Új Néplap, 1991. május (2. évfolyam, 100-125. szám)
1991-05-18 / 114. szám
1991. MÁJUS 18. 7 Szombati jegyzet .Sß fK Elkészülni, vigyázz... START? Napjainkban a starthitel lázában égnek a vállalkozók. Ezúttal a németek szíve esett meg rajtunk, és a vállalkozói szellem felpezsdítésére igazán nagyvonalú - háromszázalékos kamatozású - kölcsönt adtak majdnem egy emberöltőnyi visszafizetésre. Sorban állnak tehát azok, akik úgy vélik, nagy léptékű elképzeléseik kibontakoztatásához semmi más nem hibádzik, csak a tőke. Kapják meg a pénzt, forgassák, Hasznosítsák a maguk hasznára - a haza javára. Én pedig elmeditálgatok csendben azon,-hogy mi, magyarok hányszor, de hányszor elstartolhattunk volna már, ha csak a pénzen múlna. Hiszen a Kádár-rezsim csak összekoldult 20 milliárd dollárnyi államadósságot, amit, gondolom én, hogy a hitelezőink nem a tízmilliónyi szép szempárunkért adtak. Hát akkor miért? Kérdem én, ha úgy tetszik, a Világbank illetékeseitől. Akik most szorultságunkban annyira, de annyira szigorúak tudnak lenni. A nemzetközi pénzvilág, tessék mondani, miért volt olyan liberális akkor, amikor milliárdszám fogyasztottuk a dollárokat? És miért pont most néznek a körmünkre, amikor a fenekünk is kivan a nadrágból? Mert mit láttak volna, ha a hatvanas vagy a hetvenes évek táján beletekintenek az állami nagykalapba? Azt, hogy az üres politikai jelszavakat külföldi dollárokkal bástyázta körül a hatalom. Lakácsok épültek - mit lakások, lakótelepek: lakhatatlan, mára kinőtt, lepusztult panelsilók. Hogy az ember mégis létezni tudjon, az ötven-valahány négyzet- méterhez toldott valamennyit. Csak éppen tíz vagy száz kilométerrel odébb. A Balaton-parton, a Tisza mentén vagy a Mátrában, ahol éppen hobbitelket kapott. Ott aztán bele apait, anyait - vállalatit (!) - és épültek a hobbik. A semmire sem jók, a betörőket csábítók, egy bűnöző réteg számára megélhetést adók. Olyan négyzetméterek terebélyesedtek a világ végén, aminek ma alig látja hasznát a tulajdonos. De hát egy piac nélküli világban a pénzt mi másba fektethette volna a fegyelmezett spóroló? Vehetett volna talán Trabantot - vett is -, és a szocializmus e nyomorúságos szimbólumával pöföghetett volna büszkén a hobbijára. Valami ilyesmire is ment el a húszmilliárd dollár. Aki jövőre kiutazik a barcelonai olimpiára, az láthatja, hogy Katalónia fővárosában gyönyörűszép házak vannak a városban - és nyomorúságos kulipintyók éktelenkednek a városkörnyéki kertek végében. Nifics miért a hobbin elterpeszkedni a családnak, megteheti azt kényelmesen a centrum tágas lakásaiban vagy a kertváros polgári villáiban. Azt hiszem, a hobbi a szocializmus találmánya. Bár, ha összevetem a hazai luxus hétvégi házakat a szovjet dácsákkal vagy a volt NDK szűkre szabott panelkunyhóival, a hobbikultusz, mint szükségmegoldás, nálunk dívott leginkább a „táborban”. Hogy miért nincs Barcelonában hobbi? A magyarázat egyszerű: ha valakinek összejön annyi pénze, hogy azzal már érdemes valamit kezdeni, akkor vállalkozásba fekteti, megforgatja, és ha szerencséje is van, no meg jó üzleti érzéke, úgy dúsgazdag emberként már nem speizol a hétvégi telken. Villát építtet kaputelefonnal, fotocellás garázzsal, vérebbel, testőrrel, mindennel, ami jár. Ez a hobbis kényszerhelyzet, ami minket jellemez, egy piac nélküli világ torz szüleménye. Aztán persze mint mindennek, ennek is megteremtődött a hatósági háttere. A tanácsok - a fene se tudja, milyen meggondolásból - úgy döntöttek, hogy szabályozni kell az építkezéseket. Kiírták hát, milyen távolságra, mennyire elvágólag, milyen fazonú házakat lehet húznijegymás mellé. Mert semmiképp nem mindegy, hogy a Holt- Tisza partján egy futó zápor után már megközelíthetetlen tiszapüspöki határban miként sorjáznak egymás mellett a hétvégi házak! így aztán a polgár, ha akarta is, ha nem is, kénytelen volt a pénzéhez nyúlni. Most a starthitel jön. Kikötés, hogy nem lehet belőle autót és egyéb luxus használati cikket vásárolni. Az újrakezdési kölcsönből volt, aki nyugati márkájú gépkocsit vett, és most is törleszti az árát fegyelmezetten. Soha ilyen kedvezményes áron nem juthatott volna hozzá járművéhez. Remélem hát, hogy a startkölcsönből nem lehet hobbit sem építeni. Bár aki a pénzét forgatni kívánja, az ilyesmiről nem is álmodik, mivel szemmel láthatóan befagyott a hétvégiház-piac. Hogy mire kellene a starthitel? Talán azoknak a vállalkozóknak a támogatására, ákik már eddig is, ebben a „hendikepes” világban vitték valamire. Persze mondhatná bárki, a gazdagok még gazdagabbak lesznek, hiszen a felvétel alapja az ellentételezés: ha valaki súlyos vagyontárgyat tud felmutatni garanciaként, csak úgy juthat hozzá a hitelhez. Erre én azt mondom, hogy az elmúlt rendszer egyszer már „lenullázta” az embereket. (Nem a kádereket!) És aki a tehetségéből - ám nem a hatalomhoz való törleszkedésből - kiugrik a startnál, száguld- jon, haladjon, legyen jó adófizető állampolgár. Remélem, az APEH vigyáz rá, hogy milyen messzire jusson. Aki viszont - mint jómagam is - csak fanyalog, hogy savanyú a szőlő? Az kapálgasson egy jóízűt a hobbiján. Ha van neki. S Néma volt a telefon Nem zárt be a Turzó Panzió Azt tartják, egy újságcikk jó reklám, mert megjelenése fölkelti az érdeklődést egy-egy intézmény, üzlet iránt. No persze vannak kivételek is, amikor a cikk „rossz reklámnak” bizonyul. így történt ez az Eladják a Turzó Panziót című írásunkkal is. Persze azért a véletlennek is volt némi szerepe abban, hogy az írást sokan félreértették . . . A cikk megjelenése után ugyanis a panzióban elromlott a telefon. Aki hívni akarta, tapasztalta, hogy nem veszi föl senki, pedig három készülék is van: az étteremben, a bárban és a lakásrészben. Bár bejelentették, hogy rossz a telefon; egy hétig nem jöttek ki a szerelők. Az újságcikk után a néma telefon elég volt ahhoz, hogy „holt hírét” keltsék a panziónak. Sokan azt hitték, hogy bezárt, sőt ilyen értelmű leveleket is kaptak. A panzió nem zárt be, csak apportként bekerült egy gyógy-ide- genforgalmi részvénytársaságba. Mint Dusik Andrea üzletvezető elmondta, így türelmi időt kaptak, hogy beindítsák az üzletet. Turzó Imre továbbra is a panzióban dolgozik, és gondolkoznak azon, hogy kft.-t alapítanak az üzemeltetésre. A gyógy-idegenforgalmi részvénytársaság gyógy üdülésre épülő szállodaláncot akar létrehozni. A drágább változat kastélyszálloda-, az olcsóbb panzióláncolat lenne. Ez utóbbihoz tartozna a cserkesző- lői is. A Turzó Panzió nemcsak hogy nem zárt be, de új elképzelésekkel akarnak a vendégek kedvében járni. Tervezik, hogy bioenergiával gyógyító természetgyógyászokat hoznak külföldről. A természetgyógyászok olyan betegségeket - mozgásszervi, nőgyógyászati - kezelnének elsősorban, amelyeket a cserkeszőlői gyógyvíz is kedvezően befolyásol. Alföld a festészetben E hő 13-án nyitotta meg a fenti címet viselő kiállítást Zsolnai László művészettörténész a Győrffy István Nagykun Múzeumban, Karcagon. A szolnoki müvésztelep anyaga került le most a Városba, egyelőre bizonytalan ideig. Huszonegy festő harminckét képét láthatják az érdeklődők. Olyan neveket olvashatunk az alkotók között, mint Fényes Adolf, Pólya Tibor és öccse, Pólya Iván,Chiovini Ferenc, Szolnoki Czinóber Miklós, Iványi-Grünwald Béla. Bár a stílusok különbözőek, a képeknek a közös téma ad egymás mellett helyet. Alkalom szüli a tolvajt? Kíváncsi lennek, hogyan vélekedik Ön, kedves olvasó, arról az ismerőséről, aki mondjuk egy kisvárosi múzeumban dolgozik, s hébe- hóba festményekkel a hóna alatt tűnik lel az utcán. Ugye, hogy egyből rávágja: tolvaj az illető. De mi a véleménye akkor, ha ugyanez az ember művészetpártoló, néha még képeket is restaurál, s olykor-olykor bekopog Önhöz, hogy az üzleti árnál jóval olcsóbban adjon el egy-egy képet. Valószínűleg azt gondolja róla, hogy milyen ügyes meg kedves ez az ember. Mindez persze akár légből kapott példa is lehetne, ám sajnos nem az. Az eset. melynek legapróbb részleteit a megyei rendőr-főkapitányság bűnüldözési osztályán igyekszünk összerakni, minden képzeletemet felülmúlja. Káosz a múzeumban- Ez az ügy akkor került hozzánk- utal a kezdetekre dr. Papp László rendőr alezredes, a bűnüldözési osztály vezetője -, amikor az idén márciusban dr. Őrsi Julianna, a túrkevei Finta Múzeum igazgatónője feljelentést tett ismeretlen tettes ellen, mivel a múzeumból tárgyak tűntek el anélkül, hogy betörést észleltek volna. Mint többek között leírta, március 6-án egy tűzoltósági ellenőrzés során fedezték fel a raktárakban, hogy túl sok az üres képkeret...- Elindult a nyomozás - szól közbe Dóra József rendőr őrnagy -, s már az első pillanatban feltűnt az a fajta rendetlenség, lazaság, sőt mi több káosz, ami ott uralkodik. Eleinte például azt sem tudták megmondani nekünk, hogy valójában mit is kéne keresnünk. A végén mégiscsak összeállt egy lista, amelyen tizennyolc festmény - ebből tizenhetet meg is találtunk -, egy Badár Balázs-kerámia, egy hegedű és egy szobor szerepelt.- Ez alapján kezdtük el a munkát- folytatja Lévai György rendőr főhadnagy -, s már az elején megtaláltuk a Badár-kerámiavázát, amit az egyik italbolt vezetője vett meg két évvel ezelőtt. Innentől már könnyű dolgunk volt, s tulajdon^ képpen elég hamar eljutottunk ahhoz az emberhez - Juhász Istvánhoz -, aki 1986-tól 1990 nyaráig a múzeumban gondnokként, raktárosként, szóval olyan mindenesként dolgozott. Eleinte tagadott, ám utána szépen, rendben beismert mindent. Elmondta, hogy hétvégeken, amikor ügyeletet tartott, senki sem ellenőrizte, azt csinált, amit akart. És azt már ugye embere válogatja, hogy kihasznál- ja-e a kínálkozó alkalmakat, vagy sem. Ő mindenesetre kihasználta, mert évek hosszú során át eladogatta a műtárgyakat úgy, hogy észre sem vette senki. Bagóért. Igen, bagóért - nyomja meg az utolsó szót a főhadnagy, s még hozzáteszi: - öt-hat-nyolcezer forintokért cseréltek gazdát ezek a holmik.- S valójában mennyit érnek?- A szakértői vélemények szerint háromszáz-háromszázötvenezer forintot. De Juhász ennek az összegnek körülbelül csak az egytizedét kasszírozta. Dr. Őrsi Julianna - amikor Túr- kevén megkeresem - szemmel láthatóan nem örül nekem. Látszik rajta, úgy kell neki ez a beszélgetés, mint ablakos tótnak a hanyatt- esés. Mondja is, hogy éppen az idén negyvenéves a Finta Múzeum, s az ünneplés helyett most tessék, itt ez a botrány. Egyáltalán nem hiányzott. Elhiszem. S így azon sem lepődöm meg különösebben, hogy amikor a konkrét esetre terelem a szót - és arról kérdezem: miként fordulhatott elő, hogy négy esztendő alatt senki sem vette észre a tárgyak eltűnését -, az igazgatónő reflexszerűen mentegetőzni kezd.- Nincsenek meg a személyi feltételek, rosszak a munkakörülmények ahhoz, hogy az itt felhalmozott értékeket keUően védeni és karbantartani lehessen. Velem együtt hárman vagyunk, s nem tudunk rendszeres ellenőrzéseket végezni. Én ’82 óta - merthogy abban az esztendőben kerültem ide - folyamatosan jelzem a megyei központnak, hogy nem mennek rendben a dolgok, s revíziókat kéne tartani. Adjanak segítséget. De nem kapok.- Akkor azt sem lehet például tudni, hogy valójában milyen műtárgyak vannak a múzeumban?- Móst folyik egy tételes felmérés, s majd ezek után derül ki, hogy a régi - több évvel ezelőtti - leltárokhoz viszonyítva mi az, ami megvan, és mi az, ami hiányzik. Kép a falon- Túrkevén túl sok dolog nincs, amivel dicsekedhetne a város - mondja Finta Sándor, fiatal szobrászművész. - Talán Finta nagyapám hagyatéka annak lenne tekinthető - folytatja -, ám még azt sem tudják megvédeni. S bizonyságul elmeséli azt az esetet, amikor az idén januárban egy baráti találkozón az egyik helybéli kocsmáros lakásán észrevette, hogy nagyanyjának, Kántor Katának a képe - ami ugyancsak a hagyaték része - ott lóg a falon. Először nem akart hinni a szemének. Ám ahogy jobban megnézte, felkiáltott: ez meg az én nagyanyám! Hogy került ide ez a kép? Kitől vetted? - szegezte a kérdést a házigazdának.- Hát a Manótól - jött a válasz. (Így becézik baráti körben Juhász Istvánt.)- Én ezek után - meséli tovább Finta Sándor - azt mondtam, nem érdekel hogyan, de valamilyen úton-módon kerüljön vissza a kép a múzeumba. Ez számomra azért is fontos, mert a nagyanyám tavalyelőtt, 94 éves korában odakint Amerikában egy szeretetotthonban halt meg. Szegényen. Elég furcsa, hogy így bánnak a hagyatékkal. Mert ha azt szép apránként pénzzé teszik, akkor gondtalanul élhettek volna. De nem, ők inkább önzetlenül a szülővárosra hagyták a képeket, a szobrokat, amelyek azért nagyobb megbecsülést érdemelnének. Herczegh János helybéli kocsmáros nagy műgyűjtő hírében áll. Az ő lakásának falán függött a Kántor Kata-kép, amely a szakértői vizsgálat szerint legalább 80 ezer forintot ér.- Hogy került a szobája falára ez a festmény?- Úgy, ahogy a többi. Ha jól emlékszem, négy év alatt vettem a Manótól összesen vagy kilenc képet, darabonként három-ötezer forintokért.- Nem volt meglepő, hogy Juhász mindig beállított egy-egy képpel?- Nem, mert tudtam, sok művész ismerőse van, meg hogy járja a határt, gyűjtögeti a régiségeket, a képeket, sőt hajói emlékszem, korábban maga is festegetett. Arra persze a legmerészebb álmomban sem gondoltam, hogy ezeket bemről, a múzeumból hozza.- Milyen embernek ismerte meg Juhász Istvánt?- Rendesnek, szolgálatkésznek, jóakaratának, no meg aranykezűnek. Mert amihez hozzányúlt, az biztos meg lett csinálva. Tulajdonképpen azok közül, akikkel a városban beszéltem, a többség hasonlóképpen vélekedik róla.- Amikor ez az egész ügy kipattant - emlékezik vissza Korcsok Ferenc helybéli magánvállalkozó, Juhász jelenlegi főnöke -, és Pista visszajött a rendőrségről, rögtön azt kérdezte, hogy letegye-e a kulcsot? Én azt feleltem, hogy nem. Csinálja csak tovább a dolgát. Mi van, ha azt mondtam volna neki, hogy nem akarom itt látni? Ezek- után ugyan hová mehetne itt, Túrkevén? Persze jól tudom - mert már hallatszottak ilyen hangok -, azt várnák el sokan tőlem, hogy az utcára tegyem. Mert az jó magyar szokás, hogy ha valaki bajba kerül, akkor még rúgunk is egyet rajta. Hát nem. Én nem. Már csak azért sem, mert egyrészt a munkájával elégedett vagyok, másrészt pedig ezt az ügyet leszámítva tényleg rendes embernek ismertem meg. A városszéli kis parasztház egyik hátsó szobájában - ami első pillanatban olyan bőrdíszműves műhelyfélének látszik - ül az asztalnál az ügy gyanúsítottja, az események főszereplője, a kistermetű, jókötésű, bozontos szakállú férfi: Juhász István. Munka közben lepem meg. S amikor elmondom néki jövetelem okát, meg- hökken. Furcsa izgalom vehet erőt rajta, mert éppenhogy elnyomja a csikket, máris másik cigarettára gyújt.- Mire kíváncsi? - fordul felém. - A rendőröknek már mindent elmondtam. Próbálom győzködni, de eleinte nem mond semmit. Együtt hallgatunk. Aztán ahogy látja, hogy csak nem tágítok, és úgysem ússza meg ennyivel a dolgot, tovább már nem kéreti magát.- 1986-ban kerültem a múzeumhoz - sóhajt egy nagyot -, és kezdetben háromezer forint körüli fizetést kaptam. A feleségem akkoriban gyeden volt, s a pénzből nem tudtunk kijönni. Emiatt voltak gondjaink, s elkezdtem inni. Egyszerűen nem találtam kiutat. Nincs mentség- Mivel foglalkozott a múzeumban?- A raktárkezeléstől a kiállításrendezésen át az apró tárgyak restaurálásáig, konzerválásáig az ég* világon mindennel. Még képző- művészeti előadásokat is tartottam. Szóval teljesen tisztában voltam az ottani állapotokkal, és észrevettem, hogy elég lezserül mennek a dolgok. Például rendszeresen jártam a határt, gyűjtöttem a régiségeket, amiket aztán be . kellett könyvelni. Akkor láttam, hogy a leltárkönyvben az előző igazgató óta semmiféle beírás sincs. Magyarán, bizonylati fegyelemről nem beszélhettünk. Emellett az igazgatónő többet volt távol, mint itthon. Ha viszont Túrkevén tartózkodott, akkor meg elég gyakran a pohár fenekére nézett. Szóval teljes fejetlenség uralkodott, mindenki azt csinált, amit akart.- Ez persze nem mentség...- Tudom, de ez a lazaság nagyban hozzájárult ahhoz, amit tettem: hogy elvittem a képeket és eládtam.- Azzal nem számolt, hogy e- lőbh-utóbb kiderül a dolog és lebukik?- De. Tisztában voltam vele.-És?- Jó ideje már vártam is, hogy jönnek . . . Nem tudom magam feloldozni, nem tudok olyat mondani, ami felmentene. Én sem. Legfeljebb annyit, hogy mégiscsak lehet valami igazság abban a mondásban, hogy „alkalom szüli a tolvajt”. Az ügyben a vizsgálat tovább folytatódik. Nagy Tibor
