Új Néplap, 1990. december (1. évfolyam, 201-224. szám)

1990-12-30 / 224. szám

8

IRODALOM — MŰVÉSZET, AZ l

Czeslaw Milosz lengyel emigráns író az ötvenes évek elején megkockáztatta azt az állítást, miszerint „a nyugati és keleti értelmiség között az a különbség, hogy az előbbinek sohasem verték szét jó alaposan á pofáját.” Kollégája, Witold Gombrowicz - egy másik lengyel emigráns - Naplójában, az Úr 1953. évében, Buenos Airesben idézi a fenti kijelentést, majd hozzáfűzi: ezek szerint „a mi adunk - engem is beleértve - az, hogy brutalizált kultúrát képviselünk, tehát közelebb állunk az élethez.” Gombrowicz szkeptikusan csóválja a fejét. Egy elagyabugyált testrész nem testrész a szó normális értelmében, és a kultúrának mégis azokat kellene szolgálnia, akiknek nem verték ki a fogát. Elképzelhető - teszi hozzá -, hogy a befüggönyzött és illatos burzsoá szobákban olyan keménység fejlődik ki, melyről a benzinpalackokkal páncélosokra rontó értelmiségiek nem is álmodhatnak. „Brutalizált kultúránk csak akkor lehetne használható, ha jól megemésztve a valódi kultúra új formájává válhatna, mellyel átgondoltan és szervezetten gazdagíthatnánk az egyetemes szellemet. ’ ’

Egy kis nyugatnémet szobában írom ezt, mely kilenc nap múlva, a két Németország egyesülésekor össznémet szobává lép elő. Ez lesz az a nap, október 3-a, amikor egy burzsoá kultúra egyesül egy brutalizálttal. Mert kelet és nyugat, a miloszi-gombrowiczi tipológiában nyilván nem földrajzi, hanem geopolitikai fogalmak, a felosztásra a történelmi tapasztalatok törésvonala mentén kerül sor. Márpedig nincs Európában még egy értelmiség, mely akkorát kapott volna a pofájába, mint a keletnémet. Naponta tudomásul kellett vennie, egy szögesdróttal és falakkal körülvett országban, hogy azok nem szabadok, akik kívül vannak. Sőt, a hatalom nem érte be puszta tudomásul vétellel. Arra kényszerítette értelmiségét, hogy - közvetve vagy közvetlenül - „végső soron ’ ’, „világtörténelmi perspektívából ’ ’ hirdesse is ezt a képtelenséget. A fal nyugati oldalán pedig az értelmiség színe-virága viszolyogva bár, de szintén jó képet próbált vágni a rossz vicchez. A szögesdrót, a fal az ő szemükben megérdemelt büntetés volt a hitlerájért, megszolgált mementó. Úgy vélték, hogy a fal lerombolását követelve kétségbe vonnák a nácizmus bűneinek hétköznapjainkat átható következményeit.

De mondhatjuk-e, hogy a nyugatnémet értelmiséget nem vágták pofán?

1986-ban a nyugat-berlini Schaubühne próbaszínpadán megnéztem egy monodrámát, melynek szövegét maga a színész, Michael Maasen nyirbálta össze Eichmann vallomásaiból. Amikor eichmanni minőségében kimondta azt a mondatot, hogy ő sosem volt antiszemita, csak úgy nevelték, hogy ha már egy akta elébe kerül, akkor azt el kell intéznie, a mellettem ülő l.-re rátört a hányhatnék, mégpedig elemi erővel. Kimenni nem tudott, mert Eichmann-Maasen közvetlenül a terem egyetlen ajtaja előtt szónokolt; a nézők pedig a színpadkép részei voltak, hosszú asztalok mögött foglaltak helyet, mint ülnökök. Előttük szódavíz, notesz, ceruza. Ettől kezdve két drámát élvezhettem, Eichmannét és l.-ét. Mivel I. jóval a második világháború után született, rosszullétét nem magyarázhattam azzal, hogy az idézett

Pofáncsapottság

mondat a bűntudatát találta telibe. Amikor véget ért a darab, megkérdeztem tőle - még mindig csuklott, falfehéren remegett -, hogy kije volt náci. Kiderült, hogy az egyik nagypapa alapító tag volt, és az ágyat, melyen Hitler még hatalomra jutása előtt aludt, ahányszor a nagypapa városkájában éjszakázott, mindmáig a ház padlásán őrzik, nagy becsben. Az anyja pedig, még hajadoni állapotban, huszonkét éves korában, három napig zokogott egyfolytában, amikor értesült a Führer haláláról. I. vagy tíz évvel korábban Kelet-Berlinből települt át a város nyugati felébe, de a pofánverést nem mint kelet- és nem is mint nyugatnémet kapta, hanem össznémet minőségében örökölte. Ha arra gondolunk, hogy Hitler uralkodása idején a német művészet és tudomány legjelentősebb képviselőinek többsége emigráns volt, akkor - és ezt az emigráns Milosz és az emigráns Gombrowicz nyilván nem tagadná - joggal beszélünk példátlan össznémet pofáncsapottságról.

Úgy vélem, a huszadik században kultúránk brutal izálódása nem igazodott geopolitikai zónahatárokhoz. Gondoljunk arra az eurófiára, ahogy az értelmiség - csak néhány kivételtől eltekintve - az első világháborút fogadta, majd a keserű kijózanodásra, aztán az 1917 után elharapódzó forradalmi reményekre, melyek messze túlgyűrűztek a bolsevik ideológia vonzerejének határán, majd a világmegváltó illúziók fokozatos megsemmisülésére (hordozóik tömeges megsemmisítését csak mellékesen említem meg itt), majd a különféle nemzeti és faji mítoszok tündöklésére és bukására (és továbbélésére a felszín

alatt), a tömérdek erőszakra, mely mind ideológiákat szült és temetett, vagy újabban a század jelentős értékeinek születésénnél bábáskodó baloldal iság látványos vereségére: Nyugat- és Kelet- Európa egyetlen országának értelmisége sem vonhatta ki magát a csapdosó öklök hatóköréből.

Ehhez járul még, hogy a befüggönyzött, illatos szobák edzett lakóit egy kevésbé kézzelfogható, de mindenütt jelenlévő Szörny: a Piac is brutalizálta. A filmtörténet - de a színház legújabb története is - szakadatlan, vereségről vereségre haladó szabadságharc a Pénz diktatúrája ellen. Már az a puszta tény is vereség, hogy olyan szavak, mint például „könyvpiac” vagy „képaukció” természetesen csengenek a fülünkben. A század elején a Thibaud család egyik figurája, egy festő sokméteres képet alkotott, és aztán a vásárlók pénztárcájának vastagságától függő szeletekre darabolta, kinek-kinek centiméterrel mérve ki méltányosan az adagját. Ezen a fajta brutalizáláson manapság, a század végén, senki sem ütközik meg, természetesnek tartjuk azt, amin fel kellene háborodnunk: hogy fennmaradása érdekében a művészet - és általában: a szellem - alkalmazkodik az egyetemes árutermelés követelményeihez.

Akele^európai értelmiség pofáncsapottsága mégis szembeszökőbb, mert ebben a térségben a „népi demokráciának” vagy „proletárdiktatúrának” becézett etatista-bürokratikus parancsuralmi rendszer nyakát szegte a polgári társadalomnak, mielőtt ez kifejlődhetett volna. A központi akaratot sugárzó, felülről lefelé épített struktúra igazából a feudális építmény szerves folytatása volt. Oroszországban azért rendezkedett be - a tömérdek emberáldozat ellenére - látszólag természetesebben, mert ott az ősi berendezkedésen kevésbé ütött sebet a városiasodás és polgárosulás. A civiltársadalom és ezzel együtt a demokratikus tradíciók csökevényessége vagy alacsonyabbrendűségi érzést és - a Nyugat felé - kritikában törleszkedési óhajt csiholt ki az értelmiségből, vagy - ellenkezőleg - vágyat arra, hogy nyomorúságunkból kovácsoljunk erényt, felsőbbrendűségi öntudatot magunknak. A „magyar út” a „lengyel stílus” és más efféle teóriának álcázott, „meg nem gondolt gondolatok bizonyítják: a kelet-európai értelmiség egy része nem hajlandó tudomásul venni, hogy az, ami. (Pedig csak így haladhatná meg jelenlegi állapotát.) Akár menekülünk attól, amik vagyunk, akár még jobban beleragadunk, mindenképpen belerokkanunk. Ez a kelet-európai értelmiség speciális pofáncsapottsága-Eörsi István

Kiállított kártyalapok

Az ördög bibliája

Lipcsében készült kártyák 1818-ból

A sok tízmillió ember szórakozását, tanulását, esetenként megélhetését biztosító játékkártya első alkalommal szerepel Magyarországon átfogó történeti kiállítás anyagaként. Miközben számos országban: például az Egyesült Államokban, Spanyolországban, Németországban, Belgiumban múzeumok specializálódtak a kártyák gyűjtésére és bemutatására, nálunk tradíciók nélküli mindkét tevékenység.

Hogy az első ilyen jellegű hazai kísérlet létrejöhetett, abban nagy szerepe van Gács Rezső, azaz Rodolfo hagyatékának is: a mester kártyagyűjteménye ugyanis az örökösök szándéka szerint a kecskeméti Szórakaténusz Játékmúzeumban nyert végleges elhelyezést.

Az 1991 júniusáig látogatható időszaki kiállítás izgalmasan vázolja a játékkártyák ezeréves históriáját, amely az emberiség kultúrtörténetének szerves része. A változatos formájú, méretű, díszítésű lapok a látogató számára sokféle információval szolgálnak. Meglehetősen szokatlan nézőpontból ismerkedhetünk meg általa az adott kor technikai fejlettségével, ízlésvilágával, szokásrendszerével, divatjával. Természetesen nem marad közben titokban a képek készítőjének mesterségbeli tudása, fantáziavilága sem.

A játékkártyát a szakirodalom kínai találmánynak tartja. A kártya típusú játékok már a 7-8. században megjelentek. Koreában a 9. század óta ismerik az apró, festett, többféle elv szerint csoportosított lapocskákat. A legtöbb kártyatípus őse egyébként Indiából származik. Európába a keresztes háborúk hazatérő harcosai vagy itáliai kereskedők hozhatták magukkal a Közel-Keletről.

A tárlat egyik érdekes fejezete vázolja az erotikus játékkártyák történetét is.

A játékkártyák hazai története a 15. században kezdődik, amikor a főúri udvarok divatjává vált. Nem tudja viszont az utókor, hogy milyen kártyával milyen játékokat játszottak. A legrégibb

tárgyi emlék 1568-ból, Gyulafehérvárról származik. A 18. század közepéig csak Budán gyártanak játékkártyát. A

19. századtól találunk olyan sorozatokat, amelyeket művészek - Markó Ferenc, Tormássy, Baer et Schmid - metszettek fába, acélba. A múlt század második felében már komoly konkurenciaharcot vívnak egymással a legjelentősebb pesti és bécsi kártyagyártók. E kis műhelyek azonban nem sokáig állják a versenyt az új, mechanikus berendezésekkel elérhető minőséggel: Bécsben Piamik Nándor, Pesten az Első Magyar Kártyagyári Részvénytársaságot létrehozó gyárosok uralják ezt a terepet. A

20. század elején kizárólag a Piamik család birtokában van a kártyakészítés, és kitűnő üzletpolitikájuk eredményeként az 1950-ben bekövetkező államosításig megtartják egyeduralmukat. Hátrahagyott gyárukban a Játékkártyagyár és Nyomda Nemzeti Vállalat működött.

A játékkártya történetét, a különféle típusok bemutatását célzó anyag, ha a teljességhez nem is, de arra mindenképpen elegendő, hogy keresztmetszetét nyújtsa e játékeszköznek. Titkára persze egyáltalán nem biztos, hogy fény derül, hisz tudjuk jól, tiltás, átok és égetés sem árthatott népszerűségének.

KJ.

Vörösmarty Mihály:

A

Lázár Ervin:

Újesztendei szép kívánság

Kormosán, de tiszta szívvel,

A füst barna fiai Beköszönünk ma hozzátok.

Házak boldog urai.

És kívánunk és óhajtunk Újnál újabb esztendőt,

Szerencsével rakodottat,

Nem is egyet, sem kettőt.

Hanem igaz, igen sokat,

Annyit mint a kis világ,

Mennyi csillag van az égen.

Régi fákon mennyi ág.

De talán az is sok volna;

Semmiből sem jó a sok;

Éljetek míg kedvetek tart,

Éljen úri'házatok,

Míg a szép leány kapós lesz,

S kedves a bor és kenyér,

Míg szomszédba a magyarnak Nem kell futni ezekért,

Míg szívetek, mint a gyertya Oly vidáman égdegel,

5 szemetekben az örömtűz,

És az erő nem hal el; - ^ Majd ha egykor kürtötökben A pók szövi hálóját,

S vendég hagyta házatokból Füst nem ontja fel magát.

Majd ha nem lesz mit vakarni . Sem odafenn, sem alul,

S a korommal a vígság is Mindörökre elvonul.

Akkor még ki kérdi többé.

Hány meg hány hét a világ?

Jobb feküdjék a gödörbe,

És takarja el magát.

De az Isten óvjon attól! - Éljen a szent vigasság,

Ezt óhajtja a Földvári Tüzkármentö Társaság.

\j , - n t, * y, '« *■ r M g v “ - j

Foci

Odajön a fiam, elgondolkozva néz rám. Mint egy mélytengeri búvár a víz alól, kiemelkedem a munkából, mert látom, hogy valami fontosat akar kérdezni.- Apu, Isten szokott focizni?

Furcsa képet vághatok, mert egy ijedt kis fintor fut át az arcán, bólint, mint aki a tekintetemből megértette, hogy sületlenséget mondott. Nem is alkalmatlankodik tovább, elmegy. Hosszan bámulok utána, a hátán is látom, hogy elszomorodott. Na, mormogom magamban, most megbántottam. Próbálok visszazökkenni a munkába, de a távolodó, szomorú hát emlékképe nem hagy. Persze, mindig ez a hülye foci! Tele van a feje focistanevekkel, gólpasszokkal, cselekkel, bombákkal, hosszú indításokkal, a gólokról nem is beszélve. Betéve tudja a világbajnokság összes gólját...-Na ebből elég! Hol is tartottam? De kicseleznek a betűk, a téren vagyok... Fociznak a srácok a téren, egy rosszul eltalált labda nagy ívben repülne az autók közé, de ott jön

egy elegánsan öltözött úr, diplomatatáskával, hopp, egy fantasztikus légstoppal leveszi a lasztit, a jobb lábáról átteszi a balra, dekázik egy kicsit, bámulatos a technikája, az égbe rúgott labda pontosan a vállára esik, vállal veszi le, egy kicsit egyensúlyozza, „fölvállazza” a fejére, pörgeti a homlokán, aztán le a térdére, pattogtatja, dekázik. Nincs mese, ez egy labdaművész. Megindul a labdával a srácok felé, a háta mögé emeli, egy oxforddal maga elé teszi.- Na vegyétek el - az arcán játékra kész mosoly.

A fiúk rárohannak, de a diplomatatáskás habkönnyű cseleivel szemben tehetetlenek. Már ott áll a kapu torkában, elfekteti a kapust, lő, gól. A srácok szájtátva állnak, ilyet még nem láttak. Az idegen meg már nincs'sehol. „Mi volt rajta olyan furcsa?” - kérdezi az egyik fiú. „Nem láttad, fénylett az arca!” ... Na tessék, nem vagyok normális! Most aztán ennek vége, koncentrálok és... Tulajdonképpen miért lenne idegen Istentől a játék? Hogy is írta József Attila? i

Ha a téren játszanak a gyerekek, Isten közöttük ott őgyeleg. Miért ne?!

Nagy elhatározással fölállok. Rányitok a fiamra.- Gondolkoztam a dolgon - mondom eltökélten -, Isten igenis szokott focizni.

Kivirul.- Akkor meg lehet rá kérni?- Mire?- Hogy álljon be egy kicsit a magyar válogatottba.- Aha, hát erre ment ki a játék.- Akkor még bejuthatunk az Európa-bajnokság döntőjébe - mondja kérlelően, mintha bizony az én elhatározásomon állna vagy bukna a dolog.- Azt gondolom - ráncolja a homlokát -, hogy neki öt perc is elég volna. Csak öt percre álljon be.

Nem rossz! Tessék elképzelni azt a meccset. Öt perc van hátra, az ellenfél három-nullra vezet. A hangosbemondó bemondja, hogy a magyar csapat cserél. Limperger helyére beáll... hogy kicsoda, nem lehet megtudni, mert a nagy zsibongásban nem érteni a nevét... meg hát három-nullnál?! Ugyan, kérem!

Azért az új játékosban vaan valami figyelemreméltó. Látják? Hallják, ahogy elhalkul a lárma? Micsoda halotti csend. És aztán micsoda-ováció! Negyven méterről, mintha zsinóron húzták volna. Ekkora gólt!

De hiszen ez csak a kezdet. Sziszeg a közönség, kéjesen sóhajt, ordít, tombol. Te úristen, ekkora játékos! Naná! Négy-háromra győzünk.- Mit gondolsz, beáll?- Reménykedjünk - mondom, és visszaballagok a munkámhoz. De sehogyan sem akaródzik visszajutni hozzá, a betűk helyett egyre csak azt a fénylő alakot látom a pályán.- Istenem - motyogom magamban -, mi az neked, tedd meg már, ha ez a gyerek annyira kéri. Állj be öt percre. Vagy kettőre. Akárha láthatatlanul is, Segítsd ezt a szegény csetlő-botló csapatot. S ha már itt jársz közztünk, és volt öt perced a focira, miután leveszed a szerelésed, lezuhanyozol és újra utcai ruhába öltözöl, ne hagyj itt rögtön bennünket. Mert nemcsak a csapat csetlik-botlik. Állj egy kicsit a hátunk mögé, tedd a váltunkra a kezed.

Valaki megérinti .a vállam. Hátrakapomm a fejem. A fiam.- Megígérte? - kérdezi..- Meg - mondom elszorult torokkal.

Látod, Uram, mostmár nincs visszaút..

Az MTI-Press 1990. évi tárcapályázatának díjnyertes alkotása