Új Néplap, 1991. március (2. évfolyam, 51-74. szám)
1991-03-05 / 54. szám
Néplap 1991. MÁRCIUS 5. ERDÉLYRE FIGYELŐ „Nem akarok mártír lenni” Exkluzív interjú Kincses Előddel Kincses Előd régi jó ismerősöm, annak idején együtt szenvedtük az „aranykorszak örömeit”. Gondolom, sok magyarországi olvasó előtt sem teljesen ismeretlen, hiszen többször is szerepelt az utóbbi szűk esztendőben a Magyar Televízió műsoraiban. Azok kedvéért, akik mégsem tudnak semmit (vagy csak keveset) róla, röviden bemutatnám, milyen szerepet játszott 1989 novemberétől 1990 márciusáig a romániai eseményekben. Mint marosvásárhelyi ügyvéd vállalta és végezte Tőkés László védelmét az emlékezetes temesvári kilakoltatási perben. (Nem kis bátorság kellett ehhez a diktátor idején.) A fordulat első napjaitól Maros megye vezetésében kap előkelő helyet: előbb a Nemzeti Megmentési Front, majd utódja, a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsának alelnöke. Sütő András barátja és közeli munkatársa. Közvetlenül a márciusi véres események előtt - a román tüntetők kedélyállapotát csillapítandó - erőszakosan lemondatják. Március húszadika nehéz pillanataiban a tanácsháza erkélyéről próbálja meggyőzni a tömeget, elejét venni a pogromnak. Mindhiába... További részleteket megtudhatnak Kincses Elődnek a Marosvásárhely fekete márciusa című könyvéből, amely az elmúlt év végén jelent meg a Püski Kiadó gondozásában, és amelyet a szerző valahogy így dedikált Sütő Andrásnak: a botcsinálta írótól a bottal vert írónak... Szülővárosában, szülőhazájában a márciusi események óta életveszélybe került, azóta kényszerűségből Magyarországon él. Véletlenül találkoztunk a Hortobágyi Csárdában (ahol az emléktábla szerint Petőfi Sándor 1842-ben megszállt), Előd feleségével és barátjával, útjukat megszakítva, betértek ebédelni. Megmutattam neki a lapunkban nemrég (1990. február 27-én) megjelent, Szőcs Gézával készített interjút. Kincses Előd nem mindenben értett egyet vele. Azzal viszont minden akadékoskodás nélkül, hogy véleményét és beszélgetésünket rögzítsem és közöljük az Új Néplapban. majd legyen a magyarság, hogy mégis megmaradt az RMDSZ annak dacára, hogy egy csomó alapvető nemzetiségi jogot az alkotmány nem fog biztosítani. Ez az egyszeri rabbi esete, amikor kivitték a kecskét a házból, amit szintén a rabbinak a tanácsára vittek be. Utána már nagyon jó volt a levegő, miután kivitték a kecskét, de ugyancsak a rabbi mondta előtte, hogy vigyék be.- Ez a Ceausescu-politika folytatása, amikor is beharangozott valami szigorító törvényt, amit végül nem vezetett be, és mindenki boldog volt, holott a helyzete semmivel sem lett jobb.- Pontosan. Közben a háttérben sunyin alkalmaztak egy sor egészen rafinált és kegyetlen módszert.- Mit tudsz könyved otthoni fogadtatásáról?- A kérdés túlságosan egyértelmű. A román társadalom nem homogén, tehát a kérdésre a vávolt egészen világos. Azt közölték ugyanis, hogy Sütő Andráson sikeres szemműtétet hajtottak végre, amiből azt hihették, hogy minden rendben. Ezt a szemműtétet a jobb szemén hajtották végre, amin pontosan azért lett egy szürke hályog, mert a bal szemével nem lát. Ezt a gyorsan kifejlődőn szürke hályogot műtötték meg, és remény van arra, hogy szemüveggel fog tudni olvasni és akkor írni is. A bal szeméről viszont le kell mondani, Bostonból a japán professzor az innen elküldött orvosi látleletek után azt mondta, hogy reménytelen, nincs értelme egy újabb műtétnek.- Most éppen hova utazol, és melyek a terveid a közeljövőre?