Új Néplap, 1990. november (1. évfolyam, 175-200. szám)
1990-11-24 / 195. szám
4 1990. NOVEMBER 24. Szombati jegyzet A kétségek hálójában Valljuk be, az élet ritkán kényeztet el bennünket csodákkal. A gazdasági élet meg még ritkábban. Ha tudjuk is, hogy gazdaságunk jelenlegi siralmas helyzetének jobbra fordulását képtelenség volna csodáktól várni, néha mégis úgy, mint a gyerekek, lélekben egy lapra teszünk fel mindent, egy pillanatra hajlamosak vagyunk elfelejteni ezernyi gon- dunkat-bajunkat. Ilyenkor önkéntelenül magunk is a csodavárók seregébe sodródunk, s amikor a legeslegújabb mítosz is tovatűnik, csak akkor legyintünk: na, ebből sem lett semmi. Félő, hogy így járunk most is. Hisz manapság unos-untalan két fogalom - vagy inkább varázsszó? - kering a levegőben annak érdekében, hogy a magyar gazdaság mihamarabb kimozdulhasson a maga ásta kátyúból. Egyik a privatizáció, a másik pedig a vállalkozás. Annak ellenére, hogy ez a két dolog valóban összetartozik - mert nyilván a privatizáció elképzelhetetlen vállalkozási készség nélkül -, mégis az a benyomása van az embernek, hogy a privatizáció már-már beteges hajtogatása, ismételgetése mintha pontosan a vállalkozási készséget szorítaná háttérbe. Persze ez a megállapítás lehet, hogy a magánszférában nem teljesen igaz - hisz kár lenne tagadni, hogy azért akadnak még szép számmal kezdeményező emberek -, ám az állami vállalatoknál viszont valamiféle visszafogottság tapasztalható ez ügyben, ami egyféle elbizonytalanodást takar. Ábrándozni persze lehet. Például arról, hogy egy szép napon majd beállít hozzánk a jóvágású, daliás Nyugati Tőke népes csoportja, hogy építsen, hogy gyártson azt, amit éppen kell. Csak hát sejthetjük a folytatást is. A délceg nyugatiak kikötnék paripájukat a kocsma előtti villanypóznákhoz meg a rozoga biciklitámasztókhoz, ám odabenn a nagy forgalom miatt üdítőjüket már nem bírnák kivárni. Még megpróbálnának telefonálni, de vagy nem lenne mivel, vagy ha igen, akkor meg máris mérget vehetünk rá, hogy nem kapnának vonalat. így aztán csakhamar elunnák a mókát, eloldanák habfehér lovaikat, visszamásznának nyergükbe, és elporoszkálnának másfelé. Ezt egyik vállalatvezető ismerősöm úgy fogalmazta meg, hogy az infrastruktúra végletes hiánya, meg a zűrzavaros, át nem gondolt jogszabályok garmadája még mindig útját állja bármiféle „kigázolásnak”. És példát is hozott ennek bizonyítására. Elmesélte ugyanis, hogy rendkívül sok energiát fektettek egy vállalkozás előkészítésébe, amelynek lényege, hogy a vásárlók sokkal frissebb árukhoz juthattak volna. A feltételes mód használata nem véletlen, mivel a szóban forgó vállalkozás három főszereplője közül éppen a kereskedelem volt az, amelyik bezárkózott, és az istennek sem akart beszállni az üzletbe. Hogy miért? Hát azért, mert - és most tessenek figyelni - itt van az előprivatizációs program, melynek lényege, hogy az üzleteket, boltokat magánkézbe adják. Tehát a kereskedelem várakozó álláspontra helyezkedett, mivel még nem pontosan tudja, hogy valójában melyik egységétől kell majd megválnia. S amíg ezzel nincs tisztában, jogosan gondolkodik úgy, hogy nagy nehezen összekuporgatott forintjaiból mi a fenének fektessen be tőkét bármelyik üzletébe is, hisz könnyen előfordulhat, hogy holnap már el is köszönhet tőle. Igaz, hogy - a példánknál maradva - elmarad az országból hét és fél millió forint értékű francia tőke, de hát ki foglalkozik ezzel? Persze nemcsak a kereskedelem vergődik a kétségek hálójában, mert ugyanez a helyzet a gazdaság más területein is. Hisz miután másról se hallunk, csak arról, hogy privatizálni kell, a vállalatok is kivárnak, és azt mondják: igaz, hogy fejlesztenünk kéne egyik vagy másik üzemünket, de miért pumpáljunk pénzeket bárhová is, amíg nem tudjuk, hogy mi lesz az adott egységeink sorsa? Mert történetesen ha egy cég keservesen összehozott nyereségét - vagyis az állami vagyont - befekteti valamelyik üzemébe, másnap valaki könnyen mondhatja, hogy a továbbiakban semmi köze sincs hozzá. Erre annál is inkább megvan minden esély, mivel manapság úgy törölnek el rendeleteket egyetlen tollvonással, mintha azok soha sem léteztek volna. És ilyenkor mi van? Hova tűnik a logika, mely szerint a jövőt kéne építeni, ahhoz pedig fejleszteni kellene. Nos, éppen ezért még ha pénz lenne rá, nagyobb léptékben senki sem mer jelenleg beruházni, és e miatt gyanítom, hogy aligha lehet rábírni hazai vállalatvezetőink közül bárkit is, hogy milliókkal szálljon be egy-egy üzletbe. Ám ugyanakkor az élet meg azt diktálja, hogy minél gazdaságosabban, minél jobb minőségű termékekkel rukkoljanak elő, mert egyre inkább csakis azt lehet eladni, arról már nem is beszélve, hogy e nélkül tényleg tönkre megy az ország. Kétségkívül tudathasadásos állapot. Vajon „oda- fönt”, ahol a lényeges dolgok eldőlnek, látják-e ezt? Nem vagyok biztos benne már csak azért sem, mert nincs a különböző szakmákra lebontva semmiféle ezzel kapcsolatos program. Mert az igaz, hogy az általános privatizációs elvek nagy dolgok és szépen hangzanak, de sokan úgy vélik, hogy minden iparágnak, szakmának meg kéne lenni a maga programjának, ami a rendező elveket tartalmazná. Talán még az is elképzelhető lett volna, hogy akikről szó van - vagyis az állami vállalatokat - bevonni ebbe a munkába, és megkérdezni tőlük, hogy mit javasolnak, és nem fejük felett dönteni - róluk. Ugyanakkor pedig a gazdasági szakemberek közül sokan vádolják a kormányt azzal, hogy nem egyszerűen a privatizációt tűzte ki célul, hanem vele együtt egy másik legyet is ütni akar. Nevezetesen a költségvetés hiányát ily módon is szeretné mérsékelni. És ebben van is valami igazság, hisz ha például valaki megveszi valamelyik állami vállalat egyik üzemét - nos az érte kapott pénzt nem az adott termelőegység, hanem a költségvetés teszi zsebre, és abból a megmaradt, s továbbiakban is állami tulajdonban lévő cég nem lát semmit. Pedig ha a privatizáció tőkebevonással jár.- és ez nem lényegtelen szempont már csak azért sem, mert szegény ez az ország -, a logikus az lenne, ha az így befolyt pénzek az adott iparágat vagy céget gazdagítanák. A pók sem vágja el azt a szálat, amelyen leereszkedve függ, amelyiken az élete múlik, hisz ha megteszi, akkor saját hálójába esik bele. Mi viszont úgy tűnik, hogy ezt is megpróbáljuk, és lám, a magunk foglyaként vergődünk. Vajon meddig még? Persze „odaföntről” sokféle kenetes beszédet hallani ezzel kapcsolatban, ám ha nem lépünk mihamarabb, tényleg már csak az utolsó kenet jöhet. És akkor valóban csak a csoda segíthet rajtunk. Akár a mesében... [íj, KJ GoldStar ELEKTRONIKAI TERMÉKEK ÁRENGEDMÉNYES VÁSÁRA November 23-28-ig SZOLNOK Szakszervezetek Ságvári Endre Művelődési Központja Szapáry u. 23. (volt Ságvári krt.) JÁSZBERÉNY Déryné Művelődési Központ Lehel vezér tér 33. NYITVA: Hétfőtöl-szombatig: 9-18 óráig Vasárnap: 9-13 óráig- Videorecorder ..................... 27.000,- Ft- 51 cm színes tv-k ................. 30.900,- Ft- Mikrosütők ............ 17.000-28.900,- Ft1 és 2 kazettás rádiómagnók ............4300-7.700,- Ft-ig- Műholdvevő rendszerek SOK-SOK MŰSZAKI TERMÉK KÖZÜL VÁLASZTHAT RÉSZLETRE ELŐLEGFIZETÉS NÉLKÜL VÁSÁROLHAT VÁRJUK ÖNT IS 41341/1* JMSy It&'AKIFL KMKKKKOELMI KFT. ÖTÖK KFT 6000 KECSKEMÉT,íRákóczi úl 26. Krétapedagógia, avagy az utolsó esély B. Julianna tizenöt éves lány szeptember elején fölszállt szülőfalujában a szolnoki buszra, azzal az eltökélt szándékkal, hogy állami gondozásba kéri magát. Mennyi kín, boldogtalanság érlelhette meg a félig még gyerek fejében e súlyos döntést? Hogyan juthat el egy tizenéves addig, hogy inkább az intézményt választja a családi otthon helyett? Kisiklott életek Julianna nem szívesen beszél gyerekkoráról, nem is igen faggatom, hiszen most jól érzi magát. A szolnoki gyermekvárosban él, s a Dolgozók Általános Iskolájának hetedikese. Két eredménytelen tanévet zárt előző iskolájában, a nagyon sok hiányzás miatt nem tudták osztályozni tanulmányi munkáját. O azt mondja, családi okok miatt nem járhatott iskolába, pedig szeret tanulni. Különösen a biológiát, az irodalmat és az éneket kedveli. A negyedéves vizsgái igen jól sikerültek. Bolti eladó szeretne lenni. Reméli, ha jó lesz a bizonyítványa, akkor felveszik, bár tudja, a középfokú iskolák nem nagyon kapkodnak a dolgozók iskolájában végzettekért. Hiszen kevesebb tantárgyat tanulnak, kevesebb idő alatt, mint az általános iskolákban. Neki különösen az ének hiányzik az órarendből. Julianna nem az egyetlen állami gondozott a szolnoki Dolgozók Általános Iskolájában, hiszen szeptembertől ott tanulnak azok a gyermekvárosi diákok is, akikkel a Münnich úti iskola tanárainak meggyűlt a baja. De tulajdonképpen szomorú sorsú az iskola többi tanulója is. Valamennyiük élete kisiklott valahol, elsősorban családi körülményeik miatt. Minden gyerek eddigi élettörténete egy dráma, még akkor is, ha közülük sokan ezt nem így érzik, mint például újdonsült ismerősöm, az ötödikes S. Ferenc. A tizennégy éves fiú olyan hatalmasra nőtt és elhízott, hogy be sem férne talán egy iskolapadba. Termete láttán hol tegezem, hol magázom, bár igazából nem is igen kell kérdeznem.- A szüleim már akkor elváltak, amikor én még meg sem születtem. Elsős koromban megbuktam, s elvittek egy nevelőotthonba. Jól éreztem ott magam, délután tanultunk, este néztük a színes tévét, hétvégeken hazamehettünk. Most végleg hazahoztak, s a „dolgozókhoz” járok. Van egy kistestvérem, pontosan tizenhárom évvel, nyolc hónappal és tizenkét nappal vagyok idősebb nála - újságolja egy szuszra.- Szereti dajkálni?- Igen. Néha azért visszavágyom az intézetbe. Persze, nem hosszú időre, csak meglátogatnám a barátaimat.- Hogyan képzeli a jövőjét?- Befejezem a nyolc osztályt. Aztán kőműves szeretnék lenni. Feri egyik osztálytársa pontosan az ellentéte. Vézna, zárkózott. Nyilván nehezebben viselte szomorú kis életét. O nem volt igazán rossz tanuló alsó tagozatos korában. Most is csupa jeles és négyes a negyedévi eredménye. A család sorsa azonban tragikusan alakult, valakinek mindig otthon kell lennie a beteg családtag mellett. így még jól is jön, hogy neki hetente csak háromszor kell iskolába járnia. Igaz, már ő is tizennégy éves és immár harmadszor járja az ötödik osztályt, ezúttal a „dolgozóknál”. Fiataloké a dolgozók iskolája A Dolgozók Általános Iskolája már régen nem az, aminek indult. Az ötvenes évek elején olyan felnőtteknek hozták létre, akik a régi iskolarendszerben csak hat osztályt végeztek el.- 1959-től 1978-ig terjedt a klasszikus felnőttoktatás időszaka - mondja Vida István, a szolnoki iskola igazgatója. - Utána, de különösen a nyolcvanas évek közepétől a munkahelyeknek már nem fontos, hogy hány osztályos végzettséggel lapátolnak a dolgozóik. S nem voltak érdekeltek ,a tanulásban maguk a dolgozók sem,, hiszen a szak-, a betanított, a segédmunkás-fizetések között nincsenek lényeges különbségek. S mivel nem vált száz százalékban általánossá a nyolc osztály elvégzése mindmáig sem- sőt a tendencia azt mutatja, hogy egyre több fiatalkorú 14- 15-16 évest helyeznek át hozzánk -, 1986-tól fokozatosan nőtt az ifjúsági tagozaton tanulók aránya. Olyannyira, hogy az idén a 267 beiratkozott tanuló közül már csak 33 a felnőtt, de csak a korát tekintve, hiszen legfeljebb huszonévesek. Valójában már nincs is felnőttosztályunk.- S van-e dolgozó a diákok között?- Nagyon-nagyon kevés. S a legtöbb bajunk éppen ebből adódik. A diákok heti három délelőtt vagy délután vannak az iskolában, a fennmaradó idejüket pedig rendszerint az utcán, szórakozóhelyen, ki tudja hol töltik el. Illetve, időnként kiderül, hol jártak, amikor a rendőrség megkeres bennünket egy-egy tanítványunk ügyében. A szülők dolgoznak, a gyerek unatkozik, cselleng, rossz társaságba keveredik, vagy már otthonról veszi a mintát. Meg kell azonban jegyeznem, hogy a tanítványaink között - igaz kisebb arányban, de- akadnak „jól szituált” családok gyerekei is. Esetükben a szülők drága játékokkal, ajándékokkal „váltották meg’ ’ az együttlétet, a törődést. Sok esetben az iskola is a könnyebbik megoldást, a buktatást választotta. Holott, véleményem szerint a gyerekek többsége, ha nincsenek nagyon nagy kisiklások a családban, vagy ha a pedagógusok jobban odafigyeltek volna rájuk, átsegítették volna őket a kríziseken, képesek lettek volna elvégezni a normál általános iskolát, hiszen nem a szellemi képességekkel van baj, a gyerekeknek inkább az érzelmi élete sérült meg, s ez nyomta rá a bélyegét tanulmányaikra.- Milyen bizonyítványt kapnak a gyerekek a Dolgozók Általános Iskolájában?- Hivatalosan ugyanolyan értékű a nyolcadikos végbizonyítvány, mint a normál általános iskolában. Úgy gondoljuk azonban, hogy nem áltatjuk a tanítványainkat, hiszen az a tapasztalatunk, hogy a gyakorlatban ez mégis csak alacsonyabb szintet jelent a továbbtanulásnál. A gye- / rekeinket inkább a kevésbé elméletigényes szakmákra veszik fel. Több mint „krétapedagógia” Ez utóbbi tapasztalat egyébként élesen vetődött fel az iskola tantestületének nevelési értekezletén is, amelyre meghívták dr. Várnagy Elemért, a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem Tanárképző Karának docensét. A neves szakember a cigányság történetét, etnikai ismérveit elemezte előadásában, amelyet igen nagy érdeklődéssel hallgattunk. Segített abban, hogy megértsük a másság okait, s el is fogadjuk ezt a másságot. A pedagógusok számára ez különösen fontos, hiszen tanítványaik közel egyharmada cigányszármazású. A nevelési értekezlet azonban mégsem rekedt meg csak ennél az egy témánál, hiszen a gyerekek esetében majdhogynem mindegy az etnikai hovatartozás. Jószerivel azonosak a problémák. A „dolgozókhoz” általában azokat a diákokat helyezik át, akiknek az iskolában, rendőrségen már volt valamilyen „ügyük”. Deviánsok, többszörösen hátrányos helyzetű tinédzserek iskolájává alakult át a Dolgozók Általános Iskolája; amelyben mindössze hat főhivatású nevelő tanít, öt óraadó, illetve nyugdíjas pedagógus segédletével. Nincs pszichológus, pszichiáter, orvos, jogban jártas szakember, szociológus az iskolában, még részmunkaidőben vagy tanácsadóként sem. Az intézmény alig 2,5 millió forintos évi költségvetéséből persze nem is tudná ezt finanszírozni. Miközben a diákok csak heti három alkalommal járnak iskolába, a tanárok reggeltől estig tanítanak. Alighanem az egyetlen iskola a megyében, ahol délelőtt is, délután is oktatnak. A Vágó Béla úti faházban ugyanis mindössze négy tanterem van. Nincs tornaterem, szemléltető eszközökből is csak a legszükségesebbek állnak rendelkezésre. A pedagógusok úgy mondják: „krétapedagógia” jellemzi az iskolát. Ez azonban csak a mostoha körülményekre utal. Minden nevelő megnyilatkozásából a segítő szándék, a jóakarat sugárzott. Tanítványaik életében kulcsszerep jutott nekik. Hiszen ha a gyerekek nem fejezik be az általános iskolát „a dolgozóknál” sem, akkor megpecsételődik a sorsuk. Ők lesznek a vállalatoknál az első munkanélküliek, ha egyáltalán találnak maguknak munkát. S majd gyermekeik ugyancsak a dolgozók iskolájában kötnek ki, mint ahogy már most is vannak diákok, akiknek szülei is a Vágó Béla úton végeztek. Az utolsó lehetőség számukra, hogy beilleszkedjenek a társadalomba, hogy szakmát tanuljanak - érzi így a tantestület szinte minden pedagógusa. S elszántan harcolnak értük. Ki immár húsz éve, mint Dayka Mihályné és Kupái Sándorné, tíz éve tanít a "dolgozóknál" Paróczai Ernő, öt esztendeje dr. Csabai Istvánná. Nekik a legnagyobb siker, öröm, ha a tanítványok eljutnak egy szakmunkásképzőbe, elvégzik, s a későbbiekben is megállják a helyüket a munkahelyükön és a magánéletükben. A mindennapokban pedig már az is siker, ha egy-egy kamasz beavatja őket a titkaiba. Ez már a bizalom, a kötődés jele, s egyben az oktatásnevelés kulcsa. Tál Gizella
