Új Néplap, 1990. november (1. évfolyam, 175-200. szám)
1990-11-06 / 179. szám
4 1990. NOVEMBER 6. Egy szakma rehabilitálása A Magyar Hidrológiai Társaság 1990. október 16-án tartotta tisztújító küldöttközgyűlését. A közgyűlést jelenlétével és üdvözlőbeszédével megtisztelte Göncz Árpád köztársasági elnök úr, aki engedélyét adta ahhoz, hogy beszéde a sajtóban megjelenhessen. Mivel tizenkét sajtóorgánum a beszéd közlése elöl elzárkózott, a MHT Szolnoki Területi Szervezete úgy határozott, hogy fizetett hirdetés útján ismerteti meg az olvasókkal Göncz Árpád beszédét. A beszéd szövege a helyszínen készített hivatalos magnetofonfelvételről készített hiteles szövegátirat. {Politikusok hibáit nem lehet egy szakma nyakába varrni. Különösen akkor nem, ha ez a szakma - az állandó támadások ellenére is - az emberek egzisztenciális fennmaradásáért küzdött és "Kedves Barátaim! Sőt, engedjék meg, hogy azt mondjam: Kedves Kollégák! Nem tudom, hogy joggal használom-e ezt a kifejezést, de az életemből hét éven át talajvédelemmel foglalkoztam, ami módot adott rá, hogy a komplex vízgazdálkodás kérdéseivel - nem olyan szinten, mint önök, de - megismerkedtem. Ez mindenesetre elég volt ahhoz, hogy ma ne azzal a gondolattal jöjjek el, hogy itt protokolláris kötelezettségnek teszek eleget pusztán csak azért, mert az ország három legrégebbi szakmai testületének egyikét kell üdvözölnöm itt. Mindenekelőtt az vezetett - és azért örültem, hogy ide jöhettem - mert szeretnék a nyilvánosság előtt igazságot szolgáltatni egy olyan szakmának, amelyet egy politikai tévedés miatt bűnbaknak tekintenek és a vádlottak padjára ültettek. Kollektiven a vádlottak padjára ültettek, elfeledkezvén arról, hogy minden beavatkozás - vízügyi beavatkozás - eleve megbontja az ökológiai egyensúlyt, amely amúgy is dinamikus ökológiai egyensúly. A Tisza-szabályozás- kor is megváltozott Magyarország ökológiai egyensúlya; a korábbihoz képest új egyensúly jött létre. A szabályozás nélkül, mégha nem is volna egymillió katasztrális hold szikesünk, nem tudnánk megtermelni a gabonánkat. Közismert, hogy ez a beavatkozás azt a személyt, Vásárhelyi Pált, akinek a részéről ez történelmi tett volt, a halálba kergette. A szakma jelenlévő képviselőinek nincsenek illúzióik abban, hogy aki a fennálló természeti egyensúlyba beavatkozik, az ki van téve a kritikának és ki van téve a támadásoknak. Borzasztó veszélyesnek érzem azonküzd ma is, világszínvonalon. Jogosnak tartjuk a hidrológusok rehabilitálását. Éppen ezért a beszédet, mely erről szól, fontosnak tartjuk, s természetesen - ingyen adjuk közre. A szerk.) ban azt a morális felelős- ségrevonást, amely a politikusok helyett egy szakmát ért, mert ez pontosan azzal a veszéllyel jár, hogy megbontja a szakma morális egyensúlyát. Aligha lehet elvárni azt a katonai fegyelmet egy szervezettől, mint amilyen az árvízvédelemnél szükséges, ha általában bűnösnek tartják a vízimémököt azért, amit csinál. Ideje volna, ha tudomásul venné az ország közvéleménye, hogy a vízimémök és a vizes szakma nem bűnözőkből és nem maffiából áll. Én nem kívánok senkit védeni, aki ezért vagy azért támogatott egy politikai döntést, de meg akarom védeni azokat a mérnököket, akik legjobb szakmai tudásuk szerint, a legjobb műszaki felkészültséggel - és ez a műszaki felkészültség nemcsak európai, htmem világszintű, mert a magyar vizes szakma világszintű - próbáltak létrehozni egy létesítményt, amelynek a műszaki paramétereivel szemben aligha lehet bármiféle támadást intézni. Más kérdés, hogy egy húsz évvel ezelőtt készült terv nem vehetett figyelembe olyan ökológiai szempontokat, amelyeket azóta ismertünk meg. Vásárhelyi Pál és az utána következők sem tudták, amikor az öntözőrendszert tervezték, hogy a csurgalékvizet nem lehet visszatáplálni a tápcsatornába. Most már tudjuk, és megtanultuk a magunk kárán, hogy a természet a maga dinamikus egyensúlyát valami módon fenntartja. Ezzel számolnunk kell. Én nagyon szeretném, ha mindez az egész ország színe előtt hangzanék el, mert most már talán három-négy évre visszamenőleg ez a szakma mást, mint elítélést nem kapott. Ez a szakma pedig minden tiszteletet megérdemelne, mert például az ország területének, több mint húsz százaléka ki van téve árvízveszélynek, és Alföldünk árvízveszélyes területnek minősíthető egészében. Ha e területeket nem viszi el a víz, az az önök érdeme; ennek a szakmának az érdeme. Hozzáteszem, nemcsak a gyakorló mérnököké, hanem a tervezőké, és nemcsak a tervezőké, hanem a kutatóké, mert Magyarországon a vízügyi kutatás és a tervezés is rendkívül magas színvonalú, és meggyőződésem, hogy a jövőben ez még emelkedni fog. Ezzel a véleményemmel nem állok egyedül. Teljesen hivatalos állásfoglalás, amit most teszek, mint a Magyar Köztársaság választott köztársasági elnöke. Nem csupán a magam nevében, hanem - merem állítani - Magyarország népe nevében, amely a vízügyi szakma munkája és becsülete nélkül egyszerűen nem tud létezni és nem tudja megtermelni a mezőgazdaságában a holnapi kenyerünket. Kérem, hogy ezt a köszönetét és elismerést vegyék tőlem a magyar nép nevében tudomásul. Külön öröm, hogy mellettem ül a szakminiszter, akinek - meggyőződésem - ugyanaz a véleménye, mint az enyém. És szentül meg vagyok győződve arról, hogy önök szakmailag és emberileg meg fogják kapni azt a védelmet és azt az elismerést, ami nélkül dolgozni nem lehet. Ha az ember nem látja munkájának a megbecsülését, akkor nem szívesen dolgozik, mert a munka nemcsak fizetés kérdése. A munka ennél sokkal több. Pontosan ez volt az, amiért örömmel fogadtam el a meghívásukat és egy pillanatig sem haboztam eljönni. Nevetséges volna, ha én most itt biztatnám önöket helytállásra, szakmai helytállásra vagy egyébre. Az elmúlt 130-140 év, mióta keletkezőben volt és utána teljesen létrejött ez a szakmai közösség, bőséges bizonyítéka annak, hogy önök nem szorulnak biztatásra, hanem önökről kell mintát vennie minden szakmai közösségnek Magyarországon, amelyik az ország javát és az ország érdekét akkor is figyelembe veszi, hogyha ez áldozatot kíván tőle. Mint ahogy önöktől az elmúlt időben morális áldozatot és valószínűleg létbizonytalansággal járó áldozatot is követelt. Ha megengedik, ezzel befejezem. Üdvözlöm önöket és kívánok nagyon hasznos, magas színvonalú és értékes tanácskozást. Köszönöm a figyelmüket." Göncz Árpád beszéde: Különös franciatanár a Tiszapartiban Hosszú út a katedráig Szeptember óta új tanár dolgozik a Tiszaparti Gimnáziumban. Francia nyelvet tanít. Pedagógus képesítése ugyan nincs, de felsőfokú nyelvvizsgája a biztosíték, hogy a gyerekek pontos ismereteket szereznek. Manapság szokványos történet, ami mégis érdekessé teszi, az a kalandos életút, ahogy Brahmi Djamel marokkói szülőhelyétől a katedráig eljutott- Nyolcéves koromig éltem Marokkóban. Ekkor nyílt arra lehetőség, hogy visszaköltözzünk hazánkba, Algériába. Magyarországra tanulni jöttem 1974-ben. A jászberényi erősáramú szak- középiskolában érettségiztem, és technikusi képesítést is szereztem. Ezután visszakerültem Algírba, de csak hat hónapig dolgoztam a szakmámban. Ekkor sikerült elérni nagy álmomat, a magyarországi továbbtanulást. Budapesten a Kandó Kálmán Főiskolán diplomáztam, villamos-üzemmérnök vagyok. Közben megnősültem, így már ketten költöztünk ismét Afrikába. Öt évig éltünk ott, majd a feleségemnek sikerült egy lakást vásárolnia (jórészt kölcsönökből) Szolnokon. Ő visszakerült régi munkahelyére, nekem pedig állás után kellett nézni. Ekkor jött az ajánlat a gimnáziumból, hogy gyesen levő helyett taníthatnék nyelvet. Elfogadták jelentkezésemet, így jutottam a katedrához. Ezenkívül órákat adok a Kereskedelmi Főiskolán és tanfolyamot vezetek a művelődési központban.- Nem érzi hátrányát, hogy nincs tanári képesítése? Honnan ismeri meg a tanítás módszertanát?- Sok segítséget kapok a feleségemtől, aki pedagógus, és a saját élményeimet, emlékeimet is fel tudom használni. Vettem részt például olyan tanfolyamon, ahol 5 hónapig, napi 8 órában nyelvet tanultunk.- A gyerekekkel milyen a kapcsolata?- Eleinte ideges, feszült voltam. Féltem egy kicsit a "nyilvános" szerepléstől. De megszűnt ez a lámpaláz. Nagyon kíváncsiak a gyerekek, nagy bennük a tudásvágy. Jó hangulatban folynak óráink.- Hogyan birkózott meg a magyar nyelv nehézségeivel?- Sajátos nyelv a magyar. A nyugati világban ismeretlen szabályok nehezítik, például a francia nem azt mondja, hogy porszívózni (tehát főnévből képzett ige), hanem "haladtatom a porszívót" kapcsolattal fejezi ki a cselekvést. Zavartak nagyon az igekötők, mást jelentenek: elmosni, lemosni, átmosni, kimosni. Még most is néha keverem őket. Érdekes, hogy franciául számolok, ha mérges vagyok, akkor arabul gondolkodom, álmodni néha magyarul szoktam. Egész életemben, szinte minden tantárgyat franciául tanultam.- Milyen erős a honvágya?- Hat hónapja vagyok itt Szolnokon. Megszoktam azt, hogy tanulmányaim ideje alatt csak évente egyszer jártam haza (hiszen nagyon költséges az út). Telefonon, levélben tartom a kapcsolatot a családommal. Nálunk mindig előtérben áll a családi összetartás. Nagyon becsüljük az öregeket, én édesapám előtt nem is dohány zom. Testvérek közt is állandó a kapcsolat, látogatjuk egymást, ha lehet. A családban még a legkeményebb viták után sincs tartós harag.- Milyen tervei vannak?- Egyre jobban tetszik a tanári pálya. Látom, hogy olyasmit adok, amit tudok, látom a munkám eredményét. Szeretnénk végre a lakásunkat berendezni. Szeretnénk kislányunknak egy testvérkét, ezt az OTP-nek is megígértük. Szeretném, haama- gyaroknak mindig olyan jó szívük lenne, mint amilyen most van. BCS Fotó: Mészáros A Budapesti Geofizikai Kutató Vállalat szakemberei olaj és gáz után kutatnak a megyénkben is. Pontosabban megkeresik azt a helyet, ahol érdemes mélyfúrást végezni. Kis energiájú rugalmas hullámokat keltenek, az eredményekből, melyeket számítógéppel értékelnek ki, meghatározható, hogy hol érdemes fúrást végezni. Felvételünk Törökszentmiklós határában készült. Kedves komám, most, hogy a szülővárosomban tett kényszerlátogatás beszámolójának végéhez közeledem, be kell vallanom, hogy tulajdonképpen mindannyiunk ideje megengedte volna, hogy maradjunk még egy napot. Vasárnap délben is indulhattunk volna vissza, de - közös elhatározás alapján - már szombat reggel összekapkodtuk kevés csomagunkat, és beültünk szolnoki barátom kocsijába. A három nap alatt előttem felvonuló képek és képtelenségek késztettek erre, no és az az idegi feszültség, tehertétel, amely többek között abban is megmutatkozott, hogy éjjel az ágyban is virrasztottam, három éjszaka összesen ha aludtam négy órát... Hogy miért? Több évtizedes edzettségemnél fogva a legkevésbé olyasmiért, amiken a szolnoki útitársam a legjobban felháborodott, hogy például a tévében egy román politikus gúnyos mosoly kíséretében imigyen "szabadkozott", amiért nehezen tudja kimondani egy ottani magyar politikus nevét: "higgyék el kedves nézőim, európai embernek képtelenség kiejteni egy ilyen ázsiai nevet". Tudod Árpádom, az ilyesmi már lepereg rólam, rólunk; ha ezt a kesztyűt felvesszük, nagyon alacsonyra nyúlunk. Az eddig említetteken kívül inkább az sokkolt engem, amibe egy hete csak belekezdtem: hogy fogadkozásaim ellenére mégis felkerestem két maros vásárhelyi ismerősömet. Amit náluk láttam és hallottam, több volt, mint szívszorongató... Miután - szívszélhűdésüket megelőzendő - odatelefonáltam, előbb a munkáscsaládhoz indultunk, szolnoki kísérőm, akár egy hivatásos testőr (megvan vagy két méter magas), mindenhova velem tartott. Bár a felvonó rossz volt (ugyebár ez ott a természetes állapota és az számít kivételesnek, ha véletlenül működik) és barátomék a nyolcadik emeleten laknak, a két gyerek édesanyja a tömbház előtt várt pityeregve. Már azt hittem, valami "éppen aktuális" baj van, de megnyugtatott: csak azért érzékenyült el, mert nem hitte volna, hogy velem még valaha találkozik Vásárhelyen. Felbaktattunk a nyolcadikra (ettől majdnem én kaptam infarktust), odabent a szobában, az asztal mellett ülve következett a kiadósabb zokogás "csak" azért, hogy milyen az életük, "csak" azért, mert veszve minden remény, "csak" azért, mert magyarságuk miatt mindennapos támadások érik őket a munkahelyen, az utcán, a lépcsőházban, a gyerekek iskolájában... Mivel a férje épp nem volt otthon, nekünk elmondhatta, hogy élete párjára a legjobb esetben is - minden jel szerint - a diliház vár: nem lehet vele beszélni, rángatja a lábát, vagy hallgat, vagy kiabál, vagy bezárkózik és le-fel sétál a szobában, súlyos üldözési mániája van, bármilyen neszt hall vagy hallni vél a folyosó felől, rögtön összerezzen és kijelenti, hogy most jönnek érte vagy mindnyájukat kiirtani. Orvoshoz nem hajlandó menni, így az asszonyka járja az ideggyógyászati rendelőt, hordja haza a felírt gyógyszereket és csempészi be férje ételébe, italába... Persze hogy próbáltam nyugtatgatni az asszonyt, hamis reményeket élesztgetni benne, bár tudom, míg az alapvető, a kiváltó ok létezik, addig férje állapota sem javulhat. Gyenge vigasz, megbízhatatlan fogódzó mindannyiunk számára... Mindig kiegyensúlyozott, általában jókedélyűnek ismert doki barátom lakása következett, és az a borzasztó komám, hogy ő is könnyekkel várt, mi több, majdnem végigsírta egész beszélgetésünket. Attól tartok, magyarországi barátom arra gondolhatott, hogy itt mindenki idegbajos, és sajnos, ebben csak megerősíteni tudnám ennyi pontosítással: súlyos depresszió borult az erdélyi magyarra. Nem szeretnék általánosítani, de ezt láttam, munkásnak és orvosnak csak a sírás maradt egyetlen lélekmentő, védekezési reakcióként; csak a félelem a támadások közepette, csak a rettegés szeretteikért... A volt diktátort két évtizeden át együtt szidtuk a dokival, együtt imádkoztunk, hogy vége legyen. Most meg azt kérdi tőlem (?) ugyanő: azt a drága jó embert miért kellett megölni?! Megkérdeztem, hogy érti a "drága jó embert", ezt felelte: "Én az életemet Ceausescu alatt szenvedésben éltem le, de nem féltem; most félek, mert megfenyegettek, hogy megölnek; és féltem a gyerekeim meg a feleségem, aki gyerekgyógyász, és amikor beteghez hívták és közben besötétedik, frászom van..., ezt egy normális ember, aki más világban él, nem hiszi el; nem hiszi el, ami itt folyik!"... Sejtheted komám, hogy a "normális emberre" utalás szolnoki barátomnak szólt, aki immár test- közelségből kapiskálta a helyzet komolyságát, és értetlenkedni csak afölött tudott, hogyan lehet így élni?! Mire a doki: "Sehogy sem lehet! Mosolyszünet van. Tudjátok, mi a mosolyszünet? Az, hogy nem is nézünk egymásra. Ez nem hidegháború, ez melegháború. Uszítás, hazudozás, az egész nép becsapása. Itt a román újság, megmutatom. Azt írják, hogy Románia nem megy Európához, jöjjön Európa ide, mert a román a legcivilizáltabb nép, már egymillió éve itt vannak. Igaz, hogy az emberiség története körülbelül tizenötezer éves, de ők már egymillió éve vannak, tessék, leírták! Itt olyan tokány lesz hamarosan... Két tokány is! Az egyik a magyarok és a románok között, a másik meg az inf- lációtokány. Hát nézzétek meg, hogy néz ki a román lej! Mint a kapcám." A doki mondókájából azért is idéztem többet abból a részből, amikor épp nem bőgött, mert a legfrissebb hírek szerint, egyik jóslata - ami az inflációs tokányra vonatkozott - máris bevált, mi is hallottunk itt a rádióban a nálatok életbe léptetett általános és drasztikus áremeléseket, még láttuk is a tévében a miatta kirobbant heves tiltakozást. És éppen ezért - a sorrendiség felborulása miatt - született egy halványka reményem arra, hogy a másik "tokány" nem készül el. Hátha... Szóval, szombat reggel elindultunk Marosvásárhelyről. Eszembe jutott, hogy kábé három éve és három hónapja startoltam innen legutóbb feleségemmel és kisfiámmal, én súlyos depressziós állapotban voltam, sőt, már a diliház süllyesztőjének a szélén. Akkor, végső elkeseredésünkben elindultunk valahova Nyugat felé a nagyvilágba, akkor még nem volt "menekültügy", remélni sem mertük, hogy maradhatunk Magyarországon. Miközben elméláztam ezen és közeledtünk a határ felé, egyre erőteljesebben körvonalazódott bennem ennek az utazásnak a másmilyensége. Az útvonal ugyanaz, az utazás mégis teljesen más. Akkor bizonytalan volt az úticél, most Magyarországra, Szolnokra megyünk. Akkor hazulról menekültünk, most mintha haza menekülnénk. Nem mond ennek ellent a két utazás egyetlen ismétlődő, jelentős mozzanata: akkor a másfél éves fiam nyugtalanul ficánkolt a hátsó ülésen, ám rögtön elaludt, ahogy magyar földön gurult a kocsi - most is pontosan ezt tette, ezen a földön végig békésen aludt, csak itthon ébresztettük fel, Szolnokon. Igen, itthon. Mintha én már csak itt lennék otthon - először érezte ezt komád, Lajos Levelek a hazából a honba A látogatás (mo
