Új Néplap, 1991. január (2. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-26 / 22. szám
6 Néplap 1991. JANUÁR 26. A mami, meg a bőröndben szöktetett katonalány i j Kész regény minden ember élete - de riportalanyunk sorsa különösen bővelkedik nem várt és korántsem kívánt fordulatokban. A Néni, nevezzük és írjuk is így, nagy kezdőbetűvel, mert kérésére el kell titkolnunk nevét. Elfelejtődik? Még mindig: életet adsz- Tudja, egyedüli zsidó vagyok a településen és atrocitásoktól félek. Megdöbbenve nézek rá. Most, a huszadik század végén, ebben a nagy garral Európához csatlakozni akaró, felvilágosultságát, humánumát fennhangon hirdető országban egy ember származása miatt fél. S mint kiderül; nem is alaptalanul.- A fiam is azért disszidált feleségével együtt, mert sokszor hallotta: „Zsidó, zsinegre való”. Elképzelheti, milyen lelkiállapotban indultak útnak. Hét hónapos kislányukat elaltatták, s egy bőröndben csempészték ki. ők legalább révbe jutottak.- Háromszor voltam már náluk, Izraelben - mondja a Néni. - Most már négy gyerekük van, s palotaszerű házban élnek. Jó márkájú kocsija van a fiamnak is, meg a feleségének is. Nem tudom eldönteni, hogy az öröm, vagy a magárahagyatottság könnyei gyöngyöznek-e az arcán. Az mindenesetre lemérhető, hogy hetvenöt éves kora ellenére sem érkezett még el a megnyugvás, a minden idegességet feloldó teljes öröm birodalmába. Pedig egy ilyen életút után isten bizony megérdemelné.- Tudja, életerős lány voltam, s- engem nem lágerbe vittek, hanem sok társammal együtt munkára. Bécsben egy iskolában volt a szállásunk. Háromemeletes ágyakon helyeztek el bennünket. Oda került későbbi féljem. Igen rossz.bőrben volt, el sem tudtam képzelni, hogy hozzámegyek valamikor. Adtam neki kenyeret, mert nekem félre volt téve huszonöt kiló.- Olyan körülmények között hogyan lehetett ennyi kenyérhez jutni?- Egy magas lakóház tetejére kellett felhordanunk az új cserepet, a régit meg le. A lakók megkértek, hordjam le a szemetet. Ezért kaptam kenyérjegyet, meg a kiváltáshoz pénzt. Másokat is segítenem kellett, mert akiket közülünk sírásáshoz vezényeltek, azok nem kérhettek semmit. így legalább tele volt a gyomrunk. S a gyomornak mindegy, hogy mivel van tele, legfeljebb a szájnak nem az. Kiszállításuk előtt egy téglagyárban, bokáig érő porban volt a szállásuk. Zivatar idején nem mehettek fedél alá, csak azután, mikor kiderült az ég. Mondani sem kell, a Néni nem kívánkozott vissza Magyarországra.- Amerikába megyek, mondtam a későbbi férjemnek. Ott él öt test-' vérem.- És mit gondolsz - tromfolt ő -, ott nem lesz más dolgod, mint toll- seprűvel besepemi a dollárokat? A végén vele indultam haza. Az egyik udvarról kitoltunk egy henteskocsit. Felraktuk az öregeket és a gyerekeket. A férfiak húzták, a nők tolták a kocsit addig, míg megmaradt holminkért vettünk egy lovat. Könnyebb, vígabb lett az utunk egészen addig, míg oroszokkal nem találkoztunk. Ugrott a kocsi, meg a ló. Nemsokára egy nép- telen helyen követtük példájukat. A fogatot a végén Sopronban a kommunista pártnak adtuk, mert az szerzett helyet egy Pestre induló szerelvényre. A fővárosban sem csöppentek a Kánaánba.- A férjemnek volt dugeszban száz pengője. Nagy pénz volt az akkor, amikor eltette, s nagyon kicsi, amikor elővette. Ugyanis hetven pengőt fizetett egy lángosért. Élni viszont kellett valamiből. Előkerült egy kis elrejtett ezüstféleségem, mondtam a férjemnek; adjuk el. Nem engedte, mondván: az az én örökségem. Legalább tegyük zálogba - erősködtem. így jutottunk némi pénzhez, s egy kis szerencséhez. Amikor ugyanis elérkezett a kiváltási idő, addigra olyan nagy lett az infláció, hogy három tojás árából kiválthattam a betétet. A férj gabonakereskedőnek csapott fel.- Kölcsönbe vettünk lovat is, búzát is. Pesten adtuk el a terményt, s az ott vett fűszerekből fizettük a gazdákat. Háromszor is fel kellett mennünk, mire egy rakományt a saját pénzünkön meg tudtunk venni. Amit nagy kínnal-keservvel összetepertek, elvették tőlük az ötvenes években. A Néni tanácstalanul széttárja a kezét:- Amikor negyvennégyben elhurcoltak bennünket, azt mondták ránk: piszkos zsidó kommunisták. A szocialista államban meg azt, hogy disznó kapitalisták. Ismét elvették mindenünket. Kéziperzsa készítésével kerestem egy kis pénzt. Tudja, mit jelent óránként öt-hatezer csomót kötni négy forint hatvan fillérért?- És most miért nem megy a fia után?- Itt él a lányom, s ő hallani sem akar szülőföldje elhagyásáról. És a menyem mégsem a lányom. így aztán akármelyik ujjamat harapom, mindegyik fáj. Nekem már nem sok van hátra, megbékélek a sorssal, csak az unokáimért aggódok. Közülük az a kislány, akit bőröndben csempésztek ki, már katona. Izraelben ugyanis azt a lányt, aki tizennyolc éves koráig nem megy féijhez, besorozzák a hadseregbe. Sírva kezdte katonaéletét. Én is sírok, ha rágondolok, ha hallom, hogy hullanak Izraelre a rakéták és nagyon várom, hogy egyszer már nyugodt legyen az élet... Simon Béla Az ember azt gondolná, nincs olyan nagy baj. Hiszen a tavalyi tervet is 101 százalékra „hozták”. A tervezett nyolcezer-hétszáz liter vér helyett nyolcezer-nyolcszáz- hetven litert adtak a véradók a megyében. Mégis, aki azt mondaná, hogy nincs gond a véradással, valótlant állítana. Pénz vagy vér? Dr. Kun Ákos, a megyei vér- tfanszfúziós állomás osztályvezető főorvosa szerint annak, hogy egyre nehezebb mozgósítani az embereket, több oka is van:- Eddig mindenkor számíthattunk az üzemekben egy bizonyos létszámra. De most leépítések vannak, kft.-k alakulnak és a vállalatok vezetői - tisztelet a kivételnek! - se mindig úgy viszonyulnak a dologhoz, mint kellene. A teljesítményre meg a gazdaságosságra hivatkoznak. A Munka Törvény- könyve szerint még ma is nyolc óra pihenés jár annak, aki utazik, hogy vért adjon, és négy óra annak, akitől a munkahelyén vesszük le a vért.- Talán az se tudatosult még az emberekben, hogy ez a pihenő nem jutalom, hanem a szervezet regenerálódását szolgálja.- Ez így van. De néhány főnök a négy óra kedvezményt sem akarja megadni. Korábban a humánus oldalát jobban figyelembe vették, annál is inkább, mert ez a néhány óra minimális kiesést okozott a termelésben. Ma már? Sokan szabadságot vagy szabadnapot vesznek ki, hogy vért adhassanak, és így nem tudnak beléjük kötni.- Gondolom, azok a vezetők, akik mégis engedik a munkahelyen a véradás megszervezését, meggyőződésből teszik...- Igen, van ilyen is. Meg olyan is, aki a legszívesebben nemet mondana, de nem teszi, mert lehet, hogy holnap esetleg a feleségének kell a vér... Dr. Földy Dánielné, a Vöröskereszt megyei titkára:- Sok vállalatnál a kollektív szerződésben rögzítették, hogy a többszörös véradókat jutalomban részesítik. Ez valamiféle elismerését jelentette a véradásnak. Amióta szerveződnek a kft.-k, a vállalkozások, a cégjutalom kezd megszűnni még a nagyobb vállalatoknál is. Törökszentmiklóson a Mezőgépnél például ezt a jutalmazást kivették a kollektív szerződésből. Sok vita, győzködés árán sikerült elérnünk, hogy visszatették, vagyis a tízszeres, húszszoros stb. véradókat pénzjutalomban részesítik. Huszonháromezer nyilvántartott véradónk van, de a tavalyi eredményt körülbelül 15 ezer véradó hozta. A vöröskeresztes szervezők még sok munkahelyen eredményt érnek el, de hogy meddig, azt nem lehet tudni. Marad a segíteni akarás? Dr. Kun Ákos végigvezet a megyei vértranszfúziós állomás új részlegén. Tavaly 200 négyzetméter alapterülettel bővültek: huszonöt éve elmaradt fejlesztés valósult meg ezzel. Körbevezet a szobákon, a laborokon. Tiszta és. szép minden. Ráadásul vége a régi „kar- tonos” rendszernek, számítógépekkel történik az adatfeldolgozás.- A vért adók egy részének lelkesedését nemcsak a nehéz gazdasági helyzet, hanem bizonyos híresztelések is csökkentették. Azt mondják például, hogy önök ingyen veszik a vért, de pénzt kapnak érte.- Nem a vérért fizetnek nekünk, hanem a vérkészítmények előállításáért. Tehát az itt végzett munkánkat, a gépek működési költségeit és a felhasznált anyagokat fizetik csak meg. De ez a megoldás, hogy itt helyben csináljuk meg a készítményeket, még mindig olcsóbb. Egy vérkészítmény például, ha külföldről hozzuk, ezer forintba kerül, míg itthon egy vértranszfúziós állomás körülbelül 150 forintból ki tudja hozni.- A másik „vád”, hogy a vértranszfúziós állomásokon pazarolják a vért...- Egyetlen centilitert se lehet elpazarolni. Minden cseppel el kell számolni. A számítógép pontosan számon tart, kimutat mindent. Persze a vért nem használjuk fel azonnal. A ritka vércsoportokat - ezek az úgynevezett negatívok, pl. AB negatív, stb. - le tudjuk fagyasztani, és így évekig el lehet tartani. Tehát attól számítva, hogy levesszük a vért - addig, amíg felhasználjuk, hónapok, évek telhetnek el. Fel kell készülni ugyanis arra, hogy sürgősen szükség van egy-egy ritka vércsoportra, és akkor miből adjunk? Ilyen esetekre a nyilvántartásunkban szerepelnek donorok is, akiket sürgősséggel be lehet hívni véradásra.- Annyit vitatkoztak már azon, hogy vajon mit lehetne tenni a véradó mozgalom éltetéséért. Netán pénzt adni a véradóknak?- Én nem hiszem, hogy ez lenne a megoldás. Különböző országokban különböző megoldásokkal kísérleteznek. Svájcban például, ahol mindenki katonaköteles - tehát a nők is - egy bizonyos életkorig, évente néhány hetes kiképzésre behívják őket, és ilyenkor automatikusan adnak vért is. Németországban van fizető és nem fizető véradás is. A térítésessel egy nagy baj van; hogy sok olyan donor jelentkezik, akinek nagyon nagy szüksége van a pénzre. Többek között azért, mert függőségben élnek alkoholtól, kábítószertől stb. így történhetett meg, hogy amíg nem vizsgáltuk a vérkészítményeket, addig olyan pénzes véradásból származó készítmények kerültek hozzánk, amelyek súlyos fertőzéseket okoztak. így lett huszonkilenc kislány hepatisises, és huszonöt AIDS-vírussal fertőzött...- Akkor hát mi a megoldás?- Nincs más, mint az emberségre, az együttérzésre, a segíteni akarásra építeni. Manapság pedig ugye, ezekből van a legkevesebb... Paulina Éva Angyalkák és madonnák a pincében Műterem-látogatóban ifj. Szabó László szobrászművésznél Azt mondják, az alma nem esik messze a fájától. Ifjabb Szabó László szobrászművész esetében ez többszörösen is igaz. Édesapja hivatását választotta, ugyanolyan csendes, szűkszavú, s ugyancsak Szolnokon él, dolgozik, s talán éppen e legutóbbi az oka annak, hogy nem egészen úgy alakult a pályája, ahogyan szerette volna. De erről majd később! Az édesapa, Szabó László művésztelepi műtermében egy bűbájos gyermekportré vonzza a tekintetet. Csupa kedvesség, ígéret, derű árad belőle. Vajon hol, mikor tűnt el ez a bizakodó derű, ígéret az évtizedek alatt, mitől változtak meg a kedves arcvonások? Ezeket próbálom meg összerakni, miközben hallgatom ifjabb Szabó László kurta válaszait, merthogy róla készült egykoron a portré. A kisfiú eleinte csak csodálta, élvezte, hogyan alakul a kőből, fából, fémekből a szobor, amikor be-beszabadult édesapja műtermébe. Később megpróbálkozott maga is a vésővel, kalapáccsal, s képtelen volt többé kitenni a kezéből. Elszánt kitartással harmadszorra is jelentkezett a Képzőművészeti Főiskolára, ekkor azonban már sikerrel. Szabó Iván lett a mestere, aki sokszor figyelmeztette a szobrásznövendékeket: nem könnyű sors vár rájuk. De, hogy ennyire nehéz legyen, azt akkor még aligha gondolta. A főiskola befejezése után több mint egy évtizeddel ezelőtt visszajött Szolnokra, s hosszú évekig élt és dolgozott otthon, jobb híján édesapja műtermében. Három évvel ezelőtt amolyan szükséglakásfélét kapott a jelenlegi polgármesteri hivatal alagsorában, vagy inkább pincéjében. Szinte elfáradunk a sötét labirintusban, mire megtaláljuk. Végigkopogunk minden ajtón, hol a földszinten vagyunk, hol meg lejjebb. Névtábla persze nincs az ajtón. Igencsak groteszk lenne a mosókonyha szomszédságában az ütött-kopott ajtón a név: ifj. Szabó László szobrászművész. A lakás(?) sem szívderítőbb persze, mint a labirintus. Sötét előszobái?), konyhai?), mosdói?)-félén jutunk át a pár négyzetméteres szobába, s egyben műterembe. Az ablakon alig szűrődik be a fény, azt is Nappal is szürkületben. el-elfogja a járókelők lába, mivelhogy bentről csak ennyi látszik a külvilágból. A villanyt, mihelyst túl vagyunk a fényké- pezgetésen, lekapcsolja, ne lássanak be az esetleges kíváncsiskodók. A szó szoros értelmében az ablak alatti asztalkánál nappal is szürkületben dolgozik. Parányi angyalkák, keresztek, madonnák várnak szerte a szobában sorsuk jobbra fordulására, s persze az alkotójuk is, aki jelenleg ebből él. Nem siránkozik, nem kesereg, nem átkozza a mecenatúrát, de nem beszél művészi tervekről sem. Mintha beletörődött volna, hogy neki ezt a sorsot szánta az élet. Önálló kiállítása még sohasem volt, igazából sohasem tudta megmutatni önmagát, csak csoportos tárlatokon láthattuk néhány szép, ígéretes kisplasztikáját, portréját Hiába, ki tudja miért - talán mert él és dolgozik Szolnokon már egy Szabó László szobrászművész? -, a város vagy inkább egykori vezetői nem fogadták be a fiút. Az apának célozgattak is erre. „Talán ha máshol próbálkozott volna...” - vetem fel én is ifj. Szabó Lászlónak. A válasz szűkszavú és elutasító, ragaszkodik Szolnokhoz, szereti a várost. S vár, bár tudja, nem jó idők járnak most sem a szobrászokra. Ha lenne is igény szoborparkra, mondjuk a Tisza- vagy a Zagyva-parton, most meg pénz nincs a kultúrára, a város szépítésére. Pedig igencsak ráférne Szolnokra ez utóbbi. Hasonló nagyságú városokban - nincs pedig mindegyikben művésztelep - jóval több szobor, térplasztika, épületdísz teszi szebbé, kedvesebbé a környezetet. Lehet, hogy ez nem is annyira csak pénz kérdése volt? Egy város arculata a vezetőit minősíti. Ez persze nem vigasz egy szobrász számára, hiszen mint minden alkotó, a költővel szólva, szeretné magát megmutatni, hogy látva lássák munkáin keresztül gondolatait, érzéseit. S tragikus, ha a sors nem nyit ehhez teret. T. G. Fürdő után
