Új Néplap, 1991. április (2. évfolyam, 75-99. szám)

1991-04-27 / 97. szám

1991. ÁPRILIS 27. Kulturális panoráma 9 A beszéd és a viselkedéskultúra Színházavatón a Szigligetiben Távol „a nyugalom országától” Beszélgetés Szathmári István nyelvésszel Az anyanyelv hetén Szathmári István, az ÉLTE tanszékvezető egyetemi tanára volt a szolnokiak vendége. A nyelvész professzort nem kell különösebben bemutatni szűkebb hazánkban. Gyakorta megfordul a megyében, s főleg szülővárosában, Kisújszálláson, ahol diákéveit töltötte, s ahol indít­tatást kapott, ha nem is a nyelvé­szethez, de a tanuláshoz, a tudo­mányokhoz. Több évtized távlatá­ból is igen nagy szeretettel beszél tanítóiról, tanárairól:- Szerencsés voltam, mivel kitű­nő tanítóim voltak az első és má­sodik osztályban. Többen Nagy­váradról jöttek át Kisújszállásra. Alapos ismereteket, szigorúságot, emberséget tanultam tőlük. A gim­náziumi évek is meghatározóak voltak az életemben. A tanári kar egyharmada tudósokból állt, olyan pedagógusokból, akik nemcsak igen magas szinten tanították tan­tárgyaikat, de az adott tudo­mányágban is számon tartották őket. A nyelvészet iránti érdeklő­désem azonban a debreceni egye­temen Bárczi Géza hatásának kö­szönhető. Később az ő ajánlására bízták rám az idegennyelvi főisko­la magyar tanszékének szervezését Budapesten.- Nemrégiben Finnországban kapott hasonló feladatot.- Többedmagammal szerveztük meg a magyar nyelv egyetemi ok­tatását Finnországban. A rokona­inknál töltött hat esztendő alatt többé-kevésbé sikerült megismer­nem a finnek életét, nyelvük iránt érzett szeretetüket, viselkedéskul­túrájukat.- A nyugalom országának nevez­te előadásában Finnországot.- Valóban ezt a jelzőt érzem a legtalálóbbnak. Az egész életüket a nyugalom, a kiegyensúlyozott­ság hatja át. Még a szinte giccses- nek tűnő táj is hallatlan csendet, nyugalmat áraszt. Volt alkalmam megfigyelni, hogy a finnek soha­sem rohannak, s általában keveset beszélnek. Tiszteletben tartják vi­szont a nyelvjárásokat. Senkit nem nevetnek ki, aki tájszólásban be­szél. Dicséretes, ahogyan óvják nyelvük tisztaságát az argótól, a trágárságtól. Az utóbbi másfél év­tizedben három olyan regény je­lent meg, amelyben durva, trágár kifejezések is voltak. Mindhárom regény óriási botrányt kavart, s a köztársasági elnök adott kegyel­met a szerzőknek a büntetés alól. Ez persze nem jelenti azt, hogy Finnországban mindenki, minde­nütt ékesszólóan beszéli az anya­nyelvét, de tudják, mikor, milyen társaságban van helye az argónak, a félszavaknak, stb. Nálunk azt kell mondanom, hogy ennek a helyzetfelismerésnek nyoma sincs. A közelmúltban például egy országgyűlési képviselő azt mond­ta a rádióban: nekünk kell gatyába rázni ezt az országot. Félreértés ne essék, Finnországban is láttunk olyan parlamenti vitákat, amelyek hasonlóak az itthonihoz, de ami­kor fontos, nemzeti kérdésekről volt szó, nem voltak személyeske­dések, torzsalkodások, csúsztatá­sok, mellébeszélések, elhallgatá­sok. Nálunk ez utóbbiak olyannyi­ra polgárjogot nyertek, hogy már a gyerekek is megtanulták.- Úgy tűnik, elég messzire kerül­tünk a rokonainktól...