Új Néplap, 1990. december (1. évfolyam, 201-224. szám)

1990-12-23 / 200. (220.) szám

10 Karácsony idején_______ ...és szóla Adám Adámhoz: így festünk mi Európa közepén.. (Fotó: Illyés Csaba) lás hét határban sincs. Jászberény elérhető kö­zelében biztosan. Pedig az ara „megsúgja”, sze­retne ám nagyon taníta­ni. Eddig élsportoló volt, de most ennek is vége. Mióta abbahagyta a röp­labdázást, még több ide­je maradt tűnődni ilyen és hasonló búbánatain. Sportpályafutásának is furcsán zárult históriája. Még Kunhegyesen esett meg a nagy találkozás a bűvös fehér gömbbel. A főiskola megkezdésével is csak a helyszín és klub változott. Miután a Le­hel lányai sikert sikerre halmoztak az NB II-ben, kinőtték a második vo­nalat, s innen egyenes út vezetett az élmezőnybe. nagy szenvedélyüknek, s el-el­­jámak színházba, moziba. A hosszú téli esték azonban most még „meghitt” munkával tel­nek. Legtöbbször valamelyikük hazahozza tennivalóit, s persze Tamásnak még plusz ott vannak „szeretett” könyvei. Ja, és ki ne felejtsem még véletlenül..., ha mégis valahonnan csurran egy­két szabad óra, akkor irány a város túlsó vége: A LAKÁS! A majdani otthonban édes együtt­­lét helyett egyelőre padlót sikál­nak, maximum tervezgetik, hol álljon majd a kis szekrény, álló­lámpa. Szóval, ennyit a szabad­időről..., illetve annak illúziójá­ról. Karácsony? Erre mindket­ten csak legyintenek. Kicsi a lakás, de saját Átszelve széltében-hosszá­­ban a várost, megérkezünk a „fészekhez”. Nem is kell kulcs után kutatni, odabenn tapétáz a mester. A falak még csupaszok. De azért falak!! S közéjük zárva az a pár négyzetméter, ahol majd egy kis család éldegél, gyarapodik nemsokára. A kü­szöbön túl itt már minden az övék. Bár alig lehet sarkon forr dúlni, olyan pici minden, a ter­vek alig fémek el a kis hajlék­ban. Tamás és Ildikó felváltva mutogat: itt majd ez, ott majd az áll. Úgy tervezik, már tél végén beköltöznek. A környék egyéb­ként szép. Nincs sár, patinás la­kótömbök ablakai világítanak a csillagok között. Búcsúzóra fo­gom a szót, különben is erre az estére bérlő ígérkezett hozzájuk a garázsra, ami a „vár”-hoz járt. S az üzlet az üzlet. Miután sok­szor egymás után elköszönünk, a vendég épp betoppan, én pedig az alkalmat megragadva kilé­pek. Mára lépcsőházba elém jön az éjszaka. Leérve még utoljára fölnézek a másodikon arra a kis ablakra. Most már tudom, vala­hol mögötte két ember nagyon­­nagyon boldog. Kicsit irigylem is őket. técsi Prológus: Ahogy üldögélünk szemközt hármasban, Ok és Én, szememet óhatatlanul körülhor­dozom a hajdani legényszoba fa­lain. A magnóból ismerős Mike Oldfield-zene folydogál... vala­miért nagyon illik, ide. A szoba - inkább csak szobácska - padlás­térben bújik meg, keskeny lép­cső vezet fel hozzá. A polcon könyvek, tárgyak ánilkodnak egy fiatalemberről, Ádám Ta­másnak hívják. A falakon csak egy-két apróság. Egy elmúlt kor­szak tárgyi bizonyítékai. Talál­gatom magamban, ugyan ho­gyan telhettek azok a régi esték, mi változott meg azzal, hogy egy ember helyet szorított szívében egy másiknak? Sarkából fordult ki az élete, életük, egyáltalán változott-e bármi? Ók ketten. Tamás és Ildikó, immár az Ádám család, utódok ígéretével. Ket­tesben lépdelnek az úton, mely gyakran a sírig elkísér. De vajon nem túl nagy áldozat-e ma fel­vállalni saját örömünkre - ahogy mondani szoktuk, hogy életük beteljesedjen -, a társadalom és nemzet épülésére más emberek sorsait? Majdani gyermeke­inkét, asszonyunkét? Ádámék erre a kérdésre nemrég gondol­kodás nélkül igent mondtak. Má­sok haboznak. Félre ne értsenek, nem sok ezer éves írott és íratlan törvények igazát kérdőjelezem én meg. Egyszerűen szemlélő­dök életünk labirintusában, s kétségeim támadnak a kényel­mes, harmonikus családi béke lehetősége felől. Manapság ez afféle abszurditás. A menyegző Sokat nem ígérhetek, szenzá­cióra kérem ne számítsanak. Két­­fiatalról fogok itt mindenféléket összeirkálni. Bizonyára ugyan­olyanok, mint a legtöbben közü­lünk. Talán a kor és gondjaik mo­dernebbek kicsit, körülveszi őket a mai Magyarország. Igen! (Tárcsázás.) - Halló! Nagy- István Ildikó? - (Hang a vonal túloldaláról.) - Igen... Ja, te vagy az, Tamás? - (Hang amonnan.) - Persze, hogy én... mellesleg hoz­zámjössz? Igen, jól értetted... Na, mondj már valamit! Külön­ben sürgős, mert jövőre valamit manipulálnak az OTP-kölcsö­­nökkel, s még az idén össze kel­lene házasodnunk, hogy meg­kapjuk a kedvezményeket... No hát, valahogy így játszód­hatott le nemrég az a telefonbe­szélgetés, egyben lány kérő, ami „megpecsételte” két fiatal sorsát Jászberény városában. Telt, múlt az idő. Azóta már egymáséi, bol­dog házasok. Ebből az alkalom­ból - s mert manapság már ná­lunk is szokás - a feleség (néhai Nagy-István Ildikó) felvette fér­­jeura családnevét. Ádám kontra Ádám. Immár így, kettesben áll­dogálnak a házasélet eléjük táru­ló kapujában. Tanácstalanul, de rajongva egymásért. Együtt! Nagy és fontos szavak ezek. A menyegző óta még csak három hét telt el. Igaz, végtelen hetek. Beszélgetésünk idején már csak képek - boldog pillanatok lenyo­matai - és egy száradófélben lévő virágcsokor emlékeztet az útra bocsátó percekre. Ahogy szóba keveredik a frigy köttetése, kibú­jik a lóláb. Kiderül, a kutyafuttá­ban kalap alá hozott lagzi (lásd később) már csak azért sem lett szokványos, mert a tolinak nem akaródzott a boldogítót, azt a nyúlfarknyit odaírni, ahová kell. Éppen Tamás kezei között lehel­te ki lelkét a penna, s majdnem előállt az a buta helyzet, hogy a kicsinyke násznéptől kellett író­­szerszámot kunyerálni. Erre mondják: minden kezdet nehéz! ... Azt is orromra kötik Ádámék, végül is az egész ceremónia már csak formaságnak számított, gyakorlatilag augusztus óta ket­tesben éldegélnek. Tavaly má­jusban ismerkedtek meg. Tamás itt dolgozott, s dolgozik azóta is a tejüzemben, Ildikó főiskolás éveit töltötte a városban. Egyéb­ként kunhegyesi. Egy társaságba jártak, összemelegedtek. Azt mondják - s én látva őket, ahogy ülnek szorosan egymás mellett, el is hiszem - szerelem volt ez a javából .Afféle holtom iglan, hol­todiglan, mindörökkön örökké. Higgyük, hogy az is marad! Ádám(ék), hogy vagy (tok)? No, a telefonos lánykéréstől eljutottunk egészen a boldogító­ig, E kis epizódok ellenére a fia­talok új élete nagyon is prózai, mondhatni a földön zajlik. Ta­más diplomavárományos, a szar­vasi mezőgazdasági kar levelező tagozatán. Most jön a java. Míg nappal vezető az üzemben, este a sorok között legelészik. Két éve csöppent ide, s hogy azóta helytállt, s van becsülete, az lát­szik igazolni, hogy valóságos karriert futott be vállalatánál. Fél éven át laboráns volt, majd mű­vezető lett, s egy év eltelte után termelési irányítóként dolgozik. Előtte - óh, te vaksors - metróve­zető is volt a fővárosban, azt megelőzően pedig Cegléden végzett gimnáziumot. Úgy tű­nik, ifiemberhez mérten, külö­nösebb szakmai végzettség nél­kül hamar megtalálta helyét a nagy-nagy „kosárban”. Ahogy ő fogalmaz: némi szervezőkész­ség, egy kis ész, közben már mindent meg lehet tanulni! Jól hangzik, úgy igaz! Persze, kor­látlan optimizmusra így sem le­het oka a férjnek. A vállalatnál naponta újratermelődnek bajai, s a kicsiny család életében is gom­bamód szaporodnak a leküzden­dő problémák. Itt van például a fészekrakás sok-sok dilemmája. Igaz, lakásuk már van, de övék is, meg nem is. Tart a kölcsön kiutalása körüli ügyintézés. A te­lefonos lánykérésből kiderülhe­tett, szegről-végről az OTP lett a „násznagy”, nemkülönben két „beígért” gyermek keresztapja - ugyanis a jövő évre kilátásba he­lyezett kölcsönfelvétel feltétele­inek romlása siettette meg kissé az ominózus lagzit. így pénz ugyan még nincs, de az otthont már tapétáztatják is a zöld ban­kók reményében. A berendezés még mindössze egy roppant nagy hűtőszekrény, amihez Ildi­kó munkahelyén kedvezménye­sen hozzájuthatott. S ezzel már nagyjából el is árultam, hogy tör­ténetünkben a feleség Berény fő kenyéradójához, a Hűtőgép­gyárba szegődött el. Korrektor az üzemi lap nyomdájában, s ir­kái is a helyi lapokban. A baj csak az, hogy ezt az állást ideig­lenesen töltheti be, míg elődje végzi a fővárosban a toliforgatók iskoláját. S hogy mi lesz, ha megérkezik a munkatárs? Még nem tudni. Márpedig Ildikó ké­pesítésének megfelelő tanári ál­lóén mar az NB I/B-cso­­portjában szerepel a csapat, s benne eleinte Ildikó is. Sok min­den mégsem változott, illetve annyi mégis, hogy a csapat jócs­kán átformálódott, jöttek is, mentek is játékosok. A régiek, akik verítékes munka árán elve­zették a csúcsra a csapatot, egyre jobban kikoptak. Ildikó is eljött, bár a szíve majd megszakadt. Mikor faggatom, hogy miért döntött mégis a szakítás mellett, bizonyos személyes konfliktu­sokra hivatkozik. Nem tér ki a részletekre, csak nagyjából tárja fel előttem a történteket. Furcsa ügy, de nem ide tartozik. Ő még­sem bánkódik. Sőt, örül a lányok töretlen sikereinek. Most listave­zetők, Ildikó továbbra is szertar­­tásszerűen kijár minden mécs­esükre. Tamás csak vonogatja vállát, kuncog, ő annál inkább örül, hogy neje abbahagyta, abba tudta hagyni. Persze tudja, mennyire hiányzik neki a játék, de később, ha majd jön az első trónörökös, úgyis ez lett volna belőle. így - bár túlzás, hogy nem tudnak mit kezdeni szabadide­jükkel, de - valamennyi közös, bensőséges perc kihasítható az estékből. Már tervezik is, hogy amint tudnak, újra hódolnak <-------------------------------------------------> Gondolatok a várakozás időszakában Elmondja Nagyné Kiss Mária V____________________- Kezdjem magammal, ha már én va­gyok a családfő. Jászfényszarun szület­tem, tanítóképzőt és népművelő szakot végeztem. Dolgoztam művelődési ház igazgatójaként, népművelőként, könyv­tárosként, 1976-tól kerültem a szolnoki Moziüzemi Vállalathoz. A Széchenyi lakótelepen őslakosnak számítok, még a térdig érő sár idején költöztem ide. Nagyon el voltam keseredve, mert szá­momra ez egy borzasztó környezetnek tűnt, rendkívül sivárnak. Aztán itt a ház­ban kialakult egy nagyon jó kis társaság, összejártunk, vigyáztunk egymás gye­rekeire, és hogy az emberi kapcsolatok bővültek, úgy kezdett elviselhetővé vál­ni ez a holdbéli táj. Kezdetben jártam a Híd együttesbe, ez egy elég jó hírű irodalmi színpad, a férjemmel is ott ismerkedtem meg. A munkahelyemen az volt a dolgom, és most is az, hogy a mozikban az értékes filmek megjelenjenek. Mos­tanság ez egyre nehezebb, mert úgy tűnik, a szemét itt ellep bennünket, ha nem te­szünk valamit. Egyre na­gyobb a veszélye annak, hogy a gyerekeket szeméttel etetik még otthon is. Nekem három gyerekem van, Ildikó tizenkét éves, Fe­rike negyedik osztályos és Lacika elsős. Az oktatási rendszer hiányosságai miatt sokat kellene itthon foglal­kozni a gyerekekkel, és ez egy komoly gond, mivel öt éve egyedül nevelem őket. Többször el kellene be­szélgetni a gyerekekkel a problémáik­ról, és erre elég kevés idő jut. A kislány nagyon igényli, hogy mindennap meg­beszéljük, ki mit mondott az iskolában neki, a gyerekek hogyan viselkedtek, kinek mit vettek és mi azt miért nem tudjuk megvenni? Vele bizony sokszor csak este kilenc után tudok tárgyalni, amikor a fiúk már lefeküdtek. Szerin­tem helytelenül viselkedik az a szülő, aki először is, és másodszor is azt mond­ja a gyereknek: hagyjál békén, nem érek rá! Rá kell érni, mert lehet, hogy a mi szemünkben az egy pitiáner ügy, de a gyereknek egy fontos kérdés, amire egyedül nem tud válaszolni. Egyedüli lány voltam a családban, a szüleim nem vállalhattak többet édes­anyám betegsége miatt. Élt bennem egy olyan vágy, hogy ha lehet, nekem több gyerekem legyen. Tulajdonképpen a férjemnek is ilyen elképzelései voltak, négy gyereket szerettünk volna, de ez az elképzelés kibicsaklott a harmadik után. Kilenc évig voltunk együtt, ő elment egy másik kapcsolatba. Persze, én vol­tam az utolsó, aki megtudta... Általában nyitott vagyok, bizalommal és szere­tettel fordulok az emberek felé. Ez ma­napság már nem divat, pórul járhat az ember. Tehát, teljes volt az egymás irán­ti bizalom kettőnk között, mi nagyon egy húron pendültünk, mindent megbe­széltünk... Pedagógus volt, összejött a tantestületben egy kolléganőjével, aki tíz évvel volt fiatalabb nálam, akinek éppen nem volt harmadik szoptatós gyereke, üde volt, fiatal és kedves. Is­mertem, idejárt, vigyázott a a gyerekek­re, nagyon segítőkész kislány volt, és alakult ez a dolog magától. Nem tudom, felelősségre vonható-e valaki ezért, amit borzasztó trgédiaként éltem meg akkor. Úgy éreztem, kész, kicsúszott alólam a talaj, vége a világnak. Sok lélektant tanultam tudtam, mit kellene ilyenkor csinálni, csak egészen más az, amikor saját magunkról van szó. Aztán összekanalaztam magam vi­szonylag rövid idó alatt. Három kisgye­rekkel egyedül maradni nem egy leány­álom; itthagytak egy fiatalabbért, ez sem egy fenékig tejfel helyzet. De bele tudtam nézni kritikusan a tükörbe, és magammal megbeszéltem, hol követ­tem el a hibákat. Persze, ezt nem fogom most elmondani. Egész egyszerűen az adott erőt, hogy meg kell szervezni az életet az új hely­zetben. A gyerekeknek reggelit kell ad­ni, iskolába, óvodába indítani őket, mosni kell, a verklinek mennie kell. Úgy gondoltam, normális dolog, ha a gyerekek a megszokott környezetben találkozhatnak időnként az édesapjuk­kal. Kéthetenként jön és itt tölti a vasár­napját, nem laknak Szolnokon. Mi nem váltunk el haraggal, én őt nem utálom, senkit sem utálok. Elbeszélgetek vele, viszonylag normális a kapcsolatunk, a férjem szüleivel pedig ki­mondottan jó. Lelki táma­szaim voltak, amikor egye­dül maradtam. Ritka dolog az ilyen jó viszony az anyóssal, de amikor - há­rom éve - édesanyám meg­halt, szintén anyósomék álltak mellém. Végül is, nem tőlük váltam el, ha­nem a férjemtől. Igen, el­váltunk, csak azért tartot­tam meg a Nagyné nevet, mert másképp minden iga­zolványomat ki kellett vol­na cseréltetnem, és egyál­talán nem volt hozzá ked­vem. Más a helyzet, ha újra férjhez mentem volna, de egyedül maradtam a mai napig. Ebben semmilyen szándék nincs, nem bújok el, sokat forgok férfiak társaságában is, csak bulizni negyvenévesen nem lehet, és itt a három gyerek... Megpróbálok a saját fizetésemből, a gyerektartásból meg a családi pótlékból kijönni, ami nem egyszerű. És egyre bonyolultabb. Tagja vagyok a nagycsa­ládos egyesületnek, olcsó ruha, enni- és innivaló akciókat szervezünk, ott segí­tünk egymáson, ahol tudunk. Egyre több leleményességre van szükség. Sze­rencsére tudok szabni, varrni, sütni, főz­ni. Amire a fiatal lányokat ma nem ta­nítják meg, azt megtanultam édes­anyámtól, egyébként most kapkodhat­nék. Rászoktatott a leleményességre, hogy mit lehet viszonylag olcsón előte­remteni, az életet kis anyagi ráfordítás­sal szervezni. Például, baráti és rokoni körökben egymásnak adjuk a ruhákat, és senki nem mondja azt, hogy ez hasz­nált, ez neki nem kell. A gyerekek is éppen ezért vigyáznak rá jobban, mert tudják, hogy majd másnak is kell. Egyébként sem követelőzősek, nem mondják, hogy ezt nem veszik fel, mert tudják: nem mondhatják. Van egy kert Jászfényszarun, amit együtt művelünk a gyerekekkel, ott megtermelünk magunknak ezt-azt. Nagy élvezettel szedik a kicsik a gyü­mölcsöt, nagyon sokat szoktam befőzni télire. A gyerekek ebben is segítenek. Ma például, Ferike önállóan sütött ebédre palacsintát, Lacika pedig a pogá­csát gyúrta túl nagy élvezettel, és szag­gatta gyúrmaszerűen. Nehéz megállni, hogy az ember ne avatkozzon közbe, mert mint háziasszonyt, sürget az idő, az ebédnek kész kell lennie, a gyerek meg ott ügyetlenkedik, szeretném már én csinálni, negyedannyi idő alatt elké­szülne. De hagynom kell, mert a gyerek rendkívül boldog, hogy ezt ő produkál­ta, ezt a boldogságot nem szabad a gye­rekektől elvenni. Amióta megvannak, minden este me­sélek nekik, tehát közel tizenkét éve. Amíg a férjem itthon volt, felváltva me­séltünk, öt éve csak én. Most a Bibliát olvassuk esténként a fiúkkal, és nagyon megmozgatja fantáziájukat. Ildikó és Ferike már külön is olvas, de legjobban az élő szóval mondott mesét szeretik. Nem mindig van kedvem hozzá, de azért összeszedem magam. Nem hiszem, hogy nálunk különö­sebben jó kedély lenne, de azért szomo­rúság sincs. Inkább ilyen belső harmó­nia van, ami - úgy gondolom - kialakít­ható. Én ezért megdolgoztam. Volt itt elég búbánat meg sírás-rívás a válás után. De amikor képes voltam elfogadni ezt az új helyzetet, jobban odafigyeltem a gyerekekre, a gyerekek is rám, akkor már nem a sebeket nyalogattuk, hanem nekifogtunk tevékenykedni. Kezdett jó értelemben mozgalmas lenni az éle­tünk, jártak ide a gyerekek barátai, a szüleik, a szomszédok, az én baráti kö­röm, elterelődött figyelmünk a gondok­ról. A belső harmónia kialakulásához tartozik, hogy én vallásos vagyok, és a gyerekek is így vannak nevelve. Aki azt vallja magáról, hogy keresztény ember, az nem lehet búskomor, mert a kettő nem fér össze. Hittel és erővel kell nézni az életet, és meg kell próbálni elviselni a nehézségeket. Most a gyerekekkel együtt készítjük a karácsonyfára a díszeket. A fát is kö­zösen díszítjük fel évek óta, tehát már tudják, hogy mi a karácsony, csak a csomag lehet a meglepetés. A kará­csonyfa feldíszítése után hagyományo­san moziba szoktunk menni, utána a templomba, ahol akkor már ki van téve a jászol, megnézzük. Aztán hazajö­vünk, és itthon van a gyertyagyújtás, az ajándékok átadása. Áz éjféli misére nem mehetünk el, mert sajnos, a lakóte­lepen nincs templom, a belvárosig az út sok időt venne igénybe és még kicsik a gyerekek. Mondtam, vallásosak vagyunk, ilyen szellemben készülünk a karácsonyra. Advent időszakában vagyunk, tehát egy várakozási időszakban, a gyerekek már az első adventi gyertyát is feszültséggel tele gyújtották meg, és igyekeznek jól tanulni és jót cselekedni, mert tudják, hogy ez a legnagyobb ajándék számom­ra. Úgy készülünk a karácsonyra, hogy megpróbáljuk egymást nem bántani, hogy ez méltó várakozás legyen, hogy ne legyen harag és bántás. Ami külön­ben elég nehéz ebben az életben... Lejegyezte: Molnár H. Lyos

Next

/
Thumbnails
Contents