Új Néplap, 1991. június (2. évfolyam, 126-150. szám)
1991-06-08 / 132. szám
12 Múltunk —jelenünk 1991. JÚNIUS 8. Múltunkba tekintve jövőnkre gondolva Hazánk különböző részein járva mindig elszomorított, ha utam egy-egy omladozó, romos kápolna mellett vezetett el. Ilyenkor azok jutottak eszembe, akik fontosnak tartották - sokszor a névtelenségbe burkolózva - egy kápolna megépítését. De azonnal gondolnom kell a ma élőkre is, akik bizonyos (s számomra érthetetlen) közönyösséggel viseltetnek e kis remekművekkel szemben. Hallottam olyan „bátor” embernek is hírét, aki először csak ablakkeretet szedett ki az elhagyatott kápolnából, aztán a kövezet következett, végül a téglára is sor került. S mindezt a számonkérés legcsekélyebb kockázata nélkül tehette ... Sok bosszankodásomra az ELET keserű fintorral válaszolt: amikor Tiszaörsre disponált főpásztorom, itt várt egy már megbontott kápolna a régi temetőben. Hosszú lenne felsorolni, milyen állapotban láttam először, s egy-két év alatt még mennyit rontottak rajta. Amit most fölemlítek, csupán érintőleges, s jelzés értékű: a kitört, kifeszített ablakot használták illegális bejárónak; a bent talált maradványok tábortűz melletti szórakozás nyomait mutatták, a hamu és étel-, italhulladékok megrendítő és elszomorító összes hatásával. Később felfeszítették a kriptaajtót, s érthetetlen meggondolásból teliszórták (!) a kápolnát a csontmaradványokkal! S a kegyeletsértő vandalizmus nem kímélte a temető síremlékeit sem ... Külön tanulmányt érdemelne, miként süllyedt az emberek egy része ilyen mélyre, s pár évtized múlva szeretném tudni azon suhancok életének sorsát, kik ezeket művelték. Tulajdonképpen nem az volt a kérdés, hogy mit kell tennünk. Egyértelmű a döntés, rendbe kell hozni - de miből? A hívek adománya a munkálatok elindításához volt elegendő, a továbblépéshez - az egri érsekség közbejöttével - a német egyház küldött tetemes segítséget. A néhai megyei tanács műemléki bizottsága is küldött két alkalommal kisebb összeget. Azt is el kellett határozni, mi legyen a kápolna jövőbeni funkciója. Ebben a múlt tanulmányozása segített. Kanizsay Károly, Tiszaörs száz évvel ezelőtti, nagy műveltségű plébánosa nemcsak saját sírkápolnájának építtette e „gyöngyszemet”, hanem a hívek lelki gondozásának mintegy „segédeszközéül” is. A jó halálra való felkészülésben kívánt segítséget nyújtani. Ez vitte tovább s érlelte meg a gondolatot: a halál ugyan elkerülhetetlen, de elvehetjük fájdalmas élét, ha értelmesen beépítjük életünkbe. Ha csak a pusztuló sírokat, az egykor hivalkodó síremlékek maradványait nézzük, valóban elborzasztó a múlandóság. Állítsuk meg tehát a romlást, adjuk vissza a kegyelet régi fényét, s ezzel biztosíthatjuk, hogy a jövendőben a mi sírjaink nem durva játékok színhelyei lesznek, hanem az elmélyedés, az imádság szentélyei. A szolnoki Damjanich János Múzeum munkatársaival folytatott baráti beszélgetések során vetődött fel: létesítsünk olyan tárlatot a kis kápolnában, amely a környék temetkezési szokásait mutatja be, valamint a halottkultusz emlékeit. Miután az egyházi főhatóság is magáévá tette az elképzelést, elkezdődhetett a részletek megtervezése és megvalósítása. Az eszmei meghatározás a kiinduláshoz képest változott, s előnyére, hiszen bővült a bemutatandó anyag spalettája. Lehetőség nyílt arra, hogy a látogatók elé tárjuk: miként kíséri végig e környék embereinek életét a vallás, a szakrális szokások a születéstől a temetésig. Súlyos, de megoldható probléma a régi temető rendezése. Miután az 1960-as évek végén nem vezetett eredményre az akkori állami vezetés és az egyház közötti tárgyalás (pedig az egri főhatóság a kápolnát is felajánlotta ravatalozó kialakításához), a falun kívül új temetőt létesítettek, a régi pedig pusztulásnak indult. Az utóbbi években többször is próbáltuk irtani a bozótot, a nyugdíjasklub és mások is rengeteget fáradtak a takarítással, ám ez csupán felületi kezelés volt. Az igazi megoldás az lenne, ha újból lehetne ide is temetni. Az évi néhány temetés rövid idő alatt eltüntetné a gazt, a gondozatlan részeket. Erről tárgyalásokat folytatunk az önkormányzattal; s mivel objektív akadályok nincsenek, reményünk van a megnyitásra. E rendbetételt sürgeti egyébként a Kanizsay-ká- polna jövőbeni feladata is. Messze földön híres lehet a stáció, ha rendbe téve, teljes pompájában áll majd előttünk. Az eredeti vászonképek sajnos elpusztultak; a XIV. állomás öntvény domborműve restaurálás alatt van. Az újjáépítés alatt álló stációépületekbe Pogány Gábor szobrászművész vállalta a domborművek elkészítését - ingyen. De nemcsak ő az egyetlen, aki tudását, művészetét, pénzét ajánlotta a megvalósuláshoz. Gilbert Lupfer francia képzőművész a kápolna belső festését végzi majd, Somogyi István festőművész pedig találmányát adja az épületek külső festéséhez. Több szponzor is adott már támogatást, de szükséges még újabbakat keresni, hogy biztonságban láthassuk a befejezést. Múzeumi tudós brátaimmal együtt azt szeretnénk elérni, hogy a mai ember olykor félre tudja tenni napi gondjait, egy-egy nyugodt percre kimehessen a kápolnához, s új reményekkel töltekezve, a régiektől tanulva, építhesse tovább saját s övéi jövőjét. Ágfay Antal Szabó István: Egy alig ismert C7V ö hl fontos kiadványról^\ (Ágfay Antal: Tiszaörs egyházának története. Tiszaörs, 1990) Amikor jó húsz évvel ezelőtt a megyéről mit sem tudva Szolnokra kerültünk, buzgó múzeo- lógusok lévén intenzív gyűjtő- és kiállítómunkába fogtunk. A gyűjtések során jó baráti viszonyba kerültünk szinte valamennyi pappal, s mindebből logikusan következett, hogy beterveztünk egy nagyszabású egyházművészeti kiállítást is. Mondanom sem kell, nemhogy a kiállításból nem lett semmi, de még az akkori korifeusok figyelme is ránk terelődött. Később - tapasztalatokat szerezve - már azon sem csodálkoztunk, hogy vidéki tanár kollégánkat, aki a helybéli XVIII. századi egyházi anyakönyvekben végzett névtani vizsgálatokat, igazgatója egyenesen eltiltotta ezektől az úgymond „klerikális kapcsolatoktól”. Vagyis, lényegében bekövetkezett az a szomorú állapot, amit kollégám szarkasztikusán úgy jellemzett, hogy Szolnok megyében még népművészeti kiállítást sem engedélyeznek, ha megtudják, hogy keresztszemes hímzéseket is kiállítanak. Elmaradtak hát a parókiákon őrzött anyagokra támaszkodó helytörténeti munkák, szinte csodaszámba ment, hogy Kormos Lászlónak, a Református Egyházkerületi Levéltár vezetőjének két munkája (Kunmadaras és Kenderes története) is megjelenhetett ebben az időben. Ám ezzel véget is ért a sor. S majd csak újabb húsz év múlva akadt folytatása, egy tilalmakra nem sokat ügyelő lelkes fiatal lelkész, Ágfay Antal buzgólkodá- sának köszönhetően. Ma, antikorr szinte túlteng mindenkiben a vallásos érzület, amikor a pápa magyarországi látogatását várjuk, s a rádió, televízió naponta sugároz vallási félórákat, hajlamosak vagyunk tudomást nem venni azokról, akik akkor is működtek egyházuk érdekében, mikor még az ilyen tetteknek nem volt zöld útja. S nemhogy támogatást nem kaptak, de mindezek ellenében kellett meggyőződésüket hirdetni. Ágfay Antal Tiszaörsre érkezésétől kezdve kutatta kijelölt szolgálati helyének múltját. A plébánián őrzött egyházi iratokból összeállította a templom történetét, majd mindezt egri és Szolnok megyei adatokkal, illetve a vonatkozó szakirodalommal egészítette ki. így bár munkája templomtörténetnek indult, melyet a gyakorlat indukált: vagyis a templom alapításának 200 éves évfordulója, végül is községtörténetté teljesedett. A kötet a kezdetektől, vagyis az 1292-es évtől, a falu birtokos névadójának, Örsi Imrének, az Örs (Örsur) nemzetség egyik utolsó tagjának a település sorsát meghatározó végrendeletének keltétől írja a történetet. Külön és bőséges terjedelemben foglalkozik a reformációval kapcsolatos problémákkal: vagyis a nagy egyházszervezők: Telekessy, Endrődy, Barkóczy és különösen kedvence, példaképe, a 100 templomot teremtő Eszterházy Károly tevékenységével, mely utóbbinak évfordulója tiszteletére a falu autodidakta faragóművészével, Jobbágy Gyuri bácsival elkészíttette domborművét (a portré hátterében az örsi templom képével), s azt ünnepélyes emlékmisén el is helyezte a templom szentélyében. De szó esik a könyvben az egyházi élet étköznapjairól, gazdasági működéséről, a művelődésben játszott szerepéről, a templom műkincseiről, s mintegy előjátékként következő nagy szervezőakciójához: a régi temetőről és a benne emelt kápolnáról, melyben a közeljövőben a Damjanich Múzeum közreműködésével a környék temetkezési szokásait bemutató állandó kiállítás nyílik majd. Energiáját és az állandó tenni akarást apjától örökölte. Aki a két világháború között a felvidéki magyarság egyik szószólója volt. Az 1933-as választásokon olyan aktivitást fejtett ki a magyarság érdekében, hogy ráirányult a cseh kormány figyelme, s nem kapott engedélyt a tanítói vizsga letételére. A tiltások ellenére is tovább járta választott útját. Előzetes figyelmeztetés ellenére eljátszotta a „Sárga csikó” című népszínmű címszerepét, a tornai templomban elénekelte a magyar Himnuszt, miért is a csendőrök elfogták. Mikor a magyarok kiszabadították, magyar zászlót tűzött fel a templom tornyára, este pedig már a Szózatot tanította. A magyar csapatok felvidéki bevonulásakor megszólaltatta a harangokat, s e jeladásra az egész község zászlódíszbe öltözött. Mindezekért aztán menekülni kényszerült, derékig érő vízen átgázolva jutott el Magyarországra. Úgy tűnik, fia folytatta, tovább vitte az apai örökséget. Még a pártállamban kezdte meg szervező-, kultúraterjesztő tevékenységét, a tiltások-tilalmak ellenében. Azóta is folyamatosan dolgozik. S ezért van, hogy a rendszerváltás idejére számtalan kész tervvel, megszervezett segítőkész hívekkel támogatva, és kész eredményekkel is jelentkezni tudott. Olyannal többek között, mint amilyen a „Tiszaörs egyházának története” című kötete. A XVIII. század közepe táján, a Rákóczi-szabadságharcot követő évtizedekben az ország népe megállapodott. Voltak azonban területek, amelyek a vallási villongások miatt mégsem juthattak nyugvópontra. A mai Tisza-tó térségében református lakosság élesztette újra az életet, ám ez birtokjogilag az egri püspök és káptalan területe volt. Mint földesúr és mint egyházi főhatóság, a hatvanas-hetvenes években igyekezett megvetni a lábát e területen s saját birtokain. Máig élő sebként ekkor éri rövidség egyes települések református lakosságát. Az új jövevények - az egri püspök és a káptalan birtokairól toborzott lakosság - kiszorítják, olykor hatalmi szóval és támogatással is - a régebben itt élő reformátusokat. Ma mindez a múlté. Egymás mellett élnek református és római katolikus őslakosok, egy táj szülöttei, ám saját arculata van minden közösségnek. S ez a saját arculat a valláson, hiten át s ennek segítségével mutatható ki. A többnyire református, Tisza menti magyarok közé jobbára a püspök és káptalan birtokairól elszármazott, ma „palócnak” mondott népesség telepedett be, akik Egertől délre, e földesurak birtokairól érkeztek. A palóc elem mellett sok volt a szlovák (akkor tót) elem is. A jövevények különböző falvakból érkeztek. Ezek kultúrája, ha mutatott is egymással úgymond „palócos” vonásokat, nem volt egységes, és mindenképpen különbözött az itt élő református, alföldi eredetű népességtől. Néhány évtized múlva azonban ez a heterogén népesség, amely fokozatosan beilleszkedett a táj és az itt élő népesség kultúrájának közelébe, maga is egységesült. S mert katolikus volt, s házassági kapcsoKiállítás a tiszaörsi temetőkápolnában latai más hasonló katolikus népesség irányába fordították (Tiszaörs, Tiszaörvény, Tiszafüred katolikus népessége, Egyek, Nagyiván ...), jellegzetes, a református környezettől eltérő színeket kezdett ölteni. E közösségek kultúrája - közrejátszván a vízszabályozások gazdaságilag homogenizáló szerepe is- egységesült, s úgymond alföldivé vált. A felekezetek idővel megbékéltek egymással. Ki-ki a maga egyházát követte, a maga hitvallását hangoztatta, de a helyhez, körülményekhez igazodott. Nem is állt már olyan messze egymástól a katolicizmus és protestantizmus. Mégis. Ha ma Tiszaörsöt vagy egyéb püspöki és káptalani birtokra települt népességet kívánunk kiemelni e tájból, mint jellegzetes közösséget, akkor fontos és meghatározó integráló erőként a községek vallását, Tiszaörs, Nagyiván, Sarud és Poroszló lakosságának egy részét vagy egészét tekintve a vallást, a hitet és az egyházat tudnánk meghatározni. S ezért tartjuk fontosnak, hogy a tiszaörsi kápolnában olyan kiállítást készítsünk, amely erről ad hírt. Meggyőző információt, s egyben bemutatja a lényeget. Azt, hogy az egyes emberek, a hívő római katolikusok, hogyan élték meg az elmúlt négy ven-ötven évben a mindennapokat. A kiállítás bemutatja, hogy hatott a római katolikus vallás a közösségek egészére s az egyes emberre. Bemutatja a mindennapokat, s ehhez segítségül hívja a tárgyakat, szentelményeket, az egyház által a hétköznapokból kiemelt formákat. Összegyűjtjük a szaknyelven „népi vallásosság” tárgyainak nevezett anyagot: a házaktól a vallásos nyomtatványokat, amelyek olykor a XVIII. századig mennek vissza, sőt szellemiségükben a középkorra; a családban ajándékozott, ajándékba kapott „búcsúfiákat”; a Mária- és Szentháromságszobrokat, nyomtatványokat; az offereket (a többnyire viaszból öntött testrészeket, amelyek szentelt gyertyába beöntve a megfelelő testrész rendbehozatalát ígérték); a szentelményeket: barka, virág, gyertya vagy ezek tartóedényeit; a lakás ékítményéül szolgáló szentképeket; bérmáláskor kapott, bekeretezett emléklapokat, fényképeket; vagy - ami ma már ritkaságnak számít - az egyházi egyleti élet fotográfiáit (körök, egyletek vallásos színdarabjainak, rendez- vényeinak fotói). S még jócskán sorolhatnánk... De fényképeket készítünk és feljegyezzük minden mozzanatát az emberi életnek a születéstől a halálig. S megkíséreljük a lakosság segítségével összegyűjteni ezek kiállítható tárgyi anyagát, a gyűjtők nevének feltüntetésével. Ilyenek például az esküvőkor kapott imakönyvek, bejegyzésekkel; plébánostól esküvőkor kapott feszület, amelyet a mesergerenda alá, a bejárati ajtó mellett helyeztek el örsi és nagyiváni szokás szerint; az olvasóval átkötött pólya a keresz- teletlen gyerekeket védte a gonosz hatalmak ellen keresztelésig. De megörökítjük az esküvő mozzanatait is az egyházi szertartáson belül, s jelezzük ezek világi kapcsolódásait is: Nagyivánban a menyasszony diót, almát szór „kötényéből” (kendőből, hogy mindenki boldog és egészséges legyen, sok gyereket szüljön a menyasszony). Figyelemmel vagyunk arra, hogy a plébános társadalmi megbecsülése milyen: hol foglal helyet (ha elmegy) az esküvői lakomán, ebédkor s este (mert Őrsön és Na- gyivánon így szokás). Az esküvő után az új asszony avatása, mint az egyház gondoskodása, s közösségi megnyilvánulása a fontos. Majd ez első s a későbbi gyerekek. A halva A temetőkápolna felmérése a Damjanich János Múzeum és a SZOLNOK- TERV együttműködési megállapodása alapján 1990. év tavaszán készült el. Ezen munkák során m l:50-es léptékben rögzítettük az épület alaprajzát, metszeti viszonyait és homlokzatait. Az akkor már elkészült fedélszerkezeti és tetőhéjalási renkonstrukció folytatásaként elvégzendő homlokzatfelújítási műveletekhez két alternatívában színtervet mellékeltünk. Az épület felmérési állapotát dokumentáló műszaki terveket fotóanyaggal egészítettük ki, mely anyag a lepusztult kálváriát és a temetődomb sírkertjét is ábrázolja. Csala Sándor született gyermek bábakeresztelője, elhantolása a rokon sírjába. Az ifjúság templomba járása, a közösségi erő növekedése vagy gyengülése az egyházakon belül. S végül az elmúlás: a rokonság felsorako- zása a ravatal mellett; a temetési menet; a különböző, egyházilag olykor elítélt szokások: hazajáró lélek, itt hagyott tárgy sírba temetése vagy a „halottlátóhoz” (e vidéken „mondó asszony” (Mező- tárkányon, Putnokon) való járás, s sorolhatnánk. A hit, a vallásgyakorlat nem mindig kötődik az egyház tanításához, sem szentségeinek kiszolgálásaihoz. Ugyanis az elmúlt időszakban sem állt mindig az egyház hivatása magaslatán a helyiek szerint. Persze a népi vallásosságnak nem ilyen közvetlen okai vannak. Mindezek a jellemvonások korábban is fennállottak. Példa erre egy minden este és reggel elmondott nagyiváni imádság, amely hiányzik a hivatalos imakönyvekből, de megtartó ereje volt egy egész családnak, s talán több családnak is: A kakasok szólanak, Máriát kiáltanak. Kelj fel Mária! Megfogták Jézust! Sok vére elcseppent. Az angyalok elvitték Názáretbe, Ott is megkeresztelték. Itt jön Jézus bárkájával. Hozza a kenetet, Hozza a szent kenetet! Fejem fölött tizenkét apostol, Két vállamon két örzöangyal. Aki ezt este, reggel elmondja, Velem lesz a paradicsomba’. Aki ezt este, reggel elmondja, annak erős a hite. S mi ezt akarjuk a tiszaörsi kápolnában bemutatni. Szabó László Összeállította: Dr. Madaras László
