Új Néplap, 1990. december (1. évfolyam, 201-224. szám)
1990-12-15 / 213. szám
1990. DECEMBER 15. 9 Néplap Recski rabszolgák Sulyok László könyvében - egy kivétellel - a nép úgynevezett egyszerű gyermekei szólalnak meg életük sokáig titkolt éveiről, a hírhedt recski internálótáborban elszenvedett megaláztatásaikról. Olyanok beszélnek az oldalakon, akik eddig nyilvánosan még nem hallatták a hangjukat, vagy azért, mert féltek, vagy azért, mert a leghétköznapibb emberek lévén senki nem volt kíváncsi a véleményükre. Az alábbiakban részleteket közlünk a kötetből \___________________:_______J Hazai tájak, kecses formák Szüts Csilla kerámikus és Tóth Pál festő tárlata Karcagon születtem, de sokszor nem éltem Magyarországon... Úgy 1950 közepe lehetett. Autóval kivittek a gödöllői vasútállomásra, és bevagoníroztak bennünket. Recsken raktak ki... (előzőleg Kistarcsán volt a letartóztatott Sándory Nagy Jenő. szerk.megjegyzése.) Először még csak valamiféle juh-, vagy marhahodály állt ott, Csákánykőpusztán, abban szállásoltak el, szalmára. Jött a táborparancsnok: Holnaptól kerítést fognak húzni, mert ide elitéltek jönnek majd, demokrácia-ellenes, fasiszta egyének; maguk pedig rendes emberek. Amíg kész nem lett az első kerítés olyan kedvesen bántak velünk, amennyire csak lehetett. Aztán jött az újabb parancs: építsenek egy barakkot! Vágtuk a fát, hasítottuk méteresbe. Szakadt az eső. Vertük le az oszlopokat, szögeltük egymáshoz a fákat. Itt fognak lakni a fasiszták, maguk meg mennek haza, mondták. Kétszáz személyre készült egy barakk. Pár nap múlva újabb csoport érkezett, és aztán mi is maradtunk. Az egyik kerítés után kész lett a másik, az egyik barakk után a többi, úgy lett egyre kegyetlenebb és kegyetlenebb a bánásmód. Nem volt elég víz. A napi fejadag fél liter volt, benne a mosakodáshoz való is. A kenyéradag öt deka. A víz egy csapon folyt az őrségével, mindég kiabáltak: Csavargó, zárd el a csapot! Amikor ők engedték a vizet... A maradék cseppeket összeöntözgettük, de így is soknak sokszor nem jutott elég víz. A végén meg már szinte sár folyt. No, és a koszt... Sose volt elég. A levelet lelegeltük a fáról. Volt, aki a szalamandert megette. Megsütötte, aztán megette. Bizony éhen haltak emberek. Egyet megnevezek. Módly Istvánt. Budapest rendőr parancsnoka volt valamikor, végtelenül rendes ember, igazi kommunista. Jött hozzám: Mentsd meg az életem egy falat kenyérrel. Szóltam Lencsésnek, a főszakácsnak; Add ide a fejadagom. No, de nem mondtam a nevét, mert ott néven nem nagyon lehetett nevezni senkit. Száma volt mindenkinek, mint a barmoknak. Én például a P 96-os voltam, más Z 11, meg ki micsoda... Lencsés kiadta a kenyeret, Módly harapni akarta, de jött egy ávós. Gyűrű volt az újján. Több is csináltatott, rajta vasscsomó, mint a kő. Megfordította a tenyere felé, és azt mondta: No, nézd meg, komám, hogy kell leütni egy csavargót! Mert vigyázzba kellett volna állni előtte. Módly ott halt meg előttem. Körülbelül 43-45 éves lehetett... Ezt még nem vallottabe senki. Persze nagyon sok mindenre nem mernek mondani semmit, nem mernek emlékezni... Hogy halt meg például Kovács Béla? Súlyos beteg volt, panaszkodott. Szóltam az egészségügyi őrmesternek, hogy nagybeteg van a 3-as barakkban. Micsoda? Miféle betegség? Pragmatica sanctio, feleltem. Tetszett neki, én meg dicsértem, hogy milyen okos, milyen nagy tudással rendelkezik, nagyobbal, mint az ide internált orvosok. Közben buta volt, mint a sötét éjszaka. És durva. Szabolcsi. Tetszett neki, hogy őt istenítik... No, ha ilyen nagy beteg, akkor adjanak rá gyorsan két pokrócot, adjanak neki tíz deka kenyeret és egy csajka kávét. Örömmel szaladtam érte a Lencséshez, és úgy hoztam az ennivalót, hogy véletlenülk se löttyenjen ki, el ne vesszen egy morzsája is. Kovács megitta, az őrmester meg ráadatott még egy pokrócot, mert remegett. Három napig nem megy dolgozni, aztán megnézem, javult-e az állapota, mondta az egészségügyis. De nem javult... Ezt az őrmestert később a hülyesége miatt helyezték máshová. Nem tudott rendesen számolni. Egyszer a táborparancsnoknak Jeges Sándor, közülünk egy kápó, jelentette a létszámot: 1270, tíz a gyengélkedőn, tíz a konyhán, tíz a barakkban... A pa-Hatodik visszaemlékezés: Sándory Nagy Jenő rancsnok kérdezte az őrmestert is: Mennyi a létszám? Kilenc - százhúsz felelte az. Hát a többi? Az is ittvan valahol, csak még nem értem odáig, válaszolta az őrmester. Álljanak másképpen, adta ki a parancsot. Menjen a francba! - dühödött fel a táborparancsnok, ő is szégyellte, hogy ilyen buta az őrmestere. Él is neveztük Számtantanámak; mert mondom, rendes nevükön senkit nem szólítottunk, és nem ismertünk. Az egyik Kócos volt, a másik Dücskő. (Erdey Sándor könyvében a Számtantanár ÁVH-s törzsőrmester, körletparancsnok, az előbbi történet tehát valószínűleg előléptetése előttről származik. Dücskőt pedig szadista AVH-s keretlegénynek nevezi.) Ez utóbbi szécsényi születésű, itt él Gyarmaton. Azért neveztük el így, mert favágáskor rendszerint efféléket mondott: Azt a dücskőt még vágják ki! Lejjebb vágják azt a dücskőt!... És most befejezem Kovács Béla történetét: végtelenül rendes ember volt. Lefelé jövet a bányából a táborba, olyan másfél kilométeres úton, szederbokorra akadtam. Megszedtem magamat, és a sapkám alá tettem. Azért oda, mert a kezem tele volt. Minden este be kellett cipelnünk ugyanis, leszámítva, a szerszámjainkat, kinek mije volt, a külöbönöző típusú és súlyú - fél kilóstól a 16 kilósig - kalapácsokat, csákányokat, ásókat, lapátokat, villákat, meg még egy húsz kiló körüli követ az útépítéshez, vagy egy méter huszas farönköt a barakkokhoz. Ezt addig kellett csinálni, amíg az ávósoknak fel nem épült az úszómedencéjük... No, éppen felvettem egy ilyen rönköt, amikor megláttam mögötte a szederbokrot... A táborban elszöktem a Béla barakkjához, lekaptam a fejemről a sapkát, a szeder szétgurult. Béla kapott utána, mint az éhes disznó. Edd meg, Bélám, biztattam. Gyengélkedőre nem vesz fel a Mengele. Ez egy internált orvos volt, rosszindulatú ember. Valahogy próbáld magad belopatni a Kováccsal, volt egy ilyen nevű orvos is, az meg végtelenül jóindulatú. Bár félt a Mengelétől meg a Juhásztól (ilyen nevű orvosró nem tudunk), de valahogyan csak belopta a Bélát. Akkorra azonban már késő lett, annyira benne volt a végelgyengülésben, hogy harmadnapra szó szerint éhen halt. Hogy aztán hova temették a halottakat, azt nem nagyon tudja senki. Van ugyan egy verzió, mert a kiszabadulásom után én elmentem Recskre, beszéltem a recskiekkel. Azt mondták, a szántóföldekre temették az elhaltakat, különösebb terv nélkül, ahol érték. Csak ávósok temethettek. Hulla van arra mindenfelé. De még nekik sem volt szabad tudakolózni, hogy mit csinálnak, vagy kit temetnek. Csak abból tudták, halott van ismét, hogy elterelték arról a részről a forgalmat. Nem szóltak, nem szólhattak. Az ávósok rettegésben tartották a falut. Magában a községben is borzasztó szadizmust hajtottak végre. Nőket, asszonyokat erőszakoltak meg. S ha szólt volna valaki, könnyen közöttünk találta volna magát. A községbeliek különben is úgy tudták, hogy mindannyian piszkos hazaárulók vagyunk, burzsujok, a nép ellenségei. Határozottan ki merem jelenteni, hogy a táborban meghalt emberek döntő többsége nem betegség, vagy baleset következtében halt meg, hanem az éhezés, a kínzás következtében, végelgyengülsében. Hangsúlyozni kívánom:sohasem az ellenség hangja beszélt belőlem, de igazat kell adjak sok egykori recski táborlakótársamnak - megalakult, ugye a Recski Szövetség-, Kéri Kálmánnak, Zimányi Tibornak. (Kéri Kálmán a szövetség elnöke, dr. Zimányi Tibor a főtitkára.- Kéri Kálmán 1990. április 5-i budapesti találkozásunkkor néhány Recskről származó drámai élményt megosztott velem. A 89 esztendős katonát - miközben perében nem folytattak le eljárást, tehát jogilag ki sem mondhatták ártatlanságát alig pár hete léptették elő tábornokká. Annak idején több hónapon át vezette a recski tábor büntető brigádját. Az ebbe "száműzött" raboknak társaiknál egy órával előbb kellett kezdeni a munkát, és egy órával később kellett abbahagyni. Gyakran előfordult, hogy a szerencsétlen páriáknak a sárban kúszva kellett megtenni a tábor kapujától a barakkig az utat. Az őrök - fogalma sincs arról a tábornoknak, honnan vagy hogyan- valamennyien névről ismerték a jeles múltú katonatisztet. Az egyik előszeretettel kiabált le az őrtoronyból: Kéri, hány embert lőtt maga agyon; Kéri, hány embert fojtott meg maga a fronton?... Ezzel a kézzel?! - mutatta meg Kéri Kálmán a tenyerét. Nekem roppant kicsi kezem van. Ezzel megfojtani valakit?... Aztán arról bezélt egyszerű, megnyerő határozottsággal, hogy a Recski Szövetség elnökeként megalkuvást nem ismerve harcol az egykori internáltak jogaiért, az igazságukért. Még akkor is, ha tudja, hogy ők talán már nem sokáig élnek, mert ott maradnak az özvegyek, a fiák és unokák, akik a méltatlan megkülönböztetést maguk is hosszú időn keresztül kénytelenek voltak elvisellni A honvédség szolnoki Helyőrségi Művelődési Házában Tóth Pál festő és Szüts Csilla kerámikus kiállítása látható, sajnos meglehetősen eldugva a szélesebb nyilvánosság elől, pedig ez a tárlat is többet érdemelne. Azért utalunk más kiállításokra is, mert gyakori példa manapság, hogy az értékhordozó rendezvények közhírelésére alig jut valamicske lehetőség. Az igen magas nyomdai költségekkel előállított meghívókat borsos áron továbbítja a posta és mindez határt szab a kiküldött meghívók példányszámának is. Más kérdés, hogy napjaink információzuhatagában mennyi egy szerény meghívó hatása? Messzire vezetne az előző gondolatsor, hiszen úgy tűnik, az ízlés- és erkölcsromboló, nyíltan üzleti produktumok közhírelésére, terjesztésére egyre többet áldozhatnak az értéktelenségek népszerűsítéséből gazdagodó kultúrkufárok. Tóth Pál harminc festményt állított ki, hét csendéletet, egy portrét, - a többi pedig a tájképfestészet köré csoportosítható munka. S rögtön szögezzük le: túlnyomó többségében nagyon míves, kiforrott és letisztult alkotásokról van szó. A kiállító művész festői előéletéről - restellkedve vallom be - alig tudok valamit. De ezúttal talán éppen ez a tény is segíti a lehetséges objektivitást. A fogalom legnemesebb értelmezésében kétszeresen is szolnoki festő Tóth Pál, annak ellenére, hogy tudomásunk szerint nem a Tisza partján él. De mindenképpen a szolnoki Művésztelep legjelesebb hagyományainak idézője és folytatója, témáinak nagy részével is a hely varázsát fejezi ki. A Tabán művészi vetületét az elmúlt években ennyire karakterisztikusan két művész, a francia Serge Delaveau és Tóth Pál vállalta föl. Lehet, hogy a régi élmények alapján még valaki vagy valakik megteremtik majd a szolnoki Tabán új reneszánszát, de alig hihető, hogy a most élő felnőtt művészgenerációkon kívül a festő utódok érdeklődése valaha visszafordul majd a tűnt emlékekre. Tóth Pál viszont már most négy-öt olyan tabáni képet hagy az utókorra, amely nemcsak hangulati varázsával, de művészi eredetiségével nagy érték lesz a jövő számára. Ez talán nem jóslat, hanem felismerés. Ugyanez a véleményünk milléri festményeiről is. Pólya, Chiovini, Baranyó, Bényi legmarkánsabb hagyományait követi ebben a témában is, a maga mélysárgával induló, őzbarnába és felsejlő vörösbejutó színeivel. Tóth Pál nem lokális festő, kifejezhetetlenül találó egyszerűséggel viszi vászonra a havas hegyeket, erdőket, vízpartokat is. A tabáni és a milléri képeinek egynémelyike mellett éppen a Csermely című, meglehetősen szokatlan képkivágású, néhány leheletfinom színfolttal alkotott képét sorolom legsikerültebb munkái közé. Avatott ismerője a téli táj hangulatának, ezek a képek gazdag lírát éreztetnek a nézővel. A Tél, a Téli faluvég, a Havasok, a Pincesor, a Téli Zagyva és más, egészen kivételes művészegyéniségre valló képei is bizonyítják ezt. Növeli a látvány nagyszerűségét Szűts Csilla kerámiáinak meghittsége. A kiállított kisebb, nagyobb, fehér, barna és sötétzöld színű kerámiák kecses vonalú használati tárgyak: cserépalátét, virágtartó, tükör, stb. Mindezek praktikuma esztétikai értékkel párosul, az áttört kerámiák különösen sokat mondanak el Szűts Csilla munkásságáról. Tiszai Lajos (Fölül Tóth Pál Tabán I. C. festménye. Lent Szüts Csilla kerámiái) Kiss Benedek: Megint az ősz A pulifürtös öszibarackfák lombjaikat mind elhullajtják - ősz ez megint. S az ősz megint: alázatosabb szívvel szeress, szívedből már minden condrát kivess, s tudd: kakukkszóra már fakóbbra válhat az arc is - így idd borod, ne kérdd: ki tegnap még veled ivott, hová lett mára kakukk szavára? S jó lesz, ha magányod begombolod -lifeg a szélben, míg magad vacogsz. Novák Béla Dénes: Meditációk í. Kik szakadozták ki a térből a magányt aki lettem s vagyok onnan hiányzom-e még valakinek verejtékcsöppek a csillagok 2_. Örökre égő stigma kit ezer éve hitegetnek örökre lángoló isten kit emberfiává kiszemeltek 3. Pofátlanul égig növekszünk. Arcunk céltábla-csönd. Szívünk harckocsi-motor. Lekaszált gaz a testünk. 4. Nem kell a lélek. Magam után semmit sem hagyok. Jöjjenek az új poéták. Állami-gondozott angyalok. Bertók László: Röpül az ásó védekezz Mégiscsak mélyebb árok ez bizonytalan partja a perc beszakad hogyha nem figyelsz nem ásom ha nem érdemes ami benne van végleges csak néha töri meg a vers de békességet ne keress nincsen tanúm alibihez az egész banda ideges a van a nóta nem a nesz okosabb lett aki ügyes röpül az ásó védekezz ha véletlenül betemetsz legyen a helyzet hiteles. V._________________________________________________S
