Új Néplap, 1990. november (1. évfolyam, 175-200. szám)

1990-11-03 / 177. szám

1990. NOVEMBER 3. Néplap Ki az új Mengele? Elismerem, vannak nagyobb érdeklődésre számot tartó kérdé­sek is annál, amelyről most szól­ni szeretnék. Szándékomat végső soron megerősítette Tabajdi Csa­bának a parlamentben a minap elhangzott interpellációja a hatá­rainkon kívüli magyarság helyze­tével kapcsolatban, valamint az, hogy a külügyminiszter a kérdés különös fontosságára való tekin­tettel kérte, hogy részletesebb vá­laszával túlléphesse az eleve en­gedélyezett öt percet. Talán az az autentikus adalék sem mellékes, melyet nemrég hoztam magam­mal Romániából. Az erdélyi magyarság helyze­tének alakulására jobban odafi- gyelők bizonyára tudják, hogy nem csak a bunkós hodáki pa­rasztnak ellenszenves a más nyelven beszélő, és hogy a ma­gyaréi lenesség nem csupán a bunkók agyában bénítja meg a még valamelyest pislákoló értel­met. Bármennyire is ábrándoztak itt és ott a magyar írók, publicis­ták, politikusok és mások arról, hogy megtalálják a feszültsége­ket oldó közös nyelvet a román értelmiséggel, a tények kegyetle­nül eloszlatják az ilyesfajta re­ményt. Kivételek akadnak ugyan, de a jellemző inkább az, hogy a román értelmiség egyáltalán nem viselkedik értelmesen a nemzeti­ségi kérdés tekintetében. A ro­mán parasztot a magyarok elleni atrocitásokra köztudottan a Vatra nevű kulturális(?) szervezet hec- celi, melynek vezetői túlnyomó- részt román orvosok és ügyvé­dek, Marosvásárhelyen például, Opris Zeno (elnök) és Olariu Sil- viu Petru (díszelnök) orvosok. A magyarországi tévénéző is láthat­ta a Panorámában, hogy az előb­bi milyen arroganciával és mellé­beszéléssel “kezelte” a riporter Járai Juditot, míg az utóbbi dur­ván megfenyegette Cselényi Lászlót és rajta keresztül minden­kit, aki rosszat mond vagy gon­dol a díszelnöksége alatt működő Vatráról. Orvosokról lévén szó, igencsak elgondolkoztató ez a fellépés, ez a helyzet; részletezé­sébe ezennel nem fognék, csak egy megjegyzés erejéig: elkép­zelhető, mi vár arra a magyar nemzetiségű betegre, aki nem vá­logathatja meg orvosát... Van Marosvásárhelyen egy ember, dr. Orbán János, egyetemi tanár, az Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézet Orvos- történeti tanszékének vezetője. Az ő helyzete sem akármilyen: a vatrás főkolomposok egy része tanítványa volt, a másik pedig kollégája nem csak foglalkozá­suknál fogva, hanem az egyete­men is. Ha valakit felháborít, hát Orbán doktort fölöttébb bosz- szantja, hogy politikai praxisuk következtében miként lesz néme­lyekből az orvostársadalom és az orvosokat képző tanári kar szé­gyene. Elég nyilvánosan és látvá­nyosan folyik tovább a “vatrás doktorok” uszító terápiája, mely- lyel ugyan nem gyógyul az alap­vető betegség (a nemzeti kérdés­től független társadalmi-gazdasá­gi bajok), de az emberek nem fi­gyelnek oda. (Olyan ez, amikor hasmenésre az orvos véletlenül idegcsillapítót ír fel, és amikor néhány nap múlva a jobbulás fe­lől érdeklődik, a beteg mosolyog­va mondja, hogy sokkal jobban van; megszűnt a hasmenés? - kérdi a doki; az nem, válaszolja a páciens, megy szinte egyfolytá­ban, csak már egyáltalán nem idegesít.) Tehát, az uszítás folyik, a pár­beszéd lehetetlen, Orbán doktor tehetetlenségében közzétett egy “receptet” a helyi, magyar nyelvű napilapban, Heti ételkülönleges­ség a címe és mindössze ennyi: “Végy ázsiai farkast (Lupus asia- ticus, mely egyes történészek szerint ezelőtt ötszáz évvel sza­porodott el hazánk területén; jel­lemző tulajdonsága, hogy bár százezres hordákban él, nem üvölt, nem ugat), nyúzd le a bőrét és tedd félre - jó lesz lámpaer­nyőnek. Fejét, nyakát, lábát, má­ját kés pengéjével nyomkodd szét, majd a pokol tüzén főzd pu­hára Amikor megpuhult, öntsd le Opris-Olariu-féle vitriolból és arzénból készült keverékkel, és ereszd fel csontlével. Még forrón tölts rá Goebbels-féle mártást, ami tompítja a főzet méregerős ízét, majd melegen tálaljad. Ne edd meg, mert fogyasztásra nem alkalmas. Aki megkóstolta, mind belehalt. Csupán ma született bá­rányoknak jó. Dr. Orbán János” Nem hiszem, hogy épeszű ma­gyarországi olvasónak magyaráz­ni kellene Orbán doktor írását. Azt a válaszirományt már való­színűleg igen, amely néhány nap múlva a marosvásárhelyi román napilapban került kinyomtatásra ezzel a címmel: Doktor Mengele Marosvásárhelyen. íme lefordít­va “Igen! Igen! Mengele megje­lent a mi békés városunkban. Nem az utcán bukkantunk rá, meggyőződésünk, hogy a tömeg meglincselte volna Az újságban olvastuk... Mit ajánl nekünk ez a szörnyű orvos? Egy mérgező re­ceptet, melyben ördögi elemeket kever, mint: ázsiai farkasok, má­jak, a pokol tüze, vitriol és arzén. Kétséget kizáróan az Új Mengele súlyosan ittas állapotban volt, vagy nem ismeri az orvostörténe­lem elementáris törvényeit. Elfe­lejtette volna Hippokráteszt és az esküt, melyet becsületes orvosok tettek? Egy orvos, aki olyan re­ceptet ajánl, mely elveszi a méreg ízét és melegen szolgálják fel, nem lehet más, mint egy Menge­le, amely a fasiszta rokonai tetté­re emlékeztet: a bőre jó lesz lám­paernyőnek. Az érdeklődők ked­véért pontosítanom kell, hogy ez a szörnyű személy egy hamis név mögé rejtőzik az OGYI-n. Saját magát úgy hívja, hogy Orbán Io­nos.” Aláírás: dr. Pulvio Silariu. Ilyen hát a süketek párbeszé­de, a vakok félrevezetése. Mert aki az első írást nem olvasta, mert nem tud magyarul - és ilyen a helyi románság kilencven szá­zaléka (nemrég vándorolt be) -, az éppen az ellenkezőjét értheti a válaszcikk szerzőjének tolmácso­lásában, a szövegösszefüggései­ből kiragadott utalásokból és idé­zetekből. Hiába írta Orbán dok­tor, hogy “receptje” fogyasztásra alkalmatlan, a szándékosan hü­lyét játszó (magyarul jól beszélő) Pulvio doki megette és pontosan ő eteti meg másokkal is. Nem nyomdahiba miatt nem írták le rendesen Orbán János nevét a ro­mán újságban, és egyáltalán nem véletlen az sem, hogy a szerzőt hiába keresnénk a marosvásárhe­lyi telefonkönyvben vagy az or­vosok névjegyzékében, ugyanis ilyen nevű személy nincs, vagyis: a bátor válaszoló, a leleplező, a Mengelét felfedező nem a saját nevével jegyezte szenzációs írá­sát. A rejtvényfejtők, meg a nyelvi játékok kedvelői talán már tud­ják: dr. Silariu Pulvio azonos Olariu Silviu P. orvossal-díszel- nökkel. Minek ez a szemérmes- kedés? Csak tippelni tudok: szé- gyelli saját hülyeségét.. A fenti eset csak egyetlen apró példája a továbbra is egyre békét- lenebb együtt- vagy egymás mel­lett élésnek. De minden ilyen ap­ró konfrontáció előre megjósol­ható szomorú fejleményhez ve­zet minden vízbe hajított kavics körül sokasodnak a gyűrűk, nö­vekednek és egymásnak feszül­nek a hullámok. Silariu-Olariu díszpinty ügyeskedése következ­téből az utcán egyre többen kö­szönnek Orbán doktornak. Saj­nos így: Heil! Molnár H. Lajos A kisasszonyok tanyája ma sem lakatlan ITT MÁR NYUGDÍJBA KERÜLT A PETRÓLEUMLÁMPA Kunhegyes és Abádszalók kö­zött, valahol a végtelen határban, ahol a szitáló ködben nyúliramo- dásnyira ha lát az ember, balra salakos, vékony út vezet a távol­ba A kíváncsi akácok, gubancos szilvafák, didergő barackcseme­ték között egy olyan épülethez jut, amelyet nem kevesebb, mint öt vicsorgó eb őriz. A hosszan elnyúló csutkaszár- és szalmakazlak, lucemaboglyák bizonyítják: a tanya lakói aligha tétlenségben töltik mindennapjai­kat. Az épület valaha fazsinde­lyes volt, amelyet a köznép csak kisasszonyok tanyájaként ismert. Az egészet három, teljesen ma­gára maradt, idős kisasszonytól 1912-ben vásárolta meg Marton Lőrinc, a mostani tulajdonos, Marton József nagyapja Jó volt a ház fekvése, beosztása, azután mestergerendás, búboskemencés szobái nyáron hűvöset, télen kel­lemes meleget biztosítottak a ha­tárban valamiért kutyagoló, ide szusszanásnyi időre betérő jöve­vényeknek. No, meg az sem mel­lékes, hogy mindehhez közel negyvenköblös föld is társult. Elég az hozzá, hogy a ma hat­vankét esztendős házigazda is ezen a múlt századelőn emelt fa­lak között látta meg a napvilágot 1928-ban. Marton József azóta megszakítás nélkül az épület la­kója, ahová 1952. október 25-én - négy évi kitartó udvarlás után - Dienes Ilona személyében felesé­get hozott. Nem csaptak nagy lagzit, igaz, nem is volt miből, hi­szen akkoriban nagyon sanyarú idők jártak minden szántóvetőre. Az adók, az embertelen beadás a családfőt is az iparba kény­szerítette, miután a V ízgépészeti Vállalatnál huszonnyolc évet dolgozott betanított lakatosként. Ma már nyugdíjas. Asszonylá­nyuk, nős fiuk Kunhegyesen la­kik, így ők már csak vendégként fordulnak meg a háznál a három unoka társaságában. Ők kettecs- kén azonban maradtak, se­hová nem moz­dultak, és ameddig bírják magukat, nem is szándékoz­nak. Szerény a havi járandósá­guk, hiszen ket­tőjük havi nyugdíja 6 ezer 500 forint, ami az éhenhalás- hoz sok, a meg­élhetéshez vi­szont _ édeske­vés. És mivel soha nem tar­toztak azok közé, akik valami­lyen kedvező széljárast meglova­goltak, hiszen egyikőjük sem volt semmiféle pártnak a tagja, a hi­ányzó forintokat nem hajbóko­lással, hanem kétkezi, szorgos munkával igyekeztek pótolni. A portán két tehén, egy ló, pár ma­lac, birka és vagy hatszáz galamb lesi és váija a porciót. Az utóbbi szám nem téves, hiszen a kecses tollasok a lebontott tanyák után Az itt lakók, meg az elődeik 1912 óta vártak arra a pillanatra, amikor a villanyvezeték ide is el­kúszik A két tehén nyugdíjkiegészítésként szolgálja a háziakat. Ha azon­ban a takarmányárak így emelkednek, nem sokáig Jaj, hová is menjek? Ilyenkor november eleje táján, amikor már köd üli az árkok alját, meg esőfelhők súják panaszukat az avarra, soha nem tu­dom kihez, melyik rokonom, ismerősöm sújához is menjek. Apai nagyanyámhoz, nagyapámhoz, akik Tiszagyendán két korhadt kereszt alatt alusszák álmukat? Ahhoz a mamá­hoz, aki még írni, olvasni se tudott, mert hétévesen kiscselédnek adták 1878-ban? Nagyapámhoz, akiről azt mondják: iszo­nyatos erő lakozott benne, és egyszer más­fél liter pálinkáért felemelt egy malomkö­vet? Nem bírt vele a környéken senki, mégis 1939 egyik szomorkás, őszi napján két vállra fektette a halál. Esetleg iparkodjak Jászboldogházára, keresztapánkhoz? Aki valójában nem is az enyém volt, hanem a húgomé, de a meg­szólítás tőlem is kijárt neki. Kovács, laka­tos, esztergályos, hegesztő, bognár, vil­lanyszerelő szakmát is végzett, és messze környéken nem akadt olyan masina, amelyhez ne értett volna. Mindent megcsi­náltam az életben, csak egy gyereket nem, jegyezte meg többször is szomorúan a 202 centis óriás. Adjátok nekem a fiatokat, só­gor, kérlelte apámat, ezermestert faragok belőle. De szülém csak a fejét ingatta és a csibuk mögül ennyit szólt: a szünetekben addig lehet nálatok, amíg be nem csenget­nek, de máskor nem eladó. Jaj, el kellene mennem Tápiószelére is, ahol az anyai nagyszüleim porladnak, meg a nagybátyám. A nagybátyám, aki aggle­gényként tért a sírba, mert megnősülni sem maradt ideje. Reggeltől estig a földet túrta, ötvenéves korára lett is 23 holdja, amelyet egyetlen tollvonással elvettek tőle. Két nap alatt megőszült, és én akkor láttam életé­ben először és utoljára könnyezni: mi lesz velem főd nélkül, én mán így élni se bírok, hüppögte. Pedig, kapott szegény belőle egy két méter hosszú, nyolcvan centi szé­les parcellát a régi, szelei temetőben. Kívá­nom, ez a föld legyen könnyű neki! Jaj, el kellene mennem Karcagra, a má­sik keresztszüleimhez. Nekem ugyanis kettő van. Amikor születtem, majd midőn kereszteltek, olyan égiháború dúlt, hogy Gyendáról nem értek be a felkért kereszt- szülők. így gyorsan mást kellett keríteni: valakit a helybeliek közül, és ők szívesen vállalták. Pedig, nagyon szegények voltak, az adót is fillérenként rakták össze, de ha a kollégiumból havonta egyszer hazaeresz­tettek, és rajuk nyitottam a kiskaput, ke­resztmama mindig a zsebembe csúsztatott néhány alumínium forintot. Bizony fel kellene keresnem jóapámat is Kunhegyesen, akinek a sírkövén ez áll: Megtettem mindent, amit megtehettem, Kinek tartoztam, mindent megfizettem. Elengedem mindenki tartozását, Felejtsd el arcom romló földi mását. Elmondanám neki, hogy mostanában nem jól megy a sorunk: beteg van a csa­ládban, azután egyre több a munka, a baj, kevesebb a rokon, a jó barát. Valahogy ko­rán halnak a cimborák, és a küzdés helyett a koporsó csendjét vállalják. Jaj, hová is mehetnék ilyenkor, a halot­tak napja körül, hiszen nekem nincsen au­tóm, de még Trabantom sem, ezért úgy döntöttem, helyette felkeresőn az élőket. Azokat a rokonokat - anyámat, nagynéné- met, keresztanyámat -, akik már lassanként készülődnek, fekete ruhát öltenek a nagy útra, hiszen a legfiatalabb is 74 éves, a legidősebb meg 80. Láttam a szemükben a múlékony örömöt: jó, hogy jöttél fiam, mert ki tudja, esztendő teltével lelsz-e még valakit ezen a portán? Pedig korábban, öt, tíz, húsz éve még a most nyugovókat is találtam. Őket, akik között nem akadt miniszter, fontos vezető, csak egyszerűen emberek voltak. Nagyon fontosak, mert tették a dolgukat, becsületet még csak-csak szereztek, de vagyonra már nem futotta Nem akarom megsérteni őket, ezért este, amikor a család már az álmok birodalmába jut, óvatosan felkelek, és ki- lopózom a konyhába Előveszek a rézmo­zsárból egy szál gyertyát, az asztal közepé­re állítva meggyújtom. Tizenegyet ütött a kakukkos óra, amikor a pislákoló lángocs­kánál a képzelet két fekete, prüszkölő lo­ván útnak eredek. Kunhegyesre, Kisújszál­lásra, Gyendára, Abádszalókra, Karcagra, Tápiószelére, Lajosmizsére. Pillanatok alatt megérkezem, kicsit tanyázva a hantok előtt, elsuttogom, mi hír járja felénk, és a toporzékoló mének máris röpítenek to­vább. Iparkodnom kell, hogy mire a gyer­tya elég, végigjárjak mindenkit. Mert nagy az én családom, és megsérteni közülük senkit sem szeretnék még haló porában sem. Azután elidőztem kicsit az ismerősök sírjánál is, de megsimogatom tekintetem­mel a besüppedt, névtelen hantokat is, és robogok tovább. Iparkodnom kell, mert mindjárt éjfélt üt az óra és ekkorra ugye, élő léleknek nem a temetőben, hanem ott­hon a helye. Nincs már időm másra, csak ennyire: pihenjetek békében, hiszen ti már - rokonok és nem rokonok - végigjártátok, küzdöttétek azt az utat, amelyet nemes egyszerűséggel emberi földi életnek neve­zünk. D. Szabó Miklós Ilona néni 1952 óta lakik a tanyában, és elmondá­sa szerint akkor költözik, ha viszik erre a hosszan elnyúló, cserépte­tős padlásra szorultak, új gazdá­juktól várva némi eledelt. Mint korábban szót ejtettem róla: az udvart a kutyák uralják, no meg az a két, régi kőből épült, kör alakú, fonott méhkashoz ha­sonló csirkeól, amely messze környéken párját ritkítja. Oda­benn pedig ilyentájt mar a dob­kályha ontja a meleget, amely mohó száját a ház asszonya csut- kaszárral eteti. Legújabban pa- rasztizálnak is, a két meglevő holdban búza, kukorica termett, bár a szálas takarmány télire való előteremtése egyre nehezebb fel­adat elé állítja a kórházból nem­régen hazatért házigazdát. A két tehén most naponta huszonöt li­tert ad, és amíg nincs hideg, ezt a háziasszony este és reggel jép- kocsin hordja a csarnokba. Érde­kes, ötvenéves korában szerezte meg a jogosítványát, míg Józsi bácsi papírjai csak a motorkerék­párokra érvényesek. Július végén nagy boldogság érte őket: a kunhegyesi tanács, a Titász és nagyon sok ember jó­voltából végre a villanyvezeték hozzájuk is “kikúszott”. Azóta az unokákon kívül a színes televízió jelenti az összes szórakozást: Ilonka néni különösen a szép tán­cot szereti nézni, míg jámbor pár­ja, aki a légynek sem árt, a harci­as jelenetekért lelkesedik. A je­lentős ünnepet akkor egy birka erőszakos halála követte, és a gyapjas földi maradványait az udvaron a világító villanyfüzér alatt tüntette el a vendégsereg. A bégetőknél maradva a múlt hét végén is egy a bográcsban végez­te, a vőjük vágta le, a lányuk pe­dig megfőzte a rokonság egyol­dalú dicsérete közepette. Ilyenkor, az emberhónapok dereka táján csendesen telnek a napok. Reggel fél hat után veti ki őket az ágy: Hona néni fejni kezd, Józsi bácsi a jószágokat lát­ja el. Ezt követően minden külö­nösebb teketória nélkül meghúz­za a rumpuncsos üveget, mivel ez a kedvenc itala. De csak mód­jával, mert a nap tulajdonképpen még most kezdődik: a reggeli után hol a lóval fuvaroz, hol csut­kaszárat hord be fűteni, vagy egyszerűen kialmozza az istállót. Ha ismerőst, netalántán bármiféle jóembert vet erre a sors: behívja, itallal kínálja, és mint nekünk, neki is ízesen, érdekesen mesél arról, milyen híres szomszédok, tanyasiak laktak egykoron errefe­lé. Valahogyan akkoriban még az emberek is érdekesebbek voltak. Mint az egyik volt szomszédja, az a fiatal cselédember, akinek az akkori feladatai közé tartozott az is, hogy megmossa a jó kiállású, de egyébként szűk harminc évvel idősebb gazdaasszonya lábát. Természetesen, szigorúan csak bokáig. Azután miért, miért nem, de térdig, de hát itt ugye nem le­hetett megállni... szóval ezt már nem folytatom, hiszen házasság lett az ártatlan lábmosásból, sírig tartó kapcsolat. De ez már nem a kisasszonyok tanyájának a törté­nete, hanem egy másiké, amelyik annyira érdekes, hogy istenuccse megírom még valamelyik esős, novemberi délutánon... D. SZ. M. Fotó: Mészáros

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents