Új Néplap, 1991. február (2. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-02 / 28. szám

1991. FEBRUÁR 2. 5 Vásárlói ihaj, csuhaj! Ma (is) libafarral mulatunk... A néni az üres bevásárlókosár­ral a kezében a tejesládák előtt vacillál, megkeresi azt, amelyik a legolcsóbb; aztán észreveszi, hogy fél literes js van, a literes zacskót felesre cseréli. A felvá­gottnál tíz deka párizsit kér egy fiatalasszony, a kereskedő a mér­leg mögül kiszól, hogy lehet-e tizenegy és fél deka, az asszony azt mondja nem, mert csak pont tíz dekára van pénze. Egy gyerek ordít az anyukájának, hogy ve­gyen neki rágót, vegyen csokit, kólát; anyuka gyors fejszámolást végez, valami a kívánságokból mintha beleférne a napi bevásár­lásba, aztán a pénztárnál derül ki, hogy mégsem, a gyerek ismét vi­sítani kezd, amikor az ő kívánsá­ga marad a pénztárosnál, nehéz lesz neki megmagyarázni, hogy miért. Egy szemmel láthatóan szegény kislány két kefirt és há­rom zsömlét vásárolna, a pénztá­rosnő kezébe rak egy marék aprópénzt; kiderül, nem fillérek, hanem forintok hiányoznak; több nincs, sajnálkozik a kislány, és a pénztárosnő megsajnálja: na, vigyed... Ilyen és ehhez hasonló jelene­tekkel gyakran és egyre gyakrab­ban találkoztam januárban a Szé­chenyi lakótelep Aranykanna nevű élelmiszerboltjában, ahol magam is vásárolni szoktam. A hónap végén kérdéssel mentem be az üzletbe: milyen az a bizo­nyos vásárlói kedv? Én ugyan sejtem, hogy milyen, de milyen­nek látják az üzletben dolgozók, és hogyan tükröződik ez a forga­lomban? Király Béláné, a bolt vezetője és két helyettese, Hor­váth Attiláné és Donka György- né egymást váltogatva sorolják:- Hát a kedvét jól elvették min­denkinek. Már az ünnepekre is sokkal szerényebben vásároltak az emberek, a szilveszter is csa­lódás volt a számunkra, megma­radt egy csomó pezsgő. Aztán január már komoly visszaesést hozott az alapvető élelmi­szercikkek vonatkozásában is. A tavaly januári forgalomhoz vi­szonyítva az új év első hónapjá­ban körülbelül tíz százalékkal nagyobb a forintbevételünk, csakhogy a jelentős áremelések miatt ez nem tükrözi a valós helyzetet, ugyanis az eladott áru­mennyiségben a visszaesés kö­rülbelül harmincöt-negyven szá­zalék. Luxus dolgokat, kávét, szeszt, bonbont szinte egyáltalán nem tudunk eladni. A cukrász­árut is nagyon meggondolják az emberek. Most a kunszenti cuk­rászoktól rendeljük a tortát, mert ők húszba vágják és nem tizen­hatba, mint a szolnokiak, és így olcsóbban jön ki egy szelet. Az üdítő sem kell mindjárt senki­nek, inkább a szörpöt viszik...- Sörből is csak a töredékét tudjuk eladni annak, ami a betét­díjak emelése előtt elkelt. Mert hiába van az, hogy amikor be­váltja az üveget, visszakapja a pénzt; amikor meg kell venni, nincs elég pénze...- És amíg két forint volt egy sörösüveg, esetleg eldobta, mi­után itt az üzlet előtt megitta...- Most januárban, az előző évektől eltérően nem éreztük azt, hogy Ágnes, Piroska, Veronika napja volt, a sok ajándékáru, amit kitettünk, megmaradt.- A tőkehús is alig fogy. Az emberek január elejére várták a húsáremelést, decemberben fel- töltötték a fagyasztókat. Tejter­mékből is sokkal kevesebbet ren­delünk, mert nincs pénze a ked­ves vásárlónak. Az áremelés óta a tejfogyasztás a felére esett vissza, nesze neked egészséges táplálkozás! Zsíros kenyér, sza­lonna... Hát egy négytagú csa­ládnak a hét végére csak a tej száz forintba kerül.- Nagyon megszaporodtak a bolti lopások. Régebben abban a néhány esetben is inkább luxus­cikkeket loptak, most pedig élel­miszereket, szalámit, csomagos virslit, felvágottat, száraztésztát. A múltkor csirkeaprólékot lopott volna valaki...- Nemrég egy nyugdíjas bácsi egy kiló kenyérrel akart kisétál­ni. Van aki kijelenti, hogy nincs pénze és kész. Vagy: munkanél­küli vagyok, nem tudok fizetni! És erőszakkal viszi ki az árut fi­zetség nélkül. A rendőröknek hi­ába szólunk, úgy látszik, nem ér­nek rá velünk foglalkozni, azt mondják, kapjuk el mi a tolvajo­kat. Az emberek is közömbösek, hiába kiabálunk, hogy tolvaj, fogják meg! Dehogy fogják, még félreállnak, hogy futhasson...- A Széchenyin agyonvágták az embereket az élelmi­szerárakkal. Itt jórészt fiatalok élnek, lakást kell fizetniük, min spóroljanak, ha nem a hasukon? Ä Széchenyin nincs pénz és van három nagy élelmiszerbolt. Ez most már soknak tűnik ebben a legszegényebb lakónegyedben... Ha a Széchenyin ez a helyzet, nem biztos, hogy máshol is ilyen. Másoktól tudom, hogy a hatva­nasként ismert (valójában 121- es) élelmiszerbolt úgynevezett elitebb közönséget szolgál ki, mint - mondjuk - az Arany kanna. És úgy tűnik, a vásárlási kedvet­lenség megfertőzte ezt a bizo­nyos elitet is, mert a boltvezető, Dénes Lászlóné szinte ugyanazt panaszolja, mint a „szegény ne­gyedbéli” kolléganői. A hatva­nasban is nagyjából ugyanolyan mértékben csökkent a mennyisé­gi forgalom, és a vevők többsége csak a napi, alapvető élelmiszert teszi a kosárba.- Sokkal körültekintőbben kell leadnunk a rendeléseket - mond­ja a boltvezető -, próbáljuk meg­célozni a megváltozott keresle­tet. Naponta módosítunk akár felfelé, akár lefelé.- Mondjon egy példát a „felfe- lé’’-re! Mi az, amiből mostaná­ban több kell?- Hát a kenyérből olykor-oly­kor... Más példát a többletrende­lésre nem is tudnék mondani. Úgy látom, a cigarettáról még nem mondanak le az emberek, de a borról, a sörről és a szeszről mintha kezdenének leszokni.- De a lopások itt nem szapo­rodtak el, ugye?- Sajnos, igen elszaporodtak, és sajnos már egy olyan réteg is eljut a lopásig, akiről az ember nem is feltételezné. Köztisztelet­ben álló személyeket is értünk tetten. Megdöbbentő... És sokkal többet kell nyelnünk, mert sok vevő elragadtatja magát az árak miatt, személyesen nekünk cé­lozzák a sértéseket, pedig mi er­ről nem tehetünk, mi is pontosan olyan szenvedő alanyai vagyunk a dolognak. Én is háziasszony vagyok, egy családot tartok fenn, nekem sem könnyű. De optimis­ta vagyok, várom türelmesen azt a bizonyos kilencvenkettő-ki- lencvenhármat, amikor hátha tényleg jobb lesz. A boltban szétnézve nyoma sincs a derűlátásnak. Nem csak a kedves vevő ráncolja kedvetle­nül a homlokát, nyög és sóhajto­zik, de az eladók is meglehetősen pesszimistán végzik a Kőműves Kelemenéhez hasonlítható mun­kájukat. Ugyanis, amit átáraznak estére, annak elmegy az ára reg­gelre. Kezdhetik elölről. Nem is tudom, nevezhetem-^ még őket bolti eladóknak, hiszen már rég nem a vevővel foglalkoznak. Ál­landósuló munkafolyamatukká az átárazás vált, nyomogatják a papírfecniket az árukra az átára­zó szerkentyűvel: az „áremelő- géppel”. Ez az! Talán ez lehetne foglalkozásuk pontos megneve­zése: áremelőgép-kezelő...- Vigyázz Ica - kiált oda egyi­kük a pénztárosnőnek -, a fél li­teres citromlét nehogy rutinból blokkoljad, mert mától felment az ára 37 forint ötvenre! Ugyan kérem, kinek kell ma­napság citromlé, elég savanyú a szánk nélküle is. Igen, uraim, meggyőző bizonyítékaim birto­kában jelentem önöknek, akik most is a vásárlói kedvünk elvé­telén szorgoskodnak, hogy oké, sikerült. Es ha netán, véletlenül mosolyoghatnékom támad, még leplezni sem tudom, mert a cit­romlé árát is megemelték, és Ica már rég nem rutinból blokkol. Molnár H. Lajos Fotó: I.Cs. Ilyen tükrök segítik az ellenőrzést A IGRÖKSIINIMIKLŐ* Ét VIDÉKE ÁEÉtl ipari részlegei az alábbi szolgáltatásokkal állnak a köiületek és magánszemélyek rendelkezésére: VÁlUlMlK--mH\ttl\ TÍPUSÚ TŰZOLTÓKÉÍIÜIÉK ElLtftŐRZtSéT Él JAVÍTÁ1ÁT.-viiiftnvmoTOMK áilóaésiewek tekermeiért mdtsíTmÉnvHRTüR niiKÜL, vnutmim trafók , DmnmoK tekercselését.-BÁRmiLVEn TÍPUSÚ BÉRKOCSIRA HÚTÓTAKARÓ,ÍRKARÓPOIIVVA KÉSZÍTÉSÉT, ILLETVE BÁJUIUlVEn POnvVRIPHRI TERITTÉK KÉSZÍTÉSÉT, JAVÍTÁSÁT.-IRODÁK, m0HELVCSARIf\OKOK FESTŐ, mÁZOLÓ, TAPÉTÁZÓ fTHJUKÄlflAK BŐVEBB FELVILÁBOSÍTRS AZ ÁFÉSZ KÖZPOIVTJÁBRn AZ IPARI OSZTÁIVOR. TÖRÖKSZEIVrmiKlÓS, KOSSUTA LAJOS U. 159. TELEFOn 252. TELEX=25-528. IWÉKfltl röÜJtV A Áramütés Bácsik Mihály negyven évet dolgozott a szolnoki Járműja­vítóban. Kazánkovács volt, olyan kazánkovács, amilyen­nek az ember e szakma képvi­selőjét elképzeli: mackós moz­gású, dörmögő hangú, körötte mintha kalapácsütések cseng- nének-bongnának. Ha ki lehet pihenni a munkában töltött négy évtizedet, akkor most a nyugdíjaskorban lenne itt az ideje. De Bácsik Mihály csak a munkahelyétől kapta meg a nyugalmat, a sors nem ajándé­kozta meg a gondtalan öregség adományával sem őt, sem a fe­leségét. Elég volt huszonnégy óra ahhoz, hogy összeomoljon a családi békesség katedrálisa! A lakitelki takaros és tágas családi házának ajtaja mellé egy lópatkót szegeit fel Bácsik Mihály. Merthogy szerencsét hoz. Mikor a beszélgetés végén elbúcsúzom a családtól, nehe­zemre esik, hogy le ne vegyem a cinikus szimbólumot. A ház egyébként olyan, ahol kényel­mesen elfér két család. így is éltek együtt Bacsikék, a lányuk talált itt otthonra a házassága után. Férje, Kálmán Ferenc buszsofőr volt, később ezt a foglalkozását váltotta át a kom­fortosabb mentőautó-vezetői állásra. Szép szál egészséges férfi volt, az esküvői fényképen élete párjával úgy mutatnak, hogy bátran ki lehetne tenni őket bármely fotóműhely kira­katába. Aztán elérkezett 1986. május húszadika.- A vejem ott ült, ahol most ön ül - kezdi annak a tragikus napnak a történetét a házigaz­da. - Vacsoráztunk, aztán azt mondta Feri, hogy megy mosa­kodni . Már a gázvezeték csövei itt futottak a lakásban, de a boj­ler még nem volt bekötve, tehát amolyan átmeneti állapot volt a fürdőszobában, úgy kellett vi­zet külön melegíteni a rezsón.- Én hajnalban keltem, negy­ven éven át négykor ébredtem, hogy hatra beérjek a Járműjaví­tóba. Korán feküdtem hát, fel­gyújtottam az éjjeli lámpát, ke­zembe vettem egy könyvet, és elalvás előtt olvasgattam. Az­tán elszenderedtem. A lányom rázott fel, hogy keljek, mert baj van Ferivel. Ott feküdt a fürdő­kádban elnyúlva. Pizsamában, mezítláb rohantam ki segíteni. Mikor megfogtam a vejemet, iszonyatos áramütés ért. Nagy erőfeszítésembe került, hogy kitépjem magam a bénultság­ból. Sikerült, szaladtam az ud­varra, és lekapcsoltam a villanyórát. Aztán lefektettük szegény vejemet ide, az előszo­bába. A ház asszonya veszi át a szót.- A homlokán egy 12 centis égés volt, az áramütés klasszi­kus tünete, de a testén is látszot­tak a kisülések nyomai. Hívtuk azonnal dr. Glied Imre körzeti orvost, jött is, és nemsokára megérkezett két helyi rendőr. Az élesztős sikertelen volt, az orvos azt állapította meg, hogy infarktus vagy áramütés a halál oka. Ez utóbbiról aztán később lebeszéltek bennünket. Megér­kezett ugyanis Gál Dezső vil­lanyszerelő, az áramszolgáltató embere, mért valamit, és közöl­te, hogy nem lehetett áramütés, mert feszültséget nem talált se­hol a kád környékén. Éjfél után nyomozók érkeztek Kecske­métről, ők is arról győzködtek bennünket, hogy az áramütést az uram azért érezhette, mert ideges volt.- Másnap a lányommal együtt mentünk el a boncolási eredményért - folytatja Bácsik Mihály. - Az orvost nem talál­tuk, a leletet a technikusa adta ide. A lányom belenézett és azt mondta: „Látod, apukám, az áll benne, hogy hátsó fali infark­tus, és nem áramütés.” Ő is egészségügyi dolgozó volt, mindig azt sulykolták, hogy az orvos állításában nem szabad kételkedni. Ez lett a veszte... A halál hírére megérkeztek az elhunyt hozzátartozói. Gyá­szos hangulat szállt a lakitelki házra. Az egybegyűltek a teme­tés részleteit beszélték, az öz­vegy beszerezte a halotti bizo­nyítványt a tanácson, koporsót rendelt Kecskeméten, aztán otthon tette a dolgát. Megfür­dette a fürdőkádban az ötéves Tibikét, aztán nekilátott, hogy ő is megmosakodjon. Bácsik Mihály elszenderedett, amikor ébreszti Sanyi fia, jöjjön azon­nal, mert most meg a lánya... Az áram ütötte meg őt is a für­dőkádban, azonnal meghalt.- Hogy bírták elviselni önök ezt a felfoghatatlan tragédiát?- Csak az unokánkra gondol­tunk - mondta Bacsikné. - Ót, szegényt próbáltuk megkímél­ni a megrázó élménytől. Nem is mondtuk meg először, hogy meghaltak a szülei, később azt hallhatta, hogy elment anyuka meg apuka messzire, de majd visszajönnek. Jó tanuló a most tízesztendős unokánk, nagyon szépen fejezi ki magát beszéd közben. Igazán ajándéka ő a sorsnak. Azt mondja, régész lesz, mert ásni akar, és csonto­kat összerakni. Hogy kikét? El­képzelheti... Nézem a bírósági anyagokat, merthogy tárgyalás is volt. Ki­derül belőle, hogy a házban megfordult számtalan illetékes mind-mind vétlen a dologban. A körzeti orvos alibije az, hogy Kálmán Ferenc esetében ő megkérdőjelezte az infarktust, nyitva hagyta az áramütés lehe­tőségét. A helyi rendőröknek alighanem le kellett volna zárni a baleset színhelyét, a fürdő­szobát egy alaposabb vizsgála­tig. Ezt sem ők, sem a Kecske­métről kiérkező nyomozók nem tették meg. Az áramszol­gáltató embere is csak felülete­sen vizsgálódott, hiszen ha lel­kiismerete szerint teszi a dol­gát, nem fordulhatott volna elő újabb tragédia. A második ha­láleset után ugyanis kiérkezett Mátrai Béla mérnök, immár megfelelő műszerekkel, és ki­derült, hogy az éjjeli lámpa volt zárlatos. Mondta is a mérnök: ha az első esetben is engem hív­nak, a lányuk még mindig élne. A boncolóorvos infarktust álla­pított meg. Az újság pedig már egyenesen azt írta a makk- egészséges Kálmán Ferencről, hogy szívbeteg ember volt, ke­zelés alatt állott. Hát hogyan lehetett akkor buszsofőr, meg a mentők vezetője? Lényeg az, hogy a tárgyalá­son mindenki szépen kimászott a dologból, maradt az elma­rasztalás az elhunytakra, és a bizonytalan jövő a tízéves Tibi­kére, aki ugyan kapja az árva­sági segélyt, de ha a nagyszülei már nem bírják taníttatni, mi lesz vele? Bacsikék azt mondják, nekik már sem pénzük, sem energiá­juk nincs ahhoz, hogy az igazu­kat keressék. Én azonban úgy gondolom, a dolog minden­képp érdemes arra, hogy immár az újszellemű igazságszolgál­tatás vizsgálja újra a kettős tra­gédia körülményeit. Az ugyan­is nyilvánvaló, hogy sokan mu­lasztottak egy-egy keveset, és a tessék-lássék félmegoldások összeadódtak. A következ­ményt pedig? Egy idős ember­pár és egy bizonytalan sorsú kisgyermek viseli. Hát hol itt az igazság? Palágyi Béla

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents