Új Néplap, 1991. február (2. évfolyam, 27-50. szám)
1991-02-14 / 38. szám
14 1991. FEBRUÁR 14 Mennyei beke Csak emlékeztetőül: a szerző útinap- i iának első része az Új Néplap 1991. január 10-i számának 12. oldalán jelent meg. Ebben a mai kínai élet furcsaságairól (népi besúgóhálózat, a katonákat idealizáló propaganda), valamint az ősi kínai kultúra pekingi és főváros környéki emlékeiről. olvashattak. E mostani második rész színhelye szintén Peking. A Nyári Palota Kimentünk a Nyári Palotába. Gyönyörű a táj, nagyon szépek az épületek, rengeteg az ember, de európai arcot szinte alig látni. Felszabadultan nevetgélő, eszegető-iszogató, trécselő, kíváncsi és segítőkész kínaiak ezrei hömpölyögnek ide-oda a tengernyi látnivaló között. Abban az ostromban, melyet egy hajójegy megvétele jelent, segítenek nekünk, gyámoltalan „barbároknak”, megkímélnek minket a minden képzeletet felülmúló tolongástól. Mire idáig eljutottunk, addigra a fallal körülvett csaknem háromszáz hektáros park látványosságainak egy tekintélyes részét már láttuk. A Hosszú Élet hegyének lábánál több mint nyolcszáz évvel ezelőtt építeni kezdett, majd a múlt században, a második ópiumháború idején elpusztított, később újjáépített, aztán a bokszerlázadáskor ismét lerombolt Nyári Palota épületei, parkjai a" Hatalmas Fényesség tavának partján igen harmonikusan simulnak a vonzó tájba. Nem említettem még az úgynevezett kulturális forradalom pusztításait, amely, nevével ellentétben, a kulturális értékeket semmisítette meg, s ettől a vandál őrülettől a palota őrei úgy tudták megmenteni például a fedett sétány több mint négyezer, régi kínai életet ábrázoló festményét, hogy fehérre mázolták, melyet később, a téboly elmúltával, eltávolíthattak. Láttuk egyebek között a Császári Színházat, az Emberség és hosszú élet termét, a Jade habok csarnokát és a Hosszú élet élvezete csarnokot, végigmentünk az imént emlegetett 728 méter hosszú fedett folyosón, odaértünk á víz színén lebegő hatalmas márványhajóhoz, s kedvünk támadt át- hajókázni, persze nem a mozdulatlan márványhajóval, a Sárkánykirály templom-szigetre. A jegypénztári iszonyú tumultusban egy idősebb kínai házaspár megszánt minket, félrelökött európaiakat, intézkedett, diadalmasan hozták a hajójegyet. A kis motoros hajóra sem volt éppen egyszerű dolog feljutni, de újdonsült ismerőseink ismét segítettek. A hajó farán találtunk helyet, ismeretlen kínaiak mosolyognak ránk, beszélnek, nem baj, ha nem értjük egymást, ők mondják a magukét, ismeretlen gyümölcsökkel kínálnak, közben nézzük a lótuszvirágokat a vízben, a csodálatos panorámát, kedves útitársainkat, akik, a szigetre megérkezvén, hajlongva búcsúznak tőlünk, mint régi jó ismerősöktől. Itt is olyan nagy tisztaság van, mint magában Pekingben. Egy kisgyerek hasra esik, elejti az almadarabot, az apja felveszi, elviszi a szemétkosárhoz. Nagyon sok a fiatal, sok öreget vezetgetnek nagy szeretettel: együtt a család. A Tizenhétlyukú hídon, amely összeköti a szigetet a parttal, visszasétálunk, elvonulunk a hídkorlát kőoroszlánjai között, elhagyunk egy bronz ökröt, irány a buszmegálló. Az Illatos-hegy A 333-as busz vitt el bennünket az Illatos-hegyre. Odafelé menet az autóbuszból megfigyeltem egy kínai férfit, aki szűk, ám frissen felsepert udvarán guggolt egész talpon, és a semmibe tévedt. A buszon nagyon készségesek úti- társaink, egymással versengve szólnak, hogy megjöttünk, ez az Illatos-hegy, itt kell leszállni. Utcai árusok és kis üzletek között gyalogolunk föl az Azúr Felhő-templomhoz. Átmegyünk egy árok