Új Néplap, 1991. március (2. évfolyam, 51-74. szám)

1991-03-15 / 63. szám

1991. MÁRCIUS 15. Kulturális panoráma Ma este a képernyőn: 80 huszár Koszorút kötöttem Cserfa-levelekbül Harmat csillog rajta Örömkönny eimbül... Kinek adnám én ezt, Kinek adnám másnak, Mint vitéz Lenkei Huszárszázadának? (Petőfi Sándor: Lenkei száza­da) Sára Sándor a ’48-as forrada­lomnak a Petőfi-költeményben megírt epizódját elevenítette fel, amikor a forradalom hírére, Kos­suth hívó szavára a Lengyelor­szágban állomásozó, osztrák köte­lékhez tartozó magyar huszárok hazaszöktek. A hős huszárszázad története számos más, hasonló eset részlete­ivel bővül, így általánossá válik. Azzal, hogy az alkotók a filmnek tragikus véget adtak, a szabad­ságharc bukását is előrevetítették. (TV 2, TVR-HÉT) Az en ünnepeim A kultúra műhelyeiben A jövő könyvtára Mezőtúron? Tudom, hogy az utóbbi évek­ben, évtizedekben Magyarorszá­gon is változott a mód, ahogyan emlékeztek, emlékezhettek az emberek a negyvennyolcas sza­badságharcra. Ám odaát, Er­délyben ezek a változások na­gyon egy irányba mutattak, sajá­tosságukat az egyre növekvő „román érzékenység” határozta meg. Negyven esztendőn át Er­délyben, jobbára Marosvásárhe­lyen virradt rám március tizen­ötödike. Ha időrendi sorban fel­idézek néhányat, talán érzékel­hetőbb lesz a folyamat lényege. Hivatalos ünnep a háborút kö­vetően nemigen volt ez a nap, de az ötvenes évek közepén még szabadon lehetett nyilvános megemlékezést tartani, és az ál­talános iskolai tanító nénim „vette a bátorságot”, hogy e na­pon ezt mondja a fel nem díszí­tett osztályban: gyerekek, szá­munkra fontos ez a mai, mert sok-sok évvel ezelőtt ezen a na­pon mondta el Petőfi a „Talpra magyar”-t, úgyhogy ma mi is ezt a verset fogjuk megtanulni.. .Az ötvenes évek végén az álta­lános iskolai tanító nénik és bá­csik már nem voltak ünnepélye­sek, de még meséltek valamit ar­ról, hogy 1848-ban románok és magyarok együtt harcoltak az el­nyomók ellen, és még győzhet­tek is volna, ha valami vagy va­laki (nagyon titokzatosan mond­ták) meg nem akadályozza, hogy létrejöjjön az egyezség Kossuth és láncú között. Amúgy a témá­val kapcsolatban ajánlották házi olvasmányként A Kőszívű em­ber fiai-t... Mezőtúri származá­sú apám bosszankodott odahaza, amikor elmondtam, mit tanul­tam az iskolában. Fiam, az nem úgy volt, mondta, és valahonnan előszedte saját magyarországi tankönyveit, hogy abból olvas­sam el az igazságot. De figyel­meztetett: ha az iskolában felel­tetnek, akkor a hamis okítást mondjam el. Apám tan­könyveiben láttam először a Kossuth és Petőfi szobrairól ké­szült felvételeket, valamint sok­sok illusztrációt a dicső szabad­ságharc mozzanatairól, vezetői­ről, hőseiről és mártírjairól. A hatvanas évek elején a gim­názium román igazgatója szigo­rú, rajtaütésszerű ellenőrzést tar-1 tott március tizenötödikén a ma­gyar osztályokban, akinek az egyenruhájában valami hiányos-, ságot fedezett fel (például, ha va­lamelyik lány fehér hajpánt nél­kül jelent meg), azt hazazavarta, és „igazolatlan hiányzást” ka­pott. Tanáraink - nyilván „fel­sőbb utasításra’ ’ - ezen a napon rögtönzéseket írattak (persze, nem március tizenötről), ke­mény feleltetésekkel tették em­lékezetessé a napot, ünnepélyes­sé hangulatunkat. Egyedül a nyugdíjazás előtt álló angoltanár maradt érzéketlen a felszólításra, még mondta is, hogy köp az egész tanári konzíliumra, nem feleltetett, nem tanított, „gyer­mekeim, üljetek csendben, néz­zétek az ablakon át, milyen szép a tavasz, és gondoljatok a márci­usi ifjakra”. Kicsengetésig né­ma csendben ültünk... A hatvanas évek végén, egye­temistaként, Kolozsváron béké­sen ünnepeltünk március idusán. Még elsőéves koromban, néhány hónap elteltével kirúgtak az egyetemi bentlakásból, mert egyik szobatársamat kissé erő­sen találtam szájon, amikor le­­bozgorozott (ez a magyarok ot­tani csúfolása, nagyjából azt je­lenti: hazátlan). így márciusban már rég albérletben laktam, és ha szűk baráti körben és nem han­goskodva, de volt ünnepünk. A hetvenes évek elején Resi­­cán dolgoztam. A soknemzetisé­gű munkásvárosban nem zaklat­tak, senkinek nem tűnt fel, hogy ezen a napon szegényes ruhatá­ram legszebb darabjait öltöttem magamra, és ábrázatomra vala­mi - számukra érthetetlen - ünne­pélyességet. Bezzeg, ha a kokár­dát is feltűzöm ... A hetvenes évek végén, újság­íróként, ismét Marosvásárhe­lyen sétálok a rügyező fák alatt. Itt, ahol javában folyik a „lakos­ság nemzetiség szerinti összeté­telének javítása”, a szervek na­gyon éberek, ha tőlük függne, a természet újjáéledését is feltar­tóztatnák, túlságosan szépen süt a nap, nagyon izgató a piros tuli­pán, a hóvirág és a zöld fű, főleg egymás mellett. Bántja az önér­zetüket. Egy fiatal tanár ismerő­söm megkérdezte a gyerekeket, voltak-e a székely vértanúk em­lékművénél, a tanítványok azt sem tudták, hol van és mire fel. Tanár barátom kivitte őket még aznap. Aztán kirúgták az állásá­ból... A nyolcvanas évek elejé­nek március tizenötödikéin szembetűnő a rendőri és katonai készültség (a civil szekusok lét­számát az utcán csak becsülni lehet az egyenruhásokéból). No nem valamiféle megmozdulás­tól tartanak, csak kellemetlen­kednek, csak jelezni akarják, ki az úr, csupán figyelik, ki hova tart, és ellenőrzik, ki miért nincs a munkahelyén vagy az iskolá­ban. Miféle dolog egy szürke hétköznap csak úgy, vigyorogva vagy akárhogy csellengeni? Szé­kelyudvarhelyre megyek, ott nincs, nem lehet erőfitogtatás, nincs félrevonulás a legbelső szobába, nincs pisszegés egy hangos szó után („nehogy valaki meghallja”), nem húzzák lej­jebb a rádiót, mely a Kossuth adóra van hangolva. Egy mun­kásszálláson több száz fős buli van, a táncteremben harsogva szól hangfelvételről a Fonográf „Talpra magyar”-ja, á fiatalok úgy hallhatják, mint a buli végén a székely himnuszt: vigyázz­állásban. Nem „követelik visz­­sza” Erdélyt, nem kémek sem­mit, csak azt, hogy hagyják őket békén az ünnepükön. A Székely­föld közepén nem is merik őket háborgatni. Persze, más a helyzet Maros­­vásárhelyen, tavaly, a „remény­­teljes forradalom” után is más volt. Bár nem voltam otthon, de tudom és sokan tudjuk, mennyi­re Sértette ismét a románok nem­zeti érzéseit a békés megemléke­zés, amely előszele - és nem oko­zója - volt a véres események­nek. A hatalomnak ismét jól jön­ne (talán még jobban, mint ta­valy), ha egy újabb nemzetiségi összecsapás terelné el a figyel­met a gazdasági bajokról, az an­tidemokratikus törekvésekről. Szőcs Géza szenátor a parla­mentben, az RMDSZ nevében közös ünneplésre szólította fel a románokat és magyarokat, hogy együtt ünnepeljék - ne a magyar szabadságharcot, hanem - „Eu­rópa tavaszra ébredését”. Tőkés László püspök az utca helyett a templomokba szólítja az embe­reket. A magyar kormány nem képviselteti magát semmiféle hi­vatalos rendezvényen, azt nem kívánja. Nem tudom, létezhet-e annyira visszafogott, elfojtott és rügyezni sem akaró március ti­zenötödike, amely nem sértene önérzetet... Molnár H. Lajos A mezőtúri Móricz Zsigmond Könyvtár igazgatóját, Nagy Sán­­dornét arról kérdeztem, hogyan látja a könyvtár helyzetét, milyen terveik, kilátásaik vannak a mai - nem könnyű - viszonyok között, me­lyek azok a nehézségek, amik leg­inkább próbára teszik erejüket?- A kultúra és benne a könyvtár­ügy helyzetét - mint annyi mást - napjainkban nehéz prognosztizál­ni. Hogy a tudás, az ismeret, a mű­veltség és az információ becse nö­vekedni fog, ez nem kétséges, tehát ilyen megközelítésben a könyv­tárak (az oktatást segítő alapintéz­mények) nélkülözhetetlenné vál­nak. Emellett szól ugyancsak a könyvek, sajtótermékek árának ro­hamos emelkedése is. Ha az önkormányzatok felisme­rik a közgyűjteményeken rejlő és ott felhalmozott tudásanyagot, és az oktatást, képzést, átképzést se­gítendő, támogatják a könyvtár működését, akkor sikerül gyűjte­ményt megőrizni, és az intézményt zavartalanul működtetni. A mező­túri Móricz Zsigmond Könyvtár azon kevés intézmények közé tar­tozik a megyében, ahol a MTA, OMFB 12 F felhasználói pályáza­tának elnyerésével és saját erőfor­rások elhasználásával sikerült megvalósítani a számítógépes gép­parkot, tehát technikailag felké­szült az információtároló, -kereső, -továbbító munkára, megoldott az információ kérése és továbbítása gépi kapcsolat révén, mely a hazai és nyugati infomlációs központok elérését jelenti. Mezőtúron megva­lósult a könyvtári információs mo­dell, a jövő könyvtára. Ehhez ter­mészetesen a Távközlési Vállalat több mint egymilliós támogatását is el kellett nyerni. A könyvtár mutatőszámai az or­szágos átlaghoz, hasonló típusú könyvtárakhoz és saját lehetősége­ihez viszonyítva is kedvezően ala­kultak. Az olvasók száma 4631, ebből 1803 a tizennégy éven aluli, ami az általános iskolás korosztály 76 százalékát jelenti. A tizennégy éven felüliek száma 2828. Emelke­dett a látogatók (51580) és a köl­csönzők (24331) száma is, akik 87430 kötetet kölcsönöztek. A könyvtár 361 rendezvényét 8778 érdeklődő látogatta. Az elmúlt évben fokozatosan igényelték a könyvtár mellett meg­tapadt kisközösségek a könyvtári környezetet és törődést (öt közös­ség). Sikerült beindítani a kétéves németnyelv-tanfolyamokat felnőt­teknek és gyerekeknek. Komoly szakmai megpróbálta­tást jelentett az intézményt fenye­gető integráció kivédése, melyet az országos szakma és érdekvédelem, valamint olvasók támogatásával sikerült elérni. A kultúra törvényszerűsége, hogy csak akkor lehet jó, ha szaba­don alakuló, sokszínű és önálló. A könyvtár, ez a küszöb nélküli, szisztematikusan alakított gyűjte­mény már bebizonyította, hogy a társadalmilag komfortosabb, lelki­leg harmonikusabb, szellemileg gazdagabb életre kondicionál, az emberek (az egy ének!) ősközössé­gek örömét, sikerét, boldogulását szolgálja. A „trösztösítés” a könyvtárakhoz nem illő és méltat­lan. A könyvtárak hozzátartoznak a társadalom normális működésé­nek alapfeltételeihez. Nélkülük nem volt és nem is lehet működő­képes társadalom. Az önkormányzat szíve-joga és felelőssége, hogy eldöntse: a könyvtárakat „karcsúsítja”, szin­ten tartja vagy fejleszti, de hamis alternatívákat nem célszerű elállí­tani, mert egyetlen közgyűjtemény sem szabad, hogy a pártok és hatal­mak villogásának tétjévé váljon - ennek ugyanis beláthatatlan követ­kezményei lehetnek. Az önkormányzat és a könyvtár is a lakosságért van, ezért ha en­gedjük, hogy a piac törvényei vagy a gazdaságosságra való hivatkozás uralkodjon el a könyvtáron, akkor százakat, ezreket rekesztünk ki az olvasás, tájékozódás, mővelődés lehetőségeiből, melyek egyre megfizethetetlenebbek az egyes ember számára. Ezt érzik a mező­túri emberek, és féltik a könyv­tárat, mely az övék, ezért is alakult meg hivatalosan a könyvtári véd­egylet, a könyvtár és olvasók vé­delmére. Minden tudást, műveltséget közvetítő intézmény tudja, hogy az emberek kutatnak, festenek, olvas­nak, színházba járnak minden köz­ponti beavatkozás nélkül és irányí­tás nélkül. A beavatkozás ahhoz kell, hogy mindehhez jó feltétele­ket és választékot teremtsünk. A fentiekben szóba került az ön­­kormányzat felelőssége, megkér­deztem Szabó Andrást, a helyi kép­viselő-testület művelődési, oktatá­si és sportbizottságának vezetőjét, milyen elképzeléseik vannak a könyvtár jövőjéről?- Ma, amikor a kultúra intézmé­nyei a tőlük független külső hatá­sok, gazdasági kényszerítő erők malmaiban őrlődnek, természetes, hogy minden igényes, józanul gondolkodó ember aggódva figye­li sorsukat - mondja. - Ezért a kép­viselő-testület is megvizsgálja, mi­ként lehetne városunkban a köz ér­dekében jobb helyzetet teremteni működésükhöz. Felmerült a gon­dolat, hogy a volt MSZMP-szék­­ház, melyben most a volt művelő­dési ház lakik, és amely Mezőtúr egyik legszebb és legigényesebb épülete, méltó környezet lehetne a könyvtár számára is. Lényegesen nagyobb alapterületen, praktiku­sabban helyezhetnék el a könyvtár hosszú idő alatt lelkesen és nagy szakértelemmel összegyűjtött anyagát. Ráadásul itt rendelkezés­re áll a városban vonal az új infor­mációkereső, -tároló és -továbbító rendszerükhöz is. Fontolóra vesszük azt is, hogy nem lenne-e célszerűbb ebben az épületben összpontosítani a város közműve­lődését szolgáló, igen fontos intéz­ményeket ahelyett, hogy üzlethe­lyiségek bérbeadása, mint gazda­sági kényszerlépés, legyen a gyö­nyörű létesítmény sorsa. Halmágyi Tamás Szlovákiai tanárok Szolnokon Magyar nyelvű szakkönyvek kassai diákoknak Néhány évtizedes együttműködés eredmé­nyeként a szolnoki Jend­­rassik György Gépipari Szakközépiskola és a kas­sai magyar tannyelvű kö­zépfokú ipari iskola taná­rai évi rendszerességgel találkoznak Kassán vagy Szolnokon, hogy kicserél­jék oktatási, nevelési ta­pasztalataikat. A múlt hé­ten három tanárnő érkezett Kassáról Szolnokra, s lá­togatta meg a város több középiskoláját. Szolnoki tapasz­talataikat így összegezték: Hlavács Mária magyar-szlovák sza­kos tanár: Iskoláink együttműködésé­ben nagy előrelépés ez a mostani ta­nulmányút. Eddig tantestületi szinten, egy-egy napra találkoztunk, vagy diákcserékre került sor, ilyen egyéni látogatás, mint a mienk most, még nem volt. A gép­iparin kívül a Varga Katalin és a Ver­seghy Ferenc Gimnáziumban és a Pálfy János Vegyipari Szakközépis­kolában jártam. A Verseghyben a szlovákiai magyar irodalomról tartot­tam előadást. Meglepő számomra és csodálatra méltó a gimnazisták tudása és érdeklő­dése. Ez persze azért is lehet, mert én szakközépis­kolás fiúkhoz vagyok szokva. Meg talán . . . (ne­vetve teszi hozzá) a szomszéd rétje mindig zöldebb. Kovács Anikó: A matematika-tanterv itt jobb Bartha Marietta: A szolnoki iskola techni­kai felszereltsége na­gyon jó Bartha Marietta gépész­mérnök: Én úgy látom, sok­kal ésszerűbb az iskola fel­építése a szolnoki gépipari­ban, mint nálunk. Sok órá­ban, intenzívebben foglal­koznak a műszaki tantár­gyakkal, elsősorban az ötö­dik tanévben. Nálunk ez na­gyon szét van darabolva, szétesik a tanterv, s ezért nem ennyire hatékony. Kovács Anikó matematika­kémia tanár: Nagy különbség a két iskola között, hogy itt érettségi tárgy a matematika, míg nálunk nem az. Mi több dolgot tanítunk matema­tikából, de azt hiszem, itt alaposabban, mélyebben tanulják meg azt, amit a tan­terv előír. Nagyon hasznos ez a tapasz­talatcsere azért is, mert továbblépés tör­tént a két iskola kapcsolatában. Számító­gépek, tanmenetek, tankönyvek cseréjére is sor kerül az elkövetkező években. Sze­retnénk a gépipari tankönyveiből tanítani a jövőben. Eddig ugyanis a tankönyvek szlovákról magyarra történő fordítását is el kellett végeznünk. Egyszerűbb lesz egyenesen magyar nyelvű tankönyvekkel dolgoznunk. Még így is vár ránk az a külön feladat, hogy a gyerekeknek csehül is, szlovákul is megtanítsuk a szakkifejezéseket. Látogatásunk szakmai részén kívül is nagyon jól érezzük magunkat. K. SZ. Hlavács Mária: A szomszéd rétje min­dig zöldebb

Next

/
Thumbnails
Contents