Új Néplap, 1990. november (1. évfolyam, 175-200. szám)
1990-11-01 / 175. szám
\ 10 néplap 1990. NOVEMBER 1. A TUDOMÁNY VILÁGA Az állatok és a hőmérséklet Az élőlények környezetüktől állandó függőségben élnek, alkalmazkodni kényszerülnek a környezet hatásaihoz. E hatások közül egyik legfontosabb a hőmérséklet. A hőmérsékletváltozáshoz való alkalmazkodás legérdekesebb példája az állatvilágban a testhőmérséklet különbözősége. Az állati szervezet anyagcsere-folyamata ugyanis bonyolult biokémiai jelenségsorozat, amelynek minden lépése a testhőmérséklettől függően lassabban vagy gyorsabban zajlik le. A madarak és emlősök kivételével az állatok testhőmérsékletét a külső környezet hőmérséklete szabja meg. Hosszú és küzdelmes evolúciós út vezetett a változó testhőmérséklettől a tökéletesebb hőszabályozás képességéig, amely az alkalmazkodás legmagasabb fokát jelzi. A legprimitívebb emlősök testhőmérséklee a 30 C-fokot sem éri el, de ettől a külső hőmérséklet ingadozása szerint meglehetősen nagy változás tapasztalható, ugyanakkor a fejlett rovarevő emlősök (vakondok, cickányok) testhőmérséklete magasabb és kevésbé ingadozó (33-36 C-fok). A legtöbb emlős testhőmérséklete 37-39 C-fok közé esik. A madaraké a repülés miatti intenzívebb anyagcserefolyamatok miatt magasabb, 42- 44 C-fok. Az állandó testhőmérséklet fenntartásának élettani mechanizmusa igen bonyolult. A kömyezetbiológiát elsősorban az érdekli, hogy az állat hogyan hasznosítja a hőmérséklet adottságait, illetve hogyan tud védekezni a szélsőséges ingadozás okozta ártalmakkal szemben. A nálunk élő legkisebb testű madár, az ökörszem tojásból kikelt fiókáinál háromnapos korig a testhőmérséklet még teljesen megegyezik a környezetével, és 15 nap alatt fokozatosan alakul ki az állandó, fajra jellegzetes testhőmérséklet. A téli álmot alvó emlősöknél (denevér, sün, hörcsög, ürge, pelék, stb.) a téli álmot egy kritikus külső környezeti hőmérséklet-változás váltja ki, ennek hatására a testben egyébként működő hőszabályozó mechanizmus az alvás idejére kikapcsolódik. Az állandó hőmérsékletű állatok testfelülete a testnagyság négyzetével, a térfogata pedig annak köbével arányos, így a nagyobb testű állatoknak viszonylag kisebb a hőleadó testfelülete, mint a kis testűeknek. Hőháztartás szempontjából tehát hidegebb környezetben a nagyobb testű állatfajok kedvezőbb helyzetben vannak. Egyazon rokonsági körben a madarak és az emlősök között a Föld hidegebb-zónáiban nagyobb testű, a melegebb vidékeken kisebb testű fajok vagy alfajok terjedtek el. Ez a múlt század óta felismert jelenség a Bergmann-féle szabály. A nálunk is honos süvöltő kis testű változata Európa déli részén költ, míg a Skandináv-félszige- ten és Kelet-Szibériában élő alfaja nagyobb testű. A testből kiálló, könnyen kihűlő testrészek (fülkagyló, farok) a hidegebb éghajlaton élő egyedeknél egyre rövidebbek (ez az úgynevezett Allen-szabály). Ez csak szűk rokonsági körben, és csak emlősökre vonatkozik. Jól érzékelhető ez a szabály a sivatagi, a mi mérsékelt övi és a sarki róka fülhosszúságának az összehasonlításakor. Az erszényes farkas Számítógépes analízis alapján úgy tűnik, hogy a tasmániai erszényes farkas nem pusztult ki. Ennek a legnagyobb ausztráliai erszényes ragadozónak utolsó ismert példánya 1936-ban múlt ki a hobarti állatkerben. Számos szemtanú azonban azt állítja, hogy láttak erszényes farkast nemcsak Tasmániában, hanem Ausztráliában is. Henry Nix ausztrál biológus'és komputerszakember elkészítette azoknak területeknek a térképét, ahol a környezeti feltételek és korábbi előfordulása alapján leginkább várható a kihaltnak vélt állat felbukkanása. Azután azon helyek térképét készítette el, ahol feltételezett kihalása óta látni vélték az erszényes farkast. A komputerrel egymásra helyezett két térképen ezek a helyek meglepő fedésben voltak. így talán az erszényes farkas maradék példányai élnek még errefelé, s csak félénkségük és éjszakai életmódjuk az oka, hogy ezt eddig nem sikerült tényszerűen bizonyítani. Jól látható a hannoveri álltkert háromhetes sarki rókáinak rövid füle. A hidegben kevésbé tud lehűlni, mint a mi rókánk füle. Képes technikatörténet (5.) Nem Gagarin volt az első? A nagyító történetéből Minden kisiskolás úgy tudja az űrkorszak kezdete óta, hogy az első földlakó, aki kijutott a világűrbe, Jurij Gagarin volt. Az eltelt közel harminc esztendő alatt sokan kétségbe vonták, hogy Ő volt az első ember az űrben. A kétkedők hangja mostanában erősödni látszik - de egy tény: az első földi élőlény már Gagarint megelőzően, 1957. november 3-án Föld körüli pályára jutott. Mókusok, baglyok, emberek gyítóképesség oka az lehetett, hogy egyszerűen csak szemüveglencsékből- készült. Fennmaradt azonban a szintén holland Antoine van Leeuwenhoek (1632-1723) természettudósnak a képen ábrázolt - a maiakhoz semmiben sem hasonló megoldású - készüléke. Mintegy 400 ds rabot készített belőlük ezüstből és sárgarézből. Ezekkel a kicsiny, 6-8 centiméteres eszközökkel 80-125 és végül 200-szoros nagyítást lehetett elérni! Leeuwenhoek több mint 200 állatfajtát, növényi magvakat, az izmok SZCI kezetét vizsgálta meg vele, tanulmányozni tudta az ázálékállatkákat és a baktériumok világát. KA. A Szputnyik-2 hermetikus kabinjában hét napig volt életben, ezalatt automatikus rendszerek gondoskodtak létfenntartási körülményeikről, majd a kémiai áramforrások kimerülése miatt beadott gyógyszerkeverék hatására fájdalommentesen kimúlt. Az űrkorszak első áldozata a Lajka nevű kis eszkimókutya volt, rajta vizsgálták először a súlytalanság hatását az élő szervezetre. Ezután az első űrbiológiai mesterséges hold tovább keringett a Föld körül, mígnem Akik” az embereket megelőzték az űrben: Sztrelka, Bjelka, és a legelső: Lajka. 2162 nap eltelte után elégett a légkörben. Az űrhajó műszerei e közben a Nap ultraibolya- és röntgensugárzását és a kozmikus sugárzást vizsgálták. Az első űrrepülést még egy szovjet követte 1960 augusztusában, amikor Bjelka és Sztrelka nevű kutyák tettek meg néhány fordulatot a Föld körül, s tértek vissza egészségben a felszínre. Őket követte Gagarin, majd German Tyitov 1961-ben. Az első “amerikai utas” az Enos nevű csimpánzmajom volt, ezt a kísérletet követte Alan Shephard “űrugrása”, majd John Glenn igazi űrrepülése. A világsajtóban valamennyire is jártas olvasó tudja, hogy csip- csup ügyek ok nélkül nem kerülnek az egyik vezető amerikai hetilap, a Time magazin címoldalára. A nyáron mégis címlapsztorivá lépett elő a pettyes bagoly ügye, de nemcsak ott. Az Egyesült Államok északnyugati részén működő tévétársaságok heteken át a bagolyüggyel kezdték híradóikat. De miért is ez a felhajtás? Oregon és Washington állam területén, ahol még szinte őserdei körülmények közt, háborítatlanul él növény és állat, egyre nagyobb arányokat ölt a fakitermelés. Mintegy 3-5 ezer pár fészkel a pettyes bagolyból e Csendes-óceán partvidéki övezetében. Repülő mókusokkal, kis rágcsálókkal táplálkoznak. A környezetvédőknek végül szívós harcok árán sikerült felvetetniük őket a veszélyeztetett fajok listájára, amely mintegy 500 fajt számlál. Ez azt vonta maga után, hogy több tízezer hektáron véget kellene vetni a fakitermelésnek. Ekkor vonultak az utcára a faipari munkások, s tüntetéseiken feltették a kérdést, mi a fontosabb: a bagoly, vagy pedig ők, akik munkalehetőségek nélkül maradnak. Az ügybe a Bush-kormányzat is beavatkozott. Nagy körültekintéssel nyilvánítottak véleményt. Javasolták, hogy csökkentsék a kivágandó erdőterületek nagyságát, ugyanakkor - némi kompromisszumot elvárva a másik féltől - azt is, hogy enyhítsenek a veszélyeztetett fajok listáján, illetve az azt szabályozó igen szigorú törvényen. Ennek elfogadására mindkét fél hajlik. Mindez azonban mit sem változtat azon a riasztó tényen, hogy az amerikai északnyugat páratlan értéket képviselő őserdeinek tetemes része lassan a fűrészmalmokba vándorol. Képünk a híressé vált madár két példányát ábrázolja, balról egy növendék, jobbról egy kifejlett példány. Leeuwenhoek egyik mikroszkópja, melyet a leideni Rijksmuseum voor de Geschiedenis der Natuurwetenschappenben őriznek (1680). A mikroszkóp szülőhazája Hollandia volt, ahol Middleburg városában J.Jansen szerkesztette meg az elsőt 1590-ben, majd azt fia, Zacharias tökéletesítette. Csak annyit tudunk róla, hogy kétlencsés megoldású volt és négyszeresen nagyított. Akis naA Holt-' tenger mégsem halt meg A Holt-tenger a világ legmélyebben fekvő lefolyástalan tava, amelyben az évezredes koncentrálódás miatt 28 százalék a sótartalom. A nagy sűrűségű vízrétegek fölé került évről évre a hígabb befolyó víz, így a tó mélyén a viszonyok állandóak voltak. Az 1976-ban megkezdett, intenzív vízkivétel erősen leszállította a tó szintjét, majd a következő évben szokatlanul bőséges volt a csapadék. E két tényező hatására a tó vizének egyensúlya felborult, és a tó “átfordult”, azaz teljes mélységében felkeveredett. Ez az egyébként is igen korlátozott, csak a felszín alacsonyabb sókoncentrációjú vizeiben élő mikroorganizmusok teljes pusztulását okozta. A következő években azonban a rétegződés lassan újra megindult, és egy nagyobb esőzés után az algák újra elszaporodtak: a Holt-tenger mégsem halt meg egészen, bár súlyos leckét adott a környezetet nem kímélő, beavatkozásaik hatásával nem számoló gazdaságpolitikusoknak. _____________________/ Hulladé kevő orchidea ,A botanikusok a húsevő növények egész sorát ismerik. Mexikói kutatók most egy olyan orchideát találtak Közép-Amerika őserdejében, amely nem rovarokat fog, hanem húshulladékkal táplálkozik. A Schaumburgkia Tibicinus szárán nagy üregek vannak, amelyek nyílásain a hangyák be tudnak jutni. Eddig azt föltételezték, hogy a szimbiózis egy nyilvánvaló'esetéről van szó: a hangyák elhárítják a növény ellenségeit, s ennek fejében nektárt „szüretelhetnek”. Feltűnt azonban, hogy a hangyák kimúlt társaikat, növényi mardványokat és zsákmányukat is az üregekbe vonszolják, amelyeknek a falai felveszik a beléjük tett anyagot. A növény így pótlólagos tápanyaghoz jut, amire nagy szüksége van, ugyanis az őserdő fáinak csúcsán él, ahol nincs termőtalaj. Rovar a jég alatt * Egy japán expedíció szárnyatlan árvaszúnyog fajt fedezett fel a Himalája egyik gleccserén, több mint 5 ezer méteres magasságban. Bár az árvaszúnyogok híresek szélsőséges alkalmazkodóképességükről, e faj -életmódja mégis egyedülálló az egész rovarvilágban. A lárvák az olvadékcsatornákban élnek, ahol a vízben szaporodó kékzöld algákkal táplálkoznak. A párzás a hó alatt történik, melyet a hímek pusztulása követ. A táplálékkal jól ellátott, megtermékenyített nőstények kimászva a hófelszínre, mindig a Nap irányába mozognak. A himalájai árvaszúnyoknak nemcsak a hidegtűrése, de a hőérzékenysége is rendkívüli. A rovar kézbe helyezve pár perc múlva elpusztul. A nálunk élő rovaroknál is kiváltható hasonló jelenség, csak közel félszáz fokkal magasabb hőmérsékleten.
