Új Néplap, 1990. december (1. évfolyam, 201-224. szám)
1990-12-23 / 200. (220.) szám
4 Fgéplap 1990. DECEMBER 23. Éjféli mise Felvételeink 1989. december 24-én a szolnoki Belvárosi Nagytemplomban készültek.- nzs -Mama, papa, nagymama látta Angyal szállt az óvodába Olyan picinyek, hogy legszívesebben ölbe kapná őket az ember, vigyázz, hisz oly nehéz ez az élet. Picinyek, de nem félénkek, ebben a percben, ezekben a pillanatokban félteni se kell őket. Jó helyen vannak, az ovi karácsonyi ünnepén. Szépen feldíszített a fenyő, fényben úszik a teremnek nehezen nevezhető óvodai szobácska, s sleppes szoknyás, csillagos szárnyú angyalkák, bárányszőr bundába bújt pásztorok, sejtelmes, gyolcsokba takart Mária, határozott, bátor léptű József a jászol előtt, ahol kicsinyke bölcsőben a ma született.. Énekelnek, imádkoznak, a pásztorok botjaikkal ütemre lépnek - Mennyből az angyal... Mennyi kis angyal, mennyi ártatlan gyönyörű gyerek... Szűken-szépen elférnek a szülők... Mama, papa, nagymama, szinte családok ülnek a fal mellett a kis székeken. És ugye, többhelyt már ott a jövő nemzedék: azok az apróságok, akik jövőre vagy azután lesznek óvodások. Itt, ebben a városközepi réges-régi kis óvodában, a Jókai utcában. Ahol szeptember óta valami új született, ami évtizedeken át nem lehetett. Katolikus tagozatú csoport alakult, többnyire a legkisebbek alkotják, tizenhét hároméves kislány, kisfiú. Jelentkezni kellett ide, a szülőket a Zagyván túlra, a Várplébániára kérette dr. Gacsári Kiss Sándor kanonok úr. Nyilatkozzanak, elfogadják-e, kérik-e, hogy gyermekeiket a katolikus hitben neveljék, hogy megtanuljanak imádkozni, szentek napján emlékezve-ünnepelni, jót s rosszat a tanítás szerint megkülönböztetni - talán hinni is, vagy egyszerűen csak a keresztyéni kultúrában nevelkedni? Papa, mama elbeszélgetett erről akkor a kanonok úrral, s eldöntötte, odaadja fiacskáját, lánykáját a tagozatos csoport közösségébe. Ók játszottak betlehemest a héten, amikor már közelgett az ünnep, a szünet Előtte két este is, ott szorgoskodott az óvodában sok szülő: karácsonyi kis meglepetést készítetek, hisz ha már fenyőfa alatt ünnepelnek, kapjon minden kisgyerek egy-egy emléket! Közben persze jött a baj, a betegség is: heten bárányhimlősek lettek, a betlehemes szerepeket újra osztotta Csapóné Fehér Rózsa óvónéni. Ennek okán állt ő oda a kis játék végén Csúr Jánosné vezető óvónővel énekelni a szép karácsonyi dalt - amit bizonytalanul, de mélységesen együttérezve velük dúdoltak a jó szülők is, meg Kecső Terézia intézményvezető, aki az ajtóból figyelte az eseményeket - nem késett el, csak szeretett volna láthatatlan lenni, ne zavarjon senkit. Lángoltak a gyertyák, a fények a gyerekarcokon is világlottak. A szülők olyan csendben, áhítattal figyelték gyerekeiket, mintha szép álomban látnák az egészet. Szinte hallani véltem az angyal számysuhogását. Béke, békesség, szeretet angyalai szálltak az óvodába. És a gyerekek a játék után uzsonnához terítettek. Körbeállták az asztalt. Kis kezükkel keresztet vetettek, s szállt az ima is, csacsogó gyerekszájakból: .Édes Jézus, légy vendégünk...” A szívekben ott volt, biztosan... (SJ) A legszebb ajándék A szolnoki vasútállomás tudakozójánál azt mondták, a Kárpátia expressznek máris van nyolcvan perc késése, de lesz még ebből több is. Van időnk beszélgetni. A harminchat éves Nagy Antal szemmel láthatóan izgatott. Ő ezt azzal magyarázza, hogy egészségileg nincs egészen rendben, az idegrendszerét megviselték az események. Biztatnom kell, hogy beavasson élete utóbbi éveinek néhány részletébe. Az előzményekről- Legutóbb a nagy vaijasi téeszben dolgoztam napszámosként, ez a község tizenöt kilométerre van Aradtól. Nem akartam még egyszer abba a helyzetbe kerülni, hogy elvigyenek kényszermunkára, kerek hat hónapot a Retyezáti havasokban dolgoztam... Ezek után megnősültem. Továbbra is jöttek a kudarcok, a téeszben azt mondták, nincs szükség a munkámra, a feleségem is, én is munka nélkül, kereset nélkül maradtunk a gyerekeinkkel. Számtalan alkalmam lett volna, hogy megszökjek a zöld határon, hiszen oda jártam kaszálni három éven keresztül. De amikor eljött a tavaly december huszonkettedike, remélni kezdtem, hátha a romániai magyaroknak is megadatik az a sors, amit ígértek. A forradalom után részt vettem az akkori frontban, melyet egyhamar feloszlattunk, mert rájöttünk, hogy az nem az emberek megmentésére, hanem a kizsákmányolásukra jött létre. Aztán én lettem az RMDSZ községi szervezetének a vezetője, és tapasztalnom kellett, hog az ígéretek csak falra hányt szavak voltak: a nemzetiségek nem kapták meg a jogaikat, mégis indultak Iliescuék a választásokon, bekövetkeztek a marosvásárhelyi események, a vátrás szervezkedések, az uszítások és üldözések... Én még úgy-ahogy meglettem volna, de gondolnom kellett a feleségemre és főleg a három kicsi gyerekemre... A batyu Az eddigiekből sejthető, hogy Antalnak odaát a magyarsága miatt lehettek a kellemetlenségei. De hogy ő nem szélsőséges, szeparatista avagy nacionalista, kiderül a folytatásból. Ugyanis rá kellett kérdeznem valamire:- Három gyerekéről beszél, holott vér szerint csak kettő a magáé, tudtommal.- A feleségem, Maria máramarosszigeti román nő, volt egy román élettársa, aki csak az apaságot vállalta, a hivatalos esküvőt nem. Mikor a feleségemmel megismerkedtünk, Mihaela alig volt másfél éves. Számomra Maria volt, aki értelmet adott az életemnek, és kiállt mellettem jóban-rosszban. Én vállaltam a feleségemet a gyerekkel együtt, összeházasodtunk, azután született Boldizsár, majd Kinga. Mi nem ismertük a családban azt, hogy nemzetiségi ellentét. Olyan nálunk nem volt, hogy csak románul beszélj, vagy csak magyarul, hanem ez: beszélj tisztán! Annak örvendek, hogy amióta Mihaela beszélni kezdett, engem tátikának szólít. O más apukát nem ismer...- Július másodikán megkaptam a turistaútlevelemet, eldöntött dolog volt, hogy tovább nem maradok, és átjöttem Magyarországra. Jelentkeztem a békéscsabai befogadóállomáson, politikai menedékjogot kértem, ezt hamarosan meg is kaptam. Augusztus tizedikén kiléptem a táborból, jelentkeztem a jelenlegi munkahelyemen, a Szolnoki Beton- és Vasbetonipari Műveknél, négy hónapja elmúlt, hogy itt dolgozom, a MAV-szállóban lakom. Úgy látom, a kollégáim befogadtak. Én is megpróbálok mindent adni, ami szakmailag és erkölcsileg tőlem kitelik. Tudjuk, a jelenlegi helyzet itt sem rózsás, de bízom önmagámban, a munkámban. Lehet, rosszul gondolom, de azt hiszem, ha az ember megbecsüli a munkáját, ha szűkösen is, de meg tud élni. És bízok ebbén az országban, amelyik engem befogadott, munkát adott, segít rajtunk. Ezt a megbecsülést otthon nem kaptuk meg, és igazán mindent megteszünk azért, hogy hasznosak legyünk... Az angyalkák jövetele Érkezik a vonat. A sebesség miatt előttem még egybemosódnak a vagonok, amikor Antal már felfedezhetett valamit, mert rohanni kezd a mozdony irányába, én is utána, amennyire tőlem telik. Mire odaérek, már a peronon vannak mind, egy hatalmas ölelésben. A gyerekek közel fél évig voltak távol apjuktól, Maria időközbenjárt itt többször is látogatóban. Végleg és mindannyian most jöttek meg, pontosan egy héttel karácsony szombatja előtt, három utazótáskával.- Soha többé nem láttalak - közli Mihaela.- Nem soha többé - javítja ki tatika -, hanem rég nem láttál. Most már soha többé nem mész el. Maria magyarázza nekem: Hátrahagyták szinte mindenüket, ami volt. Sok nem volt. A szegényes házat eladták, az ára felét fizették csak ki, abból éldegéltek azóta, hogy Antal eljött. Váltóruha van a három táskában és három kistányér a kicsiknek... A munkásszállásra megyünk, egy éjszakára megengedték, hogy Nagy Antal családja itt aludjon. Míg a gyerekek kezet mosnak a mosdóban, apuka előszedi azt a kis nejlonzacskót, melybe belefért mindhárom gyerek ajándéka: egy-egy narancs, egy-egy képeskönyv, kis csoki, néhány rágógumi, egy üveg narancslé. A gyerekek (egyik kicsi, másik pici) nagy élvezettel fedezik fel a kincset, közben anyukájukat kérdem:- Könnyű szívvel tette meg ezt a lépést?- Igen - válaszolja mosolyogva, gondolkodás nélkül. - Elsősorban azért, hogy legyek a féljem mellett, hogy legyünk mindannyian együtt. És Romániában már lehetetlen élni. Nem lehet semmit kapni, egy liter tejért, egy darab kenyérért órákat álltam sorban, voltak napok, amikor azt sem tudtam, mit adjak enni a gyerekeknek. Tűzifát sem lehet kapni, fagytunk meg. Beteg vagyok én is, Boldizsár is lázas, semmilyen pirulát nem árulnak.-És a szülei mit szóltak ahhoz, hogy ide jön?- Novemberben voltam otthon, náluk, elbúcsúzni. Egyetértettek a szándékommal, csak édesanyám sírdogált egy kicsit, hogy mikor lát majd viszont. Ők is nagyon nehezen tengődnek, gyenge a föld, nem ad termést, az idén nem termett sem kukoricájuk, sem krumplijuk. Ők sem gazdagok, mi sem voltunk azok, mert nem lehetett. Régebb állatgondozó voltam a társaságnál, négy éve nem dolgozom. A férjem 1000-1200 lejt keresett napszámosként, családi pótlékot nem kaptunk, mert nem voltunk szövetkezeti tagok. Ez így nem élet, sokkal rosszabb a helyzet most, mint a forradalom előtt.- Gondolja, hátrányára lesz itt az, hogy magácska román?- Nem. Miért?- Mert odaát hátrány, ha valaki nem a többséghez tartozik.- Nem hiszem, hogy itt így lenne. Amikor először jöttem, megfigyeltem, hogy Magyarországon az emberek jók, vendégszeretők, szívélyesek. És a férjem is mondta, hogy itt ilyen problémáim nem lesznek.- Ahhoz mit szól, hogy a férje mindkét közös gyereküknek románra lefordíthatatlan, magyar nevet adott?- Semmit. Azt mondtam, olyan nevet ad nekik, amilyet akar. Tőlem is kérdezték mások, hogy a Boldizsárnak meg a Kingának hogyan mondják románul. Azt feleltem: románul sehogy! Antal teljesen megnyugodott, és közli, hogy egészségi állapota - melyre várakozás közben az állomáson panaszkodott - teljesen helyreállt.- Antal, hogyan telt a tavalyi karácsonya?- Félelemmel tele. És talán egy kis reménnyel. Azt hittük, hogy elérkezett a szabadság, még bíztunk abban, hogy jobb lesz. Karácsonyfánk nem volt, mert amikor a feleségem bement Aradra vásárolni, akkor nem volt fa. Amire hoztak, nem volt pénzünk. De arra sem, amit a fára tehettünk volna.- Az idén lesz karácsonyfájuk?- Nem tudom. A feleségemnek és a gyerekeknek be kell menniük a békéscsabai menekülttáborba, holnap reggel indulunk. Talán itt, Szolnokon, ezen a szállón együtt lehetünk karácsonykor, ha kapnak kimenőt a táborból. Számomra most a legszebb karácsonyi ajándék, talán életem legszebb ajándéka, amit valaha is kaptam, hogy végre megérkeztek, velem lehetnek, hogy mellettem láthatom a feleségemet és a gyerekeimet... Molnár H. Lajos II ¥' r "Tatika, ez ml?"