Új Néplap, 1990. december (1. évfolyam, 201-224. szám)

1990-12-18 / 215. szám

4 1990. DECEMBER 18. Mindennapi csatáinkról , »Hétvégi ház” a Szobaszínházban Vasárnap az XL Színház ven­dégjátékát tekinthette meg a szolnoki közönség. A „Hétvégi házat’ ’ Bérezés László írta John Osbome Dühöngő ifjúság című drámája alapján. Az egykor szol­noki „tanár úr’ ’ a darab rendező­je is, a két férfi főszereplő hajda­ni tanítványa Kalmár Tamás és Pál Tibor. A lányok, Vujovich Andrea és Záhonyi Enikő Kecs­kemétről kerültek a társulathoz. Kételyekkel, kérdésekkel tel­ve ültem be az előadásra. Mennyire lehet aktuális az évti­zedekkel ezelőtt született mű mondanivalója napjainkban, amikor nem elsősorban a nemze­déki problémák a jellemzőek? A darab eredeti címe „Nézz vissza haraggal”. Vajon politizáló, az utóbbi évtizedeket értékelő gon­dolatokat közvetít majd a mű? Nem erről volt szó! Az általános emberi kapcsolatok gondjai ke­rültek reflektorfénybe. Az, hogy a Szobába, vagyis stúdiószínházba került a színmű, csak a véletlen műve lehet. Ez egy kukucskáló színház. A dísz­letek is az egyik oldalán nyitott szobát jelzik, melybe kívülálló­ként beleshetünk. Minden azo­­rtulási kényszer nélkül figyelhet­tük a bent folyó kisebb-nagyobb csatározásokat. Kimaradi az a stúdiós lehetőség, hogy a néző valamilyen módon részese le­hessen a darabnak, testközelben, szinte belülről éli azt. Pedig mindannyian benne lakunk a Hét­végi házban. És éppen attól aktu­ális, ma is fogyasztható a mű, hogy a három kép szereplői be­­helyettesíthetőek. Szinte bármi­kor, bárhol, bárki életében talál­kozhatunk hasonló helyzetekkel. Egzisztenciális problémáinkat, gyermekből potenciális szülővé alakulásunkat, párkapcsolataink visszásságait láthatjuk viszont a színpadon. A rendezés törekszik ahra, hogy minden igazi legyen. A játékidő egyezik a valós idő­vel, a percek ugyanúgy telnek a nézőtéren, mint a színpadon, az ölelés és a pofon sem hamisít­vány. Ezek az emberek négyen, akik rövid időre egy lakásba kényszerülnek, hangsúlyos jelle­mek. A Pál Tibor által erőt, indu­latot sugárzóan megformált Jimmy nagy ideológus, örök ci­nikus, akinek analízisét szolgálja a másik három szereplő léte. Az iszákos Cliff (Kalmár Tamás lát­ványos alakításában) a nyugodt, saját helyzetét elfogadó ellen­pont. A lányok is Jimmit szolgál­ják testükkel és tetteikkel egya­ránt. Vujovich Andrea és Záho­nyi Enikő többnyire visszafogott játékából egy kicsit hiányzott a „nő”. Amikor ketten voltak a színen, az ember várt volna egy kis vibrálást, egymásra fújva, a férfiért versengve nőiességük felüllicitálását. De ezek az effek­tek elmaradtak. De egészében is egy kicsit erőtlennek tűnt a darab, a „dü­höngés” helyett dühösködést láttunk. A végső kicsengésként a polgári lét biztonsága felváltja a fiatalság „rendetlenségét”. B. Cs. Fotó: T. Z. Friss Antal Gordonkaverseny A tehetségek teret kaptak Vasárnap a délutáni órákban ünnepélyes eredményhirtetéssel, díjkiosztással és a győztesek adta gálahangversennyel véget ért a három napig tartott nagy vetélke­dő, mely alkalmat nyújtott arra, hogy az ország zeneiskoláinak legtehetségesebb csellista nö­vendékei összemérhessék tudá­sukat. A rangos versenynek im­már hatodízben adott otthont Szolnok városa. Mezó László gordonkaművész, a zsűri elnöke a következőkben foglalta össze a verseny során ta­pasztaltakat: „Ezüstvasárnap és egyben Kodály Zoltán szüle­tésnapján szebb nem is lehet az a nap, amelyen ez a gordonkaver­seny ünnepélyesen befejeződhet.. Örülök, hogy munkával jóma­gam is hozzájárulhattam a ver­seny sikeréhez. Ez a rendezvény minden módon élteti Friss Antal szellemi örökségét, melynek lé­nyege a decentralizálás; az, hogy ha áldozatok árán is, de az egész országra ki kell terjedjen a tehet­ségkutatás és a tehetséggondo­zás. Ebben példával maga a ver­seny névadója járt elöl, az immár legendás hírű békéstarhosi isko­lában végzett munkájával, me­lyet az intézet megszűnése után Békéscsabán, majd Debrecenben folytatott. Friss Antal álmát ké­sőbb Szolnok megyében Papp László igyekezett valóra váltani, a verseny is az ő kezdeményezé­sére született. S a tizenöt év során helyezést elért növendékek fé­nyesen igazolják a hozzájuk fű­zött reményeket: nemzetközi versenyek nyertesei ők; valóban élvonalbeli muzsikusok. A min­denkori zsűritagok - akik maguk is tanárok - talán itt figyelnek fel először a tehetségekre, akiknek útját azután igyekeznek egyen­getni céljuk, a zenésszé válás te­rén. A verseny szervezését igen jó­nak tartom, annak zökkenőmen­tes megszervezéséért elismerése­met fejezem ki mindazoknak, akiket megillet a köszöntő szó. A Magyar Zeneiskolák Szö­vetsége, a Magyar Köztársaság Művészeti Alapja, a Kortárs Ze­ne Alapítvány által felajánlott pénzösszegek lehetővé tették a helyezések megsokszorozását. Ennek értelmében a versenyen az alábbi megyei eredmények szü­lettek: A harmadik korcsoportban a Kortárs Zene Alapítvány nyúj­totta különdíjat Balázs Egon nyerte el, aki a kisújszállási ze­neiskola növendéke, tanára Papp László. A verseny hatodszori sikeres megszervezéséért - a Magyar Ze­ne- és Táncművészek Szakszer­vezetétől - különdíjat kapott a szolnoki Bartók Béla Zeneiskola igazgatósága és tantestülete. Szathmáry Judit Levelek a hazából a honba Hogyan nem lettem svéd? Komám, régóta el akartam mesélni neked ezt a történetet, de - mint tudod - néhány dolog­ra babonás vagyok, nem mertem, míg nem leszek magyar állampolgár. Ez ugye nem­rég megtörtént, és éppen a napokban lesz három esztendeje annak, hogy - mondhat­ni - eldőlt: nem (és miért nem) leszek svéd. Azzal kell kezdenem, hogy emlékeztet­lek: érkezésünkkor, nyolcvanhét nyarán hivatalosan még nem volt „menekült­ügy”, ami azt jelentette, hogy a szökevé­nyeket simán visszaadták, nem számíthat­tunk magyarországi befogadásra. „Dob­bantani ’ ’ jöttünk tehát nyugat felé, valaho­va, akárhova. Csak vissza élve vagy ön­szántunkból nem!... Mondtam ezt egy pes­ti író barátomnak, aki elképedt: mit keres­sen két, nyelvhez kötött ember, egy író és egy színésznő Nyugat-Európában? Mon­dom, legfennebb pórszívózok majd egy szállodában. A barátom valamiért furcsá­nak találta az ötletet, és azt mondta, van valami ismeretsége a pártközpontban (az egyszerűség meg az igazság kedvéért ne­vezzük Knopp Andrásnak), menjünk el oda, és mondjam el, mekkora marha va­gyok, hátha megengedik, Hogy itt marad­jak. így is történt, és az „elvtársról ’ ’ semmi rosszat nem mondhatok, mert nem ígért semmit, csak ennyit: nem fognak vissza­adni, még ha kisebbfajta diplomáciai bot­rány is lenne a dologból; egyelőre dekkol­­junk a fővárosban a Művelődési Miniszté­rium vendégeiként, aztán a későbbiekben majd intézkednek a letelepedés, a munka­hely és az ideiglenes elszállásolás ügyé­ben. A változások előszelétől felkavart idő­szak volt már az a nyolcvanhetes év máso­dik fele is. Majd’ mindenki azok közül, akik itteni tényleges életkezdésünkben se­gíthettek volna, azt hajtogatta, hogy a le­hető legrosszabbkor érkeztünk, mert most kezdődik Magyarország „lefele ívelése”. (Sajnos, az időpontot nem én választottam meg, négy évig tartó visszautasítások után ekkor kaptam turistaútlevelet.) Vendéges­kedésünk átmeneti és bizonytalan állapota vészesen elhúzódott. Dolgozni szerettünk volna mihamarabb, és így kialakítani egy otthont a magunkkal hozott két bőröndnyi cucc köré. Am a munkába állás és itteni életünk otthonának a megalapozása egyre kilátástalanabbá vált. Egyszerre éreztük magunkat nyűgnek és tehetetleneknek, koldusokká nem akartunk válni semmi­képp. Ekkor „ugrott be” a svéd kapcsolat. Szökésünk előtt két évvel emigrált Svédországba egy marosvásárhelyi csa­lád, akivel igen jó barátságban voltunk, írtunk nekik helyzetünkről, ők meg nem­sokára felhívtak telefonon a budapesti vendégházban, és közölték: néhány svéd­országi magyarral együtt összedobták a három repülőjegy árát, két nap múlva át is vehetjük ezeket a SAS légitársaság irodá­jában, ne gatyázzunk sokat, ne vigyünk az iratokon kívül semmit sem magunkkal, ott teljesen berendezett lakás vár.ránk, ne­künk való munka is lesz, és - ami akkor a legfontosabbnak látszott - akadékoskodás nélküli, őszinte és megértő befogadókész­ség. Miközben itt halogatták ideiglenessé­günk felszámolásának ügyét, és ezernyi dolguk közepette mindenhol csak a sötét jövő bekövetkeztét szajkózták, a bizonyta­lanságnak ebben az örvényében egyedüli fogódzót a kilábaláshoz csak az a három, zsebemben lapuló repülőjegy jelentett. Amikor már kezdtük kapni a pofonokat, hogy mi a francnak jöttünk ide, kimentünk a reptérre. Egy szombati napot néztem ki az akció lebonyolítására, gondoltam, ilyenkor (a főnökök távolléte miatt) talán lazább a fegyelem vagy ünnepibb a han­gulat, és átcsúszhatunk a szűrőn vízum nélküli útleveleinkkel (a svédek román út­levélbe nem ütöttek pecsétet). Mint a ké­sőbbiekben kiderült, nem is tévedtem na­gyot, íz az első próbálkozás bizonyult a legkecsegtetőbbnek. Egyetlen csomagunk már átment a vámon, mi is a jegyellenőr­zéssel egybekötött előzetes útlevélvizsgá­laton (a hölgy cinkos mosollyal kívánt sok szerencsét a továbbiakhoz), és még egy spontán összeesküvést is sikerült megszer­veznem egy humánus vámtiszttel: azt mondta, húzódjunk be az oszlop mögé, ő elmegy megkeresni azt a kiskatonát, aki­ben van annyi emberség, hogy átenged a kisgyerekkel, és aki most csak éppen vé­letlenül nem tartózkodik a helyén. Csak néhány másodperce álldogáltunk ott, ami­kor - szintén véletlenül - arra sétált egy őrmeser, és előzékenyen tessékelt minket a „tranzit” előtti egyik üres átkelőhelyhez (ahol ugye, nem a mi kiskatonánk vizsgál­ta volna a papírjainkat). Kínomban annyit mondtam, hogy rögtön. De azt hiszem, mondhattam volna bármit, úgy is elkérte volna az útlevelünket. így is elkérte, nem kellett ahhoz rendőrkutya, hogy kiszima­tolja gyanússágunkat. Innentől kezdve már hiábavaló volt minden rimánkodás, úgy visszavágott minket, mint Edberg egy puha második adogatást. Azelőtti éjjel ál­momban svéd utakon jártam... A ferihegyi kiruccanás után a vendéglakásba visszaér­ve telefonáltam a svédországi barátaink­nak: ne várjanak a reptéren. Még néhányszor megpróbáltunk fel­szállni a SAS-madárra, de olyan közel so­sem kerültünk hozzá, mint legelőször. Il­letve egyszer mégis... Előzőleg a nejem járt a repülőtér pa­rancsnokánál, hátha az ő utasítására be­hunyja félszemét az őrmester, de az asz­­szonyomnak csak annyit sikerült kideríte­nie, hogy valahol készülnek hivatalos lis­ták azokról a romániaiakról, akik repülhet­nek, de.ml nem szerepelünk ezen. Azt már nem árulták el, kit kell ostromolni a felirat­kozási szándékkal. Karácsonytájt a KE­­OKH-nál jártam (Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hivatal) meghosszab­bítani az ideiglenes tartózkodási engedé­lyünket. Említettem neked egyik levelem­ben, mennyire kedves volt hozzám ez a tiszt, mivel azelőtt egy alkalommal a váró­szobában lettem rosszul és ő is szívbajos. Ezúttal is kedvesen kérdezte, hogy va­gyunk. Panaszoltam neki, lehetnénk job­ban is, ha nem őriznék annyira azokat az utasszállító madarakat, hisz zsebemben vannak a megváltó biléták. Felkiáltott: mi­ért nem mondtam ezt eddig neki, hisz ná­luk készülnek azok a bizonyos reptéri lis­ták! No de semmi baj, folytatta, ott hely­ben írjam meg a kérvényt, fel viszi aláíratni a főnökével, és mehetünk is, az ünnepeket a svédeknél tölthetjük. Míg felment az aláírásért, telefonáltam az asszonykám­nak, hogy csomagolja ősze azt a keveset, mert né, mi a helyzet, mindjárt megyek helyet foglalni a gépre... Amikor a bel­­ügyis barátom visszatért az irodába, rög­tön láttam rajta, hogy valami nem stim­mel. Azt sem tudta, hogyan mondja el ne­kem, nehogy megint szívrohamot kapjak. Én megpróbálom számodra röviden ösz­­szefoglalni beszédét: a főnöke majdnem aláírta a kérvényem, amikor eszébe jutott, hogy majdnem féléve leszóltak miattam a pártközpontból, hogy ne gördítsek akadá­lyokat itteni letelepedésem elé, és most muszáj megkérdeznie Knopp elvtársat, hogy elengedhet-e, nehogy majd rajta kér­jenek számon; a válasz határozott nem volt, mert elképzelhetőnek tartotta, hogy odakint majd pofázni fogok, hogy azért kényszerültem Skandináviába, mert itt nem fogadtak be. Vagyis: azért item me­hettem el, mert „protekcióm” volt a párt­központban. Ha nincs, most harmadik év­fordulóját ünnepelhetném (vagy gyászol­hatnám) annak, hogy Svédországba érkez­tem. Azt írtam az elején, hogy három éve eldőlt, hogy nem fészek svéd. Talán végér­vényesen nemrég dőlt el azzal, hogy itt honosítottak. Bár az itt születettek és ná­lam tapasztaltabbak gyakorta figyelmez­tetnek, hogy a magyar állampolgárság megszerzése nem egy életbiztosítás, ami engem illet, a svéd változatot végleg fel­adtam. Enpluszegyedikszer képtelen újra­kezdeni az életét komád, Lajos

Next

/
Thumbnails
Contents