Új Néplap, 1990. november (1. évfolyam, 175-200. szám)
1990-11-07 / 180. szám
1990. NOVEMBER 7. 5 A tévé képernyője előtt Szó érte a házunk táját, pontosabban az én házamét, azaz rovatomat: miért csak arról írok leginkább, ami tetszett - von kérdőre egy nézőtársam -, holott sokkal több az unalmas, olykor kiábrándító a televízió programjában, mint a magával ragadó, élvezetes műsor. Nehéz tömören válaszolnom e jogos észrevételre, csupán annyit mondhatok, kölcsönvéve egy közismert sláger egyik sorát: csak a szépre emlékezem. A kevésbé szépet, vagy a dal stílusánál maradva, a csúnyát nem elég egyszer látni, még vissza is emlékezzem rá, pláne másokat is emlékeztessek! Fátylat rá - ha csak olyan tanulságokat nem hordoz, ami miatt mégis szó nélkül mellettük elmenni nem lehet Hát íme az én jegyzetírói hitvallásom, kedves elégedetlen társam a tévénézésben, akivel szívem legmélyén egyetértek. Lássuk hát, mi szépet találtam, amire napok múltán is szívvel emlékezem, ami természetesen nem jelenti azt hogy mindenben tökéletes lenne, és az is bizonyos, hogy nem mindenki ízlése szerint érdemli meg a kiemelt helyet. De hát újabb közhely: ízlések és pofonok... Az Anyegin Itt van például a vasárnap este sugárzott Anyegin, a Puskin elbeszélő költeményéből született romantikus variációk. Akik ismerik a költőt s szeretik az Anyegint, leíró gazdagságát, amiről nem véletlenül állítják, hogy az orosz élet enciklopédiája, hiszen megjelenik benne minden, ami a múlt század eleji orosz nemesség életvitelét, magatartását jellemzi - azok talán kissé szegényesnek érezhették Szikora János televíziós filmjét. Ugyanis Szikora sajátosan egyéni módon közelített e verses epikai alkotáshoz, ő nem elbeszéli Anyegin drámáját, hanem megjeleníti a kiábrándult nemes konfliktusait; drámai helyzeteket teremt, olykor végletesen szélsőségeseket. Gondoljunk például Tatjana levelének megírási jelenetére, a levélre, mely mintegy lázálomban születik meg, a szelíd lélek mámoros „önkívületében”. Hasonlóan sűrű drámaiságokal hordozó pillanatokat bőven idézhetnék Szikora átiratából, mely vállaltan romantikus, azaz vállalja az érzelmek tengernyi hullámzását, a szenvedélyek magasba csapó lángolását, ami talán a mai néző számára, egy erősen racionálisan gondolkodó néző számára kissé már idegen is lehet, de ugyanakkor rendkívül hatásos. Szikora szereti a szépet, mindenben, a szerelemben is, s az Anyeginben is épp azt fájlalja, a szép beteljesülés hiányát, ami a történetet keserűvé teszi. Milyen gyönyörű lehetett volna a két nagyszerű ember találkozása egy győzedelmes érzésben, ha... Anyeginben a kiábrándító józanságon felülkerekedik a szív parancsa; ha nem utasítja el a feléje nyújtott kezet, nem bízva önmagában, érzéseinek megbízhatóságában, ha adott pillanatban könnyelműen nem „tér ki” Tatjana őszinte közeledése elől. Szikora pontosan fogalmaz a képernyőn, jeleneteit nem beszéli túl. Az a drámai pillanat is, amelyben világok ütköznek meg ott, a fák lombsátora alatt, egy kispa- don, milyen összefogott, már- már szűkszavú, mégis mennyire kifejező és sokatmondó. Amiben része van a pazar, kifejező képiségnek. Egy természet képei, akár a többször előbukkanó tengeré (kezdeni is azzal kezd), vagy akár a park dús világa, szerves részei az érzelmi drámának. A tenger külön is fontos szerephez jut, a hullámzó, habzó víz mondhatni jelképesen van jelen: a háborgó, hullámzó érzések finom szimbóluma. De érdemes megemlíteni Szikora eszközeinek változatosságát, a költőiség mellett. Milyen különös hatása van például a két hatalmas eb vissza-visszatérő vonító hangjának, milyen kísérteties hangulatot tud teremteni ez a szokatlan, bátor hanghatás. S mindez egységesen illeszkedik abba a képbe, amit ö, Szikora János alakított ki magának Anyeginről, erről a különös, a kor ellentmondásait és feszültségeit magában hordozó emberről, akit mintha valamiféle végzetes sors irányítana. Ez nem a könnyelmű, léha világfi, sokkal inkább a körülmények fogságában vergődő férfiú, akinek nincs elegendő ereje, hogy kiszabaduljon a feleslegesség érzetének önmaga számára teremtett börtönéből. Érző, vérző ember ez az Anyegin, hiába próbálja páncél mögé rejteni érzelmeit. S éppen ezért rokonszenves alak. Amikor megtörtén ott térdel az időközben férjhez ment Tatjana lábainál, visszakoldulván az egykor eldobott szerelmet, egyáltalán nem érezzük mulatságosnak, ellenkezőleg: tragikusnak, azaz felemelőnek. Szikorának sikerült a romantikus történetet a tragédia magasságába emelni. Ehhez persze kellett Cserhalmi György tehetsége is. Milyen átélt, erőteljesen megformált az ő Anyeginje! A színészi munka diadala ez. Mondják, Anyeginben Puskin önmagát fogalmazta meg. Cserhalmi viszont úgy alakította most, mint a sajátját, mintha Anyegin ő maga volna. Varga Mária sugárzó szépség Tatjana szerepében. Csak meg-' jegyzem, a népes szereplőgárdában számunkra sok ismerős arc tűnt fel, „szolnoki” színészek arca - Győry Emil, Sztarek Andrea, Kocsó Gábor, Dobák Lajos, Koós Olga, stb. Külön említendő Meszléry Judit neve, aki egy kissé mulatságos, szószátyár asz- szonyt rajzol meg, biztos vonásokkal. Az Anyegin nagydíjat, a rendezés fődíját kapta júniusban Veszprémben, a tévédrámák találkozóján. Méltán - nyugtázhatjuk elismeréssel. Térjátékok Nem volt érdektelen, sőt igen érdekes az ugyancsak a Budapesti Művészeti Hetek keretében bemutatott portréfilm vasárnap este, a Tér játékok, amelyben egy pécsi építész gondolataival s főleg házaival és építményeivel ismerkedhettünk meg. Dévényi Sándor és barátai a modem építészet kérdéseit feszegették, s már csak azért is örülhetünk e bemutatkozásnak, mert bizonyítja: nemcsak egy legény van talpon a magyar építőművészetben, azaz Makovecz Imre. Lám, itt ez a pécsi fiatalember, aki szabadon szárnyaló képzelettel alkotja egymás után csodás házait, villáit! Látva azonban e tobzódó formai gazdagságot, a nézőben önkéntelenül is felmerülhetett a kérdés: vajon kik és miből építtetik ezeket a kacsalábon forgó palotákat ott, a Mecsek oldalában? Vajon nem csupán az építészet fényűzése-e az, amit láttunk a képernyőn? Vagy nem illendő ilyen szűk, „materiális” szemszögből közeledni a műfaj, az építészet költészetéhez? Kötekedni földhöz ragadt lélekkel? Láthattunk tehát egy pompás portréfilmet, mely azonban ambivalens, vegyes érzéseket válthatott ki belőlünk. Erről persze Dévényi mit sem tehet, ne is érdekelje, mit csacsog össze a magamfajta „szűk látókörű” (zse- bű) idegen. Vaikó Mihály Losonci Lilla festőművész kiállítása Jászberényben Tündén látomások A jászberényi Munkás- és Ifjúsági Ház nagytermében látható Losonci Lilla közel ötven festménye. Többszörösen is ünnepi esemény ez a tárlat, hiszen a művész ötvenedik kiállítása, de abból a megközelítésből is az, hogy a kiállítóhelyiség nagysága és formája lehetőa hatást adja, mint amikor külön- kiilön nézi a látogató az egyes képeket. A formák harmóniája, a színek dinamizmusa kiváltja a következtetést: Losonci Lilla határozott életfilozófiájú művész, a látványt a jelenés magaslatára emeli. Bár világjáró alkotó, témáinak döntő Vízparti alkony Farkaslaka vé teszi: szemünk akár egyetlen tablót készíthet a bemutatott, ki- sebb-nagyobb képek összességéről. A látvány együttesen ugyanazt többségét a hazai tájak jellegzetességeiből meríti. Kivételes szakmai tudásán kívül bizonyára ez külföldi sikereinek is legfőbb magyarázata. Ahová eljutottak képei a nagyvilágba - Németország, Olaszország, Japán, USA, stb. -, munkái mindenhol elismerést kaptak. Festményei feltűnően szépek, érződik, hogy alkotójuk mennyivel érzékenyebb és emelkedettebb a valóság eszményítésére, mint az avatatlan ember. De nem a túlzás, hanem a sikeres szándék a mértékadó és fontos. Losonci Lilla tudaNyolcosztályos lesz a Verseghy Gimnázium? A hír igaz is, meg nem is Az utóbbi négy évtized iskola- szerkezetéről már réges-rég bebizonyosodott, hogy nem segíti igazán az oktatás-nevelés hatékonyságát. Az általános iskolások jó néhány százaléka tíz év alatt is képtelen elvégezni a nyolc osztályt. Számukra teljesíthetetlenek a tantervi követelmények, sikertelenül kínlódjék végig tanköteles korukat. De nem túl sok örömük telik az iskolában a jó képességű, tehetséges gyerekeknek sem, számukra meg kevés a tananyag, nem fejlődnek adottságaiknak megfelelő mértékben, sokkal rövidebb idő alatt is meg tudnának birkózni a feladatokkal. Mindez persze csak nagy általánosságban igaz, hiszen az alsófokú iskolák színe-java különböző kísérleti programokhoz csatlakozva igyekezett változtatni ezen a lehetetlen helyzeten. Az iskolaszerkezet átalakítását egyszer már kilátásba helyezte valamelyik MSZMP-határozat, a megvalósításból azonban semmi sem lett. Az utóbbi egy-két év társadalmi változásai aztán "felbátorították" ezeket a törekvéseket. Az országban elsőként a budapesti Németh László Gimnáziumot alakították át nyolcosztályossá, majd az újra megnyílt evangélikus gimnázium folytatta a sort. Ma már több iskola tervezgeti a 4+6, illetve a 6+6 éves alap- illetve középfokú oktatást szűkebb hazánkban is: Jászberényben, Kunszentmárton- ban, Törökszentmiklóson. Legutóbb a szolnoki Verseghy Ferenc Gimnáziumról terjedt el a hír, hogy a nagy múltú, patinás iskola is nyolcosztályos lesz 1991-től. Nos, a hír igaz is, meg nem is. Az előzményekhez tartozik, hogy tavasszal az igazgatóválasztáson a tantestület döntő többségben bizalmat szavazott Molnár Sándornak, az intézmény vezetőjének, s programjának, amelyben többek között szó volt az iskola szerkezeti átalakításáról is. Mint a szavazás végeredménye bizonyította, a tantestület nem vetette el a gondolatot, tény viszont, hogy egyelőre még nincs napirenden az átalakítás egyik lehetséges változata sem. Ahhoz ugyanis, hogy meg lehessen valósítani egy ilyen nem akármilyen törekvést, felkészült, lelkes, erkölcsileg és anyagilag is megbecsült tanán karra, egy jó oktatási törvényre, s ugyancsak jól működő önkormányzatra van szükség. S nem elég ezekből csak egyik vagy másik megléte. T.G. tosan szépnek akatja láttatni az embert körülvevő természetet, arra inspirál alkotásaival, hogy az emberek örülni tudjanak környezetük - puszták, vizek, virágok - látványálak. Művészetének egyik jeles ismerője ezt a szándékát úgy fogalmazta meg, hogy a valóság, mint annak égi mása villan fel Losonci Lilla vásznain, farostlemezein. Némely, az előzőekből következő felismerés bizony nem hízelgő napjaink emberére: már látni sem tudunk, csak nézünk! Sajnos a krónikásnak is ez jutott eszébe Losonci képei előtt, amikor összevetette az egyes festmények közötti varázslatot a különböző, általa is ismert helyek - Balaton, Dunakanyar, stb. - benne lévő emlékképeivel. Varázslatos misszió, amelyet Losonci Lilla betölt festményeivel, hiszen minél ridegebbé válik körülöttünk a világ, ahogy sérül, gyengül a fantáziánk mindennapos és egyre erősödő gondjaink közepette, úgy növekszik ennek a művészi látásmódnak embermentő szerepe. Ez talán a legfontosabb, amelyet Losonci Lilla festményeivel képvisel. Magyarságtudatot hordozó képei a megmaradás érzetét erősítik bennünk, nyugalmat, bizakodást árasztanak. Egy valós tündérvilág értékeit láttatja meg velünk Losonci Lilla fölényes mesterségbeli tudással plyan egyénien, hogy alkotó keze munkája ezer más kép között is azonnal felismerhető lenne. - ti Hruscsov titkai (5.) A kubai rakétaválság Nyomasztott a gondolat, hogy az amerikaiak nem képesek megemészteni Castro Kubájának közelségét. Attól tartottam, hogy az USA előbb-utóbb cselekedni fog. Az ereje és az eszközei megvoltak hozzá. Hogyan erősíthetnénk Kubát? Diplomáciai jegyzékekkel, netán TASZSZ-közlemény ekkel? Felvetődött, hogy nukleáris rakétaegységeket kellene telepíteni a szigetországba. A terv csak egy szűk kör előtt volt ismeretes. Úgy döntöttünk, hogy összesen 42, egyenként egy megatonnás töltetű rakétát szállítunk oda. Kijelöltük az amerikai célpontokat, ahová a legnagyobb csapást szántuk. Úgy véltük, hogy fegyvereink félelmet keltenek majd. Hiszen a Japánban ledobott két amerikai atombomba játéknak tűnt a mi rakétáinkhoz képest. Katonai küldöttséget menesztettünk Kubába, hogy tájékoztassa Castrót és szerezze meg beleegyezését. Ez meg is történt. Titokban akartuk tartani a dolgot. Titkosszolgálatunk szerint ez lehetséges, bár az amerikai repülőgépek állandóan Kuba fölött cirkálnak. Szerintük azonban a pálmafáktól nem láthatják a rakétákat. Mivel a különleges telephelyek építése elhózódott volna, a felszínre telepítettük a fegyvereket. Az volt a tervünk, hogy amint befejeződik a telepítés, közöljük a kész tényeket. Nem akartunk támadni, csupán elrettenteni azokat, akik az esetleges inváziót latolgatták. Kiderült, hogy a titkosszolgálat melléfogott. Az amerikaiak látták a telepítést, ám ennek ellenére folytattuk az akciót. Amikor sor került az atomtöltetek szállítására, attól tartottam, hogy elkapják majd a hajóinkat, de nem tették. Mind a 42 rakétát elhelyeztük. Gromiko az idő tájt New Yorkban volt, az ENSZ ülésszakán. Rusk amerikai államtitkár Washingtonba hívta. Korábban elhatároztuk, hogy sem megerősíteni, sem cáfolni nem fogjuk a rakétákat, de ha konkrétan rákérdeznek, tagadni fogunk. Rusk közölte Gromikóval, hogy mindent tudnak. Gromiko úgy felelt, mint a lótolvajláson rajtakapott cigány: "Nem én voltam, és nem is az enyém a ló. Nem tudok semmit." Rusk azt mondta neki: "Mondja meg Hruscsovnak, hogy mindent elkövetünk a legrosszabb megakadályozására, ennek ellenére bármi bekövetkezhet." Nem fenyegetett, csupán nyomást gyakorolt és arra szólított fel, hogy tegyünk valamit a konfrontáció megelőzése érdekében. Én azt mondtam az elvtársaknak, hogy a célunkat elértük és lehet, hogy az amerikaiaknak használt a lecke. Most módjuk lesz a következmények mérlegelésére is. Kennedy bölcs elnök volt, nagy tisztelettel gondolok rá. Belátta, hogy az amerikai fölény ellenére a rakéták elérhetik New Yorkot, Washingtont és más városokat. Kubai nagykövetünktől távirat érkezett, miszerint Castro állítja, hogy megbízható értesülései vannak arról, hogy az amerikaiak Kuba elleni támadása bármelyik pillanatban várható. A mi kémszolgálatunk is jelezte, hogy az invázió valószínűleg elkerülhetetlen, hacsak meg nem egyezünk az amerikai elnökkel. Castro azt javasolta, hogy a nukleáris rakéták megsemmisülését elkerülendő, mi támadjuk meg az Egyesült Államokat. Egyetértettünk az elvtársakkal abban, hogy Castrónak fogalma sincs arról, amiért a rakétákat odavittük. Csak azt akartuk, hogy az USA ne támadja meg Kubát. De nekünk eszünk ágában sem volt támadni. Ezután Kennedy elnök washingtoni nagykövetünk, Dobri- nyin révén üzent, fenyegetett és kérlelt is, hogy távolítsuk el a rakétákat. Azzal a feltétellel egyeztünk bele, ha az elnök és szövetségesei garantálják, hogy nem intéznek inváziót Kuba ellen. Ilyen értelmű üzeneteket küldtünk Washingtonba, ahol is folytatódtak a tárgyalások. Robert Kennedy volt az első számú közvetítő, aki tiszteletre méltó lélekjelenlétről és őszinteségről adott bizonyságot. Elsősorban neki köszönhető, hogy elkerültük a konfliktust. Kennedy elnök megnyugtatott, hogy az invázióra nem kerülhet sor. __ Castro azonban forrófejű volt. O csak azt látta, hogy visszavonulunk, mi több, kapitulálunk. Képtelen volt megérteni, hogy ez a lépés szükséges volt a katonai szembenállás elkerülésére. Az volt a meggyőződése, hogy Amerika nem tartja meg a szavát és mihelyt elvisszük a rakétákat, meg fogják támadni Kubát. Nagyon haragudott ránk. Mindezt annak tulajdonítottuk, hogy tapasztalatlan politikus, akit sokszor be is csaptak, és így oka volt a bizalmatlanságra. Később, amikor a Szovjetunióban találkoztam vele, megjegyeztem, hogy mi még csak valahogy túléltük volna a háborút, ha harcot kezdünk az USA- val, Kuba azonban megszűnt volna létezni. Felróttam, hogy követelte az atomháborút. Ezt simán letagadta, és csak akkor került zavarba, amikor a tolmács előkereste jegyzeteiből a tényeket. (Vége)