fölötti hídon, utána belépünk a világtájak őreinek termébe, s e rémítő figurák után az Eljövendő Buddha előtt állunk, majd következik egy udvar aranyhalas medencével, aztán az Ötszáz Lohan- templomba lépünk, ahol 508 életnagyságú szobor fogad minket. A fából faraKixiai útinapló gott, de aranyozott, életnagyságú szobrok mindegyike más. Szorosan egymás mellett áll a sok aranyozott figura, többnyire Buddha jól ismert kövérkés, szelíd mosolyú alakja előtt vonulunk tova. Ezek a szobrok nagyon sokféleképpen mosolyognak, de van közöttük harcias, sőt félelmetes is. Akad köztük olyan vén figura, aki a jobb kezén lévő bábuval játszik. Egy másik sovány öreg is kirí a meglehetősen telt Buddhák közül. Van olyan, amelyik egy másik Buddhát cipel a hátán. Soknak a szeme mintha mozdulna, ha sokáig nézzük őket. Követnek a tekintetükkel, s ettől félelmetesek. Mint egy labirintusban, elveszetten bolyongok a rengeteg Buddha között, hol erre, hol arra nyílik egy folyosó, végül észreveszem, hogy a mestergerendán is ül egy körülbelül húszcentis Buddha. Az ember belenémul. Nekem sok volt ez így együtt. A Fekvő Buddha templomába már nem is mentünk el, leülünk a valóban gyönyörű és megnyugtató parkban, néztük a kínaiakat, ők pedig minket. Elsősorban a gyerekeknek jelentettünk szenzációt, talán még nem láttak ilyen ördögi pofákat. A kínaiak csúnyának látják az európai embert, s nem is csodálom: azok a fehérek, akiket én Kínában láttam, vá- logatottan rondák voltak. A buszmegállóban megkérdeztük a 333-as pilótáját, a Nyári Palotához megy-e, mondta, igen, szálljunk fel, nagyon rendes, pedig ez a leszállási helynél volt, s csak ezután gördült oda a felszállóhelyhez, ekkor mi már az üres buszból néztük azt az elképesztő közelharcot, amely nyomban kitört, minden megállóban megismétlődik egymás le- tiprása, tekintet nélkül az öregekre, gyerekekre, nőkre. Itt senki sem lehet gyenge. Elindultunk. Abban a bizonyos felsöpört udvarban a meditáló férfi még mindig mozdulatlanul guggolt a kicsike fácskák között. Vajon mi járt a fejében? Gépeltérítés Másnap reggel elmentünk a Tienan- men térre. Néztük a fényképezkedő kínaiakat: fantasztikus pózokat vesznek fel. Egy öreg házaspár áll a gép elé egymásnak szinte háttal, nagyon szoLao ce, a taoizmus atyja. morúan. Talán itt ölték meg tavaly a fiukat, unokájukat? Egy fiatal nő bedobja a démoni pózt, egy középkorú nő a hősi pózt a la Vera Muhina, a férfiak általában kissé szétvetett lábbal, igen komoly arccal állnak. Rengeteg az ember. A tér több pontján égett nyomokat találunk a betonon, ezeket kikerülik az emberek. Azt jelentené ez, hogy e nyomok a diáklázadás idejéből maradtak? Egy esztendeje szűnt meg a szükség- állapot. Ünnep van. A pekingiek barátságosak, nevetgélnek, beszélgetnek. Európai arcot talán kettőt láttunk. Úgy látszik, még mindig félnek, nem érzik magukat biztonságban Kínában. Dél körül átgyalogolunk a Vangfu- csing utcába. Ez az itteni Váci utca, üzlet üzlet hátán, elképesztő a tömeg. Az utcán amolyan igazi népi kalácsot vettünk, amelyre útitársam egy doboz sört, én egy Pepsit hajtottam fel. Egy kirakat kőpárkányán ültünk a langy melegben, mögöttünk szép női ruhákba bújtatott kirakati babák nézték étvágyunkat. Megjegyzem, a járókelők még jobban megbámultak minket, úgy látszik, nem illik a kirakatban enni. És utcán lehet aludni? Mert az egyik üzlet ajtaja előtti kőlapon félig ülve, félig fekve horkolt egy férfi, a hasán aludt egy kisfiú, mellettük egy táska. Nagyon elfáradhattak, de ügyet sem vetettek rájuk. Busszal és metróval átmentünk a pekingi lámakolostorhoz. Ez a kolostor csarnokok sokaságából áll, mindig nagyobb csarnokba lép az ember, s mindig nagyobb Buddhát talál. A végén, amikor az utolsó csarnokba lépünk, egy huszonegy méter magas Buddha lábainál ocsúdunk fel. Elképesztő. Először kifaragták a szobrot, majd köréje építették a csarnokot. Barna ruhás, piros öves lámákat láttunk itt a templomi értékekre, a rendre vigyázni. Sok volt a vallásos ember, többen mély áhítattal imádkoztak, hajlongtak a Buddha előtt, különösen egy szemüveges, farmeros, intelligens külsejű fiatalember tiszta egyszerűsége, hite fogott meg. Innen elmentünk a szomszédságban lévő konfuciánus templomba, de azt már bezárták, ám az udvaron még láttuk a hatalmas kőlapokat, amelyekre több nyelven vésték Konfuciusz bölcs mondásait. Mellette áll a császári főiskola, de már azt is zárva találtuk. Jellegzetes, apró üzletekkel teli, élénk kínai utcán gyalogoltunk szállásunk irányába. Az itteni televízió híradójában bemutattak egy tegnapi repülőgép-szerencsétlenséget. A gépet állítólag el akarták téríteni Tajvanra, a pilóta látszólag engedelmeskedett, ám amikor már majdnem leszállt Kantonban, az eltérítő észrevette, hogy becsapták, lelőtte a pilótát, a gép a betonhoz csapódott, nekiment másik két repülőgépnek, kigyulladt, százhúsz halott, mutatták Li Peng elvtársat is, a sebesülteket vigasztalgatta a kórházban. Ez az egyik verzió, amit frissen szerzett pekingi ismerőseink mindjárt a híradó után elmondtak nekünk telefonon. A másik verzió szerint nem lőtték le a pilótát, csak túlfutott a gép a leszállópályán. Akárhogy is, ok a bizakodásra. Holnap ugyanis Kantonba indulunk. Repülővel. Az Út és az Erény Reggel még elmegyünk a Fehér felhő templomába. Ez egy taoista templom. Éppen szünet van, magyarázunk a mosolygó szerzeteseknek, hogy messziről jöttünk, Magyarországról, tudják, Szunyán... Derűsen intenek, várjunk egy kicsit. Hamarosan jön egy szerzetes, végigvezet bennünket a sok templomcsarnokon. Közben megfigyelem a rendkívül rokonszenves szerzeteseket: nagyon egyszerű ruha és cipő van rajtuk, sajátos lábszárvédő, a hajuk hosszú, feltűzik kontyba, a fejükbe nyomnak egy jellegzetes sapkát, melynek a teteje lukas, azon át kihúzzák egy kicsit a kontyot, és egy fából készült hajtűvel rögzítik a sapkát. Lao-ce, az időszámítás előtti 4-3. században élt kínai bölcs, az Öreg Mester, aki a Tao tő kingben (Az út és az erény könyve) a világtörvényt, a természettörvényt igyekezett megfogalmazni verseiben, bizonyára nem gondolta, hogy aforisztikus bölcsességei egykor egy vallás alapjaivá lesznek. Műve szent könyv lett, szerzőjét istenként tisztelik. Az első taoista templomot a Tang dinasztia alatt telepítették Pekingbe, a Ying dinasztia alatt úgy hívták, hogy Tay Csin-hung, a Juan dinasztia alatt kibővítették, ekkor lett az észak-kínai taoizmus központja. Egy híres taoista szerzetes, Csang Csun, Santung tartományból jött el ide, visszavonult, és itt halt meg. Mai nevét a 15. században nyerte el a templom. A most is álló épületek többnyire a Ying dinasztia idejéből valók. Minden évben hatalmas váA Nyári Palota lakóinak élete porcelán festményen. sárt tartanak itt a tavaszünnep alkalmából, s ezeket az ünnepségeket még a kulturális forradalom alatt sem tudták betiltani, viszont egy napra korlátozták az idejét. Ezen az ünnepen hatalmas tömegeket látni, s ilyenkor látszik, hogy ez egy valóban működő és a pekingiek szívében élő templom. Vonzó a vásári jelleg is, mi tagadás, de a taoizmus is rendkívül népszerű, mélyebben gyökerezik a kínaiak szívében, mint a buddhizmus, amely idegenből került ide, de a taoizmus és a konfuciánizmus kínai eredetű, közelebb állnak az emberekhez. Mégis: Pekingben ez az egyetlen működő taoista templom. Volt másik is„ de azt középiskolává alakították. Az első szentélyben Wang Shan, a templom védőszentje. 1456-ban, a Ming dinasztia alatt építették, majd 1662-ben, a Ying dinasztia alatt renoválták. Kétoldalt a négy marsall szobra áll. A Jáde császár csarnoka a Szung dinasztia óta a legnagyobb taoista szentség. A ^zobra 1662-ben készült, a császár fejfedőjéről gyöngyök lógnak az arca elé. Az épületet 1788-ban felújították. Egy bronz ló és egy füstölő mellett haladunk el, ezeket 1961-ben hozták ide, eredetileg máshol álltak. A csarnokot 1456-ban, a Ming dinasztia alatt építették, 1662-ben, a Ying dinasztia alatt újjáépítették. A hét tökéletes taoista nyomai láthatók itt. A Ying dinasztia idején itt tartották a szertartásokat, ezeket néhány éve felújították. A szertartásokhoz tartozik az itt lévő dob és harang is. Középen asztal, aranyszínű zászlók A szerző védöszentje. lógnak a mennyezetről, hátul, középen piros ruhás alak ül, jobbról a zenekar helye. A csarnokban a taoista szentek szobrai láthatók. A szincsiangiak által Csien La császárnak adományozott, dúsan faragott hatalmas edénybe dobálják a pénzt a hívők. Az edény állítólag fából készült, de inkább kőnek látszik. Csang Yünnek van szentelve a következő csarnok, aki taoista szerzetes volt. a Jüan dinasztia alatt halt meg. A selymek tele vannak hímezve darvakkal, s itt őszibarackot kell áldozni. Mindkettő az örök élet szimbóluma. Ide igazán a kínai nép jár, mutatja ezt a bedobált pénz is: mind népi jüan. Az attraktív buddhista templomokban sokkal több a FEC, azaz a külföldiek számára létesített pénz. A következő csarnokot Bij Xia, a Ta hegység istennőjének szentelték. Négy istennő látható itt, akik a nőket fiúgyer mekkel áldják meg, megkönnyítik a szülést, segítenek, hogy a gyerekek tú léljék a himlőt, meggyógyítják a szem- betegségeket. Égyébként a Táj Kína éí a taoisták egyik legszentebb hegye, ma is nagyon sokan zarándokolnak el a hegy szelleméhez imádkozni. Elzarán dokolt mindegyik kínai császár is (több mint hetven), mert úgy tartották, hogy a szellem gondoskodik az ország egysé géről és stabilitásáról. Hétezer lépcső vezet fel a hegyre, nagy fizikai megter helést jelent a megmászása, mégis neki indulnak rokkantak, betegek, öregek fiatalok, özönlenek, hogy imádkozhas sanak a hegy szelleméhez, eltöltsenel ott egy éjszakát, és meglássák a napfel keltét. A következő csarnokban eddif még kiállítatlan szobrok láthatók, egye bek között a Jáde császár egy ábrázolá sa. A csarnok egyúttal oktatóterem is messze földről idejárnak tanulni a leen dő szerzetesek. Egy időben ide zarándo koltak a taoista aszkéták is. Az újabt csarnokban a holdújév szerinti évciklu soknak a szentjei. Ä holdnaptár szerin hatvanéves ciklusok vannak, s minden ki megtalálja itt azt a szentet, aki annal az évnek van szentelve, amelyben ő szü letett. Az egyik szentnek a fején sapkí helyett egy nyúl látható. Vajon mit je lenthet? Á sorban legutolsó szent ké szeméből két kar nyúl ki, kifelé fordítót nyitott tenyerén van a szeme. A taoistí templomhoz nem visznek külföldieket nem tartozik a turistalátványosságot közé, megtalálni is igen nehéz. A hata lom vigyáz arra, hogy ami mélyen a néj lelkében gyökerezik, ami igazán fontol a kínaiaknak, azt agyonhallgassa, n< mutogassa. Ami igazán lényeges Kíná ban, arról nem esik szó, arra nehéz ráta lálni. Körmendi Lajos
