Új Néplap, 1991. április (2. évfolyam, 75-99. szám)

1991-04-03 / 76. szám

1991. ÁPRILIS 3. HULLÁMHOSSZ 5 A tévé képernyője előtt Az átalakulás, átalakítás egyre lázasabb napjait éli televíziónk; már csak jóformán egyetlen hó­nap, és bemutatkozik az új veze­téssel az új szerkezetű, új prog­ram. Állítólag május 6-án lesz a nagy pillanat, a váltás pillanata. Hogy mindez mit hoz majd a né­zők asztalára, arról részleteseb­ben egy másik alkalommal szól­nék, most csupán a dátumot sze­rettem volna közreadni, mintegy „vigasztalásul-biztatásul” mindazoknak, akik szorongva várják hetek óta már a televízió megújulását, amit egyelőre csak egy-egy régi műsor „eltűnése” jelez, de az újnak még híre-ham- va is alig. Szóval, már csak egy hónap, és premier! De nézzük, mit is láthattunk az elmúlt héten! Zilahy-évforduló Kezdem egy évfordulóra szü­letett programmal, egy nosztal­giamozival - az 1943-ban készült Valamit visz a víz című magyar filmet sugározta vasárnap este a kettesen a tévé. Vele egy olyan íróra emlékezett és emlékezte­tett, aki regényeivel és színda­rabjaival páratlan sikereket ara­tott a két világháború közötti idő­ben, s akinek bizony a magyar filmhez is jócskán volt köze. A száz éve született Zilahy Lajos­ról van szó, akit alighanem újra fel kell fedeznünk, hisz az 1948- ban végleg külföldre távozott író munkáit az elmúlt évtizedekben kultúrpolitikai okokból nemigen ismerhettük meg, csak az utóbbi években kezdett oldódni vala­melyest a munkássága, szemé­lyisége körüli fagyosság. Pedig ő forró érzelmekkel teli regénye­ket írt, szinte sisteregnek az indu­latoktól, lásd például a Halálos tavaszt vagy épp a Valamit visz a víz című prózáját, hogy csak egyet-kettőt említsek a legismer­tebbek közül. Nem véletlen, hogy a film is felfedezte őket, Zilahy számtalan más munkájá­ból is született filmalkotás, csak­nem minden jelentősebb szín­művét és regényét megfilmesí­tették. Erről bizony illett volna szólani a jeles jubileum kapcsán. Meg arról az elhivatottságról is, amellyel Zilahy igyekezett emel­ni a magyar filmművészet szín­vonalát, az igényes irodalom felé terelve a filmeseket. Ezért is ala­kított önálló filmvállalatot is, még ha nem is volt hosszú életű a Pegazus. Ha másról nem is, legalább a film területén kifejtett munkásságáról kellett volna szót ejteni, s talán beszélni az Oláh Gusztáv rendezte Valamit visz a víz erényeiről is, s netán gyengéit is meg lehetett volna mutatni, hisz míg egyik részről megkapó a film, képileg gazdag nyelveze­tével, ugyanakkor bizony a szí­nészi játék helyenként a műked­velők színvonalán mozog. Csak ebből az egyetlen filmből meg­ítélni, de egyáltalán valamiféle képet alkotni Zilahy jelentőségé­ről, akár csak a filmben is, aligha lehet; sőt, kimondom: nem lehe­tett. Megért volna néhány perces stúdióbeszélgetést az egyelőre hiányosan ismert vagy csaknem ismeretlen életmű és a bemuta­tott film is. Valahogy úgy, mint a Bál című film esetében történt, ugyancsak az elmúlt héten, ami­kor is elöljáróban filmkritikusok rajzoltak kellő hátteret az olasz- francia-algériai film sajátos vilá­gához. Ami kijutott a Bálnak - egyébként a film valóban érde­kes volt -, azt vajon miért nem kaphatta meg a Zilahy-film? Már csak azért is, hogy az értékeknek ebben a mai, zavarossá váló álla­potában tisztábban láthassuk tíz oly sok esetben csak elmarasztalt író becsülendő tulajdonságait Ezt az évfordulót nagyon egy­szerűen „intézte el” a Magyar Televízió. Sirályok a világnapon Viszont nagyobb figyelmet, több gondosságot tanúsított egy másik esemény méltó megün­neplésére, sikerült valóban emlé­kezetessé tennie a televíziónak a teátristák világnapját, a világ színházainak immár hagyomá­nyos ünnepét. Csehov Sirályá­nak közvetítése Kaposvárról és ehhez a miskolci Sirály egyes ré­szeinek hozzákapcsolása, azaz két Sirály is egyetlen este, igazi csemege lehetett a nézőnek, al­kalom az összehasonlításra, amelyből jólesően állapíthattuk meg, milyen gazdag lehetőségei vannak az elmélyült művészi al­kotómunkának, hogy ahány elő­adás, annyi Sirály lehetséges, at­tól függően, ki melyik gondola­tára rezonál Csehov remekművé­nek. Ami pedig igazán ritkán adódik, hasonló példa még nem volt rá, hogy „egy asztalhoz’ ’ ül­tessék mindazon színészeket, akik eddig a Sirályt alakították, s még körünkben élnek. Most megtörtént. A stúdióban foglalt helyet Bodnár Erika, Piros Ildi­kó, Gyöngyösy Katalin, Csömör Csilla, Takács Kati és még sorol­hatnám. Számunkra, a Szigligeti nézőinek külön is öröm volt hall­gatni Bodnár Erikát, aki a Szé­kely Gábor rendezte Sirály-elő­adás emlékeit idézte, ő volt ugyanis a szolnoki előadás cím­szereplője; az a Sirály, aki egy­szerre birkózik művésszé válásá­nak nehézségeivel, s ugyanakkor kezdő színészként a megélhetés szorongató gondjaival, szemé­lyes élményeiből formálva meg azt a Sirályt, aki repülni vágyik, de még nem nőttek meg hozzá a szárnyai (milyen remek előadás volt!). Külön is dicsérendő, hogy a színházi világnapon épp a Si­rály sugárzására vállalkozott a televízió, hisz vele időszerű hú­rokat pengetett meg, a művészet létéért folytatott küzdelem, harc gondolatát tudta kifejezni, stílu­sosan, saját eszközeivel. Darvas Iván és Mácsai Pál, jeles színmű­vészek kellemesen fogták keret­be, illetve vezették a maga biztos útján az éjfél utáni órába hajló beszélgetést. Ez a vállalkozás a maga ötletességével, színességé­vel, tartalmi újszerűségével ki­emelkedett a szokványos emlé­kezőprogramok sorából, ebben már valamit érezni lehetett az „új • időknek új szeleiből”. Röviden És egy másik ünnepség, világ­ra szóló ceremónia: átadták a múlt héten az évente esedékes Oscar-díjakat. Látványos nagy show, pazar technikai kivitelben, hatása aligha kétséges: íme, a filmvilág közepe, csúcsa, teteje, mindezt látni, kétségtelenül le­nyűgöző. A baj csak az volt, hogy a díjkiosztást hallani is kel­lett, no nem eredetiben, hanem magyarul, itthonról, a stúdióból, egy hölgy és egy úr voltak „ide­genvezetőink”. Főleg a hölgy volt elemében, nemcsak tolmá­csolt, kommentálta is lelkesen az elhangzottakat. Több ízben is feltűnően adva hangot elragadta­tásának, ujjongva, szinte cset- tintgetve nyelvével, sőt egy-egy filmcsillag dicséretén felbuzdul­va a maga óhajait is kifejezte, méghozzá nagy sóhajok köze­pette, ó, bárcsak neki mondaná­nak annyi szépet, mint ahogy például Sophia Lorennel tették. Szóval a mi kommentátorunk „élt” a képernyőn, sőt külön éle­tet élt, főszereplővé lépett elő, holott a háttérben kellett volna maradnia, hogy zavartalanul fi­gyelhessünk arra, ami a lényeg. Az ilyenféle önmutogatásnak nincs helye a „szolgai alázatot”' követelő tolmácstevékenység­ben. Annál inkább a nyelvi hű­ségnek és pontosságnak. Ezzel pedig adósunk maradt. És talán arra kellett volna jobban ügyelni, hogy a kamera ne „nyakazza le” az alakokat, ahogyan ez a kis há­ziünnepségen történt, a Ragály Elemérnek átnyújtott díj eseté­ben, ahol fejek nélkül jelentek meg a a képen a szereplők. Mi­csoda gorombaság! Művészarc - Bánffy György A hagyomány szerint a tavasz megújulást hoz. Van-e okunk most, 1991-ben optimistán várni a tavaszt - kérdezem Bánffy György színművészt.- Történelmünkben kevés olyan reményt keltő szakasz volt, mint amiben most élünk. Elég szomorú, hogy ez a törté­nelmi szakasz, ami az egész or­szág kibontakozását, felvirágzá­sát fogja hozni - és fogja hozni -, nagyon sokak számára egyrészt még nem világos, még eltakart helyzetben van, másrészt az is kétségtelen, hogy nagyon sokak számára egy keserű hullámvölgy után fog elkövetkezni. Mind­annyian jól tudjuk, hogy a piac- gazdaságra való áttérés jólétet fog teremteni. Olyan jólétet, amilyet tapasztalhatunk, ha Ausztriában vagy Finnország­ban járunk, de azt is tudjuk, hogy amíg oda elérkezünk, addig a rosszul dolgozó, ráfizetést ter­melő és eddig csak az „állam bácsi” támogatásából megélő üzemek sorát be kell zárni.- Az Ön életében voltak-e nagy várakozással teli tavaszok?- Minket még úgy neveltek az elemi iskolában és a gimnázium­ban is, hogy a tavasz mindig a megújulás levegőjét, légkörét te­remti meg számunkra. Ehhez nagyban hozzájárult az az inten­zívebb egyházi élet, amiben ak­kor részt vettünk. Én sokszor és sok nehéz periódus után is úgy álltam életem tavasza elé, épp­úgy, mint a naptári tavasz elé, hogy az ember képes legyen az új befogadására. És ez nagyon lényeges dolog. Minden újból a ránk háruló részt saját magunk­nak kell először befogadnunk ahhoz, hogy azután később az újat valóra tudjuk váltani.Ez az igazi tavasz! És ez az a tavasz, ami a mostani, történelmi tava­szunkra is érvényes.- Az elmúlt évtizedek színház- történetével az újat hozás ho­gyan függ össze?- A gazdasági izgalmak és fe­szültségek a színházakra is ráve­tülnek, egyrészt mert a közönség létszáma csökken, másrészt ma­guk a színházak is földuzzasz­tott, egészségtelen, ugyancsak az állam jóvoltából, bőkezűsé­géből szükségtelenül földuz­zasztott létszámmal működtek. Ezek most lassan vészhelyzetet teremtenek. Minden színházban ki fog derülni, hogy mondjuk a 40 színészből 10-15 nem oda va­ló, nem alkalmas, vagy leg­alábbis, hogy nélkülük is műkö­dik a színház. Márpedig a műkö­dőképességet kell megcélozni a színházak területén is!- A magyar nyelv szeretete és ápolása az utóbbi időkre néhány ember és mozgalom ügy lett csu­pán. Miért nincs nagyobb rangja a szép szónak?- Ennek gyökerei vannak. Az elmúlt évtizedekben volt olyan időszak, amikor bűn volt a ma­gyar nyelv fontosságát hangsú­lyozni. Bűn volt megbélyegezni azokat, akik helytelenül, rosszul, hibásan beszéltek magyarul. Fu­ra módon ezek közül nem egy összeesett (?) az állam akkori ve­zetőivel. A rossz hatás megtette a magáét, leértékelődött a nyelv a társadalmi átlagpolgár számára is. Minden mozgalom, amelyik a leértékelődésnek próbált ellen­szegülni, kezdetben helytelen­nek minősített, aztán lassan-las- san megtalálta a helyét. Én hi­szek abban, hogy most, amikor a gazdasági élet és a nemzettudat és a nemzeti tudat élete is rövi­desen kikerül a „szülőutakról” - ha szabad ezt az anatómiai ha­sonlatot használnom -, akkor er­re is egyre nagyobb súly fog he­lyeződni, és egyre nagyobb fénybe kerül, hogy egy új törté­nelmi szakaszunkban, ami évti­zedekig, évszázadokig kihatóan rendezi majd a sorsunkat, ennek a kérdésnek alapvető fontossága lesz.- Ez politikai hitvallása is? Kérdezem ezt azért is, hiszen ön 1985 óta tagja az Ország- gyűlésnek.- Akkor is ez volt a politikai hitvallásom, és ma sem változott egy jottányit sem. Akkor keve­sebb volt a lehetőség ennek meg­valósítására. Most a lehetőségek korlátlanok. Ezért vagyok most sokkal optimistább, mint hat év­vel ezelőtt.- Mik a személyes vágyai, cél­jai?- Eléggé eljárt fölöttem az élet. hiszen 64 éves leszek a nyáron. Hála Istennek ennek semmi hát­rányát még nem érzem. Azt sze­retném megvalósítani, hogy bi­zonyos mértékig fokoztosan te­hermentesítsem magam külön­böző részfeladatoktól - marad­jon és jusson időm az egész­ségem megtartására, mert ebben az életkorban erre is kell energiát fordítani, és egyre több időt tölt­hessek a családommal - két gyer­mekemmel, négy unokámmal, akik mind szerencsés és harmo­nikus házasságban élnek, és úgy igyekszem rendezni az elkövet­kezendő éveket, évtizedeket - nem tudom, mennyit élek még meg -, hogy az mind befelé, mind kifelé a harmóniának és a belső nyugalomnak a forrása le­gyen. Gyuricza Péter Népies urbánusok Kinek az érdekében? avagy esettanulmány egy hátrá­nyos helyzetű faluról: Nagyrévről címmel az Építéstudományi Egye­sület és a Magyar Urbanisztikai Társaság megyei csoportja szerve­zett vitaülést március 12-én a Technika Házában. A tanácskozás vendégével, Dr. Csatári Bálint kandidátussal a jövő lehetőségei­ről beszélgettem.- Egy ilyen tanácskozásnak milyen lehetőségei vannak, mit tud felvállalni?- Ne takargassuk! Itt nagyon sú­lyos problémák vannak. Teljes mértékben igazuk van a kistelepü­lések polgármestereinek, mert eb­ből önerőből kijönni nem tudnak. Már az óriási eredmény lenne, ha a műhelymunka sörán rá tudnánk jönni, hogy melyek azok a ténye­zők, amelyeket, ha sorba szedünk, azok a településfejlesztéshez, hangsúlyozottan, új típusú telepü­lésfejlesztéshez, menedzsmenthez szükségesek lehetnek. Csak néhá­nyat felsorolva ezek közül: adó- és pénzügyek, a helyi gazdaság, tudo- mány-technika-tervezés, bizonyos esztétikai, filozófiai kérdések is ide tartoznak, de nem lebecsülendő a helyi környezet, annak ökológiai problémái, a társadalom fogadó- készsége, az adminisztráció és a törvénykezés működése és a poli­tika, amelynek stratégiai elemeket kellene adni ahhoz, hogy itt valami történjék. Sajnos nincs az ország­nak terület- és településfejlesztési stratégiája, így tehát nincs is hova igazodnia ezeknek a települések­nek. Én ezért is nagyra becsülöm az érdeklődésüket és a törekvései­ket, ha úgy tetszik ebben a formá­ban is. Itt nyilván azt örököltük, hogy szervetlen volt a fejlődés, erősen ideologizált és városköz­pontú, de a hetvenes évektől kezd­ve, ahol életképesek voltak, ott a falvaknak is tapasztalható a fejlő­dése. Ez annyit is jelent, hogy az elmúlt negyvenöt év Összképe a fejlesztés szempontjából e terüle­ten nem mindig negatív előjelű.- Ön óriási nemzetközi össze­hasonlítási alappal rendelkezik, mind szakmai ismeretei, mind személyes tapasztalatai alapján: A fejlett európai országok ta­pasztalatai alapján vannak-e olyan adaptálható ismeretek, amelyeket térségünkben fel tud­nánk használni? Beszélgetés Palkovics Imrével, a Munkástaná­csok Országos Szövetségének elnökével, ország gyűlési képviselővel- Hogyne! Az első a gondolat „intézményesülése”, ami nálunk hiányzik, tehát a jó és jobb ötletek kivitelezésére, megvalósítására alakult intézményi, hatósági szer­vezetek sora. A másik termé­szetesen egy életképes gazdaság, amelynek a profitjából minden ci­vilizált ország minden négyzetki­lométerét fejleszteni igyekszik. Úgy gondolom, ha az előzőekben felsorolt feltételek közül néhány elkezd komolyan működni, vagy netán egy kistérségi együttműkö­dés, jelesül éppen a Tiszazugban, akkor a kicsiből is elindulhatunk afelé, amit Ön kérdezett.- Ezek szerint ennek és az eh­hez hasonló tanácskozásoknak a nem titkolt célja lehet az is, hogy már most egyfajta településháló­zat-fejlesztési stratégiát kidol­gozni, és abban a pillanatban, amikor a gazdasági körülmé­nyek, kondíciók azt lehetővé te­szik, akkor mi már készen ál­lunk, és lehet indítani a kézzel fogható megvalósítást?- Mint kutatónak, ennél neme­sebb célt nem tudott volna megfo­galmazni! Deák László Sz. Gy.: A munkástanácsok elnevezés eléggé anakroniszti­kusnak tűnik napjainkban. Miért tartja mégis korszerűnek - leg­alábbis funkcióját tekintve - a munkástanások működését? P. I.: 1989-ben, amikor He- renden az első munkástanácsot kollégáimmal létrehoztuk, ak­kor mi azt tűztük ki, hogy a szak- szervezetek helyett egy modem, új mozgalmat hozzunk létre, va­lami olyan szervezetet, amely valóban a munkások összefogá­sából fakadó erőt használja föl a munkavállalók érdekének meg­védésére. Nem akartuk a lejára­tott szakszervezeti nevet alkal­mazni, de kétségtelen, hogy funkcióját tekintve szakszerve­zeti feladatot lát el a munkásta­nács. Fölvállal minden problé­mát, amellyel szembe találja magát a munkavállaló. Ezek so­rába tartozik a tulajdonkérdés, a tulajdon megszerzésének a lehe­tősége is. Sz. Gy.: Gyakorlatilag tehát a privatizációról van szó. Ön mi­lyen esélyt lát arra, hogy a mun­kástanácsok bele tudnak szólni, miként menjen végbe a privati­záció? A dolgozók, a munkavál­lalók tudják-e érvényesíteni ér­dekeiket e téren? P. L: Az üzemi tanácsokon be­lül tudjuk elképzelni, hogy a munkavállalók intézményesen bele tudnak szólni a folyamatba. Eddig a tapasztalat szerint csak politikai nyomásra tudtak egyes helyeken, egyes vállálatokná! a munkavállalók nevében a mun­kástanácsok fellépni, viszont ott, ahol. ez a pozíció nem alakult ki, bizony nem veszik figyelembe a munkástanácsok ilyen irányú tö­rekvését. Mert a jog tisztázatlan, a Munka Törvénykönyve nem tartalmazza a privatizációt. Mi tehát nagyon fontos szerepet szánunk az üzemi tanácsok rendszerszerű kiépítésénél. Itt mi nagyon kemény jogosítvá­nyokat követelünk a munkavál- lalóknák, olyan kollektív jogot, hogy például a privatizációba vétóval szólhasson bele az üze­mi tanács, ha nem veszik figye­lembe a munkavállalók érdekét. Sz. Gy.: Mindezen túl mit tud elérni a munkástanács? P. I.: Mindent ki tud harcolni, ami az alkotmánnyal összefér. Legfontosabb célkitűzésnek tar- tojn, hogy a gazdasági érdek- egyeztetés intézményei kiala­kuljanak Magyarországon, ezen belül, amit a jog, a törvény nem tilt, azt mind szeretnénk kihar­colni. Ma a magyar munkaválla­lóknak az az elemi érdeke, hogy oktalanul ne küldjék el a munka­helyéről, ne éljen vissza a válla­latvezetés azzal a lehetőséggel, amit a munkanélküliség rejt ma­gában. Ma azonban ezeknek az alapvetően primér érdekeknek a megoldatlansága súlyos társada­lmi probléma. A munkástaná­csok pedig ezek megoldásának szolgálatában állnak. Szőke György Az oldalt összeállította: Varga Ferenc Szovjet lakások sorsa Szolnokon Szolnokon, a városban tavaly szeptember óta 57, korábban szovjet katonacsalád által lakott lakás szabadult fel, és foglalhat­ták el helybéli magyarok szociális jogosultság címén. Persze csak azután, hogy vállalták a lerongyolódott lakások felújítását, amely összeget utána leszámították az árból. Tizenegy lakást nem lehe­tett kiutalni „szociálisan”, hiszen néhány 100 ezer forint is kellett a lakhatóvá tételhez. Ezeknek licitálás útján kerestek és találtak tulajdonost. Szolnok városában most már nem laknak szovjet katonacsaládok. A kerítésen belül mintegy 150-160 lakás van, legalábbis a megnevezése szerint. Lakni nem lehetne bennük, még akkorsem, ha sikeres lenne az alku a hazavonuló szovjetekkel, akik az állapot ellenére a forgalmi érték felett gondolják az értékesítést. A laktanyán belüli egyéb objektumok működtetéséből származó haszon fele az önkormányzatot illetné, ebből lehetne felújítani a lakásokat... ha megvennék, ha felújítanák a szovjet laktanyákon belüli lakásokat. A sok ha mellett ami biztos: sok rászoruló váija, hogy valamilyen lakáshoz juthasson Szolnokon. Benkő Imre Valkó Mihály

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents