Új Néplap, 1991. február (2. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-19 / 42. szám

A napokban írták alá magas szinten azt a megállapodást, mely­nek értelmében létrejön Bukarest­ben a magyar, Budapesten a román kultúra háza. Hurrá, mondhatnánk, ha nem jutna eszünkbe, hogy alá­írták ezt már a legmagasabb szin­ten is, mégsem lett belőle semmi. Tegyük fel, hogy most lesz. Nem környékez meg az extázis hangu­lata a ház miatt, mert leromboltatni látszik egy fontosabb: az RMDSZ. A készülő román alkotmány szö­vegét bár még nem fogadták el, a főforgalmazó és sok lelkes híve bi­zonyára érvekkel és szavazatokkal hangsúlyozza annak a paragrafus­nak a létjogosultságát, melynek ér­telmében „etnikai alapon nem Jaj, maga riporter, aranyos­kám? Megmondom én magács- kának, hogy mi a helyzet, mer én aztán tudom! Most már láttam a rádijóban is, meg hallottam a téj- vében, hát értem ám a csíziót. Mer hogy aszonták, hogy Maros- vásárhelyen PUNCS vót, az ám! Erre én kérdem a sógortól, hogy mi az a „puncs”? Aszongya hát az olyan, hogy előbb keverik, az­tán megisszák. Hát a mán igaz, hogy ottan is keverték nagyon, oszt mi ittuk utána a levit. Meg azt is mondták, a szomszéd Rózsi néne is olvasta, abban a Nagyro­mán mánia újságban, pedig egy szót se ért románul, csak ha szid­nak minket. Azóta fel akarták már venni tolmácsnak. Szóval, aszonta, hogy azt írták, a.hodáki férfiak a tavaly március óta nem mentek haza a falujukba, eltűn­tek úgy szőrén-szálán. Akkor el­mentek az autóbusszal, a felesé­gük meg azóta is várja őket. Biz­tosan mosmár nem is mernek ha­zamenni, mer olyan soká kima­radtak. Körbeutazták má’ az or­szágot mindenfele, de Hodákra, oda nem mernek menni. Osztán ennek is mi vagyunk az oka. Hogy félnek az asszonytól, oszt nem merik bevallani, aszon^yák, a magyaroktól félnek. Eddig mér nem féltek? Mi eddig is itt lak­tunk, ilyen közel! De majd csak hazamennek, ha elfogy a pálin­ka. Meg még asztat is hallottam, hogy minden Erdélyből elüldö­zött románnak vissza kell menni oda, ahonnan gyütt. Mer’ hogy a honfoglalás óta űket mindig csak elüldözték. És még nem volt ide­jük visszagyünni. Hát azt én is szeretném, ha azok, akik ezt ki­találták, visszamennének oda, ahonnan kigyüttek! Debreczeni Éva Jó egy évvel a romániai fordulat után egyre több és félreérthetetlen jelét tapasztalhatjuk annak, hogy sajnálatos fordulat következik az úgynevezett nemzetiségi kérdés „megoldásában”. A diktatúra bu­kása utáni eufórikus hetekben vol­tak ugye az ígéretek. Utána az ígé­retek java részének a be nem tartá­sa. Majd a nyílt atrocitások, a szél­sőségesen nacionalista megnyilvá­nulások. Az utóbbi hetekben pedig egyre nyilvánvalóbb a vezetés (és nem holmi csoportocskák!) azon törekvése, hogy a .„forradalom” hevében született néhány nemzeti­ségi „vívmányt” is eltörölje, fel­számolja. Mintha e kérdésben a diktátor „aranykorának” állapotai nagyon rokonszenvesek lennének a mai „demokratikus” vezetésnek. A „sokoldalúan fejlett szocialis­ta rendszerben” edzett és képzett, volt kommunista, ma „nemzet­mentő” vezetőgárda mintha nem tudna és nem is akarna szabadulni a kendőzés, a hamiskodás, a hatal­maskodás, a mosolyba bújtatott szigor, a szemrebbenés nélküli fül­lentés praktikáitól. Felületes szem­lélődő mindezt talán észre sem ve­szi, és hajlamosak vagyunk arra, hogy a sok rossz hír után lelken­dezni kezdjünk valami jó hallatán. Nemrég a Fidesz-küldöttség ve­zetői majd eldobták magukat az örömtől, a „kellemes csalódás­tól”, hogy őket ott szívélyesen fo­gadták, több helyen igen jó légkör­ben tárgyaltak. Hát persze, hogy mosolyognak, uraim, csak nem fo­gadják a hivatalos vendéget is acsarkodva vagy bunkósbottal, ez utóbbi eszközök nem a kirakatba valók. Igen, a kifele szánt mosoly már európai színvonalú, de a hét­köznapi ábrázat nagyon balkáni. A romániai magyar fiatalok képvise­lőivel sokkal kevésbé szívélyesek, a MADISZ-nak - bár ott van hely­ben - nem sikerült ennyi mindenki­vel tárgyalnia semmilyen légkör­ben sem. A román oktatási miniszteraláírt Pesten magyar kollégájával vala­milyen együttműködési egyez­ményt. íme, történnek lépések, bi­zakodhatnánk, ha... Ha közben nem értesülnénk, hogy sokkal ke­ményebb lépések is történnek, pél­dául a román televízió magyar adá­sának megszüntetése felé. Az ener­giagondokra hivatkozva lecsök- kentett adásidő felét áttették a ket­tes csatornára, ami Erdélyben (ahol ugye a címzettek élnek) egyáltalán nem fogható. A romániai magyar televíziózás és rádiózás felszámolása a diktátor idején is így kezdődött. Mit számít az, hogy az oktatásügyi egyez­mény értelmében néhány tanár- és diákcsere - esetleg! - létrejön, amellett, hogy megfojtják odaát a nemzetiség egyik legfontosabb tá­jékoztatási és művelődési intézmé­nyét? Az oldalt összeállította: Molnár H. Lajos, Fotó: T,Z. szerveződhetnek pártok”. Ennek pedig egyenes következménye, hogy úgy felszámolják az RMDSZ-t, mint az ötvenes évek­ben a MADOSZ-t. Aki ismeri e politikai vezetés hamiskodásának több évtizedes hagyományait, annak minden apró „engedmény”, „előrelépés” gya­nús. Ez a politika olyan, mint a csatolt áru: egy kis szemfényvesz­tőjóhoz odakötöttek egy hatalmas rosszat. így nem érheti szó a ház elejét. Miért visítoznak, uraim, hogy megszüntettem a magyarok politikai szervezetét, a művelő­dési, oktatási és tömegtájékoztatá­si intézményeit? Hisz van kultúra háza, együttműködés az oktatás­ban, a honvédelemben, turizmus­ban... Tényleg, lehet utazni. Hogy ho­gyan, azt a nem diplomata-útlevél­lel közlekedők tudják megmonda­ni: akár tíz-tizenhat órás várako­zással a román-magyar határon és olyan elvámoltatási eljárással, amilyen Európában talán sehol sincs. Az Öböl-háború veszélyeire hivatkozva ismét bevezették a dik­tátor idején kitalált bejelentési kö­telezettséget, a valutabeváltást és egyebeket, csakhogy elvegyék a külföldi kedvét az odautazástól, és ellehetetlenítsék saját polgáraik külföldre utazását. Az talán vilá­gos, kiket érint elsősorban ez az „általános intézkedés”. Az utóbbi két hétben érkezett romániai turis­ták beszámolói szerint három sze­mélygépkocsiból egyet engednek át, kettőt visszaküldenek; a nem­zetközi vonatok utasainak körül­belül a felét lezavarják a szerel­vényről (naná, hogy főleg a ma­gyar nemzetiségűeket!) még ro­mán területen, mindenféle apró­ságra hivatkozva vagy nem is hi­vatkozva. A vámhivatal nem állam az államban, amit tesznek, nyil­ván, felsőbb utasításra teszik. Azo- kéra, akik mosolyogva bizonygát- ják: náluk úgy tombol a demokrá­cia, hogy mindén feltételnek meg­felelnek ahhoz, hogy Európa tá­mogassa őket. Egyszer már Euró­pa és a világ elhitte... M. H. L. A Vatra Romaneasca az a szerve­zet, amely egyaránt nyíltan és orvul támadja az erdélyi (és nemcsak az erdélyi) magyarságot. Vezetőik, szó­szólóik gyakran tagadták ezt, főleg, ha külföldi újságírók kérdéseire fe- lelgettek. Hangsúlyozták, hogy ők kifejezetten és kizárólag kulturális szervezet. Hát ezt illusztrálandó nemrég láthattuk a tévében, mennyi­re kulturáltan lökdösték meg Járai Juditot és a forgatóstábot a vátrás tüntetők. Ám a kérdés eldöntésére van egy sokkal hitelesebb dokumentum: a Vatra Romaneasca Egyesület elnö­kének, Radu Ceontea szenátornak egy nyilatkozata (interjúnak azért nem nevezném, mert nem a kérdé­sekre felelt), ami nemrég jelent meg egy román lapban. Ebből idéznék né­hány részletet a marosvásárhelyi Népújságban megjelent fordítás alapján. Nem tudom megállni, hogy ne kommentáljam. „A Vatra (...) a román nemzet lán­dás, a tanítvány túlszárnyalta meste­rét. - „Azt mondta, hogy minden ma­gyar egy kötelet hord a zsebében. Ezzel a kötéllel fojtják meg a romá­nokat.” - Úgy látszik, apuka nem ismerte az ijesztgetésnek ama válto­zatát, hogy kisfiam, ha rossz vagy, elvisz az ördög. - „Egész életemben nem bíztam a magyarokban. De kor­rekt kapcsolatot tartottam fenn ve­lük.” - Főleg a tavaly március 19-i marosvásárhelyi kapcsolatteremtés volt rendkívül korrekt. - „Megtanul­tam a nyelvüket valamennyire, egy borzalmasan nehéz nyelvet.” - Ta­nulója válogatja. - „Csehszlovákia 1968-as megszállása után, attól való rettegésemben, hogy a magyarok el­foglalják Erdélyt, a Regátba mene­kültem.” - Hát ez nem volt egy tö­meges exodus, talán maga volt az egyetlen rettegő. - „Látván, hogy nem történt semmi, 1977-ben vissza­tértem a szülőföldemre.” - Mit mondjak, elég nehezen bizonyoso­dott meg. - „Mint látja, itt eszem. dzsahegye, nacionalista szervezet. Nem tudom, mi rossz ebben a meg­határozásban.” - Egyetlen szó, ked­ves uram, az, amelyik a nácikra utal. „A Maros völgye egyik tiszta ro­mán tanyájáról származom, egy olyan tanyáról, amely mindenfélét elszenvedett a magyarok részéről. ’ ’ - Konkrétumok sajnos a későbbiekben sem kerülnek fényre. - „Apám a falu mészárosa volt,” - Ja, az más. - „anyámnak négy osztálya volt. Én a tankönyvekig egyetlen könyvet lát­tam: a Bibliát.” - De kár, hogy ezt is csak látta, és nem olvasta. - „Apám kiskoromtól arra tanított, hogy ne bízzak a magyarokban.” - Mi taga­ebben a szobában, hideg ételt úgy, mint nálunk, mint egy rönkölő mun­kás, az egyetlen meleg dolog, amit lenyelek, egy tea, amit rezsón főzök. Nem merek a Bucuresti Szálló ven­déglőjében enni, mert nem vagyok biztos abban, hogy a magyarok nem mérgeznek meg! Megiszom egy Pepsit, és utána meghalhatok.” - Szegény... Megeszem azt az egész Bucuresti vendéglőt, ha dolgozik ott egyetlen magyar pincér. Különben egy Pepsi Colától tényleg meghal­hatna, csak az a kérdés, hogy mikor. - „A marosvásárhelyi kétszobás la­kásomat állandóan két rendőr őrzi, mert nem akárom, hogy a felesége­met és a lányomat megerőszakolják és utána meggyilkolják. ” - Én se ma­gyar, se román részéről ilyen ízlésfi­camot nem tételezek fel. - „De ha valami történik velem, akkor tudják meg, az embereim kegyetlen bosszút állnak.” - Ebben igazán nem kétel­kedem, az emberei bosszúskodnak akkor is, ha sem magával, sem a tár­saival nem történik semmi. A riporter a bányászok bukaresti fellépéséről kérdi Ceontea urat, mire többek között ezt a választ kapjuk: „A vizsgálóbizottság kiderítette, hogy a legnagyobb pusztításokat, úgy tűnik, egy magyar bányászcso­port vitte végbe. ’ ’ - Naná, nem is egy török. Mitől fél a Vatra? - érdeklődtek, és íme a válasz: „Kezdetben az RMDSZ-től féltünk. Már nem tekint­jük ellenségnek ezt a mozgalmat, mi­vel úgy értékeljük, hogy bevégezte­tett. (...) Gyakorlatilag senkitől sem félünk. Jegyezze meg, hogy az 1990- es marosvásárhelyi márciusi esemé­nyekben a Vatra Romaneasca Maros, Hargita és Kovászna megye számára katonaság is, rendőrség is és szekuri- táté is volt!” - Köszönjük uram, megjegyeztük. - .Látja, a politika egy olyan mesterség, melyet én nem tanultam.” - Látjuk. - „Ha megtanu­lom, azt jelenti, hogy eladtam ma­gam, s akkor visszalépek. Én termé­szetesen bevallom, nem vagyok ér­telmiségi.” - Komolyan mondja? - „Festő vagyok.” - Hoppá!... Csak nem szobafestő? Mert egy ilyen párt­vezér mintha már lett volna ebben az évszázadban...-há­Vigyázat: csatolt áru! „Minden magyar egy kötelet hord a zsebében” A góbék mindmáig vég nélküli tréfálkozásá­nak illusztrálására közöljük az alábbi írást, amelyet a Csíkszeredán megjelenő Tromf című szatirikus hetilap ötvenedik számából vettünk áL Székely humor Mózsi bá, a szakértő BRRRUMMM! Beléptem az erdőbe. Mögöttem Tusnádfürdő, előttem a meredek hegyoldal, s valahol a tetőn túl a Szent Anna tó. Amikor először jár­tam erdélyi „igazi” erdőben, min­den korábbinál magasabbnak, erő­sebbnek láttam a fákat, szebbnek a növényeket, szikrázóbbnak a na­pot. Azóta is hiszem, hogy így van ez. Bár a víz hideg volt a feneket­lennek mondott tóban, „csak azért is” megmártóztam. Ráérősen kap­tattam visszafelé. Késő délután ér­tem Olt-parti kiindulási helyemre.- Hogy mert csak úgy átmenni? - csapta össze kezeit a házinéni. - Tegnap a medve széttépett egy sá­torozó turistát.- Megnézem a medvéket! - mondta szürkületkor az öreg úr. Vette a kalapját és elindult a szállo­dák irányába, nekem meg torko­mon akadt a puliszka. A jó minden- it! Mi van itt? Ijesztgetni akarnak, vagy ideköltözött egy vándorcir­kusz? Nem. ArróL volt szó mind­össze, hogy közel az erdő. Ahol laktam, a kert végénél kezdődő­dött. Az ámyékszék meg szinte már a fák között volt. Csak egy heve­nyészetten összetákolt kerítés zárta le az udvart.- Két kutyám vari - folytatta a mama -, a Morzsát megették a rned- vék. Na tessék, rezervátumba jöttem én? Már kezdtem sejteni, miért mondta vadőr ismerősöm, hogy a barna medve nem a rajzfilmek tor­kos, szendvicsfaló Maci Lacija. . A vacsora jó volt, illett hozzá a könnyű bor. A házigazdákat hall­gatva gyermekkori estéim éledtek újra, mikor nagymamám farkasok­ról, medvékről mesélt. Ez volt a negyedik csapás. A hatás tökéletes volt, a helyszín pedig egy sötét tör­ténet misztikus hátteréül szolgálha­tott volna. Mint az öregek regéiben, komor felhők vonultak a Hold előtt, szél susogtatta a fenyvest. Csak egy romos kastély hiányzott még, hol az imbolygó lidércfény világánál bőregerek cikáznak. Nem volt pedig több ez egy hét­köznapi tusnádi esténél. Az átla­gosnál gazdagabb folyadékfo­gyasztás következménye este is, s itt is az, hogy: menni kell... Tétován matattam cipőm után, határozottan a zárra tettem a kezem. Mit nekem egy medve? Hogy én most ne men­jek ki? No nem, nem hátrálunk meg. Nyitom az ajtót, megcsap a párás hideg. Hm. Milyen ködös, sejtelmes minden. Az a nagy kerek valami ott... Bokor. Komor felhők a Hold előtt, szél susogtatta feny­ves. A maradék két kutya vonyít. Vagy szűköl? Ezek éreznek vala­mit! Összekoccannak térdeim. Per­sze, lehűlt a levegő. Mit is mondott a néni? Éjjeliedény az ágy alatt... Hogy ez eddig nem jutott eszembe!-sz­Néplap 1991. FEBRUAR 19. ERDÉLYRE FIGYELŐ

Next

/
Thumbnails
Contents