Új Néplap, 1991. június (2. évfolyam, 126-150. szám)

1991-06-01 / 126. szám

8 Irodalom—művészet 1991. JUNIUS 1. Pádár Julianna (Tíszaburán született 1939-ben. Versei és novellái jelen­tek meg különböző lapokban. He- tediziglen című verseskönyve meg­jelenés előtt áll. Pusztataskonyban él.) / Égi pásztor Égi Pásztorom vagy: vigyázzál engemet! Tavasz-felhő árnyán nyisd reám ég-szemed! Óvjál tövisektől, tereld el bánatom, dalt hozzál szívembe szerelem-szárnyakon! Pihenj meg karomban; Ó, Áldás és Jóság! Vagy bennem: öröklét, kegyelmes valóság. Ölelj homlokodra, ha Pásztorom lettél, takarj be csókoddal, mielőtt elmennél! \ ______________________________ H uh István (Törökszentmiklóson született 1936-ban. Jó reggelt, fény című verseskötete 1976-ban jelent meg. Gyermekverseit Szél­sárkány címmel adta ki 1979-ben. Szolnokon él.) Megyünk Megyünk meghajolva Élettel megpakolva Esóbe viharba hóba A szélre ráhajolva Jövőbe rosszba jóba Viskóból arany ólba Holnapból holnaputánba Muszájból újra muszájba Csillagokat honolva A létet birtokolva Megyünk meghajolva Kötözve csont-csokorba Gödörbe rostokolva Örökre földre zárva Feltámadásra várva Élni-élni élve halva Örök életet akarva Megyünk meghajolva Élettel megpakolva Elrejtőzni a magba Megszületni a napba Jenei Gyula (1962-ben született Abádszalókon. Szegeden végzett főiskolát. Folyóiratokban és an­tológiákban publikálta verseit. Hátországban címmel 1990-ben jelent meg verseskötete.) Mondóka esó veri arcomat, hűvösek a napok, november árnyai közt szál egy edül vagyok zsebem üres, mint mindig, szívem könnyű - igazán, nem bajlódom a magam, se mások igazán a cipóm, csupa latyak, istent sosem hittem, veled semire, magam annyira se vittem télikabátom vállán szakadás a rendjel, csúf karácsony közelít hullafehér csenddel Józsa Istvánná (Karcagon született. Az országos néprajzi pályázaton kétszer is első díjat nyert. írásai eddig a Karcagi Hírmondóban és a Jászkunságban jelentek meg.) Tegnap alkonyat felé - miután a férjem elment, fújták a riadót. Csatlakoztam a ház­beliekhez és elindultunk fel a Bécsi-dombon. Nem messze voltunk még a várostól, mikor a fejünk felett egy kivilágított repülőgép hú­zott el egész alacsonyan. - Német gép! - visítottak a gyerekek s a következő percben már Sztálin-gyertya fénye világította be a tájat. Én nem tudom, hogy a soproni lurkók mennyire ismerik a repülőgépeket és azt sem, hogy ez a gép dobta-e le a Sztálin-gyer- tyát; ameddig csak láttam, gyerekek, felnőt­tek, katonák szaladgáltak búvóhely után, de a közelben sem pince, sem futóárok, semmi nem volt. Lehasaltunk a földre. Eddigre mint sok-sok lampion - égtek, lebegtek a város felett a Sztálin-gyertyák. Hirtelen szállt le az este. Repülőgépek zúgtak, morogtak, zengett a hegyvidék a be­csapódó bombáktól, ami itt a szabadban a földön hasalva még fülsiketítőbbnek tűnt mint a pincében. Úgy vonaglott-remegett a testünk a lezuhant bombák dörejére, mintha ostorcsapások alatt fetrengett volna. A gye­rekek sírtak, visítottak anyjuk karjaiban. Minden kis fűszál, amely arcomat súrolta, szinte duplájának tűnt a táncoló fénytől, amely a becsapódást kísérő földmozgás eredménye, velejárója volt. A város alattunk fenséges-borzalmas fényekben tündökölt, fülsiketítő dübörgéssel párosulva. Koromfe­kete füstoszlopok és narancssárga lángtöl­csérek csaptak az ég felé. Az egyik sűrű, fekete füstfelhő a szél vagy a légnyomás hatására megindult felénk; maga előtt hajtva apróbb, könnyebb dolgokat. Papírt, újságot, cigarettát és rengeteg szivart. Csak úgy - dobozostól, de már egyenként is. Vitte, fújta maga előtt. A Bécsi-domb fenyvesei hátra­hőköltek s szinte elkapták ágaikat, de így is olyanok lettek, mintha valaki gúnyt űzött volna belőlük. Vagy őrült kedvében kará­csonyt játszott volna velük. Angyalhaj és szaloncukor helyett trafikáruval díszítvén fel • őket. Talán valami trafikra vagy dohánygyárra esett a bomba. Mikor hirtelen csend lett egy kis időre, a házbeliekkel egy közeli rőzserakás közé és alá bújtunk. Minden ésszerűség híján történt ez, pusztán az elbújás ősi, ösztönszerű sza­vára hallgatva. Hisz mi védelmet tud nyújta­ni egy száraz rőzserakás ilyen esetben? - Semmit. - és már újra zúgtak felettünk a gépek, hullt a Sztálin-gyertya, hullt a bomba. Mintha az ég szakadt volna ketté. A rozsén keresztül vékony millió csíkokban rohangált a fény. A föld őrjöngött, dübörgötí alattunk. Valahol géppuskáztak. Mindez, amit leírtam, így ismétlődött egy­más után, nem számoltam, hogy hány ízben, szinte előre kiszámított pontossággal, sor­renddel. Jöttek a gépek, szórták a Sztálin- gyertyát. Elmentek, újabb gépek jöttek, szór­ták a bombát a Sztálin-gyertyák fényénél a városra. Sokáig kuporogtunk a rőzse alatt. Minden percben, minden robajnál azt gondolva, most. - Most van végünk. - Most halunk meg. - Mikor végre lefújták a riadót, alig mertünk kibújni a búvóhelyünk alól. A város több helyen lángokban állt. - Istenem - fohászkod­tam. - A férjemnek nem történt-e baja? - Ahogy csak bírtam, igyekeztem haza. Már messziről láttam, hogy a Lükne áll, csak melléje esett több hatalmas bomba. A kapu­nál a férjem szaladt felém. Nem szóltunk semmit, csak megöleltük egymást, s már sza­ladt is vissza szolgálatba. Elindultam felfelé a sok törmelék között, de csúnya kép fogadott odafönn. Ajtó, ablak kitörve, a holmik, a tárgyak elmozdulva a helyükről. A hold sápadt fényénél szinte kí­sérteties látványt nyújtott a szoba. És sehol egy lélek. Lebotorkáltam a lépcsőn. Nem tudtam ott­maradni éjszakára. A földszinten egy asszony megengedte, hogy nála aludjak. Itt lent nem törtek ki úgy az ablakok. Ruhástól feküdtünk le s a kime­rüléstől mindjárt elaludtunk. Hajnalfelé azonban borzalmas dübörgésre ébredtünk. Ahogy az ágyból kiugrottunk, szaladtunk a pincébe, de nem ismétlődött meg a szívszag­gató dörrenés. fényben Lepihentünk újra, de mindig megkavart bennünket valami. Felkeltem, felmentem, de hiába fogtam hozzá a főzéshez, abba kellet hagyni, mert gépzúgást hallottam. Ledobtam mindent a kezemből és kettesével, hármasá­val ugorva a lépcsőket szaladtam le a pincé­be, ami már akkor se nagyon ürül ki, ha elmennek a gépek. Messziről bombázás mo­raja hallik, majd csend lesz. A gyerekek fel­szabadultan hancúroznak a fűben, mely épp csak hogy zsendül. Az asszonyok elgémbe­redett tagjaikat nyújtóztatják. A férfiak a pin­celejárat előtt beszélgetnek, örökké az eget kémlelik és politizálgatnak. Fél füllel hal­lom, a csodafegyver legendája van soron, mire a hallgatóság kétkedő, hitetlen pillan­tással, kézlegyintéssel reagál. (Ennek a csodafegyvernek, ahogy én ma kivettem a férfiak beszélgetéséből - az a lé­nyege, hogy Németországban fellövik és az ott esik le, ahová betervezték, illetve irányí­tották. Ettől remélik egyesek a világpolitika megváltozását, a németek nagyon is kérdé­ses győzelmét. Valahogy kimondatlanul is tudjuk, érez­zük, hogy ez a nap más, mint a többi. Hogy nem sokat fogunk a szobánkban tartózkodni a nap folyamán. Hogy megkezdődtek sza­munkra a háborúval járó, ostrom alá vett város viszontagságai, megpróbáltatásai.) A Bécsi-domb kezd zöldülni már. Tavasz van, süt a nap, de így még lehangolóbb a környék s a város, mert a fény a nap mindent kitakar megmutat. A légnyomásszaggatta házak és templomok hulló vakolatát a sínek és utak bombazáportól vert égnek meredező csonkjait sebeit, a hatalmas sírgödrökre em­lékeztető bombatölcséreket. Rémült, ideges emberek rohangálnak mint hangyák a zivatar elől s alattunk a Bécsi úton a pánikszerűen menekülő polgári lakosok megdöbbentő és szívet szorító serege vonul nyugat felé. Még mindig menekülnek. Közeleg a front.- Istenem. - Szúr szíven a gondolat. A férjem mindig azt mondta, hogy nem áll meg. Kimegy az országból. - És ha szavát állja? ­Miután megfőztem az ebédet, elindultam vele a fogházba. Már majdnem elértem az Ikvát mikor gépzúgást hallottam a fejem fe­lett. Be akartam menni a legelső házba mi utamba esett, de zárva találtam a kaput. A másikon a harmadikon is. Szaladni kezdtem visszafelé de mire elértem az Ikvát, már csat­togott dübörgött körülöttem a világ. Hullám­zott talpam alatt a föld. Feküdtem hason, közvetlen az Ikva partján behunyt szemmel, jobb kezemben görcsösen szorítva az étel­hordót s már nem volt bennem semmi féle­lem, semmi érzés, csak arra gondoltam; ha itt eltalál egy bomba, sose tudja meg az uram, hogy hová lettem. Mikor elhúztak felettem a gépek, felálltam és szaladni kezdtem a lakásunk, az óvóhely felé. Ez közelebb esett kicsit mint a fogház lett volna. Nem fújták le a riadót. De ma már nem is volt riadó. Akkor nem indultam volna el otthonról. Rendkívüli nap volt. Szaladtam, szaladtam. Nem találkoztam senkivel. Nem láttam senkit, csak egy farkát behúzó, fal tövén lapuló kutyát, és megint, újra zúgtak a gépek. Otven-hatvan méterre lehettem már a Lémtől s mintha nem is két-három hét vá­lasztott volna el attól, hogy életet adjak egy gyermeknek, szaladtam futottam be a kapun, le a lépcsőn, kettesével ugorva a lépcsőfoko­kat. Kifulladva, zakatoló szívvel dőltem az óvóhely falának. Az öreg szomszéd néni mondott valamit halkan. Talán a helyét ajánlotta fel. Nem értettem. Nem is voltam még túl a szaladás, az ijedtség okozta kimerülésen, Lassan kezd­tem eszmélni, szétnézni. A földön szalmazsákok matracok és ba- •tyuk. Nem ment, nem járt már a Bécsi-domb­ra a nép. Berendezkedett a pincében. Az egyik szalmazsákon magatehetetlen öreg­ember feküdt. A bejárat mellett picike kisle­ány csücsükélt a bilin. Ujja a szájába, búza­virágszeme rajtam. Az ajtó közelében két behúzott, kényelmes fotel, benne Gander úr - és felesége.- Üljön le, kicsi asszony. - Nehéz lehet már magának állni - szól a méltóságos asszony és feláll a fotelből. Szólni sem tudok meglepetésemben de nem is marad rá időm. Jön a férjem. Megfog­juk egymás kezét és a katonaládával meg az én kis batyummal elindulunk a fogházba s minden baj nélkül oda is érünk. Az éjszakát tűrhetően átalusszuk, de más­nap, nagycsütörtökön kezdődik újra a rette­gés. A pincét már nem hagyja el senki, csak a férfiak, ők, hol az egyik hol a másik felbal­lag szétnézni, mi van oda'fenn. A pince földjén sorakozó szalmazsákok nem csak fekhelyünk lesz, hanem az asztalt, a széket is helyettesítik számunkra. Nagypénteken már ágyúszó és gépfegy­verkattogás rémisztget bennünket, de már úgy érezzük, jönnének már az oroszok. Leg­alább vége lenne a bombázásnak, az örökös rettegésnek. Pedig a propaganda eléggé megfélemlítette az embereket az oroszoktól is. Velünk szemben hatalmas lángokkal ég a lovarda - hozzák a hírt a férfiak - s a törvény­szék is kapott bombát aminek több halottja is lett. Mint mondják, egy 14-15 éves kislány is. És mindez pár méterre tőlünk. /--------------------------------------------------------------------------------------N Az Új Néplap galériája Szenti Ernő (1939-ben született Hódmezővásárhelyen. Költő, grafikus. Folyóiratokban, antológiákban je­lentek meg munkái. Kisújszálláson él.) Erdei-Szabó István (1958-ban született Bucsán. Kar­cagon dolgozott. Megjelentek versei a Mozgó Világ­ban és a Poliszban> Bucsán él.) A Allapottöredék XXIV. mintha az örök film peregne nézem a napokat ár ellen küszködő halak s megint minden a visszájáról lemegy a nap megáll a szél arcom idegen tájban fekszem a világ végénél, beköszön hozzám a faág május harsány illatát hozza békét mégsem találok földi örömben fájdalom-oltáron vergődő legkisebb mostoha nincs már tisztító álom vizek hűséges arcától távol . mintha az örök filmet nézném csonka világra balladás hold világol Az oldalt szerkesztette: Körmendi Lajos Szenti Ernő grafikái

Next

/
Thumbnails
Contents