Új Néplap, 1991. június (2. évfolyam, 126-150. szám)
1991-06-18 / 140. szám
1991. JÚNIUS 18. Hazai körkép “Keddijegyzet Aranyérmes túlélők Végveszélyben a magyar sport. Nem felkiáltójellel zárom ezt a kijelentő mondatot, mert nem kívánok neki drámai felhangot kölcsönözni. Csak úgy mondom: végveszélyben a magyar sport. Az a sport, amelyik az utóbbi években csak úgy volt képes létezni, ha az állam bőségszarujából gazdagon megöntöztetett csengő-bongó forintokkal - nos, ez a sport aszályos esztendőket él. Nincs pénz, és úgy tűnik, pénz nélkül sport sem lesz. Én nem is tudom, mindig úgy volt-e, hogy az ország gazdasági helyzete determinálta a fiatalok vetélkedőkedvét, törekvő nekibuzdulását, ősi hajlamát a virtusra. Lehet, hogy így volt. Akkor viszont nincs mit tenni, várni kell, míg Kupa Mihály derűsebb prognózissal áll elő, és csak azután szabad felülni a lelátókra. De ha nem így volt, úgy ne restelljünk a múlthoz fordulni, és - mint a háború alatt a krumplis kenyér receptjét - elővenni azokat a költségkímélő módszereket, amelyekkel a szegény világban is kikapartuk azért az aranygesztenyét az olimpiák tüzéből. Már hallom is a sportvezetők felzúdulását, akik lekisokosoznak - és ez még a jobbik eset! -, de én akkor is elmondom, amit gondolok. Hát először is: nincs pénz a labdarúgáshoz sem. Való igaz, szakosztályok szűnnek meg, leadják egy csapatból a szerelést azok, akik sem magasabb, sem alacsonyabb osztályba nem kellenek. Sajnálom őket, számukra a sörmeccsek, a zsebből fizetett pályadíjak ideje jött el. Valaki majd csak kiszámolja, hogy mit veszített velük a magyar labdarúgás, ha egyáltalán veszített. Én adaléknak mindössze azt tenném hozzá, hogy egy NB Il.-ből kiesett gárda a bajnoki idény során több mint egymillió forint prémiumot kapott. Jutalmat. Tetszik érteni, azt, amit egy nyereséges vállalatnál osztanak. De egy kiesett csapat - már elnézést - mitől lenne nyereséges? Rossz korban születtek azok a lányok is, akik most nyertek bajnokságot a kosárlabda NB II.- ben. Biztos, hogy máskor ünnepi tort ülne mind a húsz néző, aki végigszurkolta a meccsüket, most viszont azt számolgatják, hogy az NB I.-es szereplésük annyiba kerülne, amennyit a szolnoki önkormányzat a város egész sportjára szánt. Lehetne tehát NB I.-es női kosárlabdacsapatunk, de ezen az áron. Jó azért ezt is tudni! A felzúdulóknak hadd mondjak valamit: biztos, hogy jó lenne az NB I.-es női kosárlabdacsapat, de legalább ilyen üdvös lenne, ha a Vízügy SE teszem azt meg tudná tartana pólósait, akik azért hatszor nyertek országos bajnokságot. Vagy nem kellene letenni a lapátot kajakosainak, kenusainak, akik között világbajnokok is vannak. Éppen egyikük mesélte e cikk megírása előtt, hogy összeszorult a szíve, amikor Dunavarsány- ban azt hallotta a hangosbemondóból, hogy ez meg az a futam érdektelenség miatt elmarad. Hogy miért? A világbajnok szerint azért, mert a versenyzők ebben a sikersportágban a lapátolás helyett a megélhetés után szaladgálnak. És ha eltörik egy lapát, pótlása anyagi csődbe sodorja a gazdáját. Végveszélyben a magyar sport. Talán azért is, mert a támogatást illetően a régi mércével mérünk, és nem tudjuk elfogadni azt a tényt, hogy a jelszó napjainkban nem lehet más, mint a túlélés. Keserves dolog, de így igaz: át kell menteni az értékeket arra az időre, amikor megengedhetjük majd magunknak, hogy az ország játszótereit rendeltetésüknek megfelelően használjuk. Addig pedig? Egy nagy közös kibeszélés alkalmával sorba kellene rakni az értékeinket, aztán az élen állókat mindenképp, a hátrább sorjázókat a lehetőségekhez képest életben tartani. Ez a kor, melyet élünk, kíméletlen: erről bővebbet talán a munkanélküliek tudnának mondani. Úgy gondolom, a sportpályák környékén sem lesz szentség- törés az, amit hétköznapjainkban élünk. Hogy miként kel majd életre egy boldogabb időben a tetszhalálra ítélt sportmozgalmunk? Az erre adandó választ aligha kell elkapkodni. Palágyi Béla Stoppolunk Végre megérkezett a nyár, igazi kánikulai meleggel. De akit a hőmérséklet emelkedése sem győz meg erről, elég, ha az országutakra gondol. Egyre több fiatal lepi el az útpadkákat. A nyár biztos jele az autóstopposok számának ugrásszerű növekedése. Befejeződött a tanév, a diákok túl vannak az érettségi és felvételi vizsgákon, a szabadság évszaka utazásra serkenti őket. Szeremének eljutni valahová, ahová talán egész évben gondolatban készülődnek. Mert milyen jó dolog is az, ha az emberben munkál a szándék, hogy eljusson oda, ahová vágyik. Milyen jó is az, ha cselekedetre serkentő cél lebeg az ember szeme előtt. De aki az országutak mentén stoppolókat tüzetesebben szemügyre veszi, hamar rájön: átrétegződött a stopposok társadalma. Ha pedig megáll, cs magával visz közülük egyet-egyet, az alkalmi beszélgetésekből az is kitűnik, mindenki szeretne megérkezni valahová, és már nemcsak földrajzi értelemben. Az emberek gazdaságilag is szeretnének előbbre jutni. Országutainkon megjelentek a fürge, komfortos autócsodák. Bizony, ezek ritkábban állnak meg, hogy az út mentén várakozókat felvegyék. Jelezve, ők már elérték azt, hogy nyugati színvonalon száguldjanak céljuk felé, nem engedhetik meg a fölösleges fékezést, elnéznek a messzeségbe, és robognak tovább. Nem igazán irigylésre méltó ma a stopposok élete. Mert valljuk be: kiszolgáltatott helyzet az övék. Hatalmas ellentmondás feszül ugyanis vágyaik és a rendelkezésre álló eszközök között. Bár autózom, stopposokkal beszélgetve egyre inkább megerősödik bennünk: ma nálunk mintha mindenki stoppos lenne a maga módján. Stoppos ország lettünk. Akinek nincs munkája, munkahelyre vár, aki vállalkozásba kezd, kölcsönben reménykedik, a fizetésből élők béremelésre számítanak, a kisgazdák földjeikre, a termelők hogy megszabaduljanak árufölöslegeiktől. Európa nagy gazdasági országútján várunk, várakozunk, hogy csak-csak történik majd velünk valami kedvező fordulat, s eljutunk valamiféle segítséggel a nyugati lét civilizációs szintjére. így várunk, várakozunk a nemzetközi pénzvilág tőkéjére, így stoppolunk a vak szerencsében bízva. A stopposok országa lettünk. A szabadság évszaka köszöntött ránk, s .állunk az országutak mentén. Céljaink és lehetőségeink között szinte leküzdhetetlen ellentmondás feszül, de útnak indulunk. Igaz, egyelőre csak hadonászunk, integetünk, hátha felfigyelnek ránk, hátha megszán bennünket valaki. Közben alig-alig jutunk közelebb az áhított vágy beteljesüléséhez, a megvagy beérkezéshez. De mint az autóstopposok, akiknek más választásuk nincs, ha utazni akarnak: reménykedünk. Toporgunk, várakozunk egy helyben, s kedvünket szegi, ha belegondolunk, mekkora erőfeszítést igényelne, ha a saját erőnkből kellene előbbre jutnunk. Csak hát ezért lépéseket is kellene tenni. De egyelőre csodára várva ácsorgunk, még nem jutottunk el a felismeréshez, a stoppolás aligha lesz célravezető számunkra. Rá kellene eszmélnünk: az ígéret földjére lépésről lépésre juthatunk csak el. A környezetünkben is beköszöntött a szabadság időszaka. Az Európába vezető utat ellepték a velünk hasonló helyzetben lévő stoppos országok. Törvényszerű pedig: ha minden kilométeren stopposok integetnek, lecsökken a várakozók esélye. A nagy európai utazáshoz jobb lenne jegyet váltanunk. így biztosan célt is érhetnénk, és az sem elhanyagolható: talán gyorsabban és rövi- debb idő alatt. Szőke György Bővült a pszichiátriai osztály a Hctényiben. a Hetényi Géza Kórház pszichiátriai osztálya nappali szanatóriummal bővült, mely lehetővé teszi a betegek korszerűbb ellátását. Kialakítású jórészt pályázati összegből valósult meg. Tulajdonképpen egy átmeneti intézeti formát hoztak létre, ami nem volt eddig a megyében. Ez az átmeneti típus a fekvőből járóba való átmenet. Több lehetőség van az egyéni foglalkozásokra, és mielőbb visszakerülni a családhoz. Az új részlegben helyt kapott a családsegítő ambulancia, az általános ambulancia (pszihoterápiás, lelki kezelő) és a nappali szanatórium. Képünkön: Foglalkozás a nappali szanatóriumban. Fotó: N. Zs. Előadássorozat a szovjet kereskedelemről Tegnap a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központban megkezdődött egy előadássorozat, amely a Szovjetunióval folytatott kereskedelem kérdéseivel foglalkozik. A résztvevők megismerkedhetnek a szovjet külkereskedelmet szabályozó legfontosabb jogszabályokkal, az együttműködés lehetséges formáival, a magyar-szovjet külkereskedelem jelenlegi helyzetével, várható alakulásával és más kérdésekkel. A GITR Agrárfejlesztési és Kereskedelmi Rt. által szervezett sorozaton képviselteti magát a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériuma is. Kétpón veszólyeshulladék-le- rakót akartak létesíteni. A szándék azonban a lakosság heves ellenállásába ütközött. Hogy miért hozzuk fel mégis ezt az ügyet most, amikor már lezárult? Mert megtudtuk, hogy talán fölösleges volt bosszantani az ottani embereket, hiszen a kétpói hulladéklerakóra nincs olyan égetően szükségünk. A témáról Gilyén Elemér, a Dunai Vízlépcső Kormánybiztosi Titkárságának vezetője mondta el véleményét.- Pillanatnyilag egy veszélyes- hulladék-lerakó működik Magyarországon - az aszódi. Ennek a telepnek a kapacitása évente 10 ezer köbméter; összesen 300 ezer köbméter, amely hatszázezerre bővíthető. A telep most az egész országot ellátja. Az évi 10 ezer köbméterrel szemben tavaly körülbelül 7 ezret szállítottak be az egész ország területéről. Amikor az aszódi telepet tervezték, csupán Pest megyéből és Budapestről számítottak erre a mennyiségre. Tehát ez az egy telep üzemel - de ez sincs kihasználva.- Hosszabb távon szükség lenne a kétpóira?- Németországban egy tartománynak - amely sók esetben Magyarország területének három-négyszeresét jelenti - egy veszélyeshulladék-lerakója van. Az ilyen létesítmények kihasználtságát javítani keli. Szerintem az aszódit kellene alkalmassá tenni arra, hogy az egész Kelet- Magyarország veszélyes hulladékát befogadja, a tervezett 30 év alatt itt lehessen elhelyezni.- Másik lerakóra nincs is szükség?- Egyelőre nincs. Tíz év múlva talán szükség lesz újabb hulladéklerakóra Kelet-Magyarorszá- gon.- Es ha nem Kétpón, akkor hol? tattja, hogy ilyen kérdésekben a lakosság is véleményt mond. De általában nem fogadják be se a veszélyeshulladék-lerakót, se a használtakkumulátór-feldolgo- zót.- Ma a falugyűlésre az megy el, aki valamivel nem ért egyet. Azok, akik egyetértenek vagy akiket nem érdekel; otthon maradnak. Nincs kialakult döntési mechanizmus. Ausztriában például ilyen esetekben egy szervezet közvetít a vállalatok és a lakosság között, kialakult mechanizmusa van a megegyezés keresésének.- Ön tehát bízik abban, hogy egy idő múlva a lakosságot meg lehet győzni ilyen kérdésekben?- Teljes meggyőzés nem lesz. Legfeljebb többségi vélemény. Az akkumulátor feldolgozását, a veszélyes hulladék lerakását viszont meg kell oldani, mert akkor mindenki valahová az erdő szélére dobja az akkumulátort, és az tényleg katasztrofális helyzetet teremt. Megkérdeztem azoktól, akik a falugyűlésen tiltakoztak, hogy hová teszik az akkumulátort vagy a téesz a veszélyes vegyszert? A szemétbe, a kommunális hulladék közé! Egyszerűen nincsenek tisztában azzal, hogy mit tesznek. A veszélyes hulladékot belevágják a szemétbe, az előbb-utóbb bekerül a vízkörforgásba, és elszennyezi a környék kútjait. Paulina Éva Kétpó helyett legyen inkább Aszódon, mert ott jók a geológiai adottságok. Általában az alföldi terület ilyen szempontból rossz. A kétpói költségek egy köbméterre vetítve többszörösei lettek volna az aszódinak. Mert Kétpó- nak sokkal rosszabbak az adottságai. A másik: nem célszerű kis lerakókat létesíteni. Az aszódi telep évekkel ezelőtt 550 millió forintba került, és ennek az 50 százalékát a biztonsági tényezőkre fordították. Mert bekötő út kell, és például 100 méter széles erdősáv. Rengeteg dolgot meg kell csinálni, ami független attól, hogy itt 300 ezer köbméteres lerakó van vagy 3 millió köbméteres. Megint német példát tudok említeni: ott a legújabb lerakó 3 millió köbméteres. Véleményem szerint Kelet-Magyarországnak kéne egy nagy lerakó, amelyet Aszódon lehetne megvalósítani, a jelenlegi bővítésével. Például ott van az aszódi telepen egy drága labor, amelyik nagyobb telepet is ki tudna szolgálni. És aztán valahol Nyugat-Magyarorszá- gon építenének még egy lerakót.- Ügy tudom, Ön helyesnek Mégse volt olyan sürgős Kétpón? Lerakó helyett a szemétbe kerül a veszélyes hulladék Inkább bővítsék az aszódit Mondjon véleményt ' a lakosság!- Több változat van a helykijelölésre. Véleményem szerint a veszélyes hulladék tárolásának legkisebb költsége a szállítási. Tehát nem azt kell figyelembe venni az elhelyezésnél, hanem a telepítés egyéb műszaki szempontjait, a geológiai adottságokat. És akkor azt mondom, hogy Óvodát avattak Tiszatenyőn. Mostanában, amikor egyre kevesebb a pénz, iskolák, óvodák, kulturális létesítmények szűnnek meg, kellemes ünnepségre kaptunk meghívást. Tiszatenyőn hetven kisgyermek részére felújítással új óvodát adtak át. A kétezer lélekszámú községben a régi óvoda még tavaly életveszélyessé vált. Eddig az iskola két tantermet kölcsönzött a kicsiknek. A régi orvosi rendelő épületét újították fel még a megyei tanács támogatásával. Az óvoda 5,4 millió forintba került. Fotó: T.Z.
