Új Néplap, 1991. június (2. évfolyam, 126-150. szám)

1991-06-29 / 150. szám

1991. JÚNIUS 29. Irodalom—művészet 9. Olvasta-e? "i Albert Gábor: Sárkány és oktaéder Ki vagy mi volt hát tanítóm, mesterem és ösztönzőm? - Mindig a hiány, a gyöt- relmes szomjúság, az egésznek, a teljes­ségnek vágya. A történelem és a jelen idő valósága kínálta a mozaikokat, a gyakran elfogadhatatlan realitások épp úgy, mint a valóságon túli irracionalitások valósá­gai. Ők voltak mestereim és a nyelv, ame­lyet a család hagyományozott rám, a gyermekkor paraszti környezete gazda­gított, és eggyé ötvözött a nyelvrontó és nyelvteremtő nagyváros. A legsúlyo­sabb, vigasztaló tanítást a történelemtől kaptam, s rá kellett döbennem, hogy a mag nemcsak hó alatt, hanem háborúk, katasztrófák pernyéje alá temetve is él, és sejtjeinkben ott kavarog elválaszthatatla­nul a sokarcú múlt az egysíkúnak látszó i jelennel. Egymást építik bennünk és álta­lunk. Az idő malomköveinek zúgása pedig kötelességeinkre figyelmeztet: a halottak temessék el az ö halottaikat, az élük tö­rődjenek az élők dolgával - írja a szerző válogatott írásainak a könyvnapon meg­jelent kötetéhez. Az alábbiakban ízelítőül az Aki a pirosnadrágot is levágta című, hosszabb elbeszélésből adunk részlete­ket. (A könyv a Szépirodalmi Könyvki­adónál látott napvilágot.) Nagyon jó volt hazajönni, de az ember mégis nehezen találta meg a helyét. A katonaságnál, meg később a hadifog­ságban egészen más törvények uralkod­tak. Az ember nehezen tudta beleélni magát az itthoni életbe. Meg szinte nem is volt az embernek helye. A lányokról nem is beszélek. Mikorra az ember ha­zakeveredett, az ismerős lányok mind férjhez mentek. Alig talált az ember ma­gához valót. . Ahogy említettem, engem Baranya becsapott. Persze a táj gyönyörű, de amikor hazamegyek az Alföldre, és ott­hon vagyok egy-két napig, nagyszerűen érzem magam. Ott más a levegő. Az idegrendszerem, mindenem átváltozik néhány nap alatt. Sokkal masszívabb­nak, sokkal nyugodtabbnak érzem ma­gam. És nem csak érzem, olyan is va­gyok. De hogy miért, hogyan, ez érthe­tetlen előttem. Már régóta itt élek a Dunántúlon, és amikor hazalátogatok, első érzésem a megdöbbenés. Megdöbbenek az embe­rek elmaradottságán, azon például, hogy sokan csizmában járnak, egyszó­val, hogy primitívebbek. Ez az első imp­resszióm. A második egy-két nap múlva jelentkezik. Akkor veszem észre azt a szívjóságot, azt a lelki jóságot, amivel itt a Dunántúlon csak ritkán találkoz­tam. Legutóbb is bemegyek a boltba Deb­recenben, és mondom, hogy ezt és ezt akarok venni. Az eladó sajnálkozik, hogy nincs.- De ha piac után visszafelé megy, körülbelül... tessék várni, mindjárt meg is mutatom. - Kijön velem, megmutatja a konkurens céget, mert ott biztosan ka­pok. Vagy bementünk ugyancsak Debre­cenben a feleségemmel - ő még nem járt az Alföldön - a Pál-sörözőbe. Azonnal jön a pincér, és kérdi:- Ebédelni tetszenek?- Igen, azt akarunk.- Tessék, ezeket lehet kapni - és elénk teszi az étlapot -, de én ezt ajánlom. Tessék megpróbálni, ez príma. Őszinte szívből ajánlja, nem üzleti fo­gásból, hogy most rásózzuk a vevőre. A feleségem meg volt hatódva. Közvetlen, meleg emberség van ott. Egyszerűbbek sokkal, primitívebbek, de jó gondolkozású, jó fejű emberek. Természetes, egészséges gondolkozású emberek. Voltam egy ideig Biharugrán, ahol Szabó Pál élt, és mint pedagógust, meg­hívtak a tanácstagi gyűlésre. Ezek a pa- raszTemberek kezdenek hozzászólni. Nekem jó beszélőképességem volt fiatal koromban. Vitatkozni nagyon tudtam, ezt mindenki elismerte, nem én mon­dom. Tudtam jó tömören beszélni, a má­siknak a gyenge pontjait mindjárt meg­találtam, az érveket szépen csoportosí­tottam, jó csattanót vágtam rá. Velem nehéz volt vitatkozni. De ahogy ezek az emberek beszéltek! Csak ámuldoztam. Az egyik Rózsa Sándor, a másik Rózsa Gyuri. Sorban szólaltak föl, és közben azon gondolkoztam, hogy mint új em­bernek, mégiscsak össze kellene hoz­nom valamit. Komolyan mondom, eről­ködnöm kellett. Ezek olyan szellemi frissességről tettek tanúbizonyságot, olyan logikáról, hogy a tanító úrnak bi­zony fel kellett kötni a gatyaszárat. Az­tán jöttem rá, hogy ezek közül nem egy bejárta a fél világot, volt köztük olyan is, aki hajóinasként öt nyelven megta­nult. Vállalkozó szellemű nép. Ha azokat telepítették volna a Dunántúlra, a svábo­kat meg oda a szikre, hát ezek megnéz­hették volna magukat, ezt állítom. Mert a svábok nem bírtak volna a szikkel. De azok a semmiből, a legmostohább kö­rülmények közt is felvergődtek, és körül kell csak nézni, micsoda házak vannak ott. Hogy élnek azok mostan. Azon a rossz talajon. Szívós nép. Mikor ott laktam annál a kubikosnál, Csökmőn, egy este beállít hozzám egy zömök, kis ember.- Tanító úr, én Vargha Balázs ács­mester vagyok. Itt lakom nem messze, nyolc gyerekem van, legyünk barátság­ban. Látom, maga rendes ember. Ilyen nyíltszívűek. De olyan ember volt ez a Vargha Balázs, hogy reggel a segédjével kiment a tanyára, és este a tanyán fenn volt a háztető a cseréppel, mindennel. Úgy tudtak dolgozni. A vé­kony szeget a fogával elharapta. Ilyen ősemberek éltek ottan. Mikor reggel hajtották kifele az álla­tokat a csordával, mindenki büszkém kiállt a kapuba, hogy őtőle milyen állat megy ki. A Sárrétnek ezen a részén a legközelebbi város hetven kilométerre van, vonat, autó semmi. Vonat talán még most sincs, és így külön élték a maguk életét. A férgese elhullott, nem volt menekvés, csak a legjobbak marad­tak meg az idők folyamán. Csodálatos emberek éltek arrafelé, ma is csodálattal gondolok rájuk. Kiválóak voltak fizika­ilag, erkölcsileg, tetszett nekem az álta­lános életszemléletük, kialakult ősi szo­kásaik, éltvidámságuk. Mindenki jó­kedvűen tudott nevetni, nem fanyalog­va. Józsi bácsi, az, akit én tanítottam meg írni, olvasni, és aki később tanácselnök lett Csökmőn, egyszer azt mondta ne­kem:- Tudja, mire vagyok a legbüszkébb? Hogy maga a pirosnadrágot is levágja. Úgy megtanítottam kaszálni. Ez a pirosnadrág - így hívják arrafelé - kemény szálú fűfajta, olyan, mint egy vékony drótszál. Ez nyáron a sziken megszárad, és ezt nem vágja le, csak a legjobb kaszás. Előttünk volt egy nagy szik, és az öreg addig tréningeztetett engem, amíg sikerült. Különben az egész falu büszke volt rá, hogy az ő kistanítójuk le tudja vágni a pirosnadrá­got. Sok különös emberrel találkoztam ott. Az egyik szomszédasszonyom például, amit olvasni lehetett, az mindent elolva­sott. Képes volt egész éjszaka a kis mé­cses mellett vakoskodni. Jámbor, kato­likus férje bolondnak tartotta, de nagyon szerette, mert szeretetre méltó asszony volt különben, és szép is. Nagyon oko­san tudott beszélni arról, amit olvasott. Eddig még rendjén is lett volna, de ez az asszony időnként felment a padlásra, a cserepet felnyomta és kukorékolt. Máig sem tudom, mi lehetett az oka, miért csinálta. A nép persze nyomottnak tar­totta, pedig szép nagy családja volt, gondjukat is viselte. Csak hát a sok ol­vasást és a kukorékolást furcsálkodva nézték. * Nehéz kérdés, azazhogy a felelet ne­héz. Mivel tölti napját egy nyugdíjas? Van egy mondás: a katonaság a sem­mittevésnek olyan foka, amely már lázas tevékenységnek látszik. A nyugdíjasság meg éppen fordítva van. A semmittevés látszatának olyan intenzív foka, amelyik rendkívül sokféle tevékenységből áll össze. Nem is tudom pontosan elmonda­ni. Most érkezett például két levél, ame­lyekre válaszolni kell. A napokban jár­tam benn Pécsett a gyerekem ügyében, meg vagy két-három más ügyben. A nyúltenyésztő szakcsoportnak vagyok a vezetője. Aztán ... egyszóval rengeteg tennivalóm akad. Olyan rövid a nap, hogy az ember csak bosszankodik este, hogy már vége van, a munkának viszont nins. Úgy szoktam beosztani az időmet, hogy mindennap legalább egy óra jus­son fizikai munkára. Megvan például a napi fűrészelő normám. Aztán a nyulak- kal is elég sok gond van, a kerttel a ház környékén. A feleségem így is sokszor korhol, és igaza van. Sok minden el van hanyagolva. A fürdőszobában szerelni kellene, egyik-másik széken a vendég hanyatt esik. Nem sok, de nem jut rá idő. Az első mindig az élő anyaggal való munka. Második a gyerekek és a közvet­len fontos dolgok. Nem lehet unatkozni. Bár háromévi nyugdíjasság után néha úgy érzem, szívesen csinálnék valamit. Legszívesebben pedagógusi munkát. Nem teljes munkaidőben, csak pár órát, de ezek engem nem vesznek be, hiába van pedagógushiány. Én nem kellek. * Mert a legnagyobb harcok közepette sem tudtak mákszemnyit sem rám ken­ni. Mindent precízen megcsináltam, szakmailag semmi kifogást sem talál­tak, és mindig pontos voltam. Húsz év alatt, míg itt tanítottam, tizenöt percet késtem, de azt sem vette észrre senki. Debrecenből úgy kerültem ide, mint kiváló pedagógus. Ott megyei szinten tartottam mintatanításokat, a legjobb pedagógusok közé számítottak. Itt pedig a béka legalsó szintje alatt töltöttem le a húsz esztendőmet. Mikor láttam mi a helyzet, nem is törtem fölfele. Pedig tudtam volna, ha olyan igazgatóm van, akivel lehet. De nemcsak én, hanem azok is, akik kiváló emberek lettek más­hol, itt senkik voltak. Az igazgató mód­szeresen gyilkolta a tantestületet, egy­szerűen kinyírta a legrendesebbeket, összemorzsolta bennük az emberi öntu­datot, míg csak szolgává nem lettek. Mert neki szolgahadra volt szüksége, akik arra is engedélyt kértek tőle, ha egy könyvet odébb akartak tolni az asztalon. Mert itt mindent ő csinál. O a mártír. O kénytelen a háztetőre mászni, hogy a cserepezésben segítsen. Az egyszerű ALBERT GÁBOR Sárkány és oktaéder népet ezzel is elámítja - az alföldi logi­kus néppel bezzeg nem boldogult volna! -, és azt mondogatják nagy áhítattal, hogy „dolgozik az igazgató úr! ’ ’ Persze, hogy könnyebb a szakképzett kőműves mellett pallérkodni, mint órát kiértékel­ni, megtanítani azt a kezdő pedagógust, hogy hogyan is kellene csinálni. Az ne­héz idegmunka. Ez meg? Hogy én fel­megyek a tetőre, és ott kontárkodok, közben a szegény mester nyeli a mérgét, mert egyedül jobban tudná, de nem mer szólni, mert ez adja a pénzt! Ennél mi sem könnyebb! És ettől nem lehet megszabadulni. Tönkreteszi a tanári kart, menekülnek a pedagógusok, mindenki elmegy, aki csak teheti, de ez marad. Már fenn Pes­ten is felfigyeltek rá, külön műsort csi­náltak a rádióban róla, és akkor minden­ki azt hitte, mindenki azt remélte, hogy most vagy lemond, vagy menesztik. De nem. Mert a barátai, a járási, a megyei vezetés, akiket, isten tudja, mivel vett le a lábukról, azok a hóna alá nyúltak, és minden maradt a régiben. Hiába tudja a viselt dolgait éppen a rádióból ország­világ, hiába ment el innen öt év alatt tizenhárom pedagógus, és jóformán mind miatta, mert nem bírták elviselni azt a légkört, amit az igazgató teremtett, ő azért továbbra is maradt. A botrány után gyorsan beléptették a pártba, és minden rendbe jött. Pedig mi keserűsé­get okozott ez itt, hány emberen taposott keresztül, míg szélhámoskodva építget­te a maga kis karrierjét! De meg kell adni, érti a módját: mindenkit behálóz, és biztos érzékkel szemeli ki az ütőké­pes embereket. Látja például, hogy van itt egy nagyhangú vámtiszt, aki műve­letlen ugyan, de annál agresszívabb em­ber. A feleségét mindjárt felveszi a konyhára. Az szegény állandóan beteg- szabadságon van, szinte csak látszóla­gos munkaerő, de a nagyhangú férj már le van kötelezve, ezt már maga mellé állította. Mindent kihasznál. Mikora té- eszelnök vesevérzést kapott, rögtön tud­ta, hogy ütött az órája. Nagy hangon toborozni kezdte a véradókat, és első­ként maga jelentkezett a klinikán, hogy eljöttem, vért akarok adni. A téeszelnö- köt örökre lekötelezte, és azóta kézben tartja. Sorolhatnám még. Az eredmény ter­mészetesen nem is marad el. Egyre töb­ben látják, hogy nem jár rosszul, aki közéjük tartozik. Itt mindent ők uralnak. De lassanként már ez lesz a helyzet Pé­csett is, egész Baranyában. Itt az csinál­hat jövőt magának, akinek pincéje van, és ügyesen tudja meghívni a fejeseket. A legnagyobb pince a szőlőskombináté, annak a vezetője a legnagyobb befolyá­sú ember. Ok mindenkit megitatnak, lentről egész felig. Meg is lehet nézni, a megyében hová mennek a nagy pénzek! Mecseknádasdon, ahogy hallom, már a második nemzetiségi házat mutogatják. És mi pénzbe kerülhet!? És hol van egy magyar ház? Talán az egyetlen ormán­sági, Sellyén. Persze erre nincs pénz, mert a magyar nem nemzetiség! Innen az iskolából vajon kik kapják a legjobb minősítést? A pécsi Széchenyi Gimná­ziumba kiket vesznek fel elsőként? De hagyjuk! Nem érdemes szót sem vesz­tegetni rá, úgy sem változik semmi. Ez is a módszerükhöz tartozik: addig fá­rasztják az embert, míg a kezét sincs kedve megmozdítani. Mit műveltek ve­lem is! Egyszer teljesen váratlanul beállít hozzám a szakfelügyelő, hogy szeretné meghallgatni az órámat. Rendben van, megtartom az órát, ő végighallgatja, és utána azt mondja:- Kérlek szépen, nem tudok mit mon­dani, semmi kifogásolni valóm nincs. Az óra jó volt, a célokat elérted. Elismerően beszélt, de zavartan. És ezzel el is ment. Valamivel később kapok egy papírt a járási általános szakfelügyelőtől, hogy „óralátogatásaim során - sosem járt ná­lam - megállapítottam, hogy a munká­nak a könnyebbik végét igyekszik meg­fogni, és így meg úgy . . . amennyiben így folytatja, kénytelen leszek fegyelmi eljárást indítani.” Nem értettem, és először - én naiv! - még azt hittem, a címzést tévesztették el. Végül is rájöttem, és több apró jelből kikövetkeztettem, hogy mégiscsak ne­kem szól. Be is jelentettem Lingl János igazgatóhelyettesnek, hogy a megyétől azonnali hatállyal fegyelmi kérek ma­gam ellen. Lingl János ezer hájjal meg­kent, ravasz ember, aki szeret a jóság leplében járni, de igen okos, és a legfőbb erénye, hogy hallgat. Mégpedig nagyo­kat hallgat és csak ritkán böffen oda valamit. Afféle lesőharcsa típusú ember. Amikor idejöttem, nem ilyennek ismer­tem, de az igazgatónk mellett milyenné is válhatott volna! Összeveszni nem akart vele, hát hasonult hozzá. A diplomata Lingl János termé­szetesen megbeszélte az ügyet az igaz­gatóval, Heller Györggyel, és akkor rá­jöttek, hogy hopp!, itt valami hiba csú­szott a számításba. Ez, amilyen vaddisz­nó, képes valóban fegyelmit kérni, és akkor nem lehet semmit sem rábizonyí­tani. Lingl János odajött hozzám.- Ide figyelj! Hagyd a fenébe az egé­szet! Nem érdemes ugrálni. Gondol­kozz rajta! Két hétig mindennap a nyakamra járt, de én ez idő alatt aludni sem tudtam, úgy kiborított.- Nézd, év végére - mert akkor van mindig az általános értékelés - a legjobb jegyzőkönyv lesz felvéve rólad. Sőt, ju­talmat kapsz! Az a levél úgy jött ki.. . a fene se tudja, hogy jöhetett ki... ez a Hadnagy dolga... - O volt az általános felügyelő. Odamegyek Hadnagyhoz.- Sándor, mi ez?- Én nem jártam nálad, tudod. Heller kérésére írtam. Odamegyek Hellerhez.- Én? Ki írta alá? Honnan jöt? Had­nagytól, nemde? Ez ment két hétig vagy még tovább. De most is bánom, hogy engedtem ma­gam lebeszélni. A feleségem is azt mondta, tegyem túl rajta magam, most vettünk házat, itt akarunk élni, majd csak kialakul. De ma is bánom. Év végén kiszúrták a szemem a létező legjobb értékeléssel, és még jutalmat is adtak. * A telepesekre nem lehet számítani. Ezek nem rúgnak labdába. Nem elég öntudatos emberek. Én ott voltam, ami­kor Biharugrán kijelölték a telepeseket. Akik aztán lejöttek Baranyába, a svábok helyére. A főjegyző, aki különben na­gyon derék ember volt, azt mondta: Ezeket meg ezeket kitesszük a falu­ból. Most rá kell menni, ez a legjobb alkalom, hogy megszabaduljunk tőlük. Akik nem feleltek meg a falunak, olyan csoze népek voltak, azokat hívták be a községházára, és elmondták nekik, hogy Baranyában földet kapnak, és így és így kell jelentkezni. A falu leggyön­gébb részén adtak túl. A mi telepeseinknél ugyan kicsit más volt a helyzet. Ok még a háború előtt kerültek ide, de már a nevük is megbé­lyegzésszámba ment egy ideig. Horthy- telepeseknek hívták őket, és máskülön­ben is, megfélemlített emberek voltak, s azok is maradtak. Nem vettek ezek részt semmiben. Hiába jöttek az Alföld­ről, ezek nem igazi alföldiek. Nem tűr­ték volna, hogy így fejükre üljenek. De sokkal nagyobb bajok is vannak itt, és most nemcsak Baranyára gondo­lok, hanem az egész országra. Már a háború előtt megfigyeltem, hogy me­lyik állam ad magára, ott a pedagóguso­kat nagyon megfizetik, ha nemzetet akarunk teremteni, ehhez jó ember­anyag kell. Ez az első követelmény. Ha kitűnű az emberanyag, akkor technika is van, és minden más isten haragja. Nálunk meg mi történt a felszabadu­lás után? Ez volt a legutolsó szempont. Pedig a pedagógusoknak kellene lenni a legmegbecsültebbeknek. Úgy, mint Svédországban. A saját szememmel lát­tam. Az orvos ott is az első kaszt, de rögtön alatta, az orvossal majdnem egy szinten a pedagógus. Sokkal lejjebb kezdődnek a mérnökök meg nem tu­dom, mik. Úgyhogy a mérnök kapva kap az alkalmon, ha elmehet egy-két órát tanítani az iskolába, mert ott nagy­szerűen megfizetik. Aki nem orvosi be­állítottságú, az hova törekszik? Pedagó­gusnak. A legjobb emberek, a társada­lom krémje. Es ezek nevelik az utódo­kat. Nálunk másképp van. Aki minden iskolából kikopott, az elmegy képesítés nélküli pedagógusnak. És ezek termé­szetesen nem tudnak kapcsolatot terem­teni a gyerekekkel. Mert ez ám a művé­szet. És itt van a másik dühöm, amit szeret­nék országgá kiáltani. A pedagógus­munkát ne próbálják iparrá alacsonyíta- ni. Ez nem ipar. A pedagógus munkája alkotó, művészi munka. Erre rátermett emberek kellenek, ezt nem tudja akárki csinálni. Ez nem olyan, hogy odaáll a gép mellé, és odatesz még egyet. És nálunk mi történik? Az igazgatónknak is az volt a fő alapelve, hogy mint egy ipart, ezt úgy kell csinálni. Pedig szug- gesztív erő nélkül nincs jó pedagógus. (1982) Aki a pirosnadrágot is levágta (részlet)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents