Új Néplap, 1991. április (2. évfolyam, 75-99. szám)

1991-04-29 / 98. szám

1991. ÁPRILIS 29. Erdélyre figyelő 5 Porhintő diplomácia? A romániai sajtó „specialitásaiból” Az elmúlt héten érkezett Budapestre a román parlament Külügyi Bizottsá­gának népes küldöttsége, élén Comeliu Manescuval, a bizottság elnökével (Ceausescu egykori külügyminiszterével) és Király Károllyal, a parlament alelnökével (aki egy időben a diktátor vezette RKP Kovászna megyei Bizott­ságának volt az első titkára, majd a „vezért” nyíltan támadó ellenzéki). Kevésbé tartom meglepőnek, hogy Manescu úr nyilatkozataiban úgy tesz, mintha az égvilágon semmi probléma nem lenne a román-magyar kapcsola­tokban, és mintha a romániai magyar kisebbség helyzete ideális lenne az „új román demokráciában”. Azt is kijelentette, hogy a magyar fél mostani konkrét kezdeményezéseire nem mondhat sem igent, sem nemet, hisz nincs végrehajtói hatalommal felruházva. Ó csak beszélgetni jött. Persze, mondhatnánk erre, hogy már ez is valami, örvendjünk neki. Én nem tudok, mert véleményem szerint a sok évtizedes porhintés folytatódásának jelét vélem ebben: lássa a világ, hogy ők készek tárgyalni, barátkozni, „megbeszélni” dolgokat. Csak éppen tenni nem készek semmit (lásd például a kolozsvári magyar konzulátus vissza-nem-állítását). Azon viszont eltöprengtem, amit Király Károly jelentett ki, hogy javulni látszanak Romániában a kisebbség fennmaradásának esélyei, és hogy az RMDSZ sikeres politikájának eredményeként örvendetes, hogy tavaly március óta nem voltak véres összetűzések románok és magyarok között. Annak a bizonyos javulásnak magam is nagyon tudnék örvendeni, ha valóban bekövet­kezett volna. A kollektív nemzetiségi jogok elismeréséről kormányzati ber­kekben egyelőre szó sincs, mint ahogy az anyanyelvi oktatásnak legalább a hatvanas évek elejére jellemző visszaállításáról sem. A készülő új alkotmány pedig - egyebek között - éppen az RMDSZ felszámolására irányul, ezt maga Király Károly is elismerte. Miben áll akkor az általános javulás, az RMDSZ sikeres politikája? Abban, hogy az utcán nem esnek egymásnak a tömegek középkori harci eszközökkel? Ugyan urak, továrisok... Sokakhoz hasonlóan az RMDSZ nem kellően radikális, harcos és követke­zetes magatartását kifogásolta nemrég dr. Bárki Éva Maria, a Nemzetközi Erdély Bizottság elnöke, amikor Domokos Gézához, az RMDSZ elnökéhez intézett levelében annak szemére vetette a következő kijelentéseit: „a magya­rok helyzete (mármint Romániában) jelentősen megjavult, nem áll fenn az asszimiláció veszélye(l) és máskülönben is, nincs semmilyen különbség Er­dély és a Regát között; Tőkés László püspök saját maga hibás abban, hogy kritika éri; Kincses Előd sajtónyilatkozatai ártalmasak voltak”... Domokos Géza válaszában tulajdonképpen újfent elismeri az úgymond „román demok­rácialépéseit”. A valóság másmilyenségét ismerve úgy vélem, Domokos Géza és legutóbb Király Károly nyilatkozatai a kenetteljes diplomácia közegétől fertőzöttek. Mintha kezdenék eltanulni a porhintést a környezetüktől. Talán ez nem is lenne baj, ha járna olyan eredménnyel, mint a román diplomácia úgy Trianontól errefelé... molnár V _________________________________J K i tiszta? Egy volt újságíró kolléga a diktatúra legkeményebb éveiben abbahagyta a dics­telen firkálást, és visszatért eredeti szak­májához, a géplakatossághoz. Gerincessé­ge nem hagyta, hogy ódákat gyártson a kondukátorhoz. A fordulat napjaiban gon­dolt egy nagyot, beállított volt lapja szer­kesztőségébe és kijelentette: hajlandó el­vállalni a főszerkesztői állást (senki nem kérte erre), ha az addigi társaság úgy, ahogy van, elmegy a büdös francba, hisz mindannyian mélységesen kompromittá­lódtak (ez utóbbiban történetesen igaza is volt). Ám kinevették, majdnem elkerget­ték, „mit képzel ez magáról, még hogy főszerkesztő?!...” Azzal a meggyőződés­sel, hogy nem lehet egyszeriből egy vado­natúj gárdát összehozni, keményen bele­kapaszkodtak székükbe a régiek, és új mundérban, új főszerkesztővel (a régi párttitkárral) harsogták az új idők új dalait. (Szegény volt kollégám nem sokkal ké­sőbb infarktusban meghalt.) A nálunk is elteijedt egymásra-mutoga- tósdi odaát lenyűgöző méreteket öltött, mindmáig tart és néha visszafele sül el. Dörgedelmes levelet írt egy szaktárs az országos napilap szerkesztőségéhez, hogy most mindenki álljon félre, mert mind­annyian bemocskolták magukat, hagyják az olyan tiszta embereket érvényesülni, mint ő, hiszen amíg főszerkesztett egy bi­zonyos gyereklapot, abban a bizonyos esztendőben egyszer sem közölte a diktá­tor nevét. Egy jóindulatú szerkesztő fi­gyelmeztette, álljon el levele ezen részé­nek közlésétől, hisz ezt az állítást lehetet­lennek tartja, legalább öt szülinap esett egy évre, nyomdába sem kerülnek a kéz­iratok, ha Ceausescu nincs bennük több százszor... Dehogy áll el, erősködött a le­vélíró, amit állított, az igaz. A köpönyeget váltott régi-új szerkesztő bizottság lekö­zölte a levelet, mellette néhány fénymáso­latát azon gyereklap-példányoknak, mely Nagy, nemzeti svédasztal A határon odaát rekedt magyarajkú sorstársaink hasonló szavakkal barát­koznak mostanság, mint már egy ideje mi is. Liberalizáció, privatizáció, és ha­sonló veretes internacionalista kifejezé­sektől hemzsegnek a lapok, harsog az utca. Egyelőre még ők sem tudják, hogy ez nekik jó, el-elszorul a torkuk tőlük, töri az ő nyelvüket is. Nemkülönben hátukat és derekukat. Amit a mi kormá­nyunk megfontoltan, lassanként vitt véghez, azt az övék egy adagban letudta. Nemhiába karakán, talpraesett ez a ro­mán vezetés, úgymond nem lacafacáz- nak. Egy szó mint száz, cirka 200-300 százalékos áremelési traumán estek túl minden románok. A beteg úgy néz ki, megmarad, ám az orvos haldoklik. Egy kis tüntetés Bukarestben, barátságtalan tekintetek a városok utcáin, s más apró jelek utalnak arra, hogy április elsején(l) történt valami az országban. Bár furcsa mód az emberek nem mindenütt nyafog­nak és panaszkodnak, legtöbbjük még fel sem bosszanthatta magát úgy isten­igazából. Ugyanis egy-két alapvető élel­avagy Luculluscu lakomája miszer járványszerű felbukkanásán túl a boltok tökéletesen üresek. így a polgá­rok jószerivel tudomást sem vehettek a meglódult ellenértékek tényéről. A leg­fényesebb mágázin-ok polcain is máxi- mum csalánkonzerv, őszibarack befőtt és paradicsomszósz sorakozik garmadá­ban, míg a pénztárgépnél márkás Lux- szappanhegyek tornyosulnak rogyásig. Békésen megférnek ugyanabban az üz­letben... hely az van dögivei. A benzin egyelőre 36 lej, félúton a régi 8 lejes ár, és a csillagos ég között. A kutaknál még nem látszik csökkenni a forgalom, de beszélik, majd nemsoká­ra... Egészen komikus lesz, mikor a szo­cializmus kifutópályának méretezett su­gárútjai lassan elnéptelenednek (bár ma­napság is eltelik néha tíz-húsz perc, míg feltűnik valahol egy Dácia). Akár életbe is léphet majd az új varázsige, miszerint: terülj, terülj, aszfaltkám! S itt még le­megy, s felkel párszor a nap, mire meg­jelennek a nyugati lovagok (Shell, Ecco, BP és a többiek), akik belehajszolhat­nék egy kis árversenybe a mi megbol­dogult Áforunk PECO nevű román megfelelőjét. Mindegy! Hogy a háztar­tások olajozottan működhessenek, ah­hoz olaj és benzin helyett akkor is sok­kal inkább betevőre lesz szükség. Aki tud, persze be-benyit a kiskapukon, sze­rez, ahonnan lehet. A falvak közelében ez nem is lenne nagy gond, bár a válasz­ték ott is szegényes. Elvégre birkából sem lehet mindent előállítani. Pedig ab­ból aztán született bőven az idén, az egész ország egyetlen nagy birkanyáj... S ha már nem ehet az ember, valutá- zik! Hömpölyög a bankó, amerre a szem ellát. Ránk nézve megtisztelő, hogy ilyen funckiót tölt be egy ideje a mi ágrólszakadt forintunk is. Odaát egyet adsz, s kettő lesz belőle! És még meg is köszönik szépen. No persze, megenni nemcsak a mi keserű forintunkat, de a jóval illatosabb zöldhasú bankjegyeket sem lehet. így korog továbbra is az or­szág gyomra, hiába lapul benne érctelér és olajmező... técsi Székely humor (A Tromf című szatirikus hetilapból) Megkérdezik Pistikét az iskolában:- Mi a különbség a diktatúra és a de­mokrácia között?- Diktatúra az, amikor az uralkodó azt teszi, amit akar és a nép nem szólhat bele.- És a demokrácia?- Ott a nép beleszólhat..., de a kormány mégiscsak azt teszi, amit akar. * A parlamentben az egyik RMDSZ kép­viselő a marosvásárhelyi eseményekről beszél. Az elnök ingerülten közbeszól:- Hívjanak egy tolmácsot, kérem!- De hát... - lepődik meg a szónok - én románul beszélek és tudtommal elég jól.- Igen uram - így a válasz de magyarul gondolkodik, és én ezt nem értem. a reklamáló főszerkesztésében nyaldosta végig alaposan a volt diktátort... Barátunk számára így nem termett babér, csak egy tanulság: ha már kihagy az emlékezete, átlapozhatta volna azt a kollekciót.- há ­Szelektív terjesztés Szolnokon járt a minap a Bukarestben megjelenő napilap, a Romániai Magyar Szó egyik szerkesztője, átnyújtott néhány nemrég megjelent példányt és azt mondta: becsüljem meg az ajándékot, mert odaát nem mindenki olvashatja. Értetlenkedé­sem láttán elmagyarázta, milyen „ügye­sen” terjesztik, illetve, miért nem jut el a lap az olvasókhoz: a vasutasok és egyéb szállítók bizonyos kiadványok kötegeit kidobálják a vonatokból és kamionokból, no persze, nem lakott területen. És ha ne­tán - teljesen véletlenül - mégis eljut egy- egy csomag valamelyik helység postahi­vatalára, ott meg a postások tüntetik el nyomtalanul. Hogy milyen lapok válnak kámforrá? Naná, hogy elsősorban a ma­gyar nyelven írottak! És hogy a nem-ter­jesztő maffiára ne legyen rásüthetö a ma- gyarellenesség bélyege, hát a többi ki­sebbség lapjai is fel-felszívódnak. Mi több, még csak nacionalistának sem ne­vezhető a „szervezet”, mert számtalan ro­mán nyelven kiadott ellenzékig) lapot is hiába ímak-szerkesztenek-nyomtatnak, ha egyszer nem jutnak el az előfizetőkhöz és az újságos standokra. A lapterjesztők - nem kétséges, kinek az utasítására - meg­mutatják, melyik lapra érdemes előfizetni: a kormánypártiakra, a „front’ ’-pártiakra... Bukaresti látogatóm szerint több ma­gyar nyelvű lapot azért fenyeget a meg­szűnés veszélye, mert az emberek nem fizetnek elő ezekre. Miért is tennék, ha például egy hetilap évi ötvenkét számából összesen kettőt kézbesítettek (azokat is talán csak valami elnézés miatt)? A veze­tés számára igencsak sikeresnek bizonyu­ló lapteijesztési technika újabb fondorlata, hogy nem csak a központi sajtót fogják a fővárosból „sugarasan terjeszteni”, ha­nem a vidéken megjelenő, ám több me­gyében is érdeklődésre számot tartó lapo- kat-folyóiratokat is. így például, a Kolozs­váron megjelenő irodalmi magyar hetilap, a Helikon (amely eddig legalább a kolozs­vári olvasókhoz még el-eljutott), a tervek szerint tesz egy kis „kitérőt” Bukarestbe, onnan szórják szét (illetve a süllyesztőbe). Nos, hogyan tetszik a sajtó- és terjesztési szabadság román módra? - kérdezte ven­dégem, és nem tudtam mosolyogni.- lajos ­Mátyás, a lángoló A kolozsvári Mátyás-szobor látványa más-más emlékeket, gondolatokat idézhet fel az emberekben. Nekem előbb az jut eszembe, hogy a talapzaton látható felirat (MATHIAS REX) hiányos, a harmadik szót (HUNGARORUM) idejében leszed­ték, nyomait gondosan eltüntették. Rögtön ezután egy 1967-es ^élményem” tolako­dik elő a jobb-lett-volna-elfelejteni homá­lyából... Akkoriban nyaranta még csak-csak ér­zékelhető volt a városban, hogy itt magya­letének udvarán több veder motorolaj (gázolaj?) volt. az abba mártogatott ron­gyokból készültek a fáklyák. Persze, a vödrökben a mártogatás után is maradt jócskán „tüzelőanyag”, a leglelkesebbek odavitték a szoborhoz, alaposan meglo­csolták vele Mátyást és lovát, majd az est legnagyobb extázisát kiváltó csúcspontján felgyújtották. A történész hallgatóknak hi­ába tanították, hogy a Corvin család román eredetű (sőt, igazi román), az ifjú egyete­misták ösztönösen érezték, hogy nem az rok is laknak, ám ősztől a nyár elejéig a sokezres, csaknem teljes egészében román nemzetiségű egyetemi diákság volt a hangadó az utcán, a tereken, a vendéglők­ben, az egyetemi épületek folyosóin. Janu­ár 24-én ünnepelték latinos hevességgel- hangeskodással Havasalföld és Moldva egyesülésének évfordulóját, ekkor (a XIX. század derekán) jött létre az a román állam, amelytől még Erdély független volt. De hát ezt az egyesülést itt, Erdély közepén is keményen ünnepelték Trianon óta, a tév­hitekkel ellentétben még a nem manifeszt- nacionalizmusnak a Ceausescu-éra idején is! Január 24-én nem voltak előadások az egyetemen, a bentlakások kiürültek, szinte minden diák (a magyarok is kíváncsiság­ból) kivonultak a központba, a fáklyás de­monstrációra. A tudományegyetem főépü­övék, hogy tfizrevaló. A véres összetűzés­sel nem kellett volna 1990 márciusáig vár­ni, ha akkor az a kevés magyar mozdulni mer. És ez a jelenet mind az öt, ott töltött egyetemi évem alatt megismétlődött. Az a sokezer fanatikus egyetemista ma 40-45 éves diplomás, ők alkotják annak a román értelmiségnek a gerincét, akivel most és holnap szót kellene érteni a nemzetiségi jogok vonatkozásában. Hát erre holnap­után sem lehet sok esély. Ehhez egy új, egészen más szellemben nevelkedett ge­neráció kell. RJS. Az oldalt összeállította: Molnár H. Lajos Fotók: Tarpai Zoltán Úton

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents