Új Néplap, 1991. április (2. évfolyam, 75-99. szám)

1991-04-30 / 99. szám

1991. ÁPRILIS 30.

Kulturális panoráma

Földrajztankönyv 1893-ból

A XX. század utolsó évtizedei az emberiség számára nehéz évtizedek. Számos probléma közül is az egyik legnagyobb a Föld élővilágát, s így az emberi létet is fenyegető környezeti válság. Napjainkra a bioszférát már számtalan olyan sérülés érte, amelynek hatása visszafordíthatatlan. A még létező természeti értékek megőrzése, a jelenlegi állapot fenntartása, esetleg ahol még lehetséges, az eredeti állapot helyreállítása, elsősorban nem pénzkérdés. Alapvető eredményt ezen a téren az emberek gondolkodásának, életvitelének megváltozása hozhat. Ebben pedig az oktatásnak, ismeretszerzésnek óriási szerepe van.

Az ismeretek akkor igazán tartósak, ha élmény kíséri a megszerzésüket. így van ez a természethez, környezetünkhöz kapcsolódó ismeretekkel is. Ha ezeket az ismereteket a szülőföld példáján élményszerűen igyekszünk bemutatni és megértetni, akkor az így szerzett tudás tartó- sabb, erősíti a kötődést a szülőföldhöz, tájhoz, emberhez, s felelősségérzetet is kialakít azok iránt.

Az iskolai tankönyvek azonban egységes, országos tanterv szerint készülnek, és a szűkebb szülőföld ismertetésére nemigen kerül sor. Ezért különösen érdekes pedagógiatörténeti ritkaság Páczai Mihály tanító 1893-ban megjelent tankönyve. Munkájának címlapján ez áll:

„FÖLDRAJZI BEVEZETÉS TEKINTETTEL ÖCSÖD NAGYKÖZSÉG VISZONYAIRA

Szerkesztve a UI. elemi osztály részére

PÁCZAI MIHÁLY Tanító által SZARVASON

Nyomtatott Sámuel A. gyorssajtóján 1893”

A földrajzkönyv negyedik - valószínűleg utolsó - kiadása 1907-ben jelent meg Gyomán. Páczai Mihály munkája, ha tartalmában nem is, de oktatási-nevelési törekvését, célját tekintve ma is példaértékű vállalkozás. Jankó János néprajzkutató sorai idézhetők fel leginkább e kis tankönyv kapcsán: „Közönséges az emberi természetben, hogy ahhoz a helyhez, amelyben született vagy tovább élt, nagyobb indulattal és szeretettel viseltetik.”

Páczai Mihály is az alapvető földrajzi fogalmak - térkép, méretarány, folyó, síkság stb. - tanításakor helyi példákból indul ki. Megtanítja a tanulókkal a szülőföldhöz, tájhoz kapcsolódó fogalmakat, s a faluban használaMás folyóvíz nincs a határban, de „ér” sok van, a lakosság „semlyék” vagy „semik”-nek hívja. Északon van a Büdös, Hék és a Csórcsán.

A községtől délre vannak a Ki- ritó, Horga, Veker, Horgas és az Atrács ér.

Ezek az erek a vízöket (talaj

tos földrajzi neveket. A tananyag részei: a községek és az elöljárók, a születéshely leírása, Öcsöd község határa és határrészei című témák. A tankönyv illusztrációi között utca- és határtérképet és megyetérképet is találunk.

Nézzük meg, hogyan mutatja be az öcsödi határt a tanulóknak a szerző:

„Községünk körül szántóföldek, rétek, legelők vannak, melyek a községet határolják, ezeket a földeket egy névvel a község határának nevezik.

A község határán folyik a Körös, mely keletről jön, s nyugaton hagyja el.

Határunkon sokat kanyarog a Körös folyó, a lakosok a kanyarulatba eső földet „zug”-nak hívják.

