Új Néplap, 1991. március (2. évfolyam, 51-74. szám)

1991-03-05 / 54. szám

Néplap 1991. MÁRCIUS 5. ERDÉLYRE FIGYELŐ „Nem akarok mártír lenni” Exkluzív interjú Kincses Előddel Kincses Előd régi jó ismerősöm, annak idején együtt szenvedtük az „aranykor­­szak örömeit”. Gondolom, sok magyarországi olvasó előtt sem teljesen ismeret­len, hiszen többször is szerepelt az utóbbi szűk esztendőben a Magyar Televízió műsoraiban. Azok kedvéért, akik mégsem tudnak semmit (vagy csak keveset) róla, röviden bemutatnám, milyen szerepet játszott 1989 novemberétől 1990 márciusáig a romániai eseményekben. Mint marosvásárhelyi ügyvéd vállalta és végezte Tőkés László védelmét az em­lékezetes temesvári kilakol­­tatási perben. (Nem kis bá­torság kellett ehhez a diktátor idején.) A fordulat első nap­jaitól Maros megye vezetésé­ben kap előkelő helyet: előbb a Nemzeti Megmentési Front, majd utódja, a Nemzeti Egy­ség Ideiglenes Tanácsának alelnöke. Sütő András barát­ja és közeli munkatársa. Köz­vetlenül a márciusi véres ese­mények előtt - a román tünte­tők kedélyállapotát csillapí­tandó - erőszakosan lemon­datják. Március húszadika nehéz pillanataiban a ta­nácsháza erkélyéről próbálja meggyőzni a tömeget, elejét venni a pogromnak. Mindhi­ába... További részleteket megtudhatnak Kincses Elődnek a Marosvásárhely fekete márciusa című köny­véből, amely az elmúlt év vé­gén jelent meg a Püski Kiadó gondozásában, és amelyet a szerző valahogy így dedikált Sütő Andrásnak: a botcsinál­ta írótól a bottal vert írónak... Szülővárosában, szülőha­zájában a márciusi esemé­nyek óta életveszélybe került, azóta kényszerűségből Ma­gyarországon él. Véletlenül találkoztunk a Hortobágyi Csárdában (ahol az emlék­tábla szerint Petőfi Sándor 1842-ben megszállt), Előd feleségével és barátjával, út­jukat megszakítva, betértek ebédelni. Megmutattam neki a lapunkban nemrég (1990. február 27-én) megjelent, Szőcs Gézával készített inter­jút. Kincses Előd nem min­denben értett egyet vele. Az­zal viszont minden akadékos­kodás nélkül, hogy vélemé­nyét és beszélgetésünket rög­zítsem és közöljük az Új Nép­lapban. majd legyen a magyarság, hogy mégis megmaradt az RMDSZ annak dacára, hogy egy csomó alapvető nemzetiségi jogot az al­kotmány nem fog biztosítani. Ez az egyszeri rabbi esete, amikor kivitték a kecskét a házból, amit szintén a rabbinak a tanácsára vittek be. Utána már nagyon jó volt a levegő, miután kivitték a kecskét, de ugyancsak a rabbi mondta előtte, hogy vigyék be.- Ez a Ceausescu-politika folytatása, amikor is beharango­zott valami szigorító törvényt, amit végül nem vezetett be, és mindenki boldog volt, holott a helyzete semmivel sem lett jobb.- Pontosan. Közben a háttér­ben sunyin alkalmaztak egy sor egészen rafinált és kegyetlen módszert.- Mit tudsz könyved otthoni fo­gadtatásáról?- A kérdés túlságosan egyér­telmű. A román társadalom nem homogén, tehát a kérdésre a vá­volt egészen világos. Azt közöl­ték ugyanis, hogy Sütő Andrá­son sikeres szemműtétet hajtot­tak végre, amiből azt hihették, hogy minden rendben. Ezt a szemműtétet a jobb szemén haj­tották végre, amin pontosan azért lett egy szürke hályog, mert a bal szemével nem lát. Ezt a gyorsan kifejlődőn szürke há­lyogot műtötték meg, és remény van arra, hogy szemüveggel fog tudni olvasni és akkor írni is. A bal szeméről viszont le kell mon­dani, Bostonból a japán pro­fesszor az innen elküldött orvosi látleletek után azt mondta, hogy reménytelen, nincs értelme egy újabb műtétnek.- Most éppen hova utazol, és melyek a terveid a közeljövőre?- Most Ungvárra megyek, ahol a KMKSZ (Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség) rendezé­sében A Kárpát-medence ma­gyarsága a huszadik században címmel egy háromnapos szim­- Semmiképpen sem tudom magamévá tenni azoknak az ál­láspontját, akiknek a véleménye az, hogy a magyarságnak és a többi romániai kisebbségnek a jogait a romániai fejlődés fogja megadni, és a belső fejlődésben kell bízni, és belső küzdelmet kell folytatni. A marosvásárhelyi események kikristályosították bennem azt a meggyőződést, hogy csak nagy nemzetközi nyo­mással, Európa és a világ közvé­leményének és döntőhozó fakto­rainak a segítségével lehet en­gedményeket kicsikarni a jelen­legi román vezetésből. A jelen­legi román politikai élet nincsen felkészülve arra, hogy saját belá­tásából bármit is adjon a kisebb­ségeknek, azt a kisebbségek na­gyon kemény küzdelemben kell kiharcolják maguknak, ki kell hogy csikarják, de ezt - mint mondtam - csak komoly nemzet­közi segítséggel lehet elérni. Ép­pen ezért nagyon hiányolom, hogy nincs RMDSZ-külpolitika, és ennyire esetleges az informá­cióknak a külföldre áramoltatá­sa. Ezen a helyzeten gyökeresen változtatni kell, mert másképp teljesen szélmalomharccá válto­zik az RMDSZ érdekvédő küz­delme. Szerintem szó sincs arról, hogy megszüntetnék az RMDSZ-t, csak egy önvédő harcba akarják belekényszeríte­ni, és akkor nagyon boldog kell laszt mindenképp árnyaltabbá kell tegyem. A Vatta nagyon lel­kesen fogadta, követelték azt, hogy engem, mint uszítót, aki olyan őrült, mint Szaddam Hú­széin, Magyarország adjon ki. Tehát hivatalosan kérték a ki­adatásomat Magyarországtól. A román demokrata értelmiségnek fogalma sem volt, hogy ez a könyv megjelent, és arról sem, hogy a Romániai Magyar Szó ezt részletekben egy sorozatban le­hozta, tehát ennyire nem figyel­nek oda, hogy mi mit csinálunk. Pedig ebben a könyvemben szá­mos olyan adat van, amit ők a jelenlegi román vezetés elleni küzdelmükben kellene hogy hasznosítsanak, a román közvé­lemény tudomására kellene hogy hozzák. Ami pedig a ma­gyar visszhangot illeti, hát meg­állítottak vásárhelyiek az utcán, és megköszönték.- Voltál otthon?- Nem voltam, Budapesten ta­lálkoztam marosvásárhelyiek­kel, akik rám ismertek. Tíz napja halt meg édesapám, a temetésére sem mentem haza. Nem mehetek haza, mert az a helyzet, hogy az életveszély mindig fennáll szá­momra. Az ügyészségen a rólam kiállított nyomozati anyag még mindig létezik, dossziém van, le­­tartóztatási paranccsal. Nem hi­szem, hogy jelen pillanatban megkockáztatnának egy letar­tóztatást, hanem sokkal inkább hiszem, hogy egy amolyan Sütő András-féle kezelést biztosí­tanának nekem, és ugyanúgy nem derülnének ki a tettesek, mint ahogy nem derült ki az, hogy kik vették el Sütő András bal szemének látását. Sajnos, most már bizonyos, hogy a sze­me világának fele elveszett, a másik fele veszélyben van, e kér­désben az MTI jelentése nem pozium van, és minden utódál­lamban és persze az anyaország­ban élő magyarságnak a képvi­selői hivatalosak oda, nagyon megtiszteltek azzal, hogy engem is meghívtak. Igen megörven­deztetett engem, hogy legalább ott, a Kárpátalján igenis beindult a menetelés az igazi egyenjogú­ság felé, ami érzésem szerint a romániai helyzetre nem mond­ható el. Ami a jövőbeni tervei­met illeti, természetesen nem akarom otthagyni a szülőfölde­met, de csak akkor térhetek vissza, amikor elmúlik az életve­szély. Nem akarok mártír lenni... M.H.L. Ugye, kedves olvasó, ismerős az ábra. Román rendszámú sze­mélygépkocsi (ügyeltünk arra, hogy a szám a felvételen ne lát­­szódjon), tetején eladásra szánt cuccok. Az egymás mellett, felénk háttal álló házaspár nem azt nézi, hogy mit nem fog venni a büfében, hanem csupán azt nem szeretnék, hogy arcukat megörökítsük a hatá­ron túli jelenkor számára, ugyanis ők az árusok. Talán olvasóink is érzékelték (némelyek örömmel, mások sajnálkozással), hogy ilyen árusok egyre kevesebben fordul­nak elő mifelénk az utóbbi időben. Nem véletlenül... Felvételünk hőseivel Kunmada­rason találkoztunk, abszolút „mo­nopolhelyzetben” voltak, sehol egyetlen konkurens. Előbb a pol­gármesteri hivatal előtt próbálkoz­tak, aztán - valószínű a nagyobb forgalom reményében - átköltöz­tek a kocsma elé, a büfé mellé. Bizony hősök ők, több értelemben is. Némi tapasztalattal rendelkező riporter nem ront ajtóstul a házba, hanem előbb könnyed, „bemelegí­tő” kérdéseket tesz fel, nehogy el­riassza a beszélgetőtársat. Ezért kérdeztem amúgy „mellékesen”, hogy mikor érkeztek. Könnyed­nek szánt kérdésemre nagyon ne­hezen született meg a válasz. Nem ijedtek meg, csupán az történt, hogy a férfinak előbb az ugrott be, mikor indultak, és abból próbálta levezetni az érkezés idejét, ami egyáltalán nem esik egy napra, de még egymás utánira sem. Több­ször zavarták őket v issza a határról a körülbelül három-négy kilónyi ruhanemű miatt, ugyanis „semmit sem szabad áthozni, még a zseb­nek is üresnek kell lennie”. Hal­lottam már, hogy személygépko­csival csak úgy engedik át a román állampolgárokat a határon, ha har­mincöt dollárért(!) kötnek biztosí­tást, amely egy hónapig érvényes. Kérdeztem a háromnapos ostrom után átcsúszott hőseimet, megmu­tatnák-e nekem ezt a valutás kár­tyát.- Nekem nincs, uram - mondja a férfi -, ez már drága mulatság len­ne. Előbb megpróbáltam biztosítás nélkül, ha nem megy, gondoltam, inkább visszamegyek Zilahra s ak­kor kiváltom. Sikerült, tőlem vé­letlenül nem kérték pont akkor, amikor a cuccokat sem nézegették darabonként..- De miért kellett volna Zilahra visszamennie? A határon vagy ah­hoz közel. Nagyváradon nem biz­tosíthatja a kocsit?- Nem. Csak a lakhely szerinti megyeközpontban. Úgyhogy aki Csíkból vagy Sepsiszentgyörgyről nekivág biztosítás nélkül, hát sok száz kilométert tesz meg hiába. De meg kell próbálni, ezek elég követ­­kezetlenek, uram...- Vonattal nem könnyebb?- Vonatjegyet külföldre egy év­ben csak egyszer vehetünk lejért - magyarázza ezúttal az asszony -, azután akárhányszor valutáért. Mi ez évben már próbálkoztunk egy­szer vonattal is, egy évig nincs vo­natozás. Ráadásul engem le is szál­lítottak és visszafordítottak a ha­tárnál, mert egy kis nejlonzacskó­ban volt nálam valami étel. Azt mondták, csak zsebre dugott kéz­zel mehetünk... A féijemnél két nejlonzacskó is volt gyerekhol­mikkal, őt átengedték.- Sőt, egy nagyságát is - teszi hozzá a félj -, akinek három akkora bőröndje volt. hogy el sem fért vol­na a kocsimban, de meg sem néz­ték. Igaz, ő román volt, s ha jól vettem észre, ismerőse is lehetett a vámosnak...- De rettenetes, mit művelnek - veszi át a szót ismét az asszony -, azon a vagonon lehettünk vagy százan, húszat ha átengedtek. Hogy mire megy ez ki?... Én sejtem, de fel keli tennem a legkényesebb kérdést:- Mondják meg. miért csinálják ezt a csencselést, megéri maguk­nak?- Hát az a helyzet uram - mondja a férfi -, hogy mi nem csencselünk, mi nem gazdagszunk meg ebből a pénzből, csak szeretnénk segíteni a kislányunkon. Áttelepült nemrég Magyarországra, Karcagon lakik, munkanélküli, próbálunk neki csi­nálni egy kis forintot. Mi innen vissza nem viszünk semmit, arra tényleg zsebre dugott kézzel me­gyünk. Nemrég még mi is át akar­tunk telepedni, csak gondoltuk, várjuk meg, amíg a fiunk elvégzi odaát az iskolát. Most már nem tudjuk, mit csináljunk, mert a lá­nyunk itt panaszkodik, hogy meg­bánta, a fiunk meg otthon, hogy nincs semmi kilátása. Nekünk már mindegy lenne, de őket elvinnénk valahova a világba, csak éppen azt nem tudjuk, hogy hova... Bár ennek a családnak a helyze­te is elgondolkodtató, most mást ajánlanék. Képzelje magát a ked­ves olvasó román állampolgárnak, esetleg magyar nemzetiségűnek. A „nagy fordulat” után világútle­velet kaptak, néhány hónapig utaz­hattak is sok országba, szinte za­vartalanul. Aztán kezdtek becsu­kódni a kapuk: egy sor ország (pél­dául Szovjetunió, Csehszlovákia) csak úgy fogad román állampolgá­rokat, ha meghívólevelük van; má­sok (Ausztria, Dánia stb.) vissza­állították velük szemben a vízum­­kényszert; ismét mások (Jugoszlá­via, Bulgária stb) kötelező valuta­­beváltást írtak elő. Lényegében egyetlen ország maradt, ahova minden hercehurca nélkül beenge­dik őket: Magyarország. És ponto­san ezzel az országgal nem tarthat­ja kívánatosnak a román vezetés a kapcsolatok fenntartását, még ha az - esetünkben - a turizmusra kor­látozódna. Állampolgárainak ide­utazását maga a román állam teszi szinte lehetetlenné „elmés” intéz­kedéseivel. És mosolyogva, szem­rebbenés nélkül hangoztatják, mint a létező demokratikus viszo­nyok egyik bizonyítékát, hogy Ro­mániából bárki bármikor szaba­don oda utazhat, ahova akar! Ej­nye, elvtársak!- há -Helyszíni tudósítás Bukarestből Egyik reggel arra ébredek, hogy jön a Vatta Romaneasca Bukarestbe, bemondta a rádió, hogy megérkezett a vonatuk, és akkorát tilta­koznak a tavalyi márciusi események jelentése miatt, hogy az egész főváros sími fog a részvét­től. (Ez a jelentés félig hamis, azt állítja, hogy a magyarság túlzott követelései váltották ki a románság haragját, de azért nem kellett volna bunkósokat szervezni ellenük. A Vatta szerint is a jelentés fele hamis, a magyarok valóban jogtalan követelésekkel álltak elő, de ugyan­csak ők verték a románokat.) Kimentem a helyszínre, a VR-jelvényesek közé, próbáltam magabiztosan viselkedni, még el is beszélgettem velük, hogy fárasztó volt-e az utazás. Aki kocsival jött, azzal együtt­­éreztem, hogy milyen drága most a benzin, mire az illető elég hülyén nézett rám. Én is rá, tettem magam, hogy nem tudom, ki fizette az utazást. Igyekeztem a rendőrök közelében maradni, ugyanis a vátrások néha igazoltattak, mert nem volt jelvényem. (Szerezhettem volna, de isme­rem az ellenfél egyenruhájába öltözött kémekre vonatkozó előírásokat.) Ilyenkor felvillantot­tam az igazolványom azon felét, amelyen egy nagy PRESS felirat van. Az egyik igazoltató csoport alaposabb munkát akart végezni, és faggatott, milyen újságtól vagyok. Egy korábbi belügyminisztériumi sjtóértekezleten hallottak Megfutamított vátrások alapján bátran kijelentettem, hogy az teljesen mindegy, minden press a rendőrség védelmét élvezi. És még ki is húztam magam, úgy tudva, hogy a hátam mögött áll három rendőr. Dehogy állt! Igazoltatásom láttán továbbálltak. Később tudtam meg, hogy a vátrások rendőröket is hoztak magukkal Marosvásárhelyről. Ilyen körülmények között lélekben megad­tam magam, és vártam, hogy jönnek a bukares­tiek és elindul a pokol. Jöttek is. Nem siettek, megvárták, amíg egy kicsit melegszik az idő. Előbb körbeállták és kíváncsian nézegették a Vattát. Aztán levonták az első következtetése­ket: ezek gyanúsan jóltápláltak. Az utcai jele­neteknél mindig jelen lévő iskoláskorú srácokat beküldték a sűrűbe, hallgatózzanak. Rohan vissza az egyik lelkendezve, hogy ezek nem munkások vagy parasztok, csak annak öltöztek, hiszen olyan fehér a kezük, mint valami arisz­tokratáknak. Ez aztánamegfigyelőképesség! A kíváncsiskodókból hamarosan ellentüntetők lettek, integettek és kiabáltak a vátrások felé, hogy tegyék fel a rangjelzésüket, és ne a magyar kisebbséggel balhézzanak, menjenek vereked­ni az oroszokkal a besszarábiai románságért, ha olyan nagy hősök. A lényeg: Bukarest megfu­tamította a vattásokat. A bősz nemzetvédők a vasútállomásig lekapkodták a jelvényeiket, és elvegyültek a civil utasok között. Persze, ennek a váttás vendégszereplésnek még nem ültek el az utórengései. Az ellenzék és a Polgári Szövet­ség naponta felteszi a kérdést: mire véljék, hogy azelőtt százezernyi tüntető küldöttsége előtt nem nyíltak meg a hatalom ajtói, a népszerűtlen vállasokat pedig fogadta az államelnök és a televízió elnöke? Sokan kapcsolatot látnak e „magas szintű’ ’ megbeszélések és a nemzetisé­gi tévéműsorok megcsonkítása között. Az utóbbinak egyik nyilvánvaló célja kicsal­ni a magyarokat az utcára, és újra rájuk muto­gatni, hogy ők a felforgató követelőzők, miat­tuk nincs energia, miattuk kerülnek utcára a munkások, növekednek az árak, mélyül az Öböl-válság stb. A magyarok ezt a horgot - legalábbis egyelőre - nem kapták be. n. á. Az oldalt összeállította: Molnár H. Lajos Fotók: Tarpai Zoltán

Next

/
Thumbnails
Contents