Új Néplap, 1991. január (2. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-22 / 18. szám

Néplap 1991. JANUÁR 22 Új lakásban (1.) Egy szomszédasszony Ezernyi gondunk és bánatunk közepette néha némelyünknek megadatik valami, ami javíthatja a kedélyállapotot. így például né­hány család az új esztendő étkezé­sével csaknem egy időben költö­zött be az áhított új lakásba. Bérla­káshoz jutni Szolnokon - köztu­dottan - nem kis dolog, hiszen az utóbbi években jóformán csak önerőből épített otthonokat emel­tek. De az emberek jönnek-men- nek, bérlakások ürülnek, és akad néhány szerencsés, aki megkapja a kiutalást a többé-kevésbé felújított lakrészbe. A napokban abba a lépcsőházba hurcolkodott valaki, ahol én is la­kom. Ilyenkor a felvonó órákig foglalt, de mivel a lakótársak leg­alább egyszer végigcsinálták ugyanezt, hát megértőén tipegünk a lépcsőkön. Aztán az egyik ki­sebb szállítmánynál befértem még a liftbe, mondom a vadonatúj szomszédasszonynak, hogy ha nincs elég baja, hátjönnék egy ki­csit a nyakára nyűgnek, lenne egy­két „újságírói kérdésem”. Úgy lát­szott, jókedve töretlen, mert azt mondta, jöhetek akár azonnal, szí­vesen mutat egypár izgalmas dol­got „szerzeménye” falain belül. Másnapra halasztottam a látoga­tást, hadd szokja a helyet. D. M. lakása (az asszonyka csak neve kezdőbetűinek közléséhez járult hozzá) másnap is úgy festett, mint egy olyan hadszíntér, melyen a harci cselekmények még közel sincsenek a befejezéshez. A pako- lási, rendezgetési és javítási műve­letekben segített neki az édesapja, a testvére, a sógora és a kislánya is, amennyit tudott. Közben a lányát egyedül nevelő anyukától a követ­kezőket tudtam meg. Szerinte Szolnokon a legnehezebb bérla­káshoz jutni ebben az országban. Ő maga tizenkét esztendeje váija. Igénylését kezdettől fogva úgy nyújtotta be az akkori tanácsi szer­vekhez, hogy „a Széchenyi lakóte­lep kizárva”, most mégis ide ju­tott. Évekig lakott olyan lakásban, amelyik beázott, a tető alatt ga­lambdúcok is voltak, így az eső­vízzel együtt folyt be és „nemesí­tette’ ’ a bútorokat a savas galamb­ürülék. Aztán egy átmeneti gar­zonlakásban zavarták egymást a felcseperedő lányával, hiszen ami­kor anyuka tévézett volna, a kis­lánynak aludnia kellett, a vendéget sem volt hova leültetni, mert az egyetlen szobában tanult a lány, leckéit készítette, a falásnyi kony­ha pedig tulajdonképpen az elő­szoba is volt egyben. Ha igaz, most tanulom a receptjét annak, hogyan lehet elkerülni a több évtizedes vá- rakozást, hogyan kell röpke, egyetlen tucatnyi esztendő alatt bérlakást szerezni:- Én minden héten kétszer bejár­tam a tanácshoz, piszkáltam őket, nem szálltam le a nyakukról. El­mentem én az új polgármesterhez is, és mindenütt vertem az asztalt. Végül ajánlani kezdtek mindenfé­lét, aztán ezt azért fogadtam el, mert hallani, hogy emelik a hasz­nálatbavételi díjat, és a fizetésem is várhatóan száz százalékkal emelkedik, talán úgy már nem is lennék jogosult... Meglehet, hogy viszonylag jó lakáshoz jutásnak egyik alapsza­bálya, hogy a kezdeti ajánlatokat nem szabad elfogadni. Mert előbb mintha csak olyan lakások létezné­nek, amelyek a kutyának sem kel­lenek. Kínáltak D. M.-nek olyan földszinti lakást a Zagyva partján, amelyik rettenetesen vizes volt Aztán biztatták: látatlanban fogad­jon el egy olyan megüresedett (szovjet tiszt által „lelakott”) lak­részt, melynek a hivatal által felbe­csült felújítási költsége „mind­össze” 350 ezer forint, ezt termé­szetesen (?) az új lakónak kell fe­deznie... Ennyi hitvány csali után már ráharapott a Széchenyire, ez másfél szobás, nagyjából felújítot­ták. A festés és a tapéták újak, a padlószőnyeg is, az asszonyka ál­talában elégedett lehet, hiszen ma­ga mondja: ezt biztos valami benn­fentesnek tartogatták. Igaz, a csempék a konyhában mind repe­dezettek, a tapéta és a padlósző­nyeg találkozásánál nem ragad a ragsztószalag, a fűtőtestet nem rögzíti a falhoz a rögzítő, a mosdó­kagyló is oda táncol, amerre lökik (D. M. kifejezésével: „Úgy jár, mint Katiban a lélek”), a bejárati ajtón a feszegetés nyilvánvaló nyoma (az átadó válasza a kifogás­ra: ettől még rendeltetésszerűen használható), a benti ajtók nem passzolnak (felül szorul, alul ujj­nyi a rés, mire azt mondta a lakás- fenntartó, hogy a „festés nem egyenletes”), a villanykapcsolók működését meg kell fejteni (az egyik például csak akkor kapcsol fel, ha a jobb felső csücskét nyom­ják srégen)... Szerencsére a sógor amolyan ezermester, ő végzi a la­kásfelújítás nem csekély maradé­kát. Kíváncsi vagyok, hogy új szom­szédasszonyom meddig fog moso­lyogni. Lehet, általában vidám ter­mészetű, és ebben az esetben ki­mondottan szerencsés. Mert lakva ismerszik meg a lakhely, és előbb- utóbb csak rájön, hogy a városrész legendásan két legborzasztóbb lépcsőházának egyikébe sodorta a szerencséje. Hogy ne étje sokksze­rűen a hamarosan rázúduló él­ményözön, néhány várható apró kellemetlenségre felhívtam figyel­mét. Egyelőre őt nem zavatja. Vi­dáman közli, hogy egykettőre rá­jött: a hetedikre csak akkor indul a felvonó, ha a nyolcadik gombját nyomja meg, és utána, menet köz­ben a hetedikét. (Majd akkor mo­solyogjon, amikor nyomhatja bár­melyiket, mert szombat-vasárnap nem közlekedik, menetrendszerű­en elrontják...) Azt mondja, biztos a panoráma is nagyon szép lehet az eikélyről, de egyelőre nem mer ki­menni, mert mélységiszonya van. Hát a hetediken ez nem egy előny. De adja az Isten, hogy bár a köz­vetlen szomszédai békés, csendes, jóravaló emberek legyenek, és minden csótánynak támadjon he­veny, majd krónikus mélységiszo­nya!... (Folytatjuk) M. H. L. Okok a kölcsönös sértődésre A polgári őrök számon kérték a rendőrséget Ugrásszerűen nőnek a bűn­cselekmények az országban, és ez alól a bűnügyi fertőzöttséget tekintve a városi sorrendben sor végén kullogó Jászberény sem kivétel. Félő, hogy kezel­hetetlenné válik a közrend, közbiztonság, ha ez a tempó megmarad, mondták többen is az egyik önkormányzati ülé­sen. Szemmel látható változás­nak azonban nyoma sincs. El­lenkezőleg: megszűnt a nyár elején alakult polgári közbiz­tonsági csoport is. Ezek szerint korai volt a vészharangot meg­kongatni, mégsem annyira ag­gasztó a helyzet? Faragó József, az önkormány­zat közrendi és közbiztonsági bi­zottságának elnöke helyesbít: nem szűnt meg, csak szünetelteti tevékenységét a csoport. Mondja ezt abban a reményben, hogy va­lóban így is lesz, mert szerinte arra feltétlenül szüksége van a városnak. így gondolták ezt a nyár elején a szabaddemokraták is, akik más települések példája alapján megkezdték Jászberény­ben a szervezést. A példát Jász- fényszaru adta, ahol az ország­ban az elsők között jött létre ilyen csoport, és ahol rövid idő alatt a töredékére esett vissza a bűncselekmények száma. Az SZDSZ nem győzte bi­zonygatni, hogy csak a megszer­vezésre vállalkoztak, és nem szeretnék, ha a csoportot egy párt szervezetnek tekintenék. Mégis nekünk jöttek más pártok, hogy egy párthadsereget aka­runk Jászberényben, mondja Mocsai Zoltán szabaddemokrata szervező. De nem ezért oszlott szét a társaság - folytatja -, ha­nem azért, mert nem érdekelte a herényieket. Június végén 18 személlyel alakult meg a csoport, majd fel­Majd ha több lesz a betörés szaporodtak 40-re, de azután fo­kozatosan maradoztak el az ön­ként vállalkozók. A végén már csak 8-10-en voltak. (Fénysza- run ugyanakkor másfél százan váltogatják egymást.) Ő nem hi­báztatja a rendőrséget, mint má­sok, a város polgáraiban látja a hibát. Le is vonta a következte­tést: ha nem megy, hát nem kell erőltetni. Kiszállt az egészből, s még csak gondolni sem akar az újjászervezésre. Pedig tartottak éjszakai őrjá­ratokat, autóval, gyalog cirkál­tak a városban, rendőrségi rádiót is kaptak - egyszer. Többször már nem bízták rájuk a rádiót, amit sérelmeztek is, meg kísérőt sem kaptak, meg autót sem. Sza- niszló József százados szerint nem is az lett volna a feladatuk, amire vállalkoztak. Jászberény nem egy néhány ezer lakosú fa­lu, ahol könnyen szemmel tart­hatók a veszélyeztetett területek. Az önkénteseknek jobb lett volna, és a jövőben, ha mégis összeszedik magukat, eredmé­nyesebb lenne csak néhány ki­emelt térségre koncentrálni. Ott megismernék őket, ők is a tere­pet. Kialakulna egy kapcsolat a lakók és közöttük. Azon a részen tehermentesíteni tudnák részben a rendőröket. Ehelyett azonban inkább azzal tűntek ki, hogy dol­goztatták a rendőröket, számon kérték a kivonulásukat, szabály­talanul rádióztak, némelyikük pedig ittasan volt szolgálatban. A rendőrségnek inkább teher, mint segítség volt a ténykedé­sük, véli Szaniszló százados. Meg is szüntettek minden együttműködést a csoporttal. Ezsiás György nem nyugszik bele a polgárőrség kudarcába. A rendőrségi észrevételeket meg­szívlelték, orvosolták, megérti, hogy tőlük technikai segítséget nem várhatnak, a munkásőrség által leadott rádiókból azonban juttathatnának nekik. ígértek tá­mogatást a jászberényi üzemek, vállalatok, az egyik biztosító is. Ezek mind elmaradtak, csak a Zagyvamenti Tsz, valamint a Víz- és Csatornamű Vállalat ál­lított ki egy-egy autós csoportot. Hamarosan újrakezdi a tobor­zást, a munkahelyi támogatások kijárását, de félő, hogy most sem lesz több eredmény. Talán, ha feljebb tornássza magát a város a bűnözési rangsorban, akkor adakozóbbak lesznek a helybeli munkahelyek (CB-rádióra, ben­zinköltségre), és áldozatkészeb­bek a herényi állampolgárok. Meglehet azonban, hogy akkor már kevés lesz az önkéntes pol­gári kezdeményezés.-Ip­Benépesül a kísértetház Három évig tartó kómás állapot után újraélesztették a Baross út 3. számú házat. Január végén adják át a nagyközönségnek a Hungária Biztosító Rt. megyei igazgatóságának épületét A rész­vénytársaság tőkéjének injektálásával tudták megerősíteni a régi szolnoki építmény alapját, és renoválni meglévő szerkezetét A földszintre szabóság, áfész-bolt és komputerszalon kerül majd. Az utolsó Egyszál komám, Árpi, hazugság lenne elhallgatni, hogy ér­zékenyen vetek véget a több mint két éven át tartó, nyilvánosan is meghittnek hitt levelezésünknek. Egyre meggyő­zőbb belső és külső jelzések éreztetik, mi több, teszik meggyőződéssé, hogy ki kell tenni a végére az utolsó pontot. Amikor kezdtem, reméltem, menet köz­ben néha el is hitettem önmagámmal, hogy intimitásaink - ha szűk körben is - közérdekűek lehetnek, uram bocsá’, hasznosak, de legalábbis nem falra hánytak. Persze, világmegváltást nem célozhattam meg vele, mindössze heti egyetlen kalória merítését várhattam volna a szükséges sok tízezerből... Nem jött össze. Nem épült semmi. Nem lettem okosabb, és nem lettél bu­tább. Nem történt semmi jó közös dol­gaink tekintetében a bő két esztendő alatt, sőt... Megszámolni sem tudom, hogy hány háború tört ki az utolsó he­tekben, minden igyekezetem ellenére. Közhelyszerűen közérdekű az, ami, Az Öbölben” folyik. Tudom, elkerülhetet­len volt. Szándékaim ellenére sértettem itt embfereket. Előre láthattam volna... Visszatetszést, acsarkodást váltottam ki környezetedben, az érintettek körében is, amikor beleegyeztem a levelek ott­honi közlésébe. Ezen pláne nem kellene meglepődnöm... Összeférhetetlen a magánproblémáz- gatásunk az átlag magánember problé­máival. Itt és most minden fontosabb egy őszinte szónál. Valami letűnt idők ideológiája rémlik felsejleni: a lét hatá­rozza meg a tudatot. Na tudd meg, hogy itt már a lét forog veszélyben, a tudat - a gondolat - mintha meghalt volna. Drá­gul a tej - kiöntik az utcára és a lefolyók­ba. Drágul minden - csak az amúgy is nagyon megszámlált másodperceink nem, pazaroljuk őket italozásra, vesze­kedésre, érdektelen levelezésre... Mindez még nem késztetne arra, hogy könnyű szívvel beleegyezzek a többnyire közkívánatra történő búcsúz­kodásba. De van a békétlenségnek két nagyon is személyes és fölöttébb meg­határozó vonatkozása. Az egyik ben­nem, a másik benned dűl. Előbb a tied­ről. Mint bárki más, én is félreérthetem a tréfát. Az viszont már nem lehet tréfa, amit telefonon keresztül és más csator­nák segítségével igyekeztél tudomá­somra hozni, hogy tudniillik „előítéle­teim” vannak, amikor az ottani (teszem hozzá: talán az itthoni) helyzetet meg­ítélem. Viccesnek csak akkor tűnhetne a megjegyzés, ha nem ezt írom gyakran, ordítottam ittlétedkor egyfolytában, magyaráztam hiába (a jelek szerint), hogy tényleg előítéleteim vannak. „Elő­ítéltette” velem negyven év, életem. Az életem (bár ezt az ismétlést hidd el); mert a többi csak ráadás, ami olyan lesz, amilyent kiérdemeltem. Igen, Árpi, elő­ítéletem szerint a vátrások jószántukból jottányit sem engednek hamiskodásaik­ból, míg valaki rá nem kényszeríti őket, mint Hitler II. Huszeint. Nem egy velem született rasszizmus vagy nemzetminő­sítés diktálja ezt nekem, csupán előíté­leteim azon „tévedése”, mely nem ra­gadtatott el a „román forradalom” ha­mis vezéreinek ígéretei hallatán, amikor viszont ti lelkesedtetek, hogy lesz ma­gyar egyetem, Bolyai gimnázium, nem­zetiségijogok... Lett: véres március Ma- rosvásáriielyen. Csalóka és igaztalan előítéleteimet bizonyára csak véletlen­szerűen látszott igazolni a júniusi buka­resti bányász-belügyis bunkós fellépés. Különben minden rendben, legalábbis ott, Bukarestben. Csakhogy a szemem­mel és egyéb csalóka érzékszervemmel tapasztalhattam tavaly novemberben: bármennyire délceg a székely a Hargi­tán és barátkozó a magyar a román fő­városban, Marosvásárhelyen és környé­kén reszket, sír és menekül az, aki nem vátrás. Nem győzködni akarlak, csak előítéleteimet magyaráznám. Vagy a te hirtelen született minősítésedet?... A másik karambol bennem történt. Úgy tűnik, miközben észrevétlenül tá­volodtunk, fenékkel összeütköztünk. Két kelet-európai Trabantossal ez könnyen előfordul, főleg, ha mindkét gépkocsinak román a rendszáma. így nehéz magyar patriótákként találkozni. Valószínű, ez a hiányosságom a kocca­nás fő oka: nekem sokkal drágább a piros-fehér-zöld, mint a lyukas piros- sárga-kék, melynek zászlóvivői még a lyukban sem tűrik az én trikolóromat. Bár én igyekeztem szívélyesen fogadni és napokig vendégül látni bukaresti ro­mán szomszédaidat, bizonyára az elfo­gultság mondatja velem: bár a „testvéri nép” egynegyede lenne ennyire nem magyarellenes! Belátom, nem tudok egy csapásra megváltozni. A marosvásárhelyi ese­mények kivizsgálásáról szóló, nemrég közzétett hivatalos nyilatkozat állítóla­gos korrektségét sem tudom mással ma­gyarázni, mint hogy a kormányotok igyekszik viselkedni, hogy legalább az „Éurópa-ház” lépcsőjére felengedjék. A nyilatkozat megszületése - előítéle­tem tudatában - sem véletlen: január 17. volt a Nyugatról kijelölt határidő. Tar­talma is sajnos téves ítélőképességemet igazolja: senkit nem marasztal el, senki sem felelős, egyik fél sem hibáztatható. Ezt a hagyományosan furgangos kinyi­latkozást - mint hallom - az RMDSZ (ellentétben a legendásan balfácán álta­lános magyar diplomáciai hagyomá­nyokkal) okosan-cselesen elfogadta. És íme, eljött a hihetetlen szituáció, mely­ben egyet kell értenem a Vatrával, az egyetlen romániai szervezettel, amelyik tiltakozik: ezt a nyilatkozatot úgy, ahogy van, semmisnek kell nyilváníta­ni! Bezsongok a felismeréstől, hogy kikkel együtt tiltakozom... Hát ennyire nem értjük egymást, ko­mám! De ez a legkisebb baj, és azt hi­szem, kettőnkön kívül ez nem sokakat érdekel. A kettőnk dolgát elintézzük esetleg egymás közt, a Biztonsági Tanács összehívása nélkül, erőszakmentesen. Fegyverünk majd a bizonytalanul visszatérő józan ész lehet, s ha így sem megy, legfeljebb egy üveg vodka. Há­ború van, hogy a fene enné meg, és nem csupán,Az Öbölben”. Említetted, hogy a romániai magyar­sággal kapcsolatos borúlátásaim bekö­vetkezésének esetén legyen kész szá­motokra a menhely. Készen volt, és szí­vemben még mindig készen van. Csak egy egészen közel-keleti rakéta véletle- nül le ne rombolja. Még egyszer - tanúk előtt! - ölel komád, Lajos

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents