Új Néplap, 1991. február (2. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-08 / 33. szám

4 Néplap 1991. FEBRUÁR 8. Az Új Néplap KARCAGON Létünk értelme: másokért tenni Egy év múlva nem fognak ráismerni Kevesen ismerik. Kár. Gyö­keres Juliannának hívják, az Elesetteket és Rászorulókat Megsegítő Egyesület karcagi el­nöke. Évekig még csak bérelt irodahelyiségre sem futotta az egyesület pénzéből, így hálószo­bája egyik szekrényében őrizte a hivatalos iratokat. Aztán, látva a mind nagyobb elszegényedést, elesettséget, úgy érezte, lépnie kell. Egy meghirdetett pályázatra „Átmeneti szállás kialakítása” címmel pályaművet nyújtottak be. Egymillió forintra díjazták, amit azonnal nemes célra fordí­tottak. Egy özvegy, immáron nem Karcagon élő asszony ingat­lanát vásárolták meg nyolcszáz­ezerért. A nyolc férőhelyesnek gondolt átmeneti szálláshoz öt ágy már megvan - ebből négyet a volt lakástulajdonos ajánlott fel. Két gond is akadt azonban - az egyik már csaknem megoldott: Föl kell újítani a szerzeményt kí­vül, belül. A HABISOL helyi le­ányvállalata vállalta a legszükségesebb munkálatokat. A másik probléma: a megvett ingatlan csak fél házrész. Az egyesület újabb pá­lyázatot adott be. Bíznak benne: díjaz­zák ezt az elképzelé­süket is. Akkor az egész épület az övék lehetne. Jól elférne benne az ERME-iroda, az átmeneti szállást igénylők otthona, s talán futná egy klub- helyiségre is, ahol rendezvényeikkel, összejöveteleikkel otthont tudnának te­remteni a hozzájuk fordulóknak. Már a felújítás alatt is dolgoznak A „torony” Negyvenöt családnak nyújt otthont Karcag egyetlen tízszin­tes lakóházmonstruma. Lassan vénül, akárcsak az emberek: hol a lift rossz, hol a felsőbb szinte­ken vizet biztosító szivattyú vagy kompresszor. S ha folyik is a csapból valami, az sem nevez­hető mindig ivóvíznek. De azért népszerű a „torony”, szó se róla. Hisz a lift is tetszik a fél város gyerekseregének: a tönkrement hinták, libikókák he­lyett ez is megteszi. Télen mele­gebb is. Hogy közben zabálja az áramot, ki gondol rá? Aztán az sem utolsó, hogy a mágneszáras bejárati ajtó „tönk- remenődött”. Ha zárnak a kör­nyékbeli presszók, be lehet ugra­ni néhány flaskával még egy utolsó körre. Fűtés ugyan nincs a lépcsőházban, de mégiscsak zárt hely, villany is van. Méltányol­ják a „vendégek”, a szolidabbja megteszi azt is: nem bent, hanem a bejárati ajtó előtt végzi el a kisdolgát. A kerékpár ebben a házban fogyóeszköz: hisz annyian meg­fordulnak itt, ki tudhatná utólag, kinek mire volt szüksége! A gyedről újból munkába álló fia­talasszony nem tudja eldönteni: sírjon vagy dühöngjön. Egy egész nyáron át gyűjtötték a pénzt kerékpárra, hogy legyen majd mivel az óvodába vinni a gyereket. Aztán jön valaki - mi­Áldás vagy átok? lyen érdekes, fel sem kellett tör­nie a tárló zárját -, s viszi, mintha így egyeztek volna meg. Aztán történnek itt olyas dol­gok is, amik esetleges kára pénz­ben nem is mérhető. Sokan em­lékeznek még arra az esetre, ami­kor egy idős, nyugdíjas asszonyt zaklattak éjnek évadján. Nem történt semmi „különös”, csak percekig ököllel verték az ajtaját. Talán szóra sem érdemes, hogy ő pedig - mivel magas vérnyomás­ban szenved - utána órákig küsz­ködött a rosszulléttel. Egyszóval: zajlik az élet. f , \ Az oldalt írta és szerkesz­tette: Dorkovics Ágnes L Fotózta: Mészáros János ^ Lépcsőházi capriccio Anna és Balázs Annával annak idején együtt koptattuk az elemi padjait. Van húsz éve is, hogy nem találkoz­tunk. Amikor összefutunk egy ABC-ben, szokásos kérdés csú­szik ki a számon. S talán nem is várok mást, mint szokásos vá­laszt.- Mesélj! Mi van? Hogy megy sorod? Nagy, dióbama szemei elko- morodnak, és mintha kerülné a tekintetemet.- Hosszú...- ...Értem. Van időm. Hol lak­tok? így indult. Az alábbi lett a vég­eredmény. Úgy hiszem: kerek, egész. Csak a derű hiányzik be­lőle. Egy panelház negyedik eme­leti lakásában ülünk, az előszoba „étkezővé” kiszélesedő végé­ben. Anna régóta ismer, Balázs is hamar oldódik. Álljon elébb itt az ő története! Különös, már-már szertartássze­rű, amit az esti szürkületben mű­velünk itt, a panelek közé zárva, emeletről emeletre. Különös és riasztó: hiszen ez az asszony még csak harminchárom éves! Kis idő teltén már mindent ér­tek: Annának trombózisa van, tú­lesett egy anginás rohamon is; egy emberséges lakótársa szedte föl a lépcsőről. Nyolc általánost mondhatott magáénak, amikor mosogatni, takarítani állt be a vasúthoz. Többre akarta vinni: elvégzett egy munkaügyi-számviteli tan­folyamot. Akkor íróasztal mögé került. Közben a lakásvásárlás miatt 70 ezer forint lakásvásárlá­si kölcsönt is felvett a vállalattól. Aztán jöttek a létszámleépítések. Minden rosszban van valami jó - gondolhatta az asszony -, mert épp a hetvenezer miatt nem ka­pott útilaput. Újra mosogat, takarít, néha megengedik, hogy besegítsen az irodai munkába. Merthogy ehhez is ért... De azért a napjai legin­kább állva végzett munkával tel­nek: „kiváló gyógyír” a lábtrom­bózisra és a szívbetegségre! De Anna optimista! A decem­bert rekordhónapként tartja szá­mon: 5 544 forintot keresett! Számolgatunk. Összeadjuk a fölemelt kamatú OTP-kölcsön, a bankkölcsön, a vállalati kölcsön havi részletét, a közös költséget, a rezsi havi átlagát. Úgy vélem kész, de Anna köz­beszól: még 480-at írjak hozzá a kiadáshoz! Értetlenül nézek föl a papírból.- Tudod, amikor a lakást vet­tük, két gyermeket vállaltunk. De az egyszem fiunk után nem vál­laltunk másikat. Nekem az orvo­sok sem engedték volna a beteg­ségem miatt... Hát most ezt a szo­ciálpolitikai kedvezményt kell visszafizetnünk. A számoszlop alá írom ezt a tételt is. Maradvány: 4 923 Ft. Osztva hárommal! Kati és Péter Balázs Két éve még egy helyi tsz-nél volt rakodómunkás. Napi 600 mázsa anyagmozgatás volt az át­lag. Nem bánta, mert megkereste vele a havi nyolcezret (!). Aztán, ’89 végén üzemi baleset érte. A lába csaknem térdtől bokáig összetört. Ma is őrzi az emlékét: egy húsz centiméteres acélszala­got. Mondhatni: csontig hatoló emlék... A munkáltató röviden elintéz­te a kérdést: a féléves táppénz ideje alatt teljes fizetést plusz hétszáz forintot kapott. Balázs úgy döntött: fellebbez a megyei munkaügyi döntőbizottsághoz. Elhatározásában ilyen szavakkal erősítgették: tegye nyugodtan, akárhogy döntenek odafönn, úgyis elküldik, valamit majdcsak találnak, ami ok lehet. Á férfi visszavonta a fellebbezést. A munkáltató méltányolta: felvet­ték a téeszbe tagnak. De a rako­dás maradt, és a napi hatszáz má­zsa is. Nem bírta a lába, kérte: adjanak könnyebb munkát. Volt, persze, hogy volt - fele annyi fi­zetésért. Akkor hagyta ott őket. Elment egy „maszekhoz”, de az egész csak egy hónapig tartha­tott. Balázs innentől számítja a fekete napokat. Szakképzettsége nem lévén, s hogy a lába is tönk­rement, a munkanélküli-segély első évében nem tudott elhelyez­kedni. Idén januártól belépett a járadéki évbe. Balázs most reménykedik: ta­lán van esélye, hogy bekerüljön a helyi kórházba liftesnek. Ezt a lába is bírná, lenne újra állása, és elfelejthetné a 4 200 forintos se­gélyeket. Meg a kötelező bejelentkezé­seket a munkaügyi hivatalban pecsételésre. Olyan ez, mondja, mintha rendőri felügyelet alatt állna az ember... Anna Még fel sem érünk a negyedik­re, még csak a lépcsők legalját koptatjuk, amikor gyanakodni kezdek: valami nem stimmel An­na körül. Minden fordulónál megállunk, a falnak dőlve mélye­ket lélegzik, próbál szabadkozni is, de mindahányszor elfullad. Mindketten zavarban vannak. Nem szívesen nyilatkoznak. Pe­dig nincsenek millióik a bank­ban, a lakásuk is valahol egy sor­ház sokadik emeletén. tést és még jutalmat is hozzá. Én például 25 ezer forintot kaptam kézhez. Mint magánember is próbál­koztam egy-két vállalkozással. Némelyik bejött, né­melyik nem. Úgy­hogy az egyenleg nagyjából nulla. Ne is írj erről többet. Kati Elmondja, hogy havi 6 500 forintot kap kézhez a főállásá­ban. Angoltanítást is vállalt egy óvodáscso­portnál. Éz kb. nettó ezerötszázat jelent ha­vonta. Ennyi, amit el tud, akar mondani magáról. Egyre zavarodottabb vagyok. Nyilvánvaló az erőfeszítés, ahogy ez a két ember küzd azért: ne kelljen a családnak forintos problémákkal küszködnie. Hogy nem napi nyolc órát dolgoznak érte, világos. Az is kicseng a sza­vaikból: örülnek, hogy dolgoz­hatnak, hisz ők sem járnak csu­kott szemmel, látják, hogy sok honfitársukat hová taszítja a sors. Az erőfeszítés eredménye­képp készpénzben tudták tör­leszteni lakáshitelük felét. Lehet, hogy viszonylag könnyebb idők fognak rájuk köszönteni ezek után. Igaz, a havi befolyó hu­szonkét ezerből háromezerkét­száznak azonnal van helye még így is, hogy az OTP felét kifizet­ték. A maradvány egy normális átlagú megélhetést tesz lehetővé. Ha a gyerek megkíván hetente 2-3 banánt, meg tudják venni, s ha szétmegy a lábán a cipő, nem kell kölcsönért rohangálni. Igen, ez lenne a kívánt állapot minden átlagos magyar család számára - gondolja a krónikás. Szeretném megértetni vendéglá­tóimmal: nem az ő, túlmunkák­kal összehozott havi bevételük sok, hanem a társadalom pere­mére szorultaké kevés. De ez a szerda, úgy tűnik, nem a meg­győzés napja lesz. Jövőkép A fénti riport két szomorú hőse, Anna és Balázs ürügyén fogtam most tollat, mert szíven ütött a sorsuk, már csak azért is, mert oly sok ilyen Anna és Balázs él ebben az országban, nyilván ezért nem az igazi nevükön szerepelteti őket az újságíró, így teszi általánosabbá sorsukat, no meg kíméletből, hiszen az emberek nehezen viselik el, ha sajnálni, szánni kell őket, sikeres pályáról álmodtak egykor ők is bizonyára, de az a lábtörés, a munkanélküliség, a trombózis, a szívbetegség közbeszólt, maradt a reménytelen nyomorúság, a kilátástalan máról hol­napra élés, a kíméletlenül reájuk zúduló áremelke­dések, a nyomasztó gond. Talán értik azt, ami ma történik, a kényszerű gazdasági intézkedéseket, a kamatadó bevezetését, de mégis fáj mindezt tudo­másul venni annak, aki ártatlan áldozata Bős-Nagy­marosnak, Tengiznek, Uszty-Uimszknek, meg az ezekhez hasonló gigantomániás beruházásoknak, egyszóval az elmúlt évtizedeknek. Ókét még arra tanították, hogy jó dolog az államnak tartozni, adó- sodjanak el bizalommal, a jó, gyámkodó állambácsi biztos őrangyaluk lesz, előre hát a szép jövőélt, két gyerek az ára. És most, amikoréppencsak elérték a krisztusi kort, tulajdonképpen még fiatalok, mégis rokkantán, a nyomorúságba túl korán beleöregedve néznek a kétségbeejtőnek tűnő holnapba, holnap- utánba. Mi lesz velük? S amikor ezt kérdezem, tulajdon­képpen rosszul kérdezek. A kérdés helyesen így hangzik: mi lesz velünk? Mert szinte mindannyian potenciális Annák és Balázsok vagyunk. Újabb, jövőbeli riportok szomorú hősei. Körmendi Lajos Nem küszködnek filléres gon­dokkal, tény, de mintha emiatt „rösteUnék” magukat az általá­nos ^szegényedés közepette. Nevet, címet tehát nem írhatok, fotó nem lehet. Aztán mégis megegyezünk: a kissrácról, a még óvodás, örökmozgó fiúcs­káról készülhet egy. Az én ötle­tem, hogy mindez a család kocsi­jában készüljön. Kati mosolyog, nem érti, de aztán beleegyezik. Péter Azzal kezdi, hogy elmondja zárkózottsága okát. Egy jól me­nő nyugati érdekeltséggel bíró cégnél dolgozik. Azt rebesgetik: még ez évben elbocsátások lesz­nek. Nem akarja, hogy így vagy úgy a figyelem középpontjába kerüljön. Nem szeretné elveszí­teni az állását egy esetleges rosszindulatú belemagyarázás, „sorok közötti olvasás” miatt. Meg kell, hogy értsem. A harmincas éveit taposó férfi hisz nekem, megnyílik:- Átlagkeresetem bruttó 14 ezer forint, de ugyanez nettóban csak havi kb. 16 óra túlmunkával jön ki. Ügyeletet szoktam vállal­ni a cégnél. A munkahelyem a tavalyi évet illetően nagyon gavallér volt. Rekordnyereséggel zártunk, eb­ből jócskán részesedtek az ott dolgozók. Megkaptuk a jogsza­bály megengedte, jövedelemadó nélküli tizenharmadik havi fize­ö még tem tudja, hová tart

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents