Új Néplap, 1990. november (1. évfolyam, 175-200. szám)
1990-11-22 / 193. szám
12 1990. NOVEMBER 22. Bátor ember a gombolyag végén Az engesztelő emlékezés kertje Nem tudom, hogy a szajoli Godó István vallásos ember-e, azt tudom, hogy Szajolban sokan a szájukra vették. Lehet, talán azért, mert irigylik. Életútjából amennyit sikerült megtudni, arra a következtetésre lehet jutni, hogy mindig helyén volt az esze. Akkor kezdett el vállalkozni, amikor Magyarországon ez még nem volt divatos dolog. Ráadásul restaurálással foglalkozott, amely megint csak egy olyan területet érintett, az egyházi létesítményeket, amelyekre kevesen gondoltak akkor, hogy ez üzlet lehet. . - Vallásos ember-e, és evégett foglalkozott templomfelújítás-’ sál, vagy racionális ember, és gazdasági megfontolásokból?- Hogy vallásos ember va- gyok-e: azt nem most, hanem bátran abban az időben is nemhogy kijelentettem, de úgy is éltem. Istenfélő ember vagyok, az egész családomat erre neveltem. Mindig meg voltam győződve: ha a keresztény-katolikus szellemnek megfelelően élek, annak a törvényeit betartom, akkor egészen biztos, hogy olyat nem követhetek el, amellyel embertársaimnak - bármilyen is legyen az a társadalom - vétsek.- Ezzel együtt mégiscsak azt beszélik, hogy volt idő, amikor összeütközésbe került a törvénnyel. Azt mondják, hogy egy alkalommal felszállt egy olyan repülőgépre, amelyre nem volt jegye.- 1952-ben, tényleges katonai szolgálatom teljesítése alatt ki akartunk szökni Magyarországról. Ez igen szomorú véggel zárult, mert huzamosabb időt töltöttem a szegedi katonai börtönben, majd a sajóbábonyi intemá- lótáborban. Mint ahogy szokott az lenni, a közmondás szerint, hogy minden rosszban van valamijó, talán az egész életemnek a szorgalmát, kitartását itt tanultam meg, mint 22 éves fiatalember, amikor, csak példaként mondom: egy hónap alatt legalább négyszer, ahogy feküdtünk a barakképületben, a részegen hazajött ÁVO-sok kizavartak a térdig érő hóba, és bent mindent összeforgatva titkos rádiót vagy egyéb kapcsolatok, főleg nyugati kapcsolatok levelezéseit keresték. Természetesen, ez teljesen értelmetlen volt, mert arra ott lehetőségünk nem volt. Én megfogadtam, ha onnan ki- kerülük, az életben semmire nem leszek rest, és ezt próbáltam is végigvinni.- A szabadulás mégsem jelentett egyértelmű szabadságot Önnek, hiszen a pályáját ez az ifjúkori vétség vagy botlás örökre, vagy egyértelműen meghatározta. Gyakorlatilag, azt hiszem, hogy ekkor kellett vállalkozóvá válnia. Kényszerült arra, hogy a maga lábára álljon.- Nagyon nehéz volt akkor kitalálni, hogy mihez kedjek. A szakmám építőipari jellegű volt. Főfoglalkozásban azt, mint alkalmazott több helyen végeztem, emellett fogtam hozzá gyümölcstelepítéshez, és gondoltam, hogy öt-hat év alatt, amikor termőre fordulnak azok a gyümölcsfák, amiket telepítek és elültetek, annak jövedelméből aztán továbbléphetek.- Ennek a gyümölcsösnek a gyümölcsét azonban már nem élvezhette.- Sokat őrlődtem azon, hogy bármihez hozzáfogtam, mindig a gombolyag végére kerültem. Akkor, amikor egy magamfajta, parasztszármazású gyerek földiepret esetleg csak látott, én autószámra terítettem Szolnokra. Természetesen nem szép szemmel nézték az akkori vezető emberek, hogy egy ember ilyen könnyen jusson szerintük pénzhez. 1959-ben tagosították, elvették az akkor jövedelmet biztosító területemet.- Ismét új vállalkozásba fogott. Hogyan sikerült talpra állnia?- Az egri érsekségnél kerültem másodállásban alkalmazásba, templomok restaurálásával és új templomok építésével foglalkoztam. Nagyon szerettem a tiszta műemlék vagy ilyen jellegű munkáknak a helyreállítását.- Körülbelül jó hat évvel ezelőtt gondolt egy merészet, és akkor épp arról beszéltek a faluban, hogy elment az esze, itt próbál turizmust létesíteni, megvetni a turizmus alapjait. Hogyan szánta rá magát az egyházi felújítások után arra, hogy egy egészen új területbe kezd?- Erre az időre ötven személyes szállodát valósítottam meg. Úgy mertem belekezdeni, hogy a nálam megfordult vendégeim közül egy osztrák felajánlotta anyagi segítségét ennek a megvalósításához, ami aztán hatósági, főleg építési engedély meg nem adása miatt nem valósulhatott meg. Ezért kényszerültem arra, hogy embertelen kamattal, 3 milliós kölcsön igénybe vételével, de megvalósítottam a tervemet.- Hosszú idő után ez a történet végre happy enddel fog végződni?- Annyira mindig észen leszek, hogy ebbe nem fogok belebukni. Lehet, hogy sokan örülnének neki, még talán a banknál is, mert nem hiszem, hogy példa lenne rá, hogy magán kisember ilyen nagy hitelösszeg felvételébe bele mer vágni. Azt kérdezték tőlem, hogy bátor ember vagy meggondolatlan? Én inkább az első mellett maradok, és úgy vélem, hogy kitartó munkával, jó odafigyeléssel, a továbbfejlesztés ésszerű megvalósításával mégiscsak be kell következnie annak, hogy anyagi eredménye legyen.- Ha Ön most lenne 22 éves fiatalember, mit gondol, külföldre menne, vagy Magyarországon maradna?- Nem mennék külföldre. Annál is inkább, mert szeretem a hazámat, szeretem az embereket. Ha nekem 22 éves koromban ez a lehetőségem meg lett volna, még csak eszembe sem jutott volna, hogy én a szorgalmamat, a tehetségemet külföldön tőkésítsem, ha arra Magyar- országon lett volna lehetőségem. Most ugyan a korban már benne vagyok, de tudom a tehetségemet gyümölcsöztetni. A délelőtti csípős napsütésben csak egyetlen egy ember van a temetőben. Maga a sírkert kicsiny, új drótkerítéssel körülvett terület. A kerítés ugyanolyan, mint amilyenek a közelben lévő házak portáit szegélyezik: horganyzott drótból fonott, mégis remélem, hogy hamarosan vadszőlő vagy borostyán futja be, hogy védelmet nyújtó lesz, nem elkerítő. A kovácsoltvas kapu is új, felette csillogó, hétágű menora és Dávid-csillag. Ez a helyreállított, árokszállási zsidó temető. Az egyik sírkőnél guggoló, ba- seballsapkás férfit már messziről, a kapun túlról megláttam, bizonyára ő is észrevett, de nem sietem el a találkozást, hagyom nyugodtan dolgozni. A bejárat mögötti szabad területen áll az újjáépített auschwitzi emlékfal. Körülötte a földet, a gondo- zottság látszatát keltve, sárga homokkal szórták fel. Csak később jövök rá, hogy az én figyelmetlenül topogó lábnyomaim az egyetlen lenyomatok a friss fövenyen. Ha lenne itt egy gereblye, el lehetne tüntetni az árulkodó nyomokat, fogaival szép, hullámos vonalakat rajzolva a homokba, amilyeneket a zen-buddhista kolostorok zárt udvaraiban láttam. Ez bizonyos szak- ralitást kölcsönözne az emlékfal környezetének, védelmül az érint- hetetlenség tilalmas törvényét sugallva - de akkor hogyan lehetne megkoszorúzni, virágokat elhelyezni a lábánál? Mindezek azonban már visszafele jövet jutottak az eszembe, amikor újdonsült ismerősömmel szertartásosan megkerültük a homokkal felszórt területet. Amikor a félig nyitott kapun beléptem, az első döbbenettől figyelmetlenül gázoltam át a sárga sivatagon. Ilyen kis temető; talán ha negyven-ötven sír, arra számítottam, hogy a falban lévő kőtáblákon legfeljebb ha két tucat nevet találok. A valóságban mintha egy mély tömegsír nyílt volna meg a lábaimnál: százhetven név, három- szor-négyszer annyi, mint a megelőző száz évben. Olvasom, számolom a neveket, német hangzású zsidó nevek; Berger, Fidrich, Lei- tersdorfer, Goldstein, de magyar családnevek is akadnak; Kondor, Sándor, Donát. - Milyen kegyetlen fintora a sorsnak, hogy az egyik túlélő, Donát Ferenc emléktábláját néhány hete avatták a faluban, a szülőháza falán. Egész családok, rokonságok. Vajon hány szemüveges lehetett közöttük? Jut eszembe hirtelen, egy harminc év előtti látogatásra gondolva, amikor egy turistacsoport tagjaként tereltek át az „Arbeit macht Frei! ’ ’ („A munka szabaddá tesz!”) feliratú kapun: Az elhagyott krematóriumok látványa nem kavart fel, szégyellem a profán hasonlatot, de mintha egy használaton kívüli téglagyár kemencéit nézegettem volna. Az iszonyat akkor telepedett belém, amikor egy terem méretű üvegvitrinben törött szemüvegek mérhetetlen tömegét pillantottam meg, és egy másikat, színültig tele apró gyerekcipőkkel.- Ezt soha nem lehet elfelejteni - mondja könnyeivel küszködve a Gyöngyösről érkezett Strasszer Pálné, aki túlélte a borzalmakat, de szüleit, rokonait gyászolja. Az ünnepségre érkezettek között figyeltem fel rá, néhány órával később, a temetőkapu előtt várakozva. Két idősebb árokszállási férfivel beszélgetett:- Nem tetszik megismerni? Az én apám volt itt a postás - faggatja egyikük.- Mi szemben laktunk a'házuk- kal. Ugye megismer? A háború után mi voltunk, akik az órát is visszaadtuk - mondja a másik.- A nővérem a karonülő gyerekkel Pesten bújkált, ők megúszták - meséli a család történetét. - Bennünket először Gyöngyösre vittek, aztán a monori gyűjtőből oda - int fejével az emlékmű felé, nem tudja, nem akarja kimondani Auschwitz nevét. A Horthy-rezsim időt húzó, felemás mentési manőverei félsikerrel jártak; a magyar vidéki zsidóság szabad préda volt, hogy a pesti gettóban összezsúfoltakat ideig-óráig még menekítsék. Aztán jött a feke- teinges téboly. Szálasi keretlegényei összefogdosták a bújkáló zsidókat, munkaszolgálatosokat, szökött katonákat, és több száz embert belelőttek a Dunába. Szerencsére - mindnyájunk szerencséjére - nem volt elég idejük, hogy a magyar „Nacht und Nebel” („Éjszaka és köd”) akciót végigcsinálják. Az elmúlt hónapban avatták fel a Franciaországban élő, magyar zsidó szobrásznő emlékművét, engesztelő gesztusként, és mementó gyanánt a Duna-parton. A községi könyvtárban Úrvöl- gyi Andrásné igazgatónő, a Jászárokszállási Baráti Kör titkára egy levelet mutatott.- Már korábban elhatároztuk, hogy felújítjuk a temetőt, mégis az utolsó lökést talán ez a levél adta hozzá - mondja. A levelet egy 85 éves, árokszállási születésű, New Yorkban élő idős hölgy, Mrs. Rita Gottesmann írta két évvel ezelőtt. Amikor az előző évben itthon járt, felkereste a temetőt. Az elvadult bozótosban ledőlt sírkövek, a félig lerombolt emlékfal látványa nagyon elszomorította: „Lehetne ennek a temetőnek a helyreállítása egy bocsánatkérés, egy vezeklés, azok helyett, akik elkövették vagy elnézték azt a szörnyűséget, hiszen azok közül sem sokan élhetnek már” - írja Mrs. Gottesmann levelében. Vezeklés, bocsánatkérés, felol- dozás? Erről az jut az eszembe, hogy tízéves késéssel csak nemrég fordították le a II. Vatikáni Zsinat határozatát - tíz évig nem lehetett beszélni sem róla -, amely feloldozza a zsidóságot a Krisztus-gyilkosság vádja alól. Talán ez a tíz- esztendős késedelem is jóvátehetetlen mulasztás, ha már tíz évvel ezelőtt elhangozhatott volna ez a határozat a templomi gyülekezetek szószékeiről, talán ennyire sem kellene szégyenkeznünk a fejét fel-felütő antiszemitizmus miatt. Mégis, van valami furcsa érzés, aggodalom bennem, nem is annyira az utolsó tíz év késedelme, mint inkább az azt megelőző, több mint másfél ezer év miatt. A bűnös nép teóriája számunkra, magyarok számára keservesen ismerős fogalom. A magyar zsidókat a diszkrimináció ezek szerint kétszeresen is sújtotta. És ha jól meggondolom, Krisztus-gyilkosság orvén, zsidógyilkosság bűnében is elmarasztalható lett volna a zsidóság. Szép gondolat, hogy az avatóünnepségre gyülekezők a könyvtártól .gyalog indultak el a temetőhöz. A menet a könyvtár előