Új Néplap, 1991. június (2. évfolyam, 126-150. szám)
1991-06-14 / 137. szám
1991. JUNIUS 14. Megyei körkép A vizsgálat lezárult - ne felejtsük el „Átvilágították” a megyei kórházat Gazdasági gondoktól roskadozó mindennapjaink vissza-visszatérő refrénjét gyakran halljuk a különböző gazdálkodószervezetek vezetőitől, dolgozóitól: kevés a pénz, kevés az ember, kevés a jó gép meg a műszer. Márpedig ezek nélkül aligha várható minőségi munka és teljesítmény. Tulajdonképpen ugyanezekről beszélt nekem a minap dr. Röjthe sei alaposan eltérték a megszokottól. Ugyanis, mint mondta, a szervezési gondokra, a késlekedésre nem lehet mentség sem a pénz, sem a műszer, sem pedig a munkaerő hiánya, hiszen a betegnek mindehhez semmi köze. Neki gyors segítségre, emberséges bánásmódra, szakszerű ellátásra van szüksége - kifogást hallhat épp eleget akkor is, amikor egészséges. Ennek a gondolkodásnak az eredménye volt az a nemrégiben lezárult vizsgálat, melynek során külső szakemberek „átvilágították” az egész kórházat. A munka befejeződött, a tapasztalatokról kérdeztem az igazgatót. A közhiedelemmel szemben...- Azért volt nagy jelentőségű ez a vizsgálat - kezdte -, mert itt a kórházban eddig még sohasem mérték föl, mit, hogyan csinálunk, és milyen eszközökkel dolgozunk. Ennek egyenes következménye az lett, hogy egymásra mutogattak az emberek, s például orvosok meg az egészségügyi szakdolgozók úgy látták, hogy a kórház gazdasági, műszaki apparátusa túlméretezett, s ugyanakkor pedig a műszakiak és gazdaságiak azt mondták, hogy az orvosok meg a nővérek vannak sokan.- És nem így van?- Érik az embert meglepetések, mert a vizsgálat megállapította, hogy a műszaki és gazdasági területen tevékenykedők létszáma nem magasabb, mint amennyi egy ilyen intézmény ellátásához szükséges. Ellentétben tehát a kórházi közhiedelemmel, szükség van ennyi emberre, sőt egyes területeken még kevesebben is vannak. Ugyanez érvényes az orvosokra és az egészségügyi szakdolgozókra is.- Melyek voltak a vizsgálat főbb megállapításai?- Kiderült például, hogy az egy betegre jutó alapterület jóval kevesebb a szükségesnél. Magyarul: egyes osztályokon és kórtermekben több ágy van, mint amennyit ott normális körülmények között el lehetne helyezni. Azt persze magunk is láttuk, hogy zsúfoltan vagyunk, ami annak a következménye, hogy évről évre növeltük az ágyszámot anélkül, hogy a kórházat bővítettük volna.- Ezen persze én különösebben nem lepődöm meg. Hisz, ha jól tudom, az ágyszám növelésének korábban nagyon komoly gazdasági indokai voltak. Ugyanis a kórházak a betegágyakra vetítve kapták meg a működési költségeiket. Vagyis ha több volt az ágy, akkor nagyobb összeghez jutott az adott egészségügyi intézmény.- Valóban ez volt a helyzet, sőt még nfa is így van. Most forrong az egészségügy, s a cél az, hogy valamiféle teljesítményhez kapcsolódó finanszírozási rendszert vezessenek be. Ez persze véleményem szerint kicsit még odébb van.- Miért?- Főleg azért, mert nincs kidolgozva semmiféle mérési rendszer. Mert mérni lehet a teljesítményt mondjuk egy laboratóriumban, hogy mennyi vizsgálatot végeztek el. De az viszont már nem mérhető, hogy egy tüdő- gyulladásban szenvedő beteget hány napig kell ápolni, és az sok- e vagy kevés. Erre persze vannak nyugati példák, amiket egy az egyben átvenni nem lehet. Éppen a német egyesítés kapcsán maguk a volt NSZK-sok döbbentek meg a legjobban azon, hogy a keleti országrészre egyszerűen képtelenség alkalmazni azokat a normákat, amelyek a nyugati országrészben már évek hosszú sora óta bevett gyakorlat. Ugyanis keleten más volt az egészségügy szerkezete, más rendszerben és módszerek alapján gyógyítottak. A megszokás nagy úr- Pedig úgy gondolná az ember, hogy - az Ön példájánál maradva- egy tüdőgyulladásnak keleten is és nyugaton is ugyanazok az ismérvei, s hasonlóak a betegség lefolyásának körülményei.- Ez igaz, csakhogy a megszokás nagy úr. Mert ugye nálunk úgy gondolkodnak az emberek, hogy ha betegek lettek, akkor kórházba kerülnek, s természetesen addig vannak ott, amíg minden nyavalyájukból ki nem gyógyították őket. Ez nyugaton nem így van: hogy mást ne mondjak, volt itt Amerikából epeműtétre egy beteg, aki három nappal az operáció után elment, mert nagyon jól tudta, hogy a kórházi ápolás igen drága dolog. És éppen ezért, ha túl van a nehezén, inkább hazamegy, s így a költségei csökkennek. Ha viszont egy magyart három nappal az epeműtét után kitennénk a kórházból, lehet, hogy abból még az Országgyűlés is ügyet csinálna. Arról már nem is beszélve, hogy nálunk az emberek egészségügyi kultúrája sem olyan szintű, hogy nyugodt szívvel el lehetne engedni a beteget abban a reményben, hogy otthon betart minden orvosi utasítást.- Ennek fényében bizonyára a vizsgálat elég rossz eredményekre juthatott, legalábbis ami a kórház kihasználtságát illeti.- Nem így van, helyesebben mondva nem tudjuk azt, hogy nálunk ezen a téren most jól vagy rosszul mennek-e a dolgok. Ugyanis nincs norma, nincs mihez viszonyítanunk. így gyakorlatilag nem kaptunk értékelhető adatokat. Persze vannak különböző elgondolások, ám ezek nem illeszthetőek bele semmiféle rendszerbe, mert nincs is ilyen rendszer. Ezt kellene kidolgoznia a társadalombiztosításnak, illetve a különböző biztosítóknak.- Ennek ellenére felsorolna néhány adatot, hogy például hányán dolgoznak, hány ágy van a kórházban, mennyi beteget kezelnek egy évben és mennyi pénzből gazdálkodnak?- Itt csaknem kétezren dolgozunk, az ágyak száma pedig 2087. Tavaly 55 ezer 421 beteg fordult meg nálunk, s az ápolási napok száma pedig 569 ezer 117 volt. Ez azt jelenti, hogy egy beteg durván tíz napot töltött nálunk. Ami pedig az anyagiakat illeti: 1990-ben 1 milliárd 100 millió forintból gazdálkodtunk. Ez az összeg az idén sem változott, miközben vágtat az infláció, nőnek a költségek. Mindebből következik, hogy fejlesztésekre, beruházásokra az idén sem gondolhatunk, jó, ha a szinten tartásra vagy tán még arra sem futja. Ezért van az, hogy koldulunk körbe-karikába.- Gazdasági gondjaik kiküszöbölésére mit javasoltak a vizsgálódó szakemberek?- Annak érdekében, hogy ki tudjunk jönni a pénzünkből, a bizonylati és gazdálkodási fegyelmet erősíteni kell. Hisz míg korábban az állami költségvetésből kaptuk a pénzt, és mindig volt esély arra, hogy valahonnan ezeket az összegeket kipótoljuk, úgy istenigazából senki sem érezte sajátjának azokat a forintokat, amelyek befolytak ide. Mára viszont változott a helyzet, pénzt sehonnan sem várhatunk. Annak érdekében, hogy a keretösszeg elég legyen, nos, ez sokkal körültekintőbb, megfontoltabb gazdálkodást igényel. Már csak azért is, mert az intézet méreteihez képest jóval nagyobbak a feladatok. Jövőre bevezetik- Akkor miért nem csökkentik például az ágyak számát?- Ez lenne a legegyszerűbb megoldás, de mégsem így cselekszünk. Ugyanis az egészségügyi feladatok nem csökkennek. Legfeljebb arról lehet szó, hogy az ágyszerkezetet átalakítjuk, ami azt jelenti, hogy egyik vagy másik osztályról ágyat telepítünk át annak érdekében, hogy a betegek ápolása olcsóbb legyen. Emellett az „átvilágítás” jelentős eredménye az, hogy javasolták a szakemberek: próbáljuk bevezetni az egyes osztályokon az önálló gazdálkodást. Tud- ja meg minden egyes terület, hogy havonta mennyi pénzt emészt föl. Ez egy teljesen új elképzelés, mivel korábban nem így mentek a dolgok. Mert amikor egyik vagy másik osztály bejelentette az igényét valamilyen műszerre és nem kapta meg, akkor ugyanúgy fel voltak háborodva, mint bármelyik magyar ember, aki fizeti bé- re után a 43 + 10 százalékot társadalombiztosítási járulék címén, és nem kap érte semmit. Ám ha az egyes osztályok majd tisztában lesznek vele, hogy az adott hónapban mennyi pénzt használtak fel - mert eddig erről halvány fogalmuk sem volt -, nyilván megkeresik azokat a pontokat, ahol a költségeket csökkenteni lehet. Ezt a rendszert a jövő évtől kezdve be is vezetjük.- Csak tán nem a betegek rovására akarnak spórolni?- Nem. De olyanokra igenis oda kell figyelnünk, hogy leoltjuk magunk után a villanyt, vagy megcsináltatjuk az ablakot, hogy télen ne az utcát fűtsük és így tovább ... Szóval a cél az, hogy minden szakterületnek, minden osztálynak, minden egységnek gazdája legyen. N. T. Városüzemel éfi | Centrum Megszüntették Törökszentmik- lóson a városgazdálkodási vállalatot, valamint a városüzemelési és -ellátó szervezetet. Mindkettő tanácsi alapítású szervezet volt, és korszerűsítésükre javaslat készült. A városgazdálkodási vállalat vagyona ma még nem privatizálható, de első lépésként megtehető a vállalkozásszerű üzemeltetés, amelynek során megoldásokat keresnek a veszteséges tevékenységek megszüntetésére. A megszűnt vállalat és szervezet jogutódja a Városüzemelési Cent- p lesz, amely átveszi az UZéiíieT- tetésí'féladatokat. A Centrum a városgazdálkodási vállalat vagyonával nem rendelkezik, de a kezeléséről köteles gondoskodni, mint ahogy arról is, hogy a város üzemelésével kapcsolatos szolgáltatások folyamatosak legyenek. A Centrum július elsejétől számít jogutódnak. A Városüzemelési Centrum önálló költségvetési szerv. Felügyeleti szerve a képviselő-testület. És hogy milyen feladátokat kell ellátnia? Övé a fürdőszolgáltatás (kemping), a helyi vízrendezés, az utak, hidak, járdák fenntartása, a köztisztasági feladatok, a zöldterület, a temető fenntartása, az állategészségügyi szolgáltatás (vágóhíd, méntelep fenntartása). Foglalkoznak többek között ingatlankezeléssel, patyolatszolgáltatással, közhasznú munkavégzéssel. Ugyanakkor korlátolt felelősségű társasággá alakították át a költségvetési üzemet, amely az ön- kormányzat vagyonához tartozik. A cél az, hogy az önkormányzati vagyon minél hatékonyabban működjék, így a legkedvezőbb megoldás a kft.-vé való átalakulás volt. Az átalakulás során a dolgozók közül azok jönnek számításba, akik 4 évnél - illetve méltánylást érdemlő esetben egy évnél - régebben dolgoznak az üzemben, és nem volt fegyelmijük. Látlelet A reménytelenség gettójába zárva Az egzisztenciális félelmek inkább csak kísérőjelenségei annak a reménytelenségnek, mely egyre inkább rátelepszik a társadalomra. Egyik oldalon az anyagi felhalmozás kérlelhetetlensé- ge, a vad mohóság, a másik oldalon a lelket emésztő félelem, a fájdalmas tehetetlenség osztja meg az embereket. Mintha teljességgel a szegénység demokráciájához közelednénk, ami - köztudomásúan - diktatúragyanús helyzet; még akkor is, ha a diktatúra nem a politikai, hanem inkább a gazdasági értelmében igaz. Az állampolgárok hosszú ideig hittek abban, hogy a politikai rendszerváltozást követi a gazdasági, s abban is reménykedtek, hogy a szociális piacgazdaság egy csapásra megoldja a gazdaság ellentmondásait, ösz- szeroppantja a monopóliumokat, alkalmazkodásra kényszeríti a gazdaság szereplőit. Közben pedig bekövetkezett, amiről sokan beszéltek, de valójában senki sem számított rá: a tömeges elszegényedés. S akik a mindennapi megélhetés kínzó gondjaival küszködnek, aligha lehetnek bizakodóak. De igazából nem hihetnek a demokráciában sem, mely életérzést is jelent, a félelem nélküli, az esély- egyenlőségen alapuló élet érzését. Korántsem túlzó állítás ez így, mert minél több hitegetés hangzik el (akár például a kárpótlás kapcsán), annál nagyobb lesz a kiábrándultság. És csak önáltatás lenne, ha azt állítanánk, hogy az állampolgárok nem érzékelik a politikai modellváltással járó ellentmondásokat. A kilátásta- lanság és a tehetetlenség érzete abból származik, hogy éppen mindennapi életükben nem látják a pozitív tartalmú változásokat. Politikai modelljét tekintve hiába lett a demokrácia teljes értékű, ha az anyagi és a kulturális megfosztottság köréből a társadalom nagy része nem tud kitörni. Ha továbbra is mérhetetlen különbségek választják el egymástól az alul- és felüllévőket, ha az ámítás és a becsapás fortélyai leplezik el a vagyonosodás útjait, ha nem érvényesülnek az igazságosság elvei. Ezek a jelenségek a hétköznapi figyelem középpontjában állnak; még akkor is, ha nap mint nap találkozunk olyan politikai kísérletekkel, melyek jelentőségüket próbálják csökkenteni. Mert csak az élethelyzet érzékelhető javulásával érhető el, hogy ne a végletes pesszimizmus kerekedjen felül vagy az elégedetlenségbe átcsapó illúzióvesztés, mely a politikai demokrácia egészét megingathatja beláthatatlan következményeket vonva maga után, s egyszersmind olyan állapotot hozva létre, melynek semmi köze nem lesz a demokráciához. Kerékgyártó T. István Messze van-e Erdélyország? (I. rész) Szolnok megye - ma már ismét Jász-Nagykun-Szolnok megye - hihetetlen messzire esett a társadalomtudományok valós térképén más országoktól. Nemcsak mert az ország közepén volt, s nem a határ mentén, hanem azért is, mert lakosainak anyanyelve szinte száz százalékig magyar, s az volt már 1876-os megalakulásakor is. Az elmúlt évtizedekben nem volt jogcím, ürügy, s így lehetőség sem arra, hogy hivatalosan átlépjük kutatásaink során az országhatárt. Tallinnal volt ugyan kapcsolat, de ezt a tudományos kutatás leggyümölcsözőbb szakaszában (egyik kollegánk kandidátusi értekezését nem engedélyezték az észt kultúrtörténetről) szinte lefejezték. 1985/86-ban újra remény csillant fel, hiszen bicentenáriuma volt annak, hogy a nagykunsági reformátusok a Bácskába (ma a jugoszláviai Pacsér, Piros, Bácsfekete- hegy) kiköltöztek, s ott ma is őrzik kun tudatukat. Ekkor a jugoszláviai keményedé viszonyok tették zárttá a kisújszállási tudományos konferenciát, nem engedve át a vendég előadókat. Nemzetiségeink nincsenek, mint Csongrádnak, Baranyának, Bács-Kiskunnak, hogy ezek kutatása oldhatta volna a bezártságot, a szomszédos országoktól való elzártságunkat. Ami természetes volt Nógrádnak, Borsodnak - hogy muzeológusai Fülekre, Rozsnyóra, Eperjesre járnak kiállításokkal, s kutatnak ottani levéltárakban -, az számunkra, még ha témáink indokolták is, elérhetetlen vágy volt. Még a palóckutatás részeseiként sem léphettük át a határt, a minisztérium nem pártfogolta kérelmünket. Most, amikor megpezsdült az élet Közép-Euró- pában, s a népek ismét egymásra találnak, úgy tűnt, mi centrális helyzetünk miatt ismét kimaradunk, hisz a debreceniek, szegediek, csabaiak, pécsiek és soproniak léphették át először a határt, szilárdíthatták korábbi kapcsolataikat. S ekkor, minket is meglepve, Erdély jelentkezett. S nem azért, mert szomszédok vagyunk, hanem mert múzeumaink olyan tudományos eredményeket mutattak fel, amelyeket ismertek, s még mélyebben megismerni vágytak. Csíkszereda nem kis távolságra van Szolnoktól, hisz közel hatszáz kilométer a határtól. Az ott működő, Erdélyben különös helyet elfoglaló kommunikációs antropológiával foglalkozó „néprajzosok” meglátogatták tiszafüredi gyűjtőtáborunkat, előadásokat tartottak, s kíváncsiak voltak a mi módszereinkre is. Bodó Júlia és Magyart Nándor után, a nógrádi Bercelen rendezett népfőiskolái továbbképzésen derült ki, hogy ismerik munkásságunkat a kolozsvári egyetem néprajzosai és szociológusai is, s közös együttműködésre hajlandóak, mert követett irányunkban fantáziát lámák, s a társadalomkutatást közösen végezhetnénk el több erdélyi és magyar faluban. Ezek után nem volt meglepő számunkra, amikor Bukarestből kapott levelet Örsi Julianna, a túrkevei Finta Múzeum igazgatója, hogy ez év januárjában vegyen részt egy távlati programot előkészítő etnológiai konferencián, amelybe éppen az ő és Szabó László munkássága ismeretében kívánják bevonni a megyei múzeum munkatársait. Nagy szó ez, hiszen a felkérők a híres, a két világháború között sajátos szociológiai iskolát alapító Dimitri Gusti professzor tanítványai, követői. S hogy nyomatékot adjanak e meghívásnak, pár napja meg is érkezett egy minisztériumban dolgozó néprajzkutató, dr.S anda Lariones- cu, s a magyar származású, bukaresti skanzenben dolgozó etnográfus Iólanda Marinescu. Több napig volt a múzeum vendége a két kutató, s reánk bízta, hogy egy tíztagú kutatócsoportot szervezzünk meg, amely egy hasonló létszámú magyarul-románul tudó romániai csoporttal együtt a Bihar-hegység négy kijelölt vegyes nemzetiségű településén kezd munkába, közösen kidolgozandó szempontok szerint, majd ugyanezt Magyarországon, román-magyar nemzetiségű falvakban tovább folytatja. Ez csupán az elsőJépés. Hisz az itt kidolgozott modell szerint ukránokkal, bulgárokkal, szerbekkel, lipovánokkal vegyes közösségek is vizsgálatra kerülnek. Noha nem léptük át a határt, eddig elért eredményeink mégis felkeltették a figyelmet, részesei lehetünk egy közép-európai szintű, nemzetközi kutatásnak, méghozzá úgy, hogy a mi szempontjaink meghatározóak és befolyásolóak lehetnek. De itt nem állunk meg, hisz a nemrég létrejött Kriza János Néprajzi Társaság, az erdélyi magyarság tudományos szervezete hívott meg, hogy előadást tartsak a falusi közösségekről, s szeptemberi ülésükre már Gulyás Éva és T. Be- reczki Ibolya is előadóként utazhat ki Marosvásárhelyre. Szeptemberben az alföldi pásztortársadalomról Nagyváradon tarthatok előadást, s nyáron fogadunk 3-4 egyetemi hallgatót Tiszafüreden és Nagy ivánban gyűjtőtáborunkban. Érlelődő kapcsolatok ezek, amelyek más múzeumi ágakkal is bővülnek. Hisz a nagybányaiak kérésére, a művésztelepek által már élő kapcsolataink vannak, s június 17- én nyitjuk kiállításukat a galériában. Régészeink nemcsak Nagybányán, de Déván is jártak már, s a napokban új küldöttség utazik, hogy tudományos együttműködés, közeledés jöhessen létre az elért eredmények alapján. (Folyt, köv.) Szabó László