- Most Ungvárra megyek, ahol a KMKSZ (Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség) rendezésében A Kárpát-medence magyarsága a huszadik században címmel egy háromnapos szim- Semmiképpen sem tudom magamévá tenni azoknak az álláspontját, akiknek a véleménye az, hogy a magyarságnak és a többi romániai kisebbségnek a jogait a romániai fejlődés fogja megadni, és a belső fejlődésben kell bízni, és belső küzdelmet kell folytatni. A marosvásárhelyi események kikristályosították bennem azt a meggyőződést, hogy csak nagy nemzetközi nyomással, Európa és a világ közvéleményének és döntőhozó faktorainak a segítségével lehet engedményeket kicsikarni a jelenlegi román vezetésből. A jelenlegi román politikai élet nincsen felkészülve arra, hogy saját belátásából bármit is adjon a kisebbségeknek, azt a kisebbségek nagyon kemény küzdelemben kell kiharcolják maguknak, ki kell hogy csikarják, de ezt - mint mondtam - csak komoly nemzetközi segítséggel lehet elérni. Éppen ezért nagyon hiányolom, hogy nincs RMDSZ-külpolitika, és ennyire esetleges az információknak a külföldre áramoltatása. Ezen a helyzeten gyökeresen változtatni kell, mert másképp teljesen szélmalomharccá változik az RMDSZ érdekvédő küzdelme. Szerintem szó sincs arról, hogy megszüntetnék az RMDSZ-t, csak egy önvédő harcba akarják belekényszeríteni, és akkor nagyon boldog kell laszt mindenképp árnyaltabbá kell tegyem. A Vatta nagyon lelkesen fogadta, követelték azt, hogy engem, mint uszítót, aki olyan őrült, mint Szaddam Húszéin, Magyarország adjon ki. Tehát hivatalosan kérték a kiadatásomat Magyarországtól. A román demokrata értelmiségnek fogalma sem volt, hogy ez a könyv megjelent, és arról sem, hogy a Romániai Magyar Szó ezt részletekben egy sorozatban lehozta, tehát ennyire nem figyelnek oda, hogy mi mit csinálunk. Pedig ebben a könyvemben számos olyan adat van, amit ők a jelenlegi román vezetés elleni küzdelmükben kellene hogy hasznosítsanak, a román közvélemény tudomására kellene hogy hozzák. Ami pedig a magyar visszhangot illeti, hát megállítottak vásárhelyiek az utcán, és megköszönték.- Voltál otthon?- Nem voltam, Budapesten találkoztam marosvásárhelyiekkel, akik rám ismertek. Tíz napja halt meg édesapám, a temetésére sem mentem haza. Nem mehetek haza, mert az a helyzet, hogy az életveszély mindig fennáll számomra. Az ügyészségen a rólam kiállított nyomozati anyag még mindig létezik, dossziém van, letartóztatási paranccsal. Nem hiszem, hogy jelen pillanatban megkockáztatnának egy letartóztatást, hanem sokkal inkább hiszem, hogy egy amolyan Sütő András-féle kezelést biztosítanának nekem, és ugyanúgy nem derülnének ki a tettesek, mint ahogy nem derült ki az, hogy kik vették el Sütő András bal szemének látását. Sajnos, most már bizonyos, hogy a szeme világának fele elveszett, a másik fele veszélyben van, e kérdésben az MTI jelentése nem pozium van, és minden utódállamban és persze az anyaországban élő magyarságnak a képviselői hivatalosak oda, nagyon megtiszteltek azzal, hogy engem is meghívtak. Igen megörvendeztetett engem, hogy legalább ott, a Kárpátalján igenis beindult a menetelés az igazi egyenjogúság felé, ami érzésem szerint a romániai helyzetre nem mondható el. Ami a jövőbeni terveimet illeti, természetesen nem akarom otthagyni a szülőföldemet, de csak akkor térhetek vissza, amikor elmúlik az életveszély. Nem akarok mártír lenni... M.H.L. Ugye, kedves olvasó, ismerős az ábra. Román rendszámú személygépkocsi (ügyeltünk arra, hogy a szám a felvételen ne látszódjon), tetején eladásra szánt cuccok. Az egymás mellett, felénk háttal álló házaspár nem azt nézi, hogy mit nem fog venni a büfében, hanem csupán azt nem szeretnék, hogy arcukat megörökítsük a határon túli jelenkor számára, ugyanis ők az árusok. Talán olvasóink is érzékelték (némelyek örömmel, mások sajnálkozással), hogy ilyen árusok egyre kevesebben fordulnak elő mifelénk az utóbbi időben. Nem véletlenül... Felvételünk hőseivel Kunmadarason találkoztunk, abszolút „monopolhelyzetben” voltak, sehol egyetlen konkurens. Előbb a polgármesteri hivatal előtt próbálkoztak, aztán - valószínű a nagyobb forgalom reményében - átköltöztek a kocsma elé, a büfé mellé. Bizony hősök ők, több értelemben is. Némi tapasztalattal rendelkező riporter nem ront ajtóstul a házba, hanem előbb könnyed, „bemelegítő” kérdéseket tesz fel, nehogy elriassza a beszélgetőtársat. Ezért kérdeztem amúgy „mellékesen”, hogy mikor érkeztek. Könnyednek szánt kérdésemre nagyon nehezen született meg a válasz. Nem ijedtek meg, csupán az történt, hogy a férfinak előbb az ugrott be, mikor indultak, és abból próbálta levezetni az érkezés idejét, ami egyáltalán nem esik egy napra, de még egymás utánira sem. Többször zavarták őket v issza a határról a körülbelül három-négy kilónyi ruhanemű miatt, ugyanis „semmit sem szabad áthozni, még a zsebnek is üresnek kell lennie”. Hallottam már, hogy személygépkocsival csak úgy engedik át a román állampolgárokat a határon, ha harmincöt dollárért(!) kötnek biztosítást, amely egy hónapig érvényes. Kérdeztem a háromnapos ostrom után átcsúszott hőseimet, megmutatnák-e nekem ezt a valutás kártyát.- Nekem nincs, uram - mondja a férfi -, ez már drága mulatság lenne. Előbb megpróbáltam biztosítás nélkül, ha nem megy, gondoltam, inkább visszamegyek Zilahra s akkor kiváltom. Sikerült, tőlem véletlenül nem kérték pont akkor, amikor a cuccokat sem nézegették darabonként..- De miért kellett volna Zilahra visszamennie? A határon vagy ahhoz közel. Nagyváradon nem biztosíthatja a kocsit?- Nem. Csak a lakhely szerinti megyeközpontban. Úgyhogy aki Csíkból vagy Sepsiszentgyörgyről nekivág biztosítás nélkül, hát sok száz kilométert tesz meg hiába. De meg kell próbálni, ezek elég következetlenek, uram...- Vonattal nem könnyebb?- Vonatjegyet külföldre egy évben csak egyszer vehetünk lejért - magyarázza ezúttal az asszony -, azután akárhányszor valutáért. Mi ez évben már próbálkoztunk egyszer vonattal is, egy évig nincs vonatozás. Ráadásul engem le is szállítottak és visszafordítottak a határnál, mert egy kis nejlonzacskóban volt nálam valami étel. Azt mondták, csak zsebre dugott kézzel mehetünk... A féijemnél két nejlonzacskó is volt gyerekholmikkal, őt átengedték.- Sőt, egy nagyságát is - teszi hozzá a félj -, akinek három akkora bőröndje volt. hogy el sem fért volna a kocsimban, de meg sem nézték. Igaz, ő román volt, s ha jól vettem észre, ismerőse is lehetett a vámosnak...- De rettenetes, mit művelnek - veszi át a szót ismét az asszony -, azon a vagonon lehettünk vagy százan, húszat ha átengedtek. Hogy mire megy ez ki?... Én sejtem, de fel keli tennem a legkényesebb kérdést:- Mondják meg. miért csinálják ezt a csencselést, megéri maguknak?- Hát az a helyzet uram - mondja a férfi -, hogy mi nem csencselünk, mi nem gazdagszunk meg ebből a pénzből, csak szeretnénk segíteni a kislányunkon. Áttelepült nemrég Magyarországra, Karcagon lakik, munkanélküli, próbálunk neki csinálni egy kis forintot. Mi innen vissza nem viszünk semmit, arra tényleg zsebre dugott kézzel megyünk. Nemrég még mi is át akartunk telepedni, csak gondoltuk, várjuk meg, amíg a fiunk elvégzi odaát az iskolát. Most már nem tudjuk, mit csináljunk, mert a lányunk itt panaszkodik, hogy megbánta, a fiunk meg otthon, hogy nincs semmi kilátása. Nekünk már mindegy lenne, de őket elvinnénk valahova a világba, csak éppen azt nem tudjuk, hogy hova... Bár ennek a családnak a helyzete is elgondolkodtató, most mást ajánlanék. Képzelje magát a kedves olvasó román állampolgárnak, esetleg magyar nemzetiségűnek. A „nagy fordulat” után világútlevelet kaptak, néhány hónapig utazhattak is sok országba, szinte zavartalanul. Aztán kezdtek becsukódni a kapuk: egy sor ország (például Szovjetunió, Csehszlovákia) csak úgy fogad román állampolgárokat, ha meghívólevelük van; mások (Ausztria, Dánia stb.) visszaállították velük szemben a vízumkényszert; ismét mások (Jugoszlávia, Bulgária stb) kötelező valutabeváltást írtak elő. Lényegében egyetlen ország maradt, ahova minden hercehurca nélkül beengedik őket: Magyarország. És pontosan ezzel az országgal nem tarthatja kívánatosnak a román vezetés a kapcsolatok fenntartását, még ha az - esetünkben - a turizmusra korlátozódna. Állampolgárainak ideutazását maga a román állam teszi szinte lehetetlenné „elmés” intézkedéseivel. És mosolyogva, szemrebbenés nélkül hangoztatják, mint a létező demokratikus viszonyok egyik bizonyítékát, hogy Romániából bárki bármikor szabadon oda utazhat, ahova akar! Ejnye, elvtársak!- há -Helyszíni tudósítás Bukarestből Egyik reggel arra ébredek, hogy jön a Vatta Romaneasca Bukarestbe, bemondta a rádió, hogy megérkezett a vonatuk, és akkorát tiltakoznak a tavalyi márciusi események jelentése miatt, hogy az egész főváros sími fog a részvéttől. (Ez a jelentés félig hamis, azt állítja, hogy a magyarság túlzott követelései váltották ki a románság haragját, de azért nem kellett volna bunkósokat szervezni ellenük. A Vatta szerint is a jelentés fele hamis, a magyarok valóban jogtalan követelésekkel álltak elő, de ugyancsak ők verték a románokat.) Kimentem a helyszínre, a VR-jelvényesek közé, próbáltam magabiztosan viselkedni, még el is beszélgettem velük, hogy fárasztó volt-e az utazás. Aki kocsival jött, azzal együttéreztem, hogy milyen drága most a benzin, mire az illető elég hülyén nézett rám. Én is rá, tettem magam, hogy nem tudom, ki fizette az utazást. Igyekeztem a rendőrök közelében maradni, ugyanis a vátrások néha igazoltattak, mert nem volt jelvényem. (Szerezhettem volna, de ismerem az ellenfél egyenruhájába öltözött kémekre vonatkozó előírásokat.) Ilyenkor felvillantottam az igazolványom azon felét, amelyen egy nagy PRESS felirat van. Az egyik igazoltató csoport alaposabb munkát akart végezni, és faggatott, milyen újságtól vagyok. Egy korábbi belügyminisztériumi sjtóértekezleten hallottak Megfutamított vátrások alapján bátran kijelentettem, hogy az teljesen mindegy, minden press a rendőrség védelmét élvezi. És még ki is húztam magam, úgy tudva, hogy a hátam mögött áll három rendőr. Dehogy állt! Igazoltatásom láttán továbbálltak. Később tudtam meg, hogy a vátrások rendőröket is hoztak magukkal Marosvásárhelyről. Ilyen körülmények között lélekben megadtam magam, és vártam, hogy jönnek a bukarestiek és elindul a pokol. Jöttek is. Nem siettek, megvárták, amíg egy kicsit melegszik az idő. Előbb körbeállták és kíváncsian nézegették a Vattát. Aztán levonták az első következtetéseket: ezek gyanúsan jóltápláltak. Az utcai jeleneteknél mindig jelen lévő iskoláskorú srácokat beküldték a sűrűbe, hallgatózzanak. Rohan vissza az egyik lelkendezve, hogy ezek nem munkások vagy parasztok, csak annak öltöztek, hiszen olyan fehér a kezük, mint valami arisztokratáknak. Ez aztánamegfigyelőképesség! A kíváncsiskodókból hamarosan ellentüntetők lettek, integettek és kiabáltak a vátrások felé, hogy tegyék fel a rangjelzésüket, és ne a magyar kisebbséggel balhézzanak, menjenek verekedni az oroszokkal a besszarábiai románságért, ha olyan nagy hősök. A lényeg: Bukarest megfutamította a vattásokat. A bősz nemzetvédők a vasútállomásig lekapkodták a jelvényeiket, és elvegyültek a civil utasok között. Persze, ennek a váttás vendégszereplésnek még nem ültek el az utórengései. Az ellenzék és a Polgári Szövetség naponta felteszi a kérdést: mire véljék, hogy azelőtt százezernyi tüntető küldöttsége előtt nem nyíltak meg a hatalom ajtói, a népszerűtlen vállasokat pedig fogadta az államelnök és a televízió elnöke? Sokan kapcsolatot látnak e „magas szintű’ ’ megbeszélések és a nemzetiségi tévéműsorok megcsonkítása között. Az utóbbinak egyik nyilvánvaló célja kicsalni a magyarokat az utcára, és újra rájuk mutogatni, hogy ők a felforgató követelőzők, miattuk nincs energia, miattuk kerülnek utcára a munkások, növekednek az árak, mélyül az Öböl-válság stb. A magyarok ezt a horgot - legalábbis egyelőre - nem kapták be. n. á. Az oldalt összeállította: Molnár H. Lajos Fotók: Tarpai Zoltán