’Ilyen zugok: 1. Császár, 2. Telek, 3. Lukács, 4. Harang, 5. Füzes, 6. Kiss, 7.Révlapos, 8. Alom, 9. Pap András, 10. Özön, II. Gyiger, 12. Kerekes, 13.Takács.

vagy vadvíz) esőzésekből, hóolvadásból nyerik, károsak, mert sok földet nem lehet emiatt művelni. Száraz időben egészen kiszáradnak.

Sziget kettő van a határon, a Bödös és a Kiritó szigete. Van egy-két jelentékeny halom is: északon a Hék és a Büdös, délen a Kettős, Hegyes és a Vágott, végre keleten a Mogyorós halom.

Néhány szőlőskertje"a Körös - zugokban terül, el és a szőlőskertet Csapatnak hívjuk. Ilyenek a Füzes-csapat. Kis-zugi-csapat mellette a Közép-csapat, azután a Telek-csapat, ez utóbbit Fél- egyházi-csapatnak is nevezik..”

Az egységes tantervek korában Páczai tankönyvének példája feladatot ad számunkra. Döntő fontosságú, hogy helyi példákból kiindulva, közvetlen szemlélet útján a környezetnek, a lakóhelynek a megismerése és megismertetése legyen a célunk.

Béres Mária

A rendszeres folyószabályozások kezdetei a Jászkunságban

Kétszáz éve készült el a Jászság ősi vízrajzát ábrázoló térképsorozat

Korunk embere számára egyre aggasztóbb gond az őt körülvevő természeti környezet pusztulása, s mind sürgetőbb igényként jelentkezik még meglevő értékeinek megóvása, megsemmisülésük megakadályozása, az ősi, természetes állapot utolsó maradványainak megmentése. Az Alföldön, benne Szolnok megyében ma már nyomait is alig lelhetjük fel ezeknek, területünket a múlt században elvégzett ármentesítő munkálatok kultúrtájjá változtatták. A folyószabályozások következményeként gyökeresen átalakultak a szántóföldi művelésből kimaradt, természetes tájak is: például a Hortobágy a Tisza-gátak közé szorítása után nyerte el mai arculatát, korábban mocsaras, vízjárta vidék volt.

Azalföldi táj eredeti vízrajzáról, s részben a benne élő emberek természeti adottságokhoz alkalmazkodó gazdálkodásáról, már csak a szabályozások előtt - sokszor éppen folyószabályozási céllal - készült, többnyire kéziratban fenn- mardt térképek adnak képet. Ezek között pontossága, részletgazdagsága miatt is párját ritkítja a Zagyva és Tama folyók jászsági szakaszát ábrázoló mappa, melyet Be- dekovich Lőrinc, a XVIII. század végének, a XIX. század elejének egyik legkiválóbb hazai mérnöke készített.

Bedekovich 1'799-ben foglalta el a Jászkun Kerület mérnöki állását, s ezzel vették kezdetüket itt a rendszeres vízszabályozási munkálatok. Óriási igény volt erre: a népesség szaporodása a művelhető területek kiterjesztését, a szántóföldi termelés biztonságának növelését követelte, az árucsereforgalom bővülése, a fa- és sószállítás, a hadsereg ellátása, a kiépülő postai hálózat járható utakat, hajózható folyókat kívánt. Majd Széchenyi ismerte fel, hogy az Alföld ármentesítéséhez az egyes törvényhatóságok törekvései, műszaki, gazdasági és szervezeti lehetőségei nem elegendőek, ez magasabb szintű összefogást igényel.

Az újdonsült „geometra” energikusan és nagy szakértelemmel látott munkához. Első feladata a terület alapos megismerése volt, így 1791-ig mintegy 30 térképen rögzítette a Jászság és a Nagykunság vízrajzát. Ezek alapján dolgozta ki javaslatait a vadvizek rendezésére, az elmocsarasodott területek lecsapolására. Jászsági terveinek fontos része volt a vízimalmok „regulatiója” (szabályozása) is, mivel ezek a Zagyva és a Tama vizét visszaduzzasztották, ezzel az egyébként is kedvezőtlen lefolyású területen az elposványosodott határrészeket még növelték is, szűk zsilipjeik pedig az áradások ■gyors lefutását gátolták.

Bedekovich térképező tevékenységének koronája a Zagyva és a Tama jászsági vízrendszerét bemutató térképsorozat, mely éppen kétszáz éve, 1791-ben készült el. Harmincegy darab, 47x71 centi- méteres lapból áll, méretaránya 1:36000. Készítője tizenhárom vízrajzi elem felhasználásával jelölte az állandóan vagy időszakosan vízzel borított területeket, az árvizektől védő töltéseket, a hidakat, a malomgátakat. A folyók partjait a kiöntés mértéke szerint osztályozta, emellett térképlapjai számos földrajzi nevet is megőriztek. Hasonló részletességű felvételek csak jóval később, a nagy folyószabályozásokat megelőző térképezések során készültek magyarországi folyókról.

Bedekovich eredeti tervei nem valósultak meg. A vízimalmok - egyébként a helytartótanács által is jóváhagyott - szabályozása zátonyra futott az érintett települések érdekellentétein, s ezek a tetemes költségeket sem szívesen vállalták. Helyes alapelveken nyugvó folyószabályozási és ármentesítő tervei behatárolt működési területe folytán elsősorban helyi jelentőségűek voltak. Bedekovich Lőrincet mindezek ellenére fennmaradt térképei és vízrendezési tervei alapján kora egyik legkiválóbb földmérőjének és vízimémökének kell tartanunk, a nagy alföldi folyószabályozásokat végrehajtók egyik legjelentőseb előfutárának.

Gulyás Katalin

Egy hadifogoly feljegyzéseiből

„A fogság nyomorúságaiban lehet a legjobban megismerni az embert a maga meztelen valóságában, és lehet lemérni annak a társadalomnak a fajsúlyát, értékét, amelyből a hadifoglyok származnak, mert - sajnos, szinte törvényszerű, hogy - a hadifoglyokról hihetetlenül lepattogzik rövid idő alatt a civilizáció máza, az a nagyon vékony máz. A legrövidebb idő alatt visszazuhanhatunk az ősember korába, eltűnik minden civilizáltság, kultúra, amit több ezer év alatt oly keservesen vívott ki az emberiség. Csak egy marad meg: az egyre barázdáltabb emberi agy, amely ilyen helyzetben az intelligenciáját úgyszólván kizárólag arra használja fel, hogy minden egyébnek fittyet hányva, a saját személyét megmentse, ha az sikdrült: jobb helyzetbe kerüljön a társainál.” - írta le

Fásítási törekvések a Jászkunságban a XVIII. században

és a XIX. század első felében

A fásítás, erdősítés gondolata hazánk alföldi területein korántsem újkeletű. A fában szegény sík területek fásításának több évszázadra visszamenő, korai előzményei figyelhetők meg,, melyek a XVIII. század első felétől már igen jól adatolhatóak. E törekvések részint azzal magyarázhatók, hogy a fa. a korabeli paraszti és polgári gazdaságokban jóval jelentősebb szereppel bírt, mint manapság. Elsődlegesen fűtőanyagként, házak, épületek építőanyagaként, illetve különböző munkaeszközök alapanyagaként számoltak vele, s hiánya vagy megléte a török kiűzését •követően lassan újranépesülő Alföldön fontos telepítő tényezőnek számított.

Megyénk jász, kun részein (a Jászságban és a Nagykunságban) a XVIII. század első évtizedeitől kezdve megfigyelhetők a nagyméretű, több települést is átfogó fatelepítések. A Nagykunságban pél- • dául madarasi Gál Mihály nagykun kapitányi megbízatása idején, 1728-tól veszi kezdetét a szervezett erdőtelepítés, s a Jászság egyes településein is ekkor említenek nagyobb számban faültetéseket. A

helyi kezdeményezéseket az 1750- es évektől a felsőbb kormányszervek is támogatták, sőt sürgették.

.Korábban a bécsi udvar csak a. katonai határőrvidék fásítását támogatta, míg az ország belsejében ipkább a főútvonalak melletti erdőirtást pártolta, elsődlegesen köz- biztonsági szempontokból. 1755- ben Skopek Ferenc, Pest város jegyzője az Alföld vízjárta területein fűzfák, majd 1762-ben a homokos területeken akácfák ültetését javasolta. Első. beadványát a Magyar Helytartótanács elfogadta, s már 1755-től elrendelte a „fűz és egyéb gyorsan növő fák” telepítését az alföldi törvényhatóságok területén. A helytartótanács nagyszámú oktatófüzetecskét küldött szét, s hamarosan facsemeték százezreit ültették el. (Számos vármegyében évente meghatározták, hogy egy-egy nemes vagy jobbágy hány facsemetét köteles elültetni.) A kormányszervek a későbbiekben még több ízben is újra elrendelték az erdősítést, illetve faültetést.

A Jászkunságban már az 1760- as évektől pontos kimutatásokat vezettek az elültetett csemeték számáról, illetve a teljes faállományról, darabszám és fajta szerint is. A XIX. század első felében már évenként találunk kimutatásokat a faállomány változásáról. A jász és nagykun települések nagyságuktól függően 10-60 ezer darabos állománnyal rendelkeztek, melyeket fűz, topolya, szil, kőris és kemény^ fa kategóriákban osztályoztak. Az évente kiültetett csemeték száma rendre meghaladta e mennyiség tíz százalékát, s ezeknek átlagosan kétharmada „fogant meg”. Különösen a gyakori árvizek végeztek nagy pusztítást a faállományban. 1816-ban Somogyi Ignác jászkun főkapitány már nemcsak a határterületek fásítását sürgette, hanem a házak környékének fákkal való beültetését is „bírságpénz mellett” kötelezően elrendelte.

A fatelepítés két speciális ágáról kell még megemlékeznünk, az eper- és gyümölcsfaültetésekről. Az eperfatelepítés a XVIII. század közepén felső kormányszervek utasítására indult meg, amelytől a selyemhernyó-tenyésztés, illetve a hazai selyemipar fellendülését is remélték. A kezdeti eredmények

azonban a Jászkunságban nem bizonyultak tartósnak. A XIX. század első felében a Jászságbban és a Nagykunságban alig kétezer eperfát tártottak nyilván, s a selyemhernyó-tenyésztéssel foglalkozók száma sem haladta meg a 100-200 főt. A gyümölcsfatelepítés ennél sikeresebb volt, ez azonban jelenlegi ismereteink szerint a felsőbb szervek szorgalmazása és szervezése nélkül, magánszemélyek révén zajlott.

• Napjainkban, mikora természet, a környezetünk védelme legfontosabb problémáink egyike, talán nem öncélú, hogy a régi korokkal példálózunk. Problémáink gyökere más volt az akkoriaknak, módszereik olykor megmosolyogtató- ak, eredményeik szerénynek tűnnek, de ezek mégiscsak eredmények voltak, s’ e korszak emberei mégis elérték azt a célt, ami korunkban egyre inkább álommá válik: utódaikra sajátjuknál egy kicsivel kedvezőbb természeti viszonyokat hagytak.

Dr. Bagi Gábor

nemrégiben a megrendítő, ám igaz szavakat Lajtos Árpád, a Szent László-hadosztály vezérkari főnöke, aki maga is sokszorosan és sokáig tapasztalhatta mindezt.

S mégis felvethetjük, hogy talán nincs teljesen igaza, hogy voltak más, valóban emberi magatartást tanúsító hadifoglyok is.

Legyen rá példa Winter András esete, aki a Verseghy Gimnázium tanáraként négy és fél esztendeig volt az első világégés idején orosz hadifogságban, s nemcsak emberi méltóságát őrizte meg, de még a legsanyarúbb körülmények között is érdeklődésének megfelelően - földrajz-természetrajz szakos tanár volt - ismereteit, is állandóan igyekezett gyarapítani. Egykorú feljegyzéseiből közöljük az alábbi részletet:

„Az indochinai néprajzi múzeumban kb. ezer rizsfajtát, változatot láttam. A botanikus- és állatkertben több száz endémiás különféle tyúkfajtát, rengeteg kacsafélét, galambot, pávákat, marabukat, gémeket, kócsagokat, pelikánokat és más gázlókat, teknősöket, gaviált, tigrist és más macskaféléket. Egyszer az udvar egy félreeső zugában mászkáltam. Az ijedségtől helybe gyökerezett a lábam. Váratlanul egy nagy vadmacska nagyságú, zsemleszínű macskaféle ragadozó állt előttem. De a félelem szülte dermedésem hamarosan feloldódott az állat barátságos nyávogására. Házimacska óriáspéldánya volt.

Április végének egy huszonnégy órája a Föld jegyében zajlik: e hónap 22. napja a Föld napja. Nemzetközi, világméretű megmozdulás. Az Új Néplap hasábjain az elmúlt hetekben sorra jelentek meg hírek a megyénkben megrendezésre kerülő rendezvényről.

Összeállításunkat „Gondolkozz globálisan, csele*- kedj lokálisan!” szemlélet jegyében készítettük el e naphoz kötődően, megyei források felhasználásával.

Ugyancsak a saigoni állatkertben .láttam különféle kígyókat, a mérges kobra kivételével szinte minden fajtát; a kobra ugyanis nem bírja a fogságot, ezért nemigen tartják az állatkertben. Láttam viszont egy sakált, amelyik akkor már 27 éve volt fogságban. Volt itt arasznyi törpe őz és vaddisznó (ez áll legközelebb a mi sokféle do- mesztikált sertésünkhöz), volt vadtulok, bivaly, a rizsföldeken élő Tantalus leucocephalus (madár), púpos tulok (zebu), Leptoti- los Javaiensis, nyak alatti és nyak feletti légzacskós madár.

A növények közül a hatalmas magnoliafák, Morus indica, Tre- culia Strautii (Morticá-félék), Ta- marindus indica (magját eszik), Citrus decumana és vulgaris, And- ropogon citratus (Grauminae), hagymaszerű fűszer, itt univerzális fűszernövény, Artocarpus inci- sa, ez az ehető kenyérfa, Artocár- pus integrifolin, a majomkenyérfa termése ehetetlen, de a bennszülöttek bizonyos módon befőzött termését fogyasztják, Paludina co- chinokiniensis és Lindosa cochi- noliensis, az erdőségek itteni leghatalmasabb fája, Pterocarpus zu- dicus, amelynek nyúlánk törzsét árbocoknak, hajóépítésre használják. S aztán voltak még magas törzsű, tüskés pálmák, többféle kaktusz és agávék, s az orhideáknak számtalan fajtája.

Sajnos, csak a jártamban-kel- temben, sebtiben leírt kusza jegyzeteimből írtam ki ezeket az adatokat, a magammal hozott nyomtatott növény- és állatkatalógus, valamint a néprajzi, a magvizsgáló és a mezőgazdasági múzeumok katalógusai az itthoni, zavaros, háborús időkben elvesztek. Mégis felemlítem még a botanikuskert egyik érdekességét: a híres fasort, amely különféle, úgynevezett karalábé-fákból áll, amelyek törzse a föld színe felett gömbszerűen megvastagodott, aztán folytatódó törzsük lombkoronába megy át. Ezeknek több fajtáját is megszemlélhettem, még ezek között a nem éppen botanizálásra alkalmas körülmények között is.”

Dr. Szabó István

Az oldalt szerkesztette: Dr. Madaras László

Térképlap az 1893-as tankönyvből