- Sajnos, tényleg elég messzire. Az angol külügyminiszter nemré­giben úgy mondta, Európának csak a fele Európa. S hogy bennün­ket nem számított oda, ennek első­sorban a hiányos műveltségünk, a munkához, az embertársainkhoz való viszonyunk az oka. S ez jele­nik meg a nyelvhasználatunkban, viselkedésünkben, egész életünk­ben. Számtalan ellenpéldát mond­hatnék finn, s más nyugat-európai tapasztalaimból. Ha valóban Euró­pához akarunk tartozni, akkor le­gelőször az általános műveltséget kell növelni, s ebbe beletartoznak sok máson kívül az idegen nyelvek is. Hatéves finnországi tartózko­dásom alatt nem találkoztam olyan rendőrrel, sofőrrel, ruhatárossal, aki ne tudott volna angolul útbai­gazítani. Lehet, hogy többet is, de legalább annyit mindenki tudott angolul, amennyi a munkájához szükséges. Most persze úgy tűn­het, hogy nyugaton minden szép és jó, nálunk pedig minden rossz. Mint minden általánosítás, ez sem fedi a teljes igazságot. Hiszen ná­lunk is vannak művelt, idegen nyelveket beszélő, kulturált embe­rek, de sajnos nem ez az általános. S úgy tapasztalom, a nagy több­ségben még az akarat is hiányzik a művelődéshez., T.G. Fehérneműk a polcokon Más, amit szeretünk, és más, amit csinálni kell A magánvállalkozó és a rugalmasság Mint a magára hagyott tanuló, akinek míg kezét fogta a tanár, az ellen tiltakozott, ám ahogy egyedül maradt „az élet iskolájában” bá­tortalanul, félve tekintgetett körül - hát, valahogy így érezhették azok az emberek is, akik már jó egy-két évtizeddel ezelőtt valamilyen vál­lalkozásba fogtak, és maszekok lettek. Mert bizony még a ’80-as évek fordulóján sem nézték őket jó szemmel, s ott tartottak be nekik, ahol éppen tudtak. Az irigység legT alább annyira hátráltatta - hátráltat­ja? - munkájukat, mint a nem léte­ző, őket segítő gazdasági törvény­eket. Emlékszem, közülük többen is hosszan sorolták akkoriban, hogy milyen megkülönböztetésben volt részük ha gyerekeiket bölcsödőbe vagy óvodába akarták járatni, vagy ha az OTP-től kölcsönt szerettek volna fölvenni. Küldözgették őket ide-oda, ment a tili-toli, s ezek mi­att nem egyszer fogtak vad vágtába szervezetük adrenal intartalékai. Ismerőseim közül T. Nagy Ká­roly és felesége a szolnoki Tabán iparművészeti bolt tulajdonosai is abban az időben - a nyolcvanas évek legelején - lettek magánvál­lalkozók. A férj előtte dolgozott a Füszértnél, az OTP-nél, az Exp- ressznél, a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központban, de igazából sehol sem tudott gyökeret ereszte­ni. A maga ura akart lenni. Mintha tegnap történt volna: el­őttem a kép, amint a megyeszékhe­lyen az Országos Kereskedelmi és Hitelbank mostani épülete helyén álló családi ház pincéjében meg­nyitották tenyérnyi boltjukat, ahol faliképeket meg ízléses lakásfel­szerelési tárgyakat kínáltak az arra járóknak. Talán azért emlékszem rá ennyire élesen, mert akkoriban ez volt az első ilyen jellegű maszek üzlet Szolnokon. Aztán hat éve a Pelikán szálló melletti butiksor egyikében vertek tanyát. Gyakran megfordultam ott magam is. Köz­ben úgy hozta a sors, hogy pár hó­napja nem találkoztunk. Am a na­pokban megint arra jártam, s ahogy bekukkantottam a boltba, megle­pődtem. Mert a polcokon nem a már megszokott holmikat, hanem női, férfi- és gyermekfehémemű- ket, zoknikat, bugyikat, trikókat, pólókat meg pizsamákat láttam.- Mi történt? - kérdeztem a tulaj­donost.- Profilváltás - válaszolta megle­hetős tömörséggel.- Hogyhogy?- Az embereknek ma nincs pén­zük a lakásuk szépítgetésére meg csinosítgatására. Jó ha a legszüksé­gesebbekre, az élelemre meg a ru­házkodásra futja. Tavaly a kará­csony előtti forgalom győzött meg arról bennünket, hogy minél gyor­sabban váltanunk kell. Hisz míg korábban az ünnepek táján léleg­zetvételnyi szünetünk sem volt, mert annyian megfordultak itt, ad­dig tavaly alíg-ajíg kukkantott be hozzánk valaki. így aztán törtük a fejünket, mit csináljunk, s a fehér­nemű mellett döntöttünk, mert úgy gondoltuk, hogy az alapvető ru­házkodási cikkekre mindig kell, hogy jusson pénz. Szóval belevág­tunk, mondhatnánk úgy is, hogy termékszerkezetet váltottunk. Hiá­ba imádtam foglalkozni a lakásfel­szerelési cikkekkel, ha nem lehe­tett megélni belőle. Most viszont ezt csináljuk - mutat körül a fehér- neműs polcokon -, sőt hamarosan egy varrodát is nyitunk. Nemrégi­ben született meg ugyanis a negye­dik gyerekünk, és külföldről aján­dékba kaptunk egy olyan bébife- hémeműt, amely egyben helyette­síti a kisinget, a réklit, a trikót, a bugyit és így pillanatok alatt föl lehet öltöztetni a kisbabát. Egyelő­re ezt magunk fogjuk gyártani, s ha később másra is lesz igény, akkor bővítjük a profilt. Hát igen - gondolom magamban - a nyereséges vállalkozás feltétele a rugalmasság, a megújulás képes­sége. Ez annál is inkább fontos, mert mind határozottabb átréteg- ződés tapasztalható vagy figyelhe­tő meg a hazai piacokon. így aztán a diákok vágya, a szülők álma és reménye helyett mindinkább .az élet vagy helyesebben a pengeélen táncoló gazdaság rideg akarata ér­vényesül. Hisz hol van már ez az idő, amikor azt csinálhattuk, amit szerettünk! Mindennapi munkán­kat ma már nem az álmok, hanem a lehetőségek és az igények hatá­rozzák meg. S erre T. Nagyék esete, azt hi­szem jó példa.-nt­Liliomfíból Liliomfiék Milyen volt a színházavató - kérdi tőlem ismerősöm, aki belé­pő híján nem lehetett ott az ese­ményen. Ünnepi - bár nem ünne­pélyes; barátiasan nyitotta meg a köztársaság elnöke; nagy tapsot kapott a színházépítő direktor, kitüntették. És aztán? Új, arany­ló kosztümjeikben ragyognak a nézőtéri felügyelők... Ja, és rene­szánszjelmezes fiatalember szó- longatja „kolompjával” kezdés­re a közönséget. Ezen kívül? Tiszták, elegánsak a kiszolgáló helyiségek, a büfé, a ruhatár és a többiek! Pazar a világítás, gyö­nyörű a függöny, hangtalanul su­han föl és alá... De a játék, az előadás, arról beszélj! A játék? Ne szépítsük a dol­got: az avatóra született premier, a Liliomfiékká vált Liliomfi - nem hozott sikert. Pedig a sze­reposztásbeli érdekességek, s a tény, hogy rendezőként és társ­szerzőként Taub János vállalta a bemutató szellemi apaságát - rendkívüli élményt ígért. Az is lett,-csak sajnálatunkra: negatív előjellel. Ezen az estén bizony nehéz eligazodni, hogy valójá­ban- mit is láttunk: a jólismert Szigligeti-komédia valamiféle paródiáját-e, vagy a társulat kí­vánta kifejezni önmagát ironiku­san, lám, milyen a mi életünk, a mi színészsorsunk mostanában, avagy egyszerűen csak holmi „korlátlan felelősségű” kirucca­násnak voltunk szemtanúi; ki­ruccanásnak a játékos, gunyoros bolondozás világába, ahol ugye­bár mindent szabad. Még azt is zavarba hozhatta ez a tartalmi „tarkaság”, bizonytalanság, aki a Liliomfiról alkotott előképét felöltőjével együtt a ruhatárban hagyta, azaz szűzi lélekkel fog­lalt helyet a pompás nézőtéren. De talán nem is az a döntő, hogy ez az interpretáció mennyire azonos az eredetivel (ismerünk sikeres átdolgozásokat, korsze­rűsítéseket!), sokkal inkább az, ahogyan most a Liliomfihoz hozzányúltak, amikor is nem fa­zonigazítást végeztek rajta, mai divat szerint, hanem egyszerűen foltokat varrtak reá, amitől az­után a végeredmény az lett, hogy amit látunk, úgy fest, mint egy megfoltozott rongyos kabát. (Ilyenben nemigen illendő ün­nepre menni.) Nem Szigligetit siratom tehát, aki meglehet forog most a sírjában, hanem azt fájla­lom, ami nem lett belőle, vagy amivé végül is vált ezúttal; hogy korántsem nyertünk annyit ezen az újon, mint amennyit vesztet­tünk a régin. Bizony nem kellett volna ide, a színpadra hozni KGST-piacot, merthogy az is szerepel egy Ka- linka-paródiával „felhangol­va”; van itt piac, sőt valóságos zsibvásár, ahol együtt található mindenféle színházi holmi: ko­pott ötlet, közönséges kiszólá­sok (eladták a minisztériumot a braziloknak), „kifordított” nó­ták, köztük népszerű áriák, még a Hazám, hazám sem kerüli el az „átdolgozok” figyelmét; de ér­tékes darab is (mit is keres ezen a helyen!), bizonyos Shakespea­re úrtól való, benne a lét értelmét feszegeti, azaz lenni vagy nem lenni - hangzik fel a színpadon egy közönséges kuka társaságá­ban (ez is egyik „folt’ ’ a kabáton, bárTörőcsik Mari hitvallásos el­őadásában ez a folt felfénylik); bohózatba illő mondatok bőség­ben, a csepegő érzelmességet, il­letve a közhelyes felszínességet kívánják kifiugrázni, s felbuk­kannak reklámok váratlanul, Persilt és Malévet „népszerűsít” az előadás, merthogy az előbbi szebben mos, mint Iluska alias Mariska a patak vizében, utóbbi pedig gyorsabban szállít ugye­bár, mint az ósdi ekhós szekér. Ez kész kabaré - jegyezte meg mellettem valaki, mindezek lát­tán. Megkapja itt a magáét a né- pieskedő magyarkodás, az olcsó szórakoztatás, az idegenek maj- molása - külföldi vadászok ter­peszkednek, a Kányay-fogadó asztalánál, s húzza nekik a ci­gány, ráadásul ott tiblábol a ka­mera is, hogy megörökítse' a nagy pillanatokat. Hogy mit ke­res mindez a Liliomfíból készült játékban? Bennük bizonyára - a szándék szerint - a jelen kopíro- zódik rá a Szigligeti-komédia „múltbeli” jeleneteire, csak az a baj, hogy igazán nem illeszked­nek egybe, az említett mozzana­tok többnyire megmaradnak önálló betétnek, sőt olykor egye­nesen idegen testként lógnak a komédián. Ezt érzem én e vállal­kozás legfőbb gyengéjének. A látvány nem is tud igazán kedvre deríteni. Régen tapasztaltam vígjáték-bohózat előadásán oly kevés kacajt, mint a premier es­téjén (már-már nevetséges, mennyire nem nevetett a publi­kum !), pedig a színészek igyeke­zete, odaadó akarása - olykor már görcsössé is vált -, szorgal­ma, hogy valahogy mulattassa­nak bennünket, örömet szerezze­nek, nem ismert határokat. Garas Dezső felvonultatta teljes kel­léktárát, erejéből még bűvész­mutatványra is tellett (úgy rántja ki például a tányérok alól a térí­tőt, hogy az edények mind az asztalon maradnak.); Törőcsik Mari (Szellemfi) igazi komédi­ásként adja át magát olykor-oly­kor a játéknak, Mertz Tibor azzal szerez derűs pillanatokat, hogy milyen „helyes” Erzsiké tud lenni férfi létére, oly szemreva- ló; Győry Emi! viszont hamisí­tatlan vénkisasszony, Mariskát Meszléry Judit hozza, a naív pri­mitívséget karikírozva benne, Mucsi Zoltán egy pletykás asz-, szonyt formál magából, ismerő­inek derűjére; Mészáros János Szilvay professzorként játszik bugyuta öreget; Bajcsay Máriá­nak Kányay uram jutott, a foga­dós, Spolarics Andrea Gyuriként tüsténkedik, temperamentumo­sán, az ifjú Schwarzot Egri Már­ta játssza, púposán; Koós Olga az álnépiességet figurázza ki „ropogós” táncával; Szerémi Zoltán azzal „villanyoz^a” fel a közönséget, hogy a hegedűt, amelyről DankóPistaként dalol, el is töri egy keserű pillanatban.. . A többiek is mind, teljesítmé­nyükben megcsillantanak azért valamit, ami árulkodik, hogy te­hetségükből akár többre, másra is tellenék; puszta játszadozás helyett olyasmire, amiben duz­zad az élet. Nem, ez az este nem a színészi játék fiaskója, hanem egy nem igazán életképes, kiér- leletlen koncepció fájdalmas ku­darca. És ez nem az igazi Taub, azt másutt kell keresni; aki kí­váncsi rá, ajánlom nézze meg a Száz év magányt: ott találkozhat vele. Valkó Mihály Hozsánna és Immanuel Horem.... Más ez a sorozat Az április-májusi szolnoki mű­sorok között lapozgatva két külö­nös névvel találkozhatunk: a Ho­zsánna Vocalis együttessel és az Immanuel Horem pantomimcso­porttal. Fellépésüket „Ez más, mint amit megszoktunk” címmel hirdetik. Mi ez a másság, és mi a műsorsorozat célja? - erre kértünk választ, amikor felkerestük Soós Pétert, a programok szervezőjét.- Az emheriség - így hazánk is - napjainkban testi, lelki, családi, anyagi problémák sokaságával küszködik, a jövő tekintetében so­kakat félelem gyötör. Ezek felé az emberi szükségletek felé szeret­nénk odafordulni, nemzedéki vagy akár nemzetiségi ellentétek, egyé­ni és családi válságok okaira bib­liai válaszokat tolmácsolni. Amitől más ez a műsor, mint amit megszoktunk, az az, hogy bi­zonyos kulturális élmény nyújtása egybekapcsolódik bibliai igazsá­gok közvetítésével. Ezeket az igaz­ságokat elfogadva, beépítve sze­mélyes életükbe emberek ezrei jöt­tek ki a legkülönfélébb válságok­ból, született döntő, pozitív fordu­lat családi, személyes életükben. A társadalmi, emberi problémák felé való segítségnyújtás - statisz­tikailag is bizonyítottan - több ma­gyarországi nagyvárosban is való­ságos, jó eredményt hozott, több ezer ember talált erkölcsi, pszichi­kai, szellemi életében megoldást gondjaira. Ezt a fajta segítségnyúj­tást szeretnénk Szolnokon is az embereknek megmutatni a Társa­dalmi Egyesületek Szövetsége és a Józan Élet Országos Szövetség tá­mogatásával, a Hit Gyülekezeté­nek keretei között. A mai fiatal generációnak is szüksége van támogatásra, ezért a műsor - és a bibliai ismeretek ter­jesztése - mellett személyes, gya­korlati segítségnyújtásra is lehető­séget kínálunk. A sorozat első részére április 30- án, kedden kerül sor a Megyei Mű­velődési és Ifjúsági Központban 18 órakor, a második a MÁV Cso­móponti Művelődési Házban (a vasútállomás mellett) május 14- én, szintén kedden 18 órakor lesz. A többi alkalomról szórólapokon értesítjük az érdeklődőket. K.Sz.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents