Új Néplap, 1990. december (1. évfolyam, 201-224. szám)

1990-12-01 / 201. szám

1990. DECEMBER 1. 5 Néplap_________ Hogy is volt, Horn úr? exkülügyminiszter másfél óráig csak ült és „mesélt“ Vitathatatlan tény: Hóm Gyula egyik kiemelkedő politikai személyisége volt az elmúlt két év magyarországi változásaiban munkálkodók maroknyi csapatának még akkor is, ha a pártállamot szolgálta. Nép­szerűsége a közéleti slágerlistán ma is tö­retlen, bár hátrább került a parlament szék­soraiban. Bizonyíték erre, hogy a napok­ban Szentesen tartott fóruma, amelyre tu­dósítónkat is meginvitálták, telt házas ren­dezvény lett, noha a belépődíj megegye­zett egy Tom Cruise-filmet játszó mozi jegyárával. Az exkülügyminiszter, a par­lament külügyi bizottságának elnöke a kö­zelmúlt történéseiről adott áttekintést a szemtanú hitelességével, feltárva kulisz­­szatitkokat, egyéni gondolatokat. A követ­kezőkben a fórumon elhangzottakból adunk át egy csokorravalót, abban a re­ményben, hogy teljesebbé teszik a külpo­litika iránt érdeklődők ismereteit. Gorbacsovtól Ceausescuig A ma már tényként kezelt külpolitikai változások sok külső és belső okra vezet­hetők vissza, de fogadják el tőlem -mon­dotta Hóm Gyula -, én egyet nevesítve és vastagon aláhúzva kiemelnék. Ez a név Mihail Gorbacsov és a személyéhez kap­csolódó új politikai szemlélet. Miután a Szovjetunió első emberévé vált, megvál­tozott a világhatalom magatartása is, neve­zetesen: nem beavatkozni a szövetséges országok ügyeibe, csak akkor, ha azok sértik közvetlen érdekeit. Higgyék el, en­nek híján a magyar átalakulás megrázó drámákkal teli és lényegesen lassúbb, ne­hézkesebb lett volna. A kis országok mindezt megérezve egy csapásra felléle­gezhettek, még ha eleinte hitték is, meg nem is. Hiába, az elmúlt négy évtized más­ra tanított bennünket... S hogy milyen kis ország vagyunk? Akár a többi, itt Európa keleti és középső részén. Kérem, Budapesttől egy képzelet­beli ötszáz kilométeres sugarú körben ti­zenegy nemzet él, tizenegy nyelvet beszél­ve. Ugyanennyi elképzeléssel saját boldo­gulásáról, annak a történelmi ténynek az ismeretében, hogy sanyarú helyzetében mindig magára hagyják. így alakult ez Nevezhetnénk Nagy Istvánné­­nak, Kovács Istvánnénak - törté­netesen Szabó Istvánnénak hívják -, élhetne a fővárosban vagy Nyí­regyházán, bárhol, bármilyen né­ven az országban. Sziget lenne mindenhol ő is, mint mindannyian emberek, egy-egy magányos szi­get vagyunk. Igaza van ebben is Hemingwaynek. Szabóné erős, szép sziget. Min­dennapjait egy kivételes jó ízléssel berendezett lakásban éli, a sokat szidott szolnoki felhőborzolók egyikében. A felhő jószerivel nem is igaz, csak por, néha rakoncátlan, szélhordta füstgáz a gyámegyed­­ből. Parányok innen fentről az em­berek, ahogy elugrálnak az autó­csapta, koszos víz elől, zergemód közlekednek a sártócsák között. Sejttető látvány: aki nem vigyáz, rosszul jár. Az asszony mosolya viszont csupa harmónia. Úgy rakja elém megpróbáltatásainak dokumentu­mait, mintha a családi fényképal­bumát mutogatná. Azon sem cso­dálkoznék persze, ha hisztérikusan mondaná el élettörténetét. De nem az a fajta. A hajdani megalázottsá­­gáról is méltósággal beszél. Arról, hogy az ő Tisza-menti falucskájá­ban mindenki előre köszönt a na­gyapjának. Nem csupán azért, mert a falu bíráját tisztelték benne. Szorgalmas, okos parasztember, aki 52 holdat hagyott a fiára. így lett később a felnőtt gyermekéből bitang kulák. Egyszer talán sírtam, akkor ta­lán sírtam, mondja az asszony, amikor először rám kiabálták: Te kulák... Nem, várjon csak, nem csak ak­kor sírtam, többször is, de mindig elbújtam sími. Képtelen voltam felfogni, mi az apám bűne? Mindig azt láttam, abban cseperedtem föl, hogy édesanyám beköti a kockás Magyarországgal is, amikor az első világ­háborúban történt szerepvállalása eredmé­nyeként olyan büntetésben részesült, amelyben egyetlen másik sem. A trianoni békeszerződésre gondolok, amikor elvet­ték az ország területének kétharmadát, il­letve lakosságának egyharmadát. Az már csak ráadás, hogy az új határokat ott húz­ták meg, ahol éppen a gazdasági élet szem­pontjából kulcsfontosságú vasútvonalak húzódtak. De említhetem a második világháború után kialakult egyoldalú keleti függő­ségtől való szabadulás 1956-ban elve­télt kísérletét is, mert az októberi forra­dalom kirobbantói hiába vártak nyugati támogatást... Hölgyeim és uraim, az említett Buda­pest origójú, 500 kilométer sugarú körben, mint említettem, tizenegy nemzet létezik, s önök jól tudják, köztük a magyar és a román is. Hosszú ideje békességet kívánna az emberi józan ész a két ország között, hiszen mindkettőt sújtotta a balsors bőven. Ennek kapcsán egy 1989. júliusi Varsói Szerződés csúcsértekezlet jut eszembe, amelyet Bukarestben rendeztek. Ekkor ke­rült sor a nagyon várt Nyers-Ceausescu találkozóra. Már előre egyeztettünk: csak lényegi kérdésekről tárgyalunk, de végül is mi történt? Egy dologban tudtunk újfent megállapodni - nem tagadom, viccesen hangzik -, hogy szomszédok vagyunk. Az megint más lapra tartozik, azt hittem, a két és félórás diskurzus alatt a Kárpátok Géni­uszát többször megüti a guta. Kádár János után mi sem tudtuk a közös hangot megta­lálni. Ha már Romániánál tartunk, szintén nem került nyilvánosságra, hogy 1989. de­cember 24-én vidékről rángattak elő a kül­ügyminisztériumba, az ottani események hírére, és 29-éig - igaz egyetlen szupertit­kos telefonvonalon -, de végig összekötte­tésben álltunk Iliescuékkal, és örültem, hogy segíthettünk... Az első lépésektől az egyesítésig Mielőtt 1988 második felének külpoliti­kájára rátérnék, engedtessék meg egy fon­tos megjegyzés. Bár nem volt köztudott, a magyar külpolitika már a ’70-es évek má­sodik felétől állandó vitában állt szövetsé­geseivel, de ez a közösen kiadott doku­mentumokban akkor még nem tükröződ­hetett. Ugyancsak pozitívumként értéke­lem: az 1970-es évek elején mi vettük fel elsőként a kapcsolatot a nyugat-európai szociáldemokrata pártokkal, s azt sem tar­tom lebecsülendőnek, hogy a helsinki zá­róokmány aláírásában élen járóan tény­kedtünk... Az igazi frontáttörést mégis 1988 késő tavaszában jelölöm meg, ekkor tárgyal­tunk először Dél-Koreával a diplomáciai kapcsolatok felvételének lehetőségeiről. Ha létezik tökéletes konspiráció, ez példa­értékű, a küldöttséget a szó szoros értelmé­ben egy főváros környéki villában rejtet­tük el. No nem a magyar néptől féltettük őket, hanem az észak-koreaiak budapesti képviseletének embereitől. Nem véletle­nül, mert arrafelé azt mondják: egy koreai igazából csak a koreaitól fél, mert ő saját feje alapján el tudja képzelni, mire képes a másik. így szinte a világ szeme elől elbújva kötöttünk előzetes megállapodást, majd amikor a diplomáciai látványossá­gokra is sor került, még mindig Demok­­lész kardjaként lebegett a fejünk felett a kiátkozás veszélye. A további lépések sem találkoztak a VSZ-tagállamok egyetér­tésével, s ezek közé tartozott, hogy 1989. februárjában, Genfben, az Emberi Jogok Bizottságánál a svédekkel közösen kezde­ményeztük a romániai nemzetiségek hely­zetének kivizsgálását, valamint Magyar­­ország elsőként csatlakozott a nemzetközi menekültügyi konvencióhoz. Ezt az utat felvállalva már nem lehetett meghátrálni, így következett be 1989 nyarán a hazánk­ba menekült NDK-állampolgárok ügyé­nek megnyugtató rendezése. Az akkori magyar külpolitika erényét egyébként ab­ban látom, hogy sok-sok tépelődés és vita után mindig megtaláltuk azt a határt, ameddig el lehetett menni komolyabb vi­lágpolitikai bonyodalmak nélkül. Kohl, nyugatnémet kancellár világsajtót bejárt köszöneté a keletnémetek problémájának békés megoldásáért ezt bizonyította, és na­gyon jól esett... A magyar semlegesség Az elmúlt két év viharos változásait mérlegre tenni, tanulságait levonni, sze­rintem még korai, ehhez csak az alapok teremtődtek meg. A feladathoz higgadt történészek, no meg idő szükségeltetik. Mint külügyminiszter, mai fejjel néhány dolgot másként csinálnék, alapvetőeket azonban nem. Vegyük például az NDK-s menekültek ügyét: az ezredforduló felé közeledve az öreg kontinensen az a rend­szer halálra van ítélve, ahol az állampolgá­rok nem érzik jól magukat. Ha ezt az elvet elfogadjuk, a többi már logikus lépéseket „kényszerít ki“ egy demokratikus eszmé­ket valló politikusból... Valamit szólnék Grósz Károly szerepé­ről is, akit divat ma pellengérre állítani. Kétségtelen, sok hibája volt, magam is nagyon kemény vitákat vívtam vele, de tanúként mondhatom: kormányfőként és főtitkárként egyaránt sokat segített - néha meggyőzés révén - a magyar külpolitika kedvező változásába!)... Kár lenne tagadni, nincs felhőtlen vi­szonyom Jeszenszky Géza külügyminisz­ter úrral, illetve ugyanez érvényes a parla­ment külügyi bizottsága és a külügymi­nisztérium közötti kontaktusra is. Akad­nak zavarok, hozzátéve, az elmúlt hetek­ben együttműködésünk valamelyest vál­tozott a korrektség irányába. Azt viszont felelősséggel kijelenthetem: nagy hiba volt a kelet- és közép-európai kapcsolato­kat elhanyagolni, mert ennek követ­kezményeit most kisebb-nagyobb jelekből valamennyien érzékeljük... A magyar semlegesség kérdésé­ről az a véleményem, hogy ezt nem nekünk kell kijelenteni, hanem más országoknak szavatolni. Világpoli­tikai szempontokat szem előtt tartva a kettő között óriási a különbség. Ha a szavatolást viszont másokra bíz­zuk, egyből eszembe jut, a Varsói Szerződés feltehetően megszűnik, a Szovjetunióban, illetve Jugoszlávi­ában felbomlóban van a szövetségi rendszer, valamint egyre erősebb a cseh és szlovák érdekellentét. Meg kell várni, hogyan alakulnak az em­lített országokban e folyamatok, ar­ról nem is beszélve, hogy az Antall­­kormánynak jelenleg jóval fonto­sabb feladatai vannak, semmint a semlegesség... Zárásul még egyszer a magyar­román viszonyról, Szokai Imre he­lyettes-államtitkár legutóbbi buka­resti látogatása apropóján. A ma­gyar diplomácia megbízottja a júli­usban megkezdett kétoldalú kon­zultáció folytatását kívánta elérni, és magával vitte köztársasági elnö­künk Iliescu elnökhöz intézett szóbeli üze­netét is. Nagyon meglepett, hogy Iliescu reagálása kínosan hasonlított a volt diktá­tor rögeszméjéhez, hiszen nem létezik szá­mukra román menekült és az erdélyi ma­gyarság sorsa, boldogulása részükről tel­jesen rendezett. Nem mondhatok mást, csak azt, amit kifejtettem külügyminisz­terként is: kizárólag érdemi tárgyalások vezethetnek eredményre. Ehhez azonban a román félnek egészen más alapokkal kell a tárgyalóasztalhoz ülni. Úgy látszik, a viharos változás e kényes témára nem ér­vényes... Az előadás részleteit lejegyezte: Lazányi József szakajtóabroszba édesapám ífüs­­tökre valóját, édesapám fölült a bakra és elköszönt tőlünk. Majd estére jövök! Délben vagy anyám, vagy én vittem neki az ételt. Nap­felkeltétől napnyugtáig kint volt édesapám a földeken. Nagyon sze­rette a zsíros, fekete földet. Egy­szer kukorica kapáláskor odaho­zott nekem egy marokkal: Nézd, lányom, csupa élet ez a föld, teli erővel, nézd hogy csillog a nap­ban! Tesz-vesz az asszony a családi iratok között, megint elém rak egyet. Ekkor is sírtam - mondja. Nézem az 1951-ben keltezett írást. A Népköztársaság nevében! Tudja, simítja végig a papírt az asszony, az én falumban is az volt a szokás a lányos házaknál, hogy jóelőre gyűjtögették a kelengyét. Édesanyám is azt mondta: Nem tudhatja csak a jó’isten, hogy me­lyik lány mikor bolondul meg, hogy beköttesse a fejét, hát semmi nélkül nem engedhetjük őket a nagyvilág­ba... Ezt mondta anyám, aztán bűnjellé vált az én hozományom. Nézze, ide van írva: A Járásbíró­ság a Földmívesszövetkezetnek át­adta a bűnjelként lefoglalt 20 mé­ter ripszvásznat, a 16 méter da­­masztot, a 20 méter kanavászt. Házkutatáskor találták meg a ke­lengyének valót. Ezért lett apám vádlott: A közellátás veszélyezteté­se miatt. De nem sokáig maradtam én ilyen naív, hamar rájöttem, egé­szen másról van szó. El akarják pusztítani édesapámat, mert kulák. Újabb megsárgult iratot mutat. A megyei tanács mezőgazdasági osztálya a4091/1949-es kormány­­rendeletre hivatkozva felszólítja Horváth János gazdálkodót, az asszony apját, hogy földjét adja ha­szonbérbe az állami gazdaságnak. A „szerződés okirat“ a „jegyző­könyv“ címet viselte. Ebben Hor­váth János aláírásával bizonyítja - micsoda remegő, kétségbeesett be­tűk ! - hogy ingóságaimat az állam­nak haszonbérletbe fölajánlom. Hány pofon, ütés érhette az ak­kor 50 éves parasztembert, hogy „önként“ aláírta a jegyzőkönyvet. Aki ismeri a magyar parasztot tud­ja, a föld számára szent! Hogy mondhatott le Horváth János az 52 holdjáról jószántából? Ki hiszi ezt el? De ez még nem elég, Horváth János megpróbáltatásai tovább folytatódtak. Az állami gazdaság a következő gazdasági évre, mint a föld használója, egyetlen fillér ha­szonbért sem fizetett. Horváth Já­nos kérni merészelte a bérleti díjat! Éjszaka törtek ránk, emlékezik az asszony, édesapám jóformán felöltözni se tudott, elvitték. Kis­­tarcsára internálták. Vigyázzatok egymásra! Még annyit tudott mon­dani, mielőtt kilökték az ajtón. Vi­gyáztunk mi egymásra, dermed­­ten, tekintetünkkel is összefogódz­kodva, mégsem tudtuk eléggé őriz­ni egymást. Hétéves kistestvérem - máig sem tudjuk hogyan történt - mandulaműtét közben meghalt. Édesapámat a temetésére sem en­gedték el. A Nagy-Budapesti I. Ker.Rend­­őrfőkapitányság Fogház és Tolon­­cügyi Alosztálya igazolja - újabb „fénykép“ a családi albumból -, hogy Horváth János részére, aki internálva volt, szabaduló levelet adott ki 1950. július 7-én, és ren­delkezik, hogy a nevezettet rendőr­­hatósági felügyelet alá helyezi. Szegény édesapám, ahogy ki­szabadult, megint csak kilincselt Nem én, hanem a gazdaság vétette papírra, hogy mennyi haszonbért adnak mondogatta jóapám, hát ak­kor miért nem állják a szavukat? 1951. február 27-én házkutatást tartottak nálunk, ekkor vitték el a kelengyémet, édesapámat meg másnap. Augusztus 5-én hazahoz­ták a tanácsházára. Olvassa:... Olvasom, döbbenetes. Egy jegy­zőkönyv, amely azt bizonyítja, hogy Horváth János saját akara­tából megjelent a községi tanácson és előadja, hogy földtulajdonát ön­ként az államnak ajándékozza. A tanácsháza előtt a falu szeme láttára megverték, majd belökték a rabomobilba és elvitték. Csak 1953-ban szabadult. De rendőri felügyelet alatt állott továbbra is, folytatja az asszony. Kazincbarci­kára mehetett szegénykém segéd­munkásnak. Még azt is előírták ne­ki, hogy hol hordhatja a maltert. Közben, amíg a börtönben volt, hogy éltünk? Jó tanuló voltam, szerettem volna továbbtanulni. Az iskola még csak nem is továbbítot­ta a jelentkezési lapomat. De vol­tak azért ám már abban az időben is olyan emberek, akik a saját sza­badságukat is kockáztatták, hogy segítsenek. Elég kalandos úton ju­tottam el a mezőkövesdi gimnázi­umba. Dr. Papp Zoltán igazgató úr felvett Amíg rá nem jönnek, kislá­nyom, hogy itt vagy, jó helyen le­szel. Szerencsém volt, 1958-ban leérettségizhettem és még abban az évben feleség lettem. Katonatiszt volt a vőlegényem, ahogy akkori­ban mondták: népi káder. Persze neki is kérnie kellett, hogy a pa­rancsnoksága engedélyezze a há­zasságkötésünket, megtagadták tőle. Egy volt kuláklányt? De vala­mi úton-módon a honvédségnél lé­vő barátai segítségével, néhány hó­nappal később mégis megkapta az engedélyt. Ezen már nem volt föl­tüntetve a származásom. Nagyon boldogok voltunk, de nem sokáig: 1959-ben férjemet lefokozták, ki­rúgták a honvédségtől, mert ellen­séget vett el. Pesten albérletben ku­porogtunk, a féljem nagy nehezen teherautó sofőrnek tudott elhelyez­kedni, én gépírónőnek, majd tit­kárnőnek. 1962-ben aztán vissza­vették férjemet a honvédséghez. Gondolja most, hogy minden jóra fordult. Később talán igen, de ad­dig még sok minden történt velem. S beszéli, mi minden. Vélt igaz­ságok kérdőjeleződnek meg ben­nem, tényleg kétszer nem léphe­tünk ugyanabba a folyóba? Vagy csak a víz folyik el a lábunk körül? Tudja, folytatja az asszony, so­sem felejtem el annak a pribéknek az arcát, aki édesapámat ütötte­­verte a tanácsháza előtt, mindenki szeme láttára. Valami kéj vagy nem is tudom hogy mondjam, mi volt az arcán, mi égett a szemében. Aztán úgy jóval harminc évvel ké­sőbb megint megláttam valakinek a szemében ezt a gonosz tüzet. Nem az az érdekes, hogy párttitkár volt, hanem amit mondott, aho­gyan mondta. Meghallgattam, el­bújtam és sírtam. A történet: egy vándor, gazdátlan kiskutya besza­ladt ennek az illetőnek a hobbikert­jébe, kitört néhány palántát. Meg­fogtam a kutyát, mesélte lihegve az illető beletettem egy zsákba, jól be­kötöztem és kitettem a kert végébe a napra. Volt ott vagy negyven fok! Az mégegyszer nem csinál nekem kárt! Az asszony most majdhogynem befelé sír. Hát nem elég, sosem elég, az emberi gonoszságnak nincs vége, csak kezdete? Megsi­rattam azt a kiskutyát, elsirattam mindenkit, akiket ártatlanul kínoz­tak, elpusztítottak. Egy pirosfedelű diplomafélét tesz elém az asszony. Kiderül, a férje nyugdíjazásakor elmondott „búcsúztató beszéd“ van benne, két aláírással, az egyik aláíró ter­mészetesen a pártbizottság titkára. A férjemet 1988-ban nyugdíjaz­ták. Tizenhat vagy húsz évig volt az ártatlan százados, majd nagy­­nehezen előléptették őrnagynak. Csak azért hozom szóba, mert ők sem felejtenek. Kik? Hát azok, akik aférjem egész karrierjét meg­bélyegezték a házassága miatt. Olvassa el ezt a mondatot! Olvas­sa hangosan, megedződtem! Eb­ben a nyugdíjas búcsúztató be­szédben, amelyet a tisztikar előtt felolvastak, ez a mondat áll: 1959- ben házassági okokból tartalékál­lományba helyezték. Azt hittem ott süllyedek el szégyenemben. A fiatal tisztek, láttam az arcukon, mind megütközve néztek rám. Mondja, hogy lehet ezt csinálni, vagy lehetett még két évvel ezelőtt is? Hát mi vagyok én, mi voltam én, büdös k... vagy tolvaj, vagy mi, aki miatt valaha leszereltek egy honvédtisztet. Perzselt körülöttem a levegő, úgy éreztem. Olyan fe­szültség volt bennem, azt hittem felugrok és elszaladok. De nem, ezt én nem tehetem! Nem szalad­tam el, mosolyogtam, a megszé­gyenítőimre is mosolyogtam. Az­tán itthon, hogy a férjem se lássa, a gyerekek se tudjanak róla, sír­tam. Az asszony most mosolyog. Én meg nagyokat nyelek. Félek, hogy igaza van, a gonoszságnak tényleg nincs határa... Tiszai Lajos Egy asszony élete

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents