem jött, meg­gondolta magát. Jött viszont egy házaspár, akiknél, akárcsak az előző családoknál, az állatokat kellett gondoznom. Engem vi­szont akkor már sokkal jobban érdekelt a villamosság. Rádiót készítettem, lámpákat szereltem a biciklimre, s nyulakkal keres­kedtem, hogy legyen miből elő­teremtenem a költségeket. A nevelőszülőkkel nem volt felhőtlen a kapcsolata. így hát egy „összetűzés” után, amely­ből persze mindig ő húzta a rövi- debbet, felkerekedett, hogy megkeresse azt a nénit, aki nem ment el érte a hivatalba. Nem találta otthon, elment hát a néni fiához. Egy darabig velük élt Jászszentandráson, majd Gyön- gyösvisontán. Édesgyermeknek persze ott sem tekintették. S Túr- kevén sem, ahol szintén nevelő­szülőknél volt egy darabig. De valószínűleg az alkalmi szülők­nek sem volt könnyű zöldágra vergődni az erős akaratú fiúval. Zemka József ismét a szolnoki Gyivibe került, s Patkós Gyula akkori igazgató - akire ma is há­lás szívvel gondol - vette ismét kézbe a dolgot. Ha nem megy a nevelőszülőknél, próbáljuk meg az otthont megfontolásból Ti- szakürtre küldték. Ott fejezte be igen jó bizonyítvánnyal a nyol­cadik osztályt. Az iskola a gim­náziumot javasolta továbbtanu­lásra, de az állami gondozottak­nak inkább a szakmunkásképző­ket részesítette előnyben „állam apuka”, hogy minél előbb dol­gozzanak, álljanak meg a saját lábukon. így lett Zemka József­ből ács-állványozó tanuló Sze­geden. Nem túl nagy lelkesedéssel, de elvégezte. Szakmunkás-bizo­nyítvánnyal a kézben indult vissza Karcagra, hogy megpró­bálja ismét a tanyán az egykori örökbe fogadó szülőknél. Telje­sen a nulláról indult, útközben Cegléden ugyanis, amíg bement a mosdóba, ellopták mindkét bő­röndjét ruhástól, bizo- nyítványostól, s néhány szemé­lyes holmival együtt. A tanyán másodszor sem talált otthonra, s amíg a „szülők” el­mentek névnapot köszönteni, Zemka József albérletbe költö­zött Karcagra. S ekkor történt végre fordulópont hányatott éle­tében. Kun Sándor, az idős házi­úr ráérzett, hogy mi minden hi­ányzik az ismeretlenségből elő­toppant fiatalembernek. Zemka József élete e fejezeténél köny- nyekkel küszködik. Amit érez Kun Sándor iránt, azt nem tudja szaval ba önteni, illetve talán az, hogy „apámként” emlegeti, ab­ban minden benne van. A sok gyerekkori gyötrelem, szenvedés után egyenesbe ért az élete. Megnősült, majd nem mindennapi küzdelmek árán újabb szakmákat - elektromű­szerész, elektrolakatos, villany- szerelő - tanult. Jó néhány mun­kahelyen dolgozott, volt üzlet­vezető, az idén január 1 -tői pe­dig kft.-t alapított. A „ZMK” Kft. Zemka József három nevének kezdőbetűjét tartalmazza, jóllehet a családok nemigen méltóak rá. Zemka Jó­zsef azonban nem tagadja meg múltját, amelyről irigyei aligha­nem nem sokat tudnak. Hogy mennyire irigylésre méltó? Akik csak azt látják, hogy üzleteket nyit, csillárokat tervez és gyárt - nemrégiben Martfűn kiállítása volt - egyszó­val „viszi valamire”, azoknak irigylésre méltó. Akik viszont tudják, hogy ma is 10-12 órát dolgozik, az üzleti tárgyalások stb. mellett építkezik, betonoz, azok bevallják, hogy nemigen tudnák utánozni. Zemka József­nek nem hullott az ölébe semmi, mindenért nagy árat - sokszor nagyon is nagyot - fizetett, amit elért kitartó, kemény munkájá­nak köszönheti. S szeretné, ha hasonló munkatársai lennének. A kft. persze igazából még nem egy virágzó üzlet. Kevés a pénz a beruházásokhoz, s az adórendszer sem kedvez a vál­lalkozásoknak. Zemka József azonban kitartó, s előbb-utóbb biztosan véghez is viszi terveit. Ha sikerül, a közeljövőben Szol­nokon, a Mária utcában két ve­gyeskereskedést nyit, szeretne egy olyan háztartásigép-szerviz- szolgálatot létrehozni, amely a megrendelők idejét, igényeit tartja szem előtt. Szeretne mun­kahelyeket létesíteni, segíteni a rászorulóknak, nevelőotthonok­nak, ehhez azonban előbb még fejleszteni kell a kft-t. S van még egy vágya Zemka Józsefnek, szeretné felkutatni a szülei sírját. Megpihenni kicsit a korhadó fejfáknál, s elmesélni, mi minden történt ama bizonyos fánkevés után, s hogy bár­mennyire is rosszul mentek a dolgok az ötvenes években, mégsem lett volna szabad felad­ni, magára hagyni az öt árvát. felelő kőzetfajtákból kifejtett darabos köveket itt rakják a tűztérbe. Miután azt megtöltötték, a kemence felső nyílása felé púpozzák tovább úgy, hogy az nagyjából boglya alakúra nő. A meszet szénnel égetik. A tüzelés­nek hosszú órákon át kell folynia, a tűznek át kell járnia a kemence egé­szét. Mivel hosszú időn át éjjel-nap­pal tüzelni kell a kemencék alatt, a mészégetők ideiglenes szállásokról gondoskodnak, kunyhókat építenek. Égetés után a kemencét hűlni hagy­ják, majd kirakják a kész égetett me­szet. Kedvező adottságú vidékeken - így a Pilisben, Jászfalun is - a mész égetésével a parasztság és a falusi szegénység rendszeres jövede­lemkiegészítést biztosíthat magának. Zemka József a Mária utcai leendő üzletben akár egyszer­re is bonta­kozhat, elfér ugyanabban a tégelyben, íme, például kínálkozik szétrobbanó (-rothadó?)- félben lévő déli szomszédunk esete a történelemmel - amely nemzetek laza kohéziója máris - s ahol ennek ellenére minden további nélkül épülgethetnek Pentagonalén belüli pozícióik. Sőt, mindezek fölött ott lebeg a kard: a teremtett/lett világ lassú korhadása, potenciális tartalékainak kiürülése. Ki tudja, mi lehet még ebből az ezredfordulóra? Nem is rossz játék, ilyen „daliás idők” közepette lehetőségek felvázolása, úgymond feltérképezé­se. Vajon hogyan ér majd véget a keleti széleken a marakodás, s vajon összekovácsolódik/tákoló- dik-e tényleg a Nagy Európa? Látszólag leg­alább két játszma zajlik ugyanazon a pályán ... S egyre többen vannak a látnokok között, akik azt állítják: a Nyugat nem tokozódhat be Közös Piacába, és nem zárhatja magára Európa Házá­nak „ajtaját”, mert (mozgás)terekre van szüksé­ge - meg sem lehet keleti fele nélkül. Se moráli­san, se gazdaságilag. A tőke átszerveződése új stratégiáinak megfelelően túlmutat a vasfüggöny láthatatlanul is térképekbe égett kísértetmezs- gyéjén. A lehetőség elszalasztása megengedhe­tetlen nagyvonalúság lenne, sőt olyan képmuta­tás, mint mikor egypetéjű ikrek megorrolnak egymásra, és délutánra elbarikádozzák magukat, kettéosztva a gyermekszobát. Beláthatja min­denki, természetellenes szituáció. Persze estére ugyanannak az apának a pofonjaitól félve, úgyis szent lesz a béke - egyébként is láthattuk, az új divat szerint az ideológiai torlaszokat lerombol­ják mind. Nincs már rájuk szükség. Korszerűtle­nek. ... De ha már a vér szerinti rokonságot is belekevertem mondandómba, szegről-végről a Nyugat szülő- és nevelőapja az itt kialakult álla­potoknak. Még ha kényelmetlen is az atyaság, lévén az utód egy kibiztosított gránátokkal telt láda. Végeredményben nekik sem lehetnek má­sok jól megfontolt érdekeik, minthogy a tűzfé­szekben lapuló tojásgránátokból békegalambfi- ókák keljenek ki, újabb kisördögök helyett. Epilógus: Egyelőre be kell látnunk, a gazda­sági alapon körvonalazódó, egységes (Nyugat-) Európa kikezdhetetlenül szilárd téglafal, amihez (talán) csak sárdarabként csapódik a mi Lajtán inneni fertályunk. Hogy odatapad-e hozzá vagy aláhull a földre - a realitások talajára -, arról pusztán álmokat szőni már kevés. A mészégető kemence Csilletologatás (MTI) Tál Gizella Mészégetők Jászfaluban Szénlehúzás

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents