Új Néplap, 1991. május (2. évfolyam, 100-125. szám)

1991-05-28 / 122. szám

1991. MÁJUS 28. Körkép Kié a vagyon? Törvények fent, harcok idelent Sorra jönnek a törvények, amelyek nem lényegtelen sajá­tossága, hogy az általuk érintett vagyontárgyak nagy része egy- egy adott település területén he­lyezkedik el. Ilyen a már elfoga­dott kárpótlási törvény, amely önmagában véve is igen hánya­tott sorsú, ilyen a most tárgya­landó, az önkormányzatoknak juttatandó tulajdonról szóló tör­vényjavaslat, illetve a vita előtt, az álló egyházi ingatlanok sorsát rendezni hivatott törvényjavas­lat. Az önkormányzatok tulaj­donlásának reményét a rájuk vo­natkozó általános törvény 107. paragrafusa csillantotta fel. Ez a remény mára már jelentősen megkopott. Egyre világosabbá válik az, hogy ha valamely tulaj­dontárgyat meg is kapnak az ön- kormányzatok, a velük való ren­delkezés igencsak korlátozott lesz. Nem beszélve most arról, ami az előző törvényekből is kö­vetkezik, hogy a lehetséges va­gyontárgyakon osztozkodni kell másokkal is. A tulajdon minden és semmi A használat korlátáit jól jelzi a volt tanácsi bérlakások esete - húzta alá Kéri József, Szolnok város alpolgármestere. A va­gyonátadó bizottságon keresztül csak az önkormányzatokhoz ke­rülnek. A lakás ugyanakkor a nemzeti vagyon része, ami azt is. jelenti, hogy az állam különböző módon jogot formálhat a lakást érintő kérdések szabályozására. A tulajdon tehát csak egy dolog, s egy másik az ahhoz kapcsolódó szerep, felelősség. Nagy kérdés persze, hogy az állam hogyan akarja érvényesíteni akaratát. Ma ezt alapvetően a parlamenten keresztül a törvények segítségé­vel teszi. A lakások dolgát vi­szont sok törvény érintheti, kezdve a bankok, a külföldiek tulajdonlását szabályozóktól a hitelezés szabályaiig. Az állam tehát a mozgásteret igen erősen beszabályozhatja, a tulajdonos­nak viszont van egy általános fe­lelőssége, ez esetben az üzemel­tetés, felújítás stb. Mindez pénz­igényes, de ekkor még nem be­széltünk az elmaradt felújítások­ról, az állami támogatás pótlásá­nak lehetőségeiről. A kérdés az, hogy honnan lehet minderre pénzt szerezni. A legkézenfek­vőbb a tulajdont eladni, de ez nem a legcélszerűbb módszer, ez nem lehet cél. Máshogyan kelle­ne pénzt szerezni, de ehhez újabb törvényi lehetőségek kel­lenek. A tulajdonra vonatkozó törvény tehát csak kiindulópont, de nem jelenti a végső megol­dást. Ezer négyzetméter felett Más területeken hasonló a helyzet. Az üzletek nagy részét az önkormányzatok kapnák meg, de például az ezer négyzet- méter feletti irodahelyiségek esetében a helyzet nem egyértel­mű. Az állam ezt a tervezet sze­rint elvonhatja. Ez Szolnokon a volt MSZMP megyei székházát érinti, amelynek hasznosítása 1989-ben elkezdődött. Kéthar­mad részben a város, egyharmad részben a bíróság kapta meg hasznosításra. Az épület tehát funkcionál, a kérdés, mi lesz ve­le. Itt már belép a kincstári va­gyonkezelő szervezet is, amely az említett példán kívül a szovjet laktanyák sorsába is beleszólhat. S ha már a szervezetekről van szó, említsük meg az Állami Va­gyonügynökséget is, amely vi­szont a privatizációba kerülő ke­reskedelmi egységeknél játszik szerepet. Kevéssé hangsúlyozott tény, hogy az esetek túlnyomó részében csak a bérleti lehetősé­get lehet megszerezni. Viszont ha az önkormányzat a tulajdo­nos, neki érdeke a piaci szintű bérleti díjat kérni, ami a bérlőt kiszolgáltatott helyzetbe hozza. Ez egy újabb helyzet tehát. Az említett bizottságoknak feladata a vagyonmozgás folyamatainak ellenőrzése. Beleszólhatnak az önkormányzati hasznosításba, akár indirekt módon is, úgy, hogy a kincstári érdeket a helyi érdek fölé helyezik. Mennyi lesz az áldozat? A kárpótlási törvény tovább színesíti a helyzetet. A kárpótlási jeggyel ugyanis elvileg a laká­sok is megvásárolhatók. A kár­pótlási jegy viszont nem pénz, de mint jeleztük, az önkormányza­toknak pénz kell. Az érdekel­lentét nyilvánvaló itt is, sok tisz­tázatlan kérdéssel. Ilyen például az, hogy adott esetben mire le­hetne ezeket az értékpapírokat használni, mi lesz a végső, de nem állami tulajdonosának fede­zete. Ez nyilvánvalóan csak a megtermelt nemzeti jövedelem lehet, annak ilyetén megterhelé­se pedig nem túl szerencsés a mai viszonyok között. További gond, hogy a törvény követke­zetlenségei miatt várhatóan sok pereskedéssel kell számolni, minthogy várható, hogy a kár­pótlást sokan nem fogadják el reprivatizáció helyett. Az érin­tettek akár az Alkotmánybírósá­gig is eljuthatnak. A múlt és a jelen, a tulajdon és a funkció sa­játos keveredése megjelenik az egyházak és az önkormányzat viszonyában is. Senki sem vitat­ja az egyházak igényét, de az sem vitatható, hogy az eddigi funkciókat is el kell látni. Ez utóbbi Szolnokon főleg olyan kollégiumi férőhelyeket érint, amelyekben nem szolnoki diá­kok laknak. Az ide vonatkozó kérdőjeleket, úgy vélem, az ol­vasó is fel tudja tenni. A válaszokat viszont hely­ben, főleg az önkormányzatok­nak kell megadni, bár sok eset­ben, mint látható volt, a kimon­dott igen vagy nem mögött má­sok akarata húzódik meg. Csak remélhetjük, az ütközeteknek nem lesz túl sok áldozata. Füle István Nem élt hiába a Trabi Jön a kétütemű Toyota és Chrysler A Nílus-parti, párás levegő­ben hamar rozsdásodnak és tönk­remennek a fémből készült au­tók. Nem így a műanyag karos- szériájú Trabantok. Ezért az egyiptomiak megvásárolták az olcsón kínált zwickaui' gyártó­sort, és a jövőben „papír Merci- ken” fognak zötyögni. De bár­mennyire meglepő, továbbra is hallható lesz a kétüteműek oly jellegzetes pöfögése másutt is! A kétüteműek tovább élnek. A Toyota „boszorkánykonyhájá­ban” négyhengeres, tizenhat szelepes dízelmotorral kísérle­teznek, jelenti a Bild am Sonn­tag. Ez a számítógép vezérlésű, kétütemű, meghökkentően halk és kevésbé vibrál, mint négyüte­mű társai. Az égéshez szükséges levegőről már alacsony fordulat­számnál is működő kompresszor gondoskodik. Az autó fantaszti­kusan gyorsul: alig valamivel több, mint tíz másodperc alatt éri el az óránkénti száz kilométeres sebességet! Ennél lényegesebb azonban, hogy zökkenőmentes a sebességváltás, és a négyütemű motornál kétharmaddal keve­sebb nitrogén-oxidot bocsát ki. A japán céggel egy időben - pénzügyi okokra hivatkozva - az amerikai Chrysler is a kétütemű motorok korszerűsítésére vállal­kozott. A cég kutatórészlege több műszaki megoldást vett át a je­lenlegi kétüteműektől, kompak­tul megépített, könnyű, három- és hathengeres motorjaihoz. A kipufogógáz-kibocsátás ra­dikális csökkentését olcsó oxidá­ciós katalizátorral oldják meg. Az évtized közepén már gyárta­nak újfajta kétütemű motorral működő személyautót - Francois J. Castaing főmérnök szerint jó­val hamarabb, mint a Ford és a General Motors képes lesz rá. Ferenczy-Europress Jeßyzet(apo(<i Hány oldalúan fejlett és milyen embertípus? Mostanában heves vita dúl az iskolaügy frontján. Joggal. Aki az iskolát megszerzi, az az emberek agyát és szívét uralja. így hát az egyház, a magán­szféra, az állam és még ki tudja ki harcol azért, hogy az oktatás és nevelés kulcsmondatait kimondhassa. Több mint negyven éven át a szocialista eszmék lengték át az óvodák, általános iskolák, középisko­lák, valamint az egyetemek folyosóit, tantermeit, biológiaszertárait és kollégiumi hálószobáit. Még konkurenciája se volt annak az eszmerendszernek, melynek végtermékeként egy sokoldalúan fejlett, kommunista embertípust kívántak látni a kor ideo­lógusai a szalag végén. Tessék mondani, a négy évtized a nevelésügyünkben hová hordott ki? Nem volt egyetlen fanatikus pedagógus sem ebben az országban, aki csak egyetlen fanatikus nebulóból is előállította volna azt az internacionalista, közösségi gondolkodású, elkötelezett, hazafias, ám nem naci­onalista, forradalmi, de nem anarchista egyedet, aki­nek most csodájára járnánk. Ezek szerint az oktatás­ügyünk elszabotálta a KB és Pol. Biz. határozatok direktíváit. Ha pedig így volt, mivégből vette fel a fizetését a pedagógustársadalom, a szakfelügyelet, a járási műv. osztály és a megyei tanács hasonló osztályának valamennyi hivatalnoka? Aztán a mi­nisztérium, úgy ahogy volt, egyvégtében? És ha nem lehetett megvalósítani a sokoldalúan fejlett kommunista embertípust, miért nem tette szó­vá egyetlen nevelő vagy felügyeleti szerv sem menet közben? Alighanem azért, amiért a gazdaságpoliti­kában, az állami irányításban, a közművelődésben, könyvkiadásban, a sajtóban, a rádióban és a Rákóczi téren sem sikerült realizálni azt az ideológiát, amely annyira, de annyira életszerűden volt. Egyszóval, elszabotáltuk az eszmét, s hogy miért, azt egy belső, embertől emberig szóló nyelven el is mondtuk egy­másnak. Miközben egy másik zsargonban úgy be­széltünk, ahogyan várták tőlünk. Na már mostan: olyan világ van, hogy vállalko­zóknak kellene nyeregbe pattanni, kardot rántani és levágni mind a hét fejét a bürokrácia sárkányának, asztalt borítani tunya hivatalnokokra, mindenre rá­érő csinovnyikokra. Az ám, csakhogy az oktatás­ügyünk működött annyira jól, hogy ha kommunista egyedet nem is produkált, de ennek az ellenkezőjét sem hozta napvilágra. A kettő között amolyan békés szemlélődésre kaptak jogosítványt generációk. Vár­nak, figyelnek, néha kritizálnak, és filozófiaként jobbára a cinizmust vallják magukénak. Ami né­hány évvel ezelőtt még akár szimpatikus világlátás­nak is tetszhetett, annál ma valamivel több kellene. De honnan? Egy kedves tanár bácsi nyilatkozta a HÉT műso­rában, akit egyébként a diákjai kiabáltak bele a programba: pedagógusok nélkül a huszadik száza­dot meg lehet élni, de a huszonegyediket már nem! Én rá esküszöm: akkor, amikor körülnézünk ma­gunk körül, és ujjainkkal türelmetlenül pattintgatva nyelveket beszélő, európai módon gondolkodó, fan­táziadús, vállalkozószellemű értelmiséget kere­sünk, jusson eszünkbe, csodák pedig nincsenek. Mert az lenne, ha egyszer csak virágos nyakkendő­ben, szabónál csináltatott öltönyben, hét nyelven beszélő ifjak sorjáznának egy-egy türelmetlen hir­detésre és váltanák meg azt a világot, amelyik egyébként bőven rászolgált a megváltásra. Igazán mondom, ez a cikk nem kívánt a pedagó­gusok mellett szólni, máshová akart kihordani, ám most, hogy a téma kapcsán érveimet egymás mellé sorakoztattam, magam is meglepődtem, mennyire iskolacentrikus lett ez az írás. Pedig az oktatásügy mellett elhangzott szavak hatása nem több, mint egy kenőasszony vajákoskodása, mégis, az emberből néha kikívánkozik a jövő féltése. Az isten szerelmé­re, ha ma sem teszünk semmit azért, hogy nyelveket tudó, új szemléletű fiatalok kerüljenek ki az oktatási intézmények falai közül, úgy a holnapunkban sem bízhatunk. Sajnos, mi gyorsan öregszünk - ám hál’ isten ugyanilyen hirtelen lesz felnőtt a mai gyermekből. Igazán mondom, élvezettel hallgatom a vitát az iskolareformról: Beke Kata, Gazsó Ferenc, az egy­ház és az állam, a pártok és a szülők párbaja lenyű­göző. De jó lenne már legalábbis a döntés közelébe kerülni. Mert onnan alig egy évtized az eredmény: a sokoldalúan fejlett, vállalkozó embertípus. És azért ezt a tíz évet meg is kell érni.-pb­Nem ér a nevem Össze vagyunk zavarodva a nevek, szimbólumok terén. Talán mindig is össze voltunk. Nem tudunk mit kezdeni elődeink - régvolt emberek - drága hagyatékával, emitt pazaroljuk, amott szűkmarkúan bánunk emlékükkel. Minden mindennel összekeve­redik. A tisztesség és tisztelet mégis azt diktálná, hogy kibékíthetetlen ellentmondásokat ne teremt­sünk, visszaélést ne kövessünk el, ha már van ké­pünk kölcsönvenni valakitől a titulust, ahogy beje­gyezték az anyakönyvbe. Mert ennyit kutya köteles­ségünk megtenni, hogy e méltó személyek méltó utókorának vallhassuk magunkat. Mire is gondo­lok? Arra a szituációra, mikor „újszülött” (vagy rendszerváltozott) hidakat, utcákat, kocsmákat, bár­mit „keresztvíz alá tartunk”, úgymond elkereszte­lünk. (Illetve gyakran sokkal inkább el-kereszte- lünk!) Már nem is a régi jó szovjet mintájú névadás­ra gondolok. Mert mitagadás, értettek hozzá, ho­gyan kell erőművet, kohót, tengeralattjárót, városo­kat sajátos szabványosított névjegykártyával ellát­ni. Igaz, mi sem panaszkodhatunk, átvettük hűsége­sen e külhoni megalomán megoldásokat, s alkal­maztuk is mindenütt, ahol csak tudtuk. Nem volt elég a hazai, „import” intemacionális hősök neve­ivel népesült be néhány évtizedre az ország. Dimit- rovtól Ho Si Minh-en át Gagarinig (aki már nem élhette meg, hogy a Tisza vidékén - miért is ne - hőerőművet nevezzenek el róla ...), nem beszélve a Magyar-Román Barátság Mgtsz-ről. De ha a ne­vesítés eme émelygős és rémséges korszakát sikerül is elfelejtenünk, s a rendelkezésre álló hazai példa­tárat tesszük nagyító alá (illetve minek a nagyító!?) akkor is találunk bőséggel furfangos és tanulságos elrettentő példákat. Itt van mindjárt a morbid eset, ahogy egyik népszerű cigarettánkat már vagy 30 éve Kossuth nevével illetjük. Mitagadás, vitathatatlanul nagy érdem annyi szájban megfordulni nap mint nap, de attól mégis kiverne a hideg veríték (megbol­dogult történelmi hősünk szellemeként), ha tudnám, hogy a tüdővész granulátumát, a lassú permanens halált keresztelik nevemre. Vagy itt van következő példaként Széchenyi, akinek alakja - szerencsétlen­ségére - hirtelen megint felkapott lett egy korához kísértetiesen hasonlatos korban (lásd: országépítés önzetlen jótékonykodásból, reformközegben). Ám ízetlen szemtelenség tőlünk, dicstelen csibész sarja­itól, hogy vak hálánk jeléül éppen szörnyűséges életteret, bábeli lakótelepet nevezünk el róla. Ha kilépne a történelemkönyvből és végigsétálna a ne­vezett szolnoki negyed főutcáján - mint ahogy vé­gigsétált a Lánchíd láncain is -, vajon adná-e önként a nevét a látványhoz? Ráadásul mostantól az ő ábrázatát nyomjuk mind ez idáig legnagyobb ban­kónkra - ha már egyszer ő volt a legnagyobb nagy­jaink közt is. így azzal sújtottuk - persze kései tiszteletünk abszolút jeleként -, hogy fokmérője lett az inflációnak. S még nincs vége. Áz immár nosz­talgikus vad választási kampány idején az egyik szocialista képviselő(ön)jelölt is éppen az ő érdeme­sük, bevált gondolatát tartotta maga elé pajzsul, harcba indulva népszerűségéért. De könyörgöm! Miért pont ettől az ártatlan államférfitól idéz egy baloldali politikus, mikor Széchenyi úr még csak nem is gyaníthatta, mi lesz az a szocializmus? (Hát nem termett 70 év alatt elég szocialista gondolkodó, akinek kifundált mondatait ilyenkor elő lehetne venni?) S ki (ad) nevet a végén? Én mindenesetre adom a sajátomat. Vajon ők is adták volna? ... Técsi Zoltán napló Azt hiszem, nagy szükség lenne egy térségi menedzserre, akit az érintett önkormányzatok közösen fizetnének, s aki csak azzal foglalkozna, hogy lehetőségeket, befektetőket, piacokat ku­tatna fel a Nagykunság érdekében. Én ismerek valakit, aki most is ilyesmit csinál, persze nem úgy, hogy az önkormányzatok fizetik. Németh Pál még fiatal mezőgazdasági szakember, karca­gi magánvállalkozó, akiről igen elismerően be­széltek vezető magyar agrárszakemberek. Ő a fehér lovas ember, így ismerik április közepe óta. Ekkor vett részt Hollandiában az OECD-agrár- szemináriumon egy magyar küldöttség, melynek tagja volt Németh Pál is. A rendezvény végén a holland mezőgazdasági miniszter, Piet Bukmän adott záróvacsorát a sok országból összesereglett szakemberek számára. Amikor a holland minisz­ter elmondta a köszöntőjét, és nagyon eredmé­nyesnek nevezte a Hágában végzett munkát (melynek témája a magyar mezőgazdaság, illet­ve a holland agrármodell volt), akkor felállt Né­meth Pál. Úgy érezte, hogy a magyarok ezen a tanácskozáson túlnyafogták magukat, s ezt sze­rette volna valahogy kompenzálni felszólalásá­val. Elmondta, hogy szeretne a holland minisz­ternek átadni egy lovat, amit ő menedzselt. Egy gyönyörű fehér arab telivér mén fotóját tartotta a kezében, és hozzáfűzte, hogy nem ingyen adjuk. Németh Pál megkérdezte Piet Bukmän urat, módjában áll-e elfogadni? A miniszter boldogan intett igent, erre a karcagi vállalkozó átadta neki a képet, ám elmondott mellé egy történetet a magyar mitológiából. A fehér ló mondáját. Tud­ják, ez meséli el, hogyan vették meg honfoglaló őseink egy fehér lóért későbbi hazájukat. Innen kezdve Németh Pált idézem: „Miniszter úr, en­gedje meg, hogy bejelentsem: a magyar gazda­ság bejutott a Közös Piacra, a jelen lévő vendé­gek a tanúi, hogy most adtam érte egy fehér lovat. ’ ’ Fergeteges sikere volt a karcagi vállalko­zónak. Azóta ő a fehér lovas ember, akiről tudják, hogy igen talpraesett, vagány módon tud képvi­selni egy ügyet. Tudná a Nagykunság ügyét is. Jó lenne, ha égyszer igazi lehetőséget kapna erre a meglehetősen nehéz feladatra. Körmendi Lajos Megpályázták a bontást Lassan hozzászokunk, hogy szinte mindenre pályázatot írnak ki. Törökszentmiklóson leg­utóbb például két ingatlannal, a Lenin utca 93. szám alatt épület­tel és egy Kun Béla úti földrész­lettel történt ez. A kiírás mindkét esetben há­rom formában történt: megjelen­tették a Szuperinfóban, bemond­ta a piaci hangosbemondó, és ki is függesztették a pályázat szö­vegét. A Lenin utcában korábban negyvenlakásos garzonházat építettek. A 93. szám alatti házat emiatt kisajátították, az építke­zés idején felvonulási épület volt. A tervek szerint erre a terü­letre úgy lehet számítani, hogy a garzonépület részére parkoló­hely lesz. Á lebontásra ítélt ingatlant az Invesztációs Gmk becsülte fel ­és 10 ezer forint bontási értéket állapított meg. A bontás iránt többen is (heten-nyolcan) érdek­lődtek, de végül egyetlenegy tö­rökszentmiklósi lakos pályázott csak. Vállalta, hogy 60 napon belül eltakarítja a romokat, a szomszéd felől kerítést épít, és befizet 30 ezer forintot. Mivel más ajánlat nem érke­zett, az önkormányzat az egye­dül pályázó Bátori Tiborral kö­tött szerződést. Gyors intézke­désüket az is indokolta, hogy nem tudták az épület védelmét biztosítani, és félő volt, hogy az épület annyi kárt szenved, hogy a végén már ingyen se kell sen­kinek. A Kun Béla úti földrészlet megvásárlására is egyetlenegy pályázat érkezett csak, a szerző­dés aláírására azonban a pályázó nem jött el.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents