Új Néplap, 1990. november (1. évfolyam, 175-200. szám)
1990-11-27 / 197. szám
4 1990. NOVEMBER 27. Képek egy erdélyi utazásról Útszéli állatok Ténfergő juhnyáj Ebből a képből több változat is van, az első nem sokkal a határon való átkelés után készült. Szolnoki barátom, aki először járt errefelé, a másodiknál már csodálkozott, hogy mit keresnek ezek a főút mellett. Mondtam, mennek át az út egyik feléről a másikra, különben ilyen nyájból még sokkal fogunk találkozni, hiszen ez a ténykedés, a nyáj terelgetése, ami különösebb fáradtságot nem igényel, a „dák leszármazottak” ősi és közkedvelt foglalkozása. De miért legelnek az aszfalton? - értetlenkedett a barátom egy ízben, amikor a nyáj az út teljes szélességében emelt elénk torlaszt. Magyaráztam: ez egy igen szívós (különben igénytelen) fajta, télen a havat is addig kaparják, míg eledelt találnak; talán amióta én sem jártam itt, még tovább fejlesztették technikájukat, képesek felszedni az aszfaltot is, hátha fű nő alatta. Két ökör szekeret húz Erre mondta a barátom, hogy ilyet még nem látott, „hogy lehetnek ekkora ökrök, hogy húzzák?!” Megjósoltam: lát majd bennebb olyat is, ahol tolják. Marhák birkabőrben Akárcsak a juhnyájasok, ez a kép is olyan vidéken készült, melyet zömében a dák utódok laknak. Ha nagyítóval nézzük a felvételt, felfedezhetjük, hogy a vad tekintetek tizenéves suhan- cokból szegeződnek ránk. Kissé elmo- sódottak a figurák, mentségemre szolgáljon, hogy száz-százhúszas sebességgel robogtunk, miközben exponáltam. Ugyanis az egyenruhás barmok behajoltak az útra, és amikor látták, hogy magyar rendszámú a kocsink, öklömnyi köveket repesztettek felénk. A barátom csak a szélvédőt féltette, azt mondta, a vár sérüléseit majd itthon kijavíttatja, de a szélvédő nélkül a pofánkba kapjuk az esőt, a hideget és a köveket. Tehén feneke közelről Bevált a jóslatom. A Nagyvárad és Kolozsvár közötti útszakasz első magyar falujában a tehenet a szekér után kötötték. Ha már őt fejik, legalább húzzon más. Láthatatlan sasszem Daciában Útmenti parkolóról készített csendélet. A fent említett szakaszon körülbelül tíz-tizenöt kilométerenként fordult elő, hogy megelőzött bennünket egy Dacia, és néhány kilométerrel arrébb „lakatlanul” várt ránk egy parkolóban (tévedés kizárva, mindig megnéztük a rendszámát). Ahogy elhaladtunk mellette, nyilván nem nekünk szánt fényjeleket adott le a reflektoraival. Újabb előzés, ezúttal egy másik „szellemautós” hajtotta végre, aki ismét bevárt, ismét jelzett és így tovább. Üldözési mániánk lett. Vagy tényleg követtek? Lótetem Ha tíz centivel bennebb van, a kanyarban nekimegyünk. Ez már egy kicsit arrébb volt, Jánosfalván. Erről azt kell tudni, hogy nemrég szász településnek számított. Nemcsak a ló döglött meg, a község is. Az építészeti remekeknek beillő házak sorában ötből egyet laknak a vádorlást megunt cigányok. Ha őket leszámítom, körülbelül olyan lenne a táj, mintha a harmadik világháború is bekövetkezett volna errefelé. A lótetem mögött égre nyíló ablakok látszanak; tévedés ne essék, ismétlem, a ló nem a szobában van, hanem az út mellett, az ég azért látszik az ablakon keresztül, mert a házból csak a homlokzati fal maradt meg, és bármilyen csodálatos, a tény szomorú: a háznak nincsenek falai, sem teteje. A valamikori lakókat fejenként ötezer márkáért menekítette át az NSZK kormánya az enyészet elől. Ördögfiókák Készült ugyanott, a kollekció többi darabja sokfelé, szanaszét. Tulajdonképpen kolduló cigánygyerekek, akik magyarul nem tudtak, (Más képeken román gyerekek.) Alig tudtam megértetni velük, hogy amit az autóba pillantva rágóguminak véltek, az a kocsi motoijához járó gyertya doboza és üres. Cigarettát nem adtam a tízen aluliaknak. A háttérben látszik néhány felnőtt ördög, ők a bőrmellényemért vívtak közelharcot, ötezret kínáltak első mustrálásra, de tudtam, ha üzletelni kezdenék velük, a végén nekem kellene fizetnem ötezret, csak hogy mellényemtől szabadulva hagyjanak tovább hajtani. Vaddisznócsorda Vakuval sikerült megörökíteni, és bármily hihetelennek tűnik, emberi településhez viszonylag közel vágtattak át az úton az orrunk előtt. És oly közel, hogy nem is vitatkoztunk sokat azon, hogy az asztal vagy a szék méreteihez álltak-e közelebb. (Néhány felvétel nem nagy túlzással ehhez a témakörhöz sorolható: dákok és hodákok másznak négykézláb az úttesten, erősen ittas-bunicós állapotban bizonytalan irányba.) Medverév medve nélkül Ez már a Székelyföldön van, az itteniek mondták, hogy erre szokott járni a medve. De most nem szók’, mert le van gyengülve. A volt diktátornak hizlalták sokáig, hogy legyen mit megcé- loznia (lelőni a székely vadász szokta), de egy éve nem hordják neki hivatalból a kaját, és annyira el van kényeztetve, hogy magától már nem jár utána. Inkább megvárja, míg „odadiktátoro- sodik” valaki, hogy ismét vadászni lesz kedve. Addig a medve meg van dermedve. Hatalmas juhászkutya Ebben az az érdekes, hogy a szolnoki barátom megijedt tőle, nem akart kiszállni a kocsiból. Kérdezte a székely kísérőnk, hogy ugyan már miért fél, hiszen ez nem kutya, hanem farkas. Erre kiszálltunk. A kutya farkcsóválva, békésen jött hozzánk, velünk olyan jámbor volt, mint egy bárány. A góbé pontosított: székely kutya. A megjegyzés engem azért vágott mellen, mert ezt a szóösszetételt már hallottam sokszor, csak éppen fordított sorrendben: Kutya székely. Természetesen, más környezetben, a Székelyföldtől távol. Itt merné valaki ezt mondani! A csodacsikó Számomra ez a legkedvesebb. Még jó, hogy lefotóztam, mert most már azt hinném, álmodtam. Földúton kapaszkodott felfele a kiskocsink Lövéte és a Tolvajostető irányába a Hargita oldalán. Amint a kép is mutatja, sötét volt. Kora este. Már vagy tíz kilométert jöttünk úgy, hogy nem találkoztunk élőlénnyel, és innen is még tízet mentünk az első faluig. Éppen a világ legszebb egének, a Hargita mennyei kapujának százezernyi apró fényét néztem, és ugyanazon értetlenkedtem, mint gyerekkoromban: miként van az, hogy miközben az út fut alattam és elmaradnak a fák, elfut a táj, a csillagok mégis velünk jönnek, ha csak őket nézem, nincs tér és nincs idő, minden mozdulatlan, minden örök..., szóval még mindig itt tartottam, amikor mellém és a csillagaimhoz csatlakozott a csikó. Mint a mesebeli paripának, csillogott a szeme, orrlikából szinte tüzet fújt, a teste párolgott a hidegben. Formásnak és erősnek látszott, hatalmas sörényűnek; könnyedén, rakoncátlan mozdulatokkal vágtatott mellettünk egy darab úton, aztán valószínűtlenül gyors és hatalmas ugrásokkal eltűnt a fenyvesben. Mondja a székely, hogy ez vad ló. Hogy megfordult errefelé a természet rendje, a háziállatok is elvadulnak. Hogy már a ló is tudja: csikója eleve úgy jön a világra, hogy el fog vadulni, el fog csatangolni arról a helyről, ahol otthon kellene maradnia. Ez az én csodacsikóm még nem ment messzire, láthattuk, hisz megmutatta magát és rejtekhelyét is: a hargitai fenyveserdőt. Csak tudnám, melyik tisztáson keressem... Molnár H. Lajos Illár Erzsébet budapesti kerámikusmüvész alkotásai megtalálhatók a Képcsarnok Vállalat szolnoki Aba-No- vák-termében. A művésznő rendszeresen rendez tárlatokat, bemutatókat megyénkben is. Többek között az Aba-Novák-teremben, Martfűn, legutóbb pedig a szolnoki reptéri helyőrségi klubban. Illár Erzsébet szobrász szakon végzett, s ezt észre lehet venni kerámiáin is. Jelenleg két kiállításra készül, az egyik Dunaújvárosban lesz a művelődési központban, november 23-tól január 6-ig. A másik pedig Budapesten a margitszigeti Ra- mada Hotel Nádor termében, december 7-16-ig. Képeink a művésznő műtermében készültek. (Fotó: Nagy Zsolt) Árpádom, az utóbbi napokban-hetekben egyre többször fordult elő, hogy kinézek az ablakon, és alig látok valamit. Köd van. Minden nap sűrűbb. Mondhatnád, ez természetes, az évszakkal együtt jár, és különben sem vársz tőlem meteorológiai jelentést. Ezért rögtön rá is térek arra, hogy miért említettem a ködöt: mert nekem úgy rémlik, nemcsak az időjárást jellemzi, hanem azt az időt is, amelyik telik - életünket. Köd van körülöttünk átvitt értelemben is, és köd van bennünk, agyunkban-lelkünkben több vonatkozásban is. Bizonytalan gondolatokkal tétován tapogatózunk az összemosódott, homályos célok felé a szürkésfehér semmiben. Vegyük például az anyagiakat. Itt a látótávolság erősen leszűkült, általában nem látni fizetésnaptól fizetésnapig. Újkeletű reflexeivel, amúgy emlékezetből még elbotorkálna az ember ezen az egy hónapos kacskaringón, ha a félsötétben nem csempésznének újabb és újabb akadályokat a különben sem aszfaltozott ösvényre. Már szállóige: ha hétfő, akkor áremelés. Rájöhettél, vasárnap érek rá veled levelezni, nos, a holnapi nap sem kivétel a „hétfő-szabály” alól. Joggal kérdezhetnéd: mi köze az áraknak a ködhöz? Mert ha az ár köd lenne, akkor nem emelkedne, hanem leereszkedne... Elárulom koma: ezek az áremelések úgy jelennek meg, akár a ködben, gépkocsid vezetése közben egy villanypózna, hogy már se fékezni nem tudsz, se kikerülni azt. (Emlékeztetőül: a benzinár-emelést is remekül ködösítették, két nappal előtte még azt nyilatkozta a legilletékesebb, a pénzügyminiszter, hogy nem emelik a benzin árát.) Most is csak annyit tudni, hogy holnaptól megint megbotlunk valamiben, de hogy az egy kisebb fadarab vagy egy nagyobb tuskó, még a körvonalaiból sem sejthető, egyelőre eldugták a homályban. Ány- nyit közöltek ugyanis „előre bejelentetten”, hogy „többek között” emelik a bor, a pezsgő és a Tomi mosószer árát. De hogy mennyivel, és mik azok a többek, legyen meglepetés a ködben. (Érdekes, ez a Tomi, amit különben Szolnokon gyártanak, majdnem mindig benne van a nekünk kiosztott pakliban, nem úgy, mint a Jolly Joker.) Mert üsse kő, ha már ilyen nagy pácban vagyunk, azt még tudomásul veszi az ember, hogy hétfőtől nem borozik, nem pezsgőzik, nem Tomizik (mondjuk, lúggal mossa a ruhát), de nyilvánvaló, hogy többről lesz szó, illetve kevesebb megvásárolható jóról, s ez megint sokkolni fogja a társadalmi idegrendszert. Elég világos tapasztalataim vannak arról, hogy mi minden megtörténhet a félsötétben. Most már egy tapasztalattal több, mert alig tettem pontot az előző mondat végére, csengettek. Ezennel tudod meg, hogy mifelénk szintén vasárnap ügyködik az önkéntes lakbérgyűjtő. És akármilyen sűrű a köd, megtalálta a házunkat. Nem hiszem, hogy léteznének annyira rossz látási viszonyok, hogy a pénzbehajtáskor címet tévesztenének. Számomra immár teljesen mindegy, minek nem megy fel az ára holnaptól. Miután fájó szívvel és remegő kézzel lepengettem a 4549 forintot (ebben benne van a fűtés is), becsempésztem egy kis reménysugarat az agyamra boruló ködbe: sebaj, a fizunap, másodika vasárnapra esik, így csak péntekig kell vakaróznom, ha igaz. Ha el nem tűnik valaki a pénzemmel, mint szamár a ködben... Közeljövőnk körvonalait is elég sematikusan és ellentmondásosan vetítik elénk az arra hivatottak. A legderűlátóbbak is azt jósolják, hogy jövőre az élet- színvonal - a köd mozgásirányát követve - átlag tíz százalékkal fog ereszkedni. Ha magam is optimista vagyok, lelkesülten számolom ki, hogy akkor az enyém minimum harminc százalékkal süllyed a béka popsija alá. Elég sok helyen megfordultam az elmúlt hónapokban, meggyőződhettem, hogy sokan máris abból a bizonyos tíz százalékból élnek, a lét „legminimumából”. Ha ezt elvennék tőlük, egyenlő lenne az éhhalállal. Természetes, hogy fokozottabban kell támogatni a nyugdíjasokat, a szociális segélyből élőket, a gyerekeket. Mivel az ország szegény, az „állam bácsi” adós, hát a szociális védőhálót - különböző adók, elvonások és áremelések formájában - a bérből és fizetésből élők forintocskáiból szövögetik. Bizonyára legalább egy nyugdíjast és egy gyereket (hogy a sajátjaimról ne is beszéljek) az én jövedelmemből fognak anyagilag aládúcolni - innen az a „csekélyke” harminc százalékos lejtőm. De lesz az meredekebb is, jövendölik a legtöbben, és belelegyintenek a homályba. Ketten beszélgetnek egy büfében, azt mondja az egyik: nézd, száztíz forint egy kiló banán; hol vannak azok a szép idők, amikor harmincról felemelték negyvenre, és sokallottuk?! Mire a másik nevetve: majd azt nézd meg, hogy jövőre, amikor kétezer lesz kilója, menynyire visszasírod ezt a szép mát! Bizony Árpádom, derűs a magyar a ködben, mert nem tudja, vagy nem akarja elhinni, hogy holnap vagy fejjel megy a falnak (s azon koppan a kobakja), vagy gödörbe suppan (és nyakát töri). így volt ez a lakbérek és a fűtési díjak emelésének bejelentésekor is. Hazánk többi fiához hasonlóan én is legyintettem a távolba vésző, bizonytalan rosszra („majd lesz valahogy”), és ittam egy sört rá. Most fájó közelségből érzékelem, hogy jobb lett volna nem meginni azt a sört. Nem szeretnék pesszimista lenni, sem bárkit erre ösztökélni, már csak azért sem, mert igen magas helyről szidják a nyavalygókat, a kedvüket veszítet- teket, mondván, hogy az ilyenek csak tetézik a bajt. Állítólag most derűre, bizalomra, lendületre és hasonlókra van szükség, akár az elmúlt fél évszázad összes nyavalyája közepette. Hát derűben nincs is hiány komám, meggyőződhettem erről az Erzsébet- és Katalin-nap apropójával rendezett tömeges mulatozások alkalmával. Félre bánat, félre bú, vigadunk a ködben. Ha elfogadom életfilozófiámnak azt, hogy a legfontosabb ma vigyorogni, még jó is, hogy köd van körülöttünk és az agyunkban, de akko- ra, hogy holnapig sem látunk! Csak említem (részletezni már azért sem tudom, mert odáig pláne nem látok), hogy gyanúsan homályos dolgok történnek a politika magaslati sűrűjében is. Szinte nincs olyan párt, amelyikből a sötétben ki ne vált volna, le ne mondott volna valamely ik jeles vezető. Rebesgetik, valamire ők is készülnek a homály leple alatt. Nagy fene köd van komám, és nyilván, nem a hátsó részedre gondolok, hisz te oly sovány vagy, mint az „átlagmagyar” bukszája egy héttel a fizetés után. Titeket talán kevésbé zavar az „árliberalizálás”, hisz az üzletek üresek, a semminek ment fel az ára a négyszeresére. De mi itt nagyon sokat fizetünk majd valamiért. Hogy mennyit és miért, ilyen mostoha látási körülmények között nem tudhatja komád, Lajos Nagy fene köd van! Levelek a hazából a honba
