Új Néplap, 1991. február (2. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-28 / 50. szám

1991. FEBRUAR 28. Béplap Választás előtt a füredi Alumíniumáru-gyár Privatizáció vagy csőd? A budapesti központú Alumíni- umáru-gyárban, melynek a főváro­son kívül két vidéki településen, köztük Tiszafüreden is működik gyára, már két éve napirenden sze­repel a gyárak önállóságának ki­alakítása, amelyet privatizációval kíván megoldani a vállalati tanács. Nemrégen neves külföldi szakér­tők bevonásával elkészült a gazda­sági átalakulás programja, amely a privatizáció valamennyi lehetsé­ges formáját tartalmazza. Ezek szerint figyelembe véve gazdasági teljesítményét és adottságait, a ti­szafüredi gyár kft.-vé alakulása tűnt a legcélszerűbb megoldásnak. A fürediek azonban ezt a javaslatot nem fogadták el, mondván, eladják a fejük fölül a gyárat, és ők inkább önálló állami vállalatként szeret­nének tovább működni. Lukács Tibor, az Alumínium­áru-gyár vezérigazgatója, aki egyébként tizenöt évig dolgozott a tiszafüredi gyárban, és jól ismeri a helyi viszonyokat, érthetetlennek és elfogadhatatlannak tartja a füre­diek szándékát. Elmondta ugyanis, hogy a Tisza-tó partján 1985 óta bizonyíthatóan veszteségesen ter­melnek. Az elmúlt évben is a ter­vezett ötmilliós nyereség helyett 36 millió forint hiányt mutatott a mérleg, amelyet a budapesti és a szendrői gyár volt kénytelen kom­penzálni. Az idei évtől viszont önelszámoló-egységekként gaz­dálkodnak a gyárak, s az eredmé­nyességről negyedévenként be kell számolni a vállalat vezetésének. Ezért ha a fürediek továbbra sem képesek nyereségesen termelni, amelyre minden lehetőségük meg­lenne a vezérigazgató szerint, ak­kor elkerülhetetlenné válik a gyár bezárása. Tartalékok azonban jócskán vannak, hiszen csak tavaly és csu­pán a teafőző-gyártókapacitás ki­használatlansága miatt körülbelül 93 millió forint árbevételtől, a mi­nőségi hiányosságok miatt pedig mintegy 7 millió nyereségtől esett el a gyár. Ugyanakkor a két másik gyárral ellentétben a tiszafürediek nem kezdték meg kellő időben és mértékben a létszám racionalizálá­sát, és nem használták ki a bértö­meg-gazdálkodás nyújtotta lehető­ségeket. Az idei, súlyos szakmai hibákkal „fűszerezett” tervüket, amely többek között félmillió nye­reséget, de 15 százalékos bérfej­lesztést tartalmazott, a vállalat ve­zetése érthetően nem fogadta el, hiszen a keresetek növelésének nincs meg a fedezete. Ha tehát ilyen feltételek mellett önálló állami vállalattá alakulna a tiszafüredi gyár, nincs az a bank, amely hitelt nyújtana számukra, s ezért néhány hónapon belül csődöt jelenthetnének. Ezzel viszont a bu­dapesti és a szendrői gyár előnyö­sebb pénzügyi helyzetbe kerülne, miután nem kell a fürediek veszte­ségét „lenyelnie”. Az egyetlen megoldás a kft.-vé alakulás lehet, erről azonban a tiszafüredi vezetés hallani sem akar, ezt az ott dolgo­zók körében végzett aláírásgyűj­téssel is alátámasztották. Az átala­kulás persze nem érzelmi, hanem szigorúan gazdasági kérdés - hang­súlyozta Lukács Tibor. Széles körű önállóság eddig is létezett, hisz számos kérdésben helyben hozták meg a döntéseket, de teljesen önál­lóvá csak akkor válhat a tiszafüredi gyár, ha bizonyítható az életképes­sége. A vezérigazgató cáfolta a tisza­füredi gyár igazgatójának, Szalay Istvánnak az Új Néplap január 25-i cikkében megjelent kijelentését, mely szerint a vezérigazgató utasí­tása alapján 30-40 embert el kell bocsátani, de ha a gyár önálló le­hetne, biztosítható a teljes foglal­koztatás. Ez már csak azért sem igaz - mondta Lukács Tibor -, mert a tiszafüredi gyár első embere a gazdálkodóegység helyzetéről szóló, a helyi önkormányzatnak megküldött január 9-i keltezésű anyagában az önállóvá válástól függetlenül szükségszerű 15-20 százalékos létszámcsökkentés sze­repel. Néhány hét múlva mindenesetre kiderül, hogy az első negyedév gazdálkodási mutatója alapján mi lesz a tiszafüredi gyár sorsa. Ha veszteséget termelnek, akkor való­színűleg „lehúzhatják a rolót’ ’. Ez­zel pedig közel félezer család meg­élhetése kerül veszélybe. De ha to­vábbra is a másik két gyár viseli el a mérleghiány anyagi következ­ményeit, akkor már több mint ezer család anyagi léte forog kockán. Pillanatnyilag még túl sok a megválaszolatlan kérdés. Az azon­ban biztos, hogy a gazdaságban je­lenleg csak egyetlen mérce lehet, mégpedig a profittermelő képes­ség. E szemlélet nélkül csak édes álom marad a sűrűn hangoztatott szociális piacgazdaság. L.Z. „Civilek” a katonai kollégiumban Mint ismeretes, a Magyar Honvédség megszünteti a kö­zépiskolai katonai kollégiumai­nak egy részét. Fizetőképes ke­reslet híján azonban úgy hírlik, hogy két dunántúli diákotthon is jelenleg gazdátlanná vált. A szolnoki katonai kollégiumban sem indult tavaly szeptemberben első osztály. Azért persze az in­tézmény nem üres, a katonai kol­légistákon kívül más középisko­lák diákjai is helyet kaptak ben­ne. Sőt, a tervek szerint szeptem­bertől további száz kollégista lesz a megyei jogú városban, az önkormányzatnak és a honvéd­ség vezetőinek ugyanis sikerült megegyezniük a pár éve készült épület hasznosításában. Szolnok középiskoláinak igazgatói még tavaly kérték az önkormányzattól, hogy tegyen lépéseket azért, hogy a kollégi­um a város tulajdonába kerül­hessen. Hiszen Szolnok kollégi­umi hálózata igencsak az orszá­gos átlag alatt van. Várhegyi At­tila alpolgármester még január­ban megkereste a kérelemmel Für Lajos honvédelmi minisz­tert, aki március végére ígérte a döntést. S aztán mégsem kellett addig várni, a napokban az egyezség létrejöttéről tájékoz­tatott bennünket az alpolgármes­ter. Eszerint idén július 1-től az önkormányzat tartja fenn a kol­légiumot, átveszi a személyze­tet, de természetesen a katonai kollégiumként felmerülő speciá­lis kiadásokat a honvédség fizeti. A diákotthon ugyanis vegyes lesz, hiszen egyelőre 92 katonai kollégista is lakik benne. A továbbiakban egy külső szakemberekből álló bizottság felméri majd a létesítmény érté­két, s ez lesz a további tárgyalá­sok alapja az önkormányzat és a tárca között a megvételt illetően. Változások a társadalombiztosításban 3. Emelték a gyermek- gondozási díjat A módosítások az alacsony összegű gyedre jogosultakat érin­tik. Január 1-től a gyermekgondo­zási díj napi 173 forint. A január 1-jét megelőző idő­ponttól az öregségi nyugdíj legki­sebb összegének harmincad részé­vel, vagy az annál alacsonyabb gyermekgondozási díj összege 1- jétől napi tíz forinttal emelkedik, így az 1990. decemberi napi 153 forintos gyermekgondozási díj összegét 1991. január 1-től 183 fo­rintra kell felemelni, kivéve, ha a gyermekgondozási díj alapjául szolgáló naptári napi átlagkereset a 173 forintot nem éri el. Ebben az esetben az 1991. január 1-től járó gyermekgondozási díj napi össze­ge az alapjául szolgáló átlagkere­settel azonos, melyet azonban napi 10 forinttal kell kiegészíteni. Ha a gyermekgondozási díj összege nem érte el a napi 153 forintot, úgy annak december havi összegét 1991. január 1 -tői napi 10 forinttal kell kigészíteni. Ha az 1990. de­cember hónapra járó gyermekgon­dozási díj napi összege a 153 forin­tot meghaladta, de a 173 forintot nem éri el; január 01-től napi 173 forintot kell folyósítani. (folytatjuk) P.É. Ha ellenszélben is, de vetettek Már jó pár hónapja annak, hogy levelet kaptam az egyik megyei társadalmi egyesület búcsúzó titkárától, aki megköszönte, hogy lapunkban éveken át igyekez­tem rendszeresen beszámolni munkájukról. Mi taga­dás, meglepődtem egy kicsit, mert régen elszoktunk mi már az ilyesféle dicsérő szavaktól, hisz a sajtót manapság inkább csak szapulni szokás. Nem panasz­kodni és főleg nem dicsekedni akarok, csak hát ha­zudnék, ha azt állítanám, hogy nem estek jól a levél­ben leírtak. Az ilyesféle apróságtűt ugyanis átlendít­hetik az embert a hétköznapok gyötrődésein, s ugyan­akkor tán még valami bizalmat is ébreszthetnek ben­nünk. Arra gondolok, hogy azért korábban is voltak és ma is vannak olyanok, akik hisznek abban, hogy együttes munkánk nyomán elindulhat végre ezen a tájon vala­mi, amely talán a változó idők próbáját is kiállja majd. S ezek az emberek valóban nem tegnap, hanem jóval korábban elkezdték szórni a bizalom meg az igazság magjait. Kezdetben persze csak tétován, s nem is mindig kerültek jó helyre azok a magok, mivel akko­riban még nem tudták, hogyan kell vetni ellenszélben. Mert az is volt ám bőven. Közben persze rájöttek, hogy a szél nem csak a magot, hanem a pelyvát is kifújja. Aztán öröm volt látni - írja ismerősöm -, hogy évről évre miként szök­kent szárba a termés, bár a „fűkasza" mindig tette a dolgát. De ők is, a legjobb meggyőződésük szerint. Fontos, hogy hittek, s egy csapatban fociztak olya­nokkal, akik egyéni játékukat mindig a közösség szol­gálatába állították, s emberként tudtak győzni, de veszíteni is. S akik pályán tudtak maradni, a sokszor ellenük fütyülő bírók mellett is - nos. ezekre az em­berekre most lenne csak igazán szüksége ennek az országnak. Ugyanakkor lassan már másról sem hallunk csak a nyomorról, a kapkodásról, a filléres gondokról, a kilátástalannak tűnő jövőről meg a legkülönfélébb vádaskodásokról. Micsoda ellentmondás. Persze jól tudom, hogy a különböző panaszok nem légből ka­pottak, hanem nagyon is valóságosak. Csak hát a világvége-hangulat aligha segíthet rajtunk. Rá kelle­ne már jönnünk végre arra a természetszerű igazságra, hogy itt, ebben az országban mind a tízmillióan egy hajóban evezünk, sőt rokonai vagyunk egymásnak, s nem érdemes semmit sem a véletlenre bízni. Hisz ismerős ugye a képlet; amilyen udvariatlan megjegy­zést ma kapok tőled, azt a durvaságot holnap habozás nélkül tovább adom másnak, ő pedig ismét csak má­son bosszulja meg a rajta esett sérelmet. S a láncreak­ció kíméletlenül folytatódik, ha csak idejében nem emelünk gátat neki. Kétségtelen, hogy rohanó és kínokkal teli korunk­ban egyre inkább megkopik az emberi kapcsolatok fénye. Fogy a türelem és szidunk - a miniszterelnöktől kezdve a segédmunkásig - szinte mindenkit. Ez alól természetesen a parlament sem kivétel. Ugyanis a hozzánk érkező olvasói levelek közt lapozgatva ren­getegen szóvá teszik, hogy a honatyák megnyilatko­zásai leginkább a színházi előadásokra hasonlítanak. S ennek bizonyítására hosszan sorolják levélíróink azokat a semmitmondó szópárbajokat, vég nélküli vitákat, a sértegetéseket, amelyeknek a televízió jó­voltából mindenki szem- és fültanúja lehet Mint ezzel kapcsolatban az egyik képviselő - aki éppen színházi szakember is - elmondta, ő nem tartja különösebben sértőnek és rettenetesen nagy vádnak az ilyesféle megállapításokat. Részletesen ki is fejtet­te, hogy miért És bizony valahol igazat kell adnom neki. Mert ha egy kicsit belegondolunk abba, hogy a színházban igen is koncentrált akaratok koncentrált összeütközése zajlik, akkor nem is olyan főbenjáró bűnről van szó. S ha ehhez még hozzávesszük a drámának azt a sajátosságát, hogy a végére mindig megoldást hoz, akkor meg külön jó, ha a Tisztelt Házban ülők nem fojtják magukba a szót. Hisz min­dennek az a lényege, hogy nyílttá tegye, felszínre hozza azokat a konfliktusokat, amelyek a mélyben húzódnak meg. így tán még azt is meg merem koc­káztatni, hogy a parlamenti ülések inkább hasonlítsa- nak egy jó színházi előadásra, mint egy monolit, megkövesedett gyülekezetre, amelyik csak bólogat, és amelyik az elmúlt negyven esztendőben megmu­tatta, hogy egyáltalán nem akar beleszólni az ország dolgaiba A mostani parlament összetétele viszont nagyon jól mutatja hogy a különböző érdekek miként kon­centrálódnak az egyes pártokban. Éppen ezért nagy hiba lenne, ha ezeket a pártokat politikai tevékenysé­gükben bárki is korlátozná. Ez a nyílt színi harc a biztosítéka ugyanis annak, hogy ne maradhasson • semmilyen törekvés rejtve, s hogy napvilágra kerül­jenek a konfliktusok. Tényleg színházi hasonlattal élve, ez pontosan an­nak a közönségnek az érdeke, amelyik a dráma folya­matában nem tud ugyan részt venni, de a dolog mégis róluk szól. Mert minden egyes színházi elődás a né­zőről szól, bár helyettük rendszerint mások vívják meg a harcot. Ezzel kapcsolatban eszembe jut egy régi mondás, miszerint: aki a mások munkáját nem becsüli, az önmagát se tartja sokra... Nagy Tibor Túlszámlálás, minőségi kifogások Keres rajtunk a kereskedelem Tégnap délelőtt Szolnokon a Fo­gyasztók Megyei Tanácsa a ható­sági ellenőrzések tapasztalataival foglalkozott. Ugyanakkor meg­hallgatta az élelmiszerek minőségi ellenőrzéseinek a vizsgálatáról ké­szült beszámolót is. Egyúttal szó volt arról, hogy milyen a kistelepü­lések, peremkerületek alapvető élelmiszerekkel, háztartási cikkek­kel való ellátása. A beszámolóból kiderült, hogy ezen boltok kínálata jónak minő­síthető, és az itteni üzletek 60 szá­zalékát felújították. Ugyanakkor több kis, ráfizetéses egység meg­szűnt. Igaz, időközben egyre több magánüzlet nyílt, bár ezek között napló Jónéhány alkotó értelmiségi lohol mostanában ilyen-olyan ügyek után, s megjegyzem, ezek az ügyek mindig a köz ügyei, olyanok, amelyek vala­miért sürgős orvoslást kívánnak, ám megoldásuk nem az illető festő, szobrász, író, zenész, stb. dolga lenne normális körülmények között, hanem az arra hivatott szakembereké. No de itt nincsenek manap­ság normálisnak mondható körülmények, csak az időzavar létezik és a mókuskerékhez joggal hason­lítható hétköznapok, s nem lehet kilépni ebből a bizonyos kerékből. Erkölcsi kényszerből kellett a fönt említett művészeknek közéleti szerepet vállal­niuk, az egyiknek azért, mert ha a régi rendszerben jártatta a száját a fennállót bírálva, akkor most kutya kötelessége megmutatni, hogy nem csak beszélni tud; a másiknak viszont azért kellett közszereplést vállalnia, mert őszinte hit hevítette, hogy a világ megigazul egy kicsit az által, ha az ő igaz szándékait megpróbálja megvalósítani. Ilyen ember dr. Kovács Tibor karcagi orvos is, akinek a festményeit a me­gye sok településén megcsodálhatták már az embe­rek, s nem csupán a műértők, de azok is, akik életükben először szembesülnek művészi alkotás­sal. Dr. Kovács Tibor képviselő az önkormányzat­ban, a szociális bizottság elnöke, azon fáradozik társaival, hogy minél több rászorulón segíthesse­nek, ezért vitatkozott a költségvetés tárgyalásakor, s ezen kívül mindenféle dolgon töpreng, amelyek nem kifejezetten egy orvos morfondúozásának tár­gyai, de éppúgy távol állnak egy festőművész me­ditációitól is. Dolgozik. Közben azonban hanyagol­ja az ecsetet, éppen a festészetre nem marad ideje, pedig, mint mostani nádudvari kiállítása is mutatja, sokat fejlődött, képei sokkal színesebbek lettek, az eddig jellemző barna tónus feloldódott a létezés gazdagságát egyre jobban mutató színekben, meg­jelent valami egészen túlvilági kék, megdöbbentő, ahogy a lágyan lebbenő, megfoghatatlan ködöt meg tudja festeni... Csak remélhetjük, úgy változik majd e sokféle nemes erőfeszítést igénylő világ, hogy dr. Kovács Tibor azon a területen fejtheti ki elsősorban tevékenységét, ahol a legtöbbet nyújthatja a válasz­tott kis hazájában élőknek, kiszállhat ama mókus­kerékből és festhet. Körmendi Lajos mutatóban akad csak kis ABC vagy vegyesbolt. Általános tapasz­talata az ellenőrzéseknek, hogy az apró üzletekben szaporodik a lejárt minőségű áruk száma (sajt, túró, tejföl, hús, stb.) Az Állami Keres­kedelmi felügyelőség megyei ellenőrei ebben az évben 82 vizs­gálatot végeztek. Közülük eddig 50 próbavásárlást már értékeltek. Lehangolóak az észrevételek, hi­szen a látott félszáz üzlet közül 23 helyen megkárosították a vevőt. Átlagosan 693 forinttal. Árdrágí­tást tizenkétszer, hamis mérést nyolcszor, hamis számolást há­romszorészleltek a próbavásáriók. Az a közel ötvenszázalékos arány még akkor is meghökkentő, ha sű­rűn változnak az árak. Termé­szetesen a megfelelő bírságok sem maradtak el, amelyek hatvankét személyt érintettek. Még érdekesebb adatokat tud­hattunk meg az élelmiszerek minő­ségi ellenőrzésének laboratóriumi tapasztalatairól. Kiderült, a köz­kedvelt őrölt minőségi paprika 80 százaléka kifogásolható. Éppen ezért nem ajánlatos, hogy a kere­sett fűszert a piacról, ismereden személyektől szerezzük be. Leg­alábbis azoknak, akik a pénzükért jó terméket szeretnének kapni. Az állomás szakemberei különböző egyéb termékek minőségét is ellenőrizték. így a nézett 45 ba­romfitermékből mindössze egy akadt fenn a rostán. Rosszabb az arány a baromfikészítményeknél, ahol negyvenkettőből öt nem felelt meg az előírásoknak. Ebből négyet Törökszentmikló- son. egyet Jászberényben észlel­tek. A cukoripari termékek - noha ötven tételt ellenőriztek - kifogás­talannak bizonyultak, míg a százti­zennyolc lisztféléből nyolcat kifo­gásoltak. A húsipari termékekből kétszázharmincat ellenőriztek, és a kifogásolási százalék: 13,5. A sör- félék százhuszonnégy mintájából négy nem felelt meg, a kétszázki­lencvenhat látott tejtermék közül negyvenegy találtatott nem megfe­lelőnek (13,9 százalék). Érdekes, a Kuntejnél minden megnézett tétel jónak bizonyult. Ugyanakkor a Ki­sújszálláson készített trappista saj­tok esetében a leghízelgőbb minő­sítés is az: változó. Sok olvasónkat bizonyára ér­dekli, mi minden káros anyagot fo­gyaszthat el jóízű falatozása köze­pette. Itt sem éppen felhőtlenül idilli a kép, hiszen kiderült, a száz­hat húsminta közül tizenkettőnél magas a kadmium-, réz-, cink- és ólomtartalom. Különösen a kad­mium veszélyes anyag, amelyet legjobban a napraforgómag gyűjt össze, illetve raktároz. Ezért meg­fontolandó a folytonos szotyolá- zás! A foszforműtrágyáknak is magas a kadmium tartalma. Nézték a zöldség-gyümölcsféléknek a nit- rit-nitráttartalmát, amelyekből a legtöbbet a fóliás retkekben, illetve a fejes salátákban észleltek. Ami a radioaktív vizsgálatokat illeti, az ellenőrző állomás szakemberei azt tapasztalták, hogy az utóbbi három évben visszaállt az érték a cserno­bili katasztrófát megelőző szintre. Mindezen laboratóriumi vizsgá­latokkal alátámasztott észrevétele­ket hallva a tanácskozás szakem­berei szinte egy emberként sóhaj­tották: de jó, hogy olykor fogal­munk sincs, mit eszünk! Hogy mégis legyen egy kis elképzelé­sünk mindennapi ennivalóinkról, az elgondolkoztató megyei ered­ményeket hall va a közeljövőben az állomás főmérnökétől bővebb tájé­koztatót kérünk. D. Sz. M.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents