Új Néplap, 1991. április (2. évfolyam, 75-99. szám)

1991-04-20 / 91. szám

1991. ÁPRILIS 20. Közelkép 5 „Nem hagytuk cserben a betegeket!” Harc a sebészetért Egy biztos: a városlakók jól szórakozhatnak. Elég megvenni a Kunszenti Hírek számait, és kereshetik, van-e benne újabb csemege. A sebészek ügyének újabb fejleménye. Amelyből meg­tudhatják pl. a doktor véleményét a polgármesterről, vagy elme­renghetnek afölött, hogy az orvos ,,rongyos”-nak titulálja azt a pár ezer forintot, amely az ÜGY elindítója volt. Amikor Kunszentmártonban jártam, hogy valamelyest megértsem, miért kell szentesi orvosnak rendelni a sebészeten, pedig két sebész is van a városban, rá­jöttem: ha mindazt az indulatot, feszültsé­get, személyeskedést és érvet, amelyet e történet szálára fel lehetne fűzni, megír­nám; akkor az újság az utolsó oldaláig és még azon túl is tele lenne e históriával. A beteg? A pénz? Nézzük hát a lényeget! Kunszentmártonban két olyan körzeti orvos dolgozik, akik egyúttal sebészek is: dr. Török Ferenc és dr. Gránicz János. Természetes volt tehát, hogy ók látják el a sebészeti szakrendelést is. A polgármes­ter, Réz László szerint a problémák 1988- ban kezdődtek. Ekkor ugyanis a két orvos azért, mert kevésnek találta a sebészeten végzett munkáért kapott fizetséget, nem volt hajlandó sebészkedni tovább. Ponto­sabban: több pénzt kértek a városi tanács­tól a szakrendelés ellátásáért. Nem kapták meg. így aztán a városban hét hónapig nem volt sebészeti szakrendelés. Mehe­tett a beteg Szentesre. A polgármester ezt egyszer úgy fogalmazta meg, hogy a dok­torok „letették a szikét”, mire ők „termé­szetesen” megsértődtek. Végül 1990-ben a szentesi kórház egyik sebészorvosnőjé­vel, dr. Vekerdi Mártával sikerült megál­lapodni, hogy a hét bizonyos időpontjai­ban rendel a kunszentmártoni sebészeten. Ez év januárja azonban új fordulatot hozott. Havi 8 órát biztosítottak Török és Gránicz doktornak is. Csakhogy nekik ez nem elég. Azt szeretnék, ha elküldenék a doktornőt, és ők ketten látnák el a sebésze­ti teendőket. A polgármester természetesen hallani sem akar erről. Dokumentumokat rak elém az asztalra, többek között a Kunszen­ti Hírek néhány számát. Beléjük lapozva képet kaphatok eme ádáz vita fejezeteiből. Egy kimutatás is elém kerül, az asztalra.- Fél év alatt a doktornő háromezer-egy- százhatvankilenc beteget látott el - magya­rázza a polgármester. - Idén januárban négyszázötvenegy páciens fordult meg nála. A betegek elégedettek vele. Nézze, az idén júliusban megszervezzük az egészségügyi központot. Lesz kinevezett vezetője, aki úgy szervezi át a sebészeti szakrendelést, ahogy jónak látja. Én vi­szont addig (egy félévre!) nem változ­tatom meg az előd (a tanács) által kialakí­tott rendszert. Ezt elmondtam Török dok­tornak is.- És nem fogadta el?- Azt volt a válasza, hogy most adjam vissza nekik a rendelést. Közben a beteg meg azzal jön, hogy ő a doktornőhöz akar menni. Szeretik, elégedettek a munkájá­val. Én nem mondok fel a doktornőnek, az biztos.- A két kunszentmártoni orvos munká­jával egyébként elégedett?- Török doktorral vannak problémák. A választás idején a rendelő politikai konyha volt. A politikával foglalkoztak, és a beteg tizedrangúnak számított. Rendelési idő alatt itt, az áruházban népszerűsítették a pártot. Kifogásolható az a hangnem is, amelyet Török doktor rendelőjében hasz­nálnak olykor-olykor a betegekkel szem­ben. Cserbenhagy ás? Ugyan! Dr. Gogh Edit, a rendelőintézet vezető­helyettese láthatóan zavarban van, amikor kérdezem. Elmondja, hogy szégyelli ma­gát, amiért erről kell beszélgetnünk. Úgy véli, amikor a két doktor nem vállalta to­vább a sebészeti munkát, biztosak voltak benne, hogy senki nem jön ide. A szentesi doktornőt a betegek szeretik és becsülik. Az az intrika viszont, amely ezzel az üggyel kapcsolatban folyik, szégyenletes. A harci eszközök között nemcsak a Kun­szenti Hírek számai szerepelnek, hanem névtelen levelek is. Ennek a problémának nem lett volna szabad kikerülni a nyilvá­nosság elé, mert lejáratja az orvosi hiva­tást. A kérdést az orvosoknak és a polgár- mesteri hivatalnak egymás között kellett volna rendezni. Amikor átmegyek a rendelőbe, Török doktor messziről kezdi a történetet. Ösz- szefonódásokról, alkalmatlanságról be­szél, az általa kifogásolt körben benne van a fél város volt és jelenlegi vezetése. A polgármester diktatórikus intézkedéseit említi. Ilyennek minősíti például a labora­tórium főorvosának nyugdíjazását, mert azóta szakorvos nélkül működik a labor. A nyugdíjazással vajon miért nem várta meg a polgármester az egészségügyi köz­pont vezetőjét, hogy az intézkedjék? - kér­di.- Nem érzik úgy, hogy Önök cserben­hagyták a lakosságot, amikor annak ide­jén beszüntették rendelést? - terelem vissza a szót az eredeti problémákra.- Én nem érzem cserbenhagyásnak, mert mellékfoglalkozás volt, és a mellék­foglalkozást konzekvencia nélkül fel­mondhatja az ember - így dr. Török Fe­renc.- Azért nem volt cserbenhagyás, mert időben bejelentettük - véli dr. Gránicz Já­nos.- Qnök kifogásolják, hogy a városi ta­nács Szentesről hívott segítséget. Miért, mi mást kellett volna tenniük? Dr. Gránicz:- Megadni azt a pénzt, amit kértünk. Küldjék el a doktornőt! Török doktor helyesel:- Nézze, az, hogy a doktornő most itt van, nekem kenyérkérdés. A dolog most úgy fest, hogy az a polgármester vesz ki a zsebemből havi tízezer forintot, akinek én az önkormányzatban megszavaztam a 42 és fél ezer forintos fizetést. Annak idején a tanácsnak meg kellett volna adni azt a pénzt, amit kértünk. Meg tudták volna ad­ni, hiszen később a doktornő többet ka­pott. Bosszúból nem adták meg. és a pol­gármester átvette ezt a bosszút, amikor mindent helybenhagyott.- Miért, Önök szerint mit kellett volna tenni Réz Lászlónak, amikor polgármes­terré választották?- Megköszönni a doktornő munkáját, és visszaadni a sebészetet nekünk.- De a doktornőhöz ragaszkodnak a betegek. Szeretik öt. Dr. Török:- Itt azt szeretik, aki van. Ez egy propa­ganda-hadjárat a polgármester részéről. Az sem igaz, hogy bennünket nem szeret­nek. Dr. Gránicz:- Bennünket eleve sértett, hogy őt ide­hozták. Húsz éve tapossuk itt a sarat a lakosságért. Az a négy és fél ezer forint - amelyet ketten összesen kértünk - nem volt sok. Az is sértett, hogy a kolleganő­nek több pénzt adtak, mint amennyit mi kértünk, és ő ezért kevesebb óraszámban dolgozik, mint amit mi biztosítottunk vol­na. Mindenki ezen röhög, hogy két se­bészorvos is van a városban, mégis Szen­tesről járnak át a sebészetre.- Önök elégedettek lennének, ha visz- szakapnák a sebészetet? Ennyi elég is? Dr. Török:- Igen. A polgármester meg ne szóljon bele az egészségügybe! * * * Ha minden jól megy, júliusban kineve­zett egészségügyi vezető dönt majd a se­bészet sorsáról is. Az intézményvezetői tisztségre pályázatot írtak ki. Mint ahogy a sebészorvosi állásra is, amelyet a polgár- mesteri hivatal főállásban szeretne betöl­tetni. És addig? Addig viszont a kunszent­mártoniak térdig járhatnak a személyes­kedő cikkekben. Számolgathatják a cik­keknek súlyt adó ezer forintokat, ame­lyekről előttük folyik a vita. És eltűnőd­hetnek azon, hogy vajon miért veszít sze­mükben egyre többet értékéből az orvosi hivatás. Paulina Éva r~ Nagyboni V _____J .........-...........................-....... - ___«.«SS«« -----------------------------------------,, „ y4 9 Polgárjog a kísérletezéshez msw*. ■ \ «■■■■■■■■■■■■■■rk'»-’» Sokszor láttam focizni 6t. hi­szen Kunhegyesen majd két év­tizedig hátvédet játszott. Nem akármilyent, mivel arról volt hí­res, hogy az öt és felesre leállított labdát többször az ellenfél kapu­jára szúrta. Előfordult, hogy a váratlan megoldás miatt - ame­lyet egy kis kavargó szél néha jótékonyan segített - a háló őré­nek nyújtózkodnia kellett, hogy meg ne tréfálja ennek a bajszos, mokány kunnak a nem várt meg­oldása. Arra is akadt példa, hogy az így meglőtt labdája szépen ki- vitorlázott a túlsó alapvonalon. Egyszóval Nagy boninak nem je­lentett óriási erőfeszítést, hogy átrúgja hosszában a pályát. Rika- ságszámba menő rúgótechniká­jának híre ment, és először a Fra­diba, jobban mondva a Kinizsibe hívták. Azután felkeresték más NB I-es csapatok is a szikrázóan kemény és erős játékost, de ő tisztelettel megköszönte az ér­deklődést, és maradt. Kunhegye- sen kezdett focizni, itt búcsúzott a zöld gyeptől. A nevét onnan kapta, hogy a leventebajnokság­ban, 1942-ben Bonifác napján szerepelt először a csapatban, és mivel az öccse is focizott, ő lett a Nagyboni, az öcskös pedig a Kisboni. Ez a név elkísérte, kíséri most is, és általában így hívják a figaró urat, aki apró műhelyében na­ponta nyírja, borotválja vissza­visszajáró kuncsaftjait. A szak­mát sem akárkitől tanulta, ha­nem Selyem István úri és női fodrásztól, akitől a manikúrözést és a pedikűrözést is el kellett sa­játítania. Nagyboni huszonnyolc éve nős, két fiuk született, de ők már másféle hivatást választottak, amelyet apjuk megbocsátó mo­sollyal nyugtázott. Járják csak a saját útjukat, mint ahogyan ő is járja 1944 óta, amikor annak az évnek a szeptemberében elvitték a frontra, ahonnan 1945 áprilisá­ra egyheti gyaloglás, utazás után Szombathelyről sikerült hazajut­nia. Mondanom se kell, kis üzle­tében állandó téma a foci, és oly­kor a házuk mellett lévő Dózsa iskola diákjai is megkérdezik tő­le: a bácsi rúgta át valamikor hosszában a focipályát? Nem va­lamikor, hanem az ötvenes évek­ben sokszor, simogatja meg a kócos gubancokat. Ilyenkor a csillogó szemű lurkók kissé hi­tetlenkedve nézik a mesélő fér­fit, akinek mára a hajába ezüst szálakat szőttek az elsuhanó te­lek. Ennek ellenére Nagyboni, azaz Lévai Imre a 65 esztende­jéből nyugodtan letagadhatna tí- zet-tizenötöt. Meglehet, mindez a sport eredménye is ... D. Szabó Miklós Körülbelül egy hete hallot­tam a hírt, azóta sem szabadu­lok tőle, naponta többször el­töprengek rajta. A rádióban hangzott el, hogy a csodálatos Polgár lányok kiváló édesapja szenzációs kísérletre készül: a Holland Antillákról adoptál­na kizárólag néger kislányo­kat, hogy bebizonyítsa nevelé­si módszere tökéletességét, mellyel bárkiből zsenit tud fa­ragni, és néhány év múlva új­ra készen lesz női sakkban a Nagy Csapat. Előrebocsátom, rendkívül nagyra értékelem Polgár papát, akárcsak három „remekbe sza­bott” lányát; végigszurkoltam minden jelentős versenyüket, és teljesen elanyátlanodtam a meg- hatódottságtól, amikor például a szovjet csapatot „mattolva” let­tek világbajnokok. A módszer tökéletessége a sakkfenomén lá­nyok eddigi teljesítményével - azt hiszem - nemcsak számomra vált bizonyítottá. Persze, ettől függetlenül Polgár úr érezhet újabb bizonyítási kényszert, ha ideje, energiája és pénze van (miért ne lehetne?), bátran kísér­letezhet, kipróbálhat egy újabb merész ötletet. Csakhogy a hír szerinti elképzelésnek - nem akarok fanyalogni! - van néhány érdekes vetülete. Előbb a „kizárólag néger’ ’-en akadtam fenn, valamiféle hátrá­nyos diszkriminációt véltem ki­érződni a szándékból, hogy „még ezekből is”, a színes bőrű- ekből is képes a módszer embert, sőt, zsenit faragni. Nyilván csak félreértem a dolgot, avagy bele­magyaráznék nem odatartozó ár­nyalatot, vontam le később a kö­vetkeztetést, amikor végiggon­doltam, hány világhírű néger sakkozó van például, az ökölví­vókhoz képtest. Valószínűsítet­tem tehát, hogy a diszkrimináció elsősorban a különböző sport­ágakon belüli teljesítmények és nem a népfajok összehasonlítá­sán alapulhat. Van egy nagyobb gondom az ötlettel: a módszer függetleníté- se és mindenek fölé helyezése. Pszichológusi oklevelem van (ezt csak azért jelentem ki, ne­hogy azt higgyék, mellékesen szagoltam a lélektanba), az egyetemen úgy tanultuk, vannak képességek (velünk született tes­ti-lelki adottságok) és készségek (gyakorlással kialakítható adott­ságok, ügyességek), mindkét ka­tegória befolyásolja az ember teljesítőképességét, és nem tév­esztendők össze. Bizonyos kész­ségeket tehát ki lehet fejleszteni hatásos módszerrel az élet folya­mán, bizonyos képességeket vi­szont nem, ezek vagy megvan­nak bennünk születésünktől fog­va (örökletesen), vagy nincsenek meg, és ezeket semmiféle mó­don nem lehet előteremteni, csak - esetleg! - némiképp korrigálni, toldozva-foltozva pxátolni. Baná­lis példákkal élve, színtévesztő nem lehet festőművész (bár né­hány festményt látva, esetleg mégis), a daltonizmussal szüle­tett soha nem fogja megkülön­böztetni a zöldet a vöröstől . . . Ilyen génjeinkben hordozott örökségünk az intelligenciahá­nyados is, és bármennyire fájdal­mas, egy értelmi fogyatékos bár r sok mindent megtanulhat, atom­fizikus - vagy sakkvilágbajnok - sosem lehet belőle. Hogy az örökletes tulajdonsá­gainknak van-e döntő, meghatá­rozó szerepe a későbbiekben vagy a megszerzetteknek? - so­kat vitatott kérdés. De bármelyi­ket abszolutizálni - és ehhez nem kell pszichológusi képzettség, csak történelmi tapasztalat - nemigen lehet, mi több. nem is tanácsos (lásd: hitleri fajelmélet vagy sztálini „új ember kovácso­lása”, többek között...). Bármi­lyen kiváló képességeket is „hozzon magával” valaki, mindez nem érvényesülhet meg­felelő nevelés és kedvező, kör­nyezeti hatások nélkül. (Újabb banális példa: sok Paganini ve­szett el azért, mert soha életében nem adtak hegedűt a kezébe.) És bármennyire erőltessék a kü­lönbnél különb nevelési és okta­tási ráhatásokat, nem lesz zseni abból, akiből hiányzik a zsenia­litáshoz az illető területen nélkü­lözhetetlen örökletes „bagázs”. (Éveken át hiába kínozza a Stra- divarit egy botfülű.) Szóval, mindössze ezért va­gyok „kiakadva”, mert ezeket a dolgokat másként tanultam. Il­letve csak voltam gondban mindaddig, míg eszembe nem jutott, hogy minden valamire va­ló felfedezés - legyen az akár egy módszer felfedezése - úgy jött létre, hogy sutba vágtak addig megcáfolhatatlannak vélt tano­kat, szabályokat, rendszereket, és egy abszurdnak tűnő, lehetet­lennek vélt konstrukcióba kezd­tek. Ilyenformán teljesen igaza van Polgár úrnak, joga van a kí­sérletezéshez, szurkolok is neki, hogy a bizonyítás sikerüljön. Csupán egy kérdésem maradt, igazán nem akadékoskodásból, sőt: muszáj ezeket a csajokat a Holland Antillákról hozni? Ha már ragaszkodik a színes bőrű- ekhez, hát láttam ebben az or­szágban (például Kunmadara­son vagy a szolnoki Motor úton) elég sok olyan cigány kislányt, akik biztosan vágynak a zsenia­litásra, melynek beteljesülése­kor szintén érvényes lehetne a „még ezekből is”. Mellettük szól az is, hogy „impjort árut” lehetne helyettesíteni hazaival, és az új Nagy Csapat továbbra is tősgyökeres honi leányzókból állna. Lám-lám, az én fantáziám is féktelenül, gátlástalanul kezd csapongani: sorozatgyártásuk esetén mi exportálhatnánk Nagy Női Sakkcsapatokat az ebben szűkösködő országoknak. Amíg a Szovjetunió is rászorul, példá­ul a Holland Antilláknak ... Molnár H. Lajos

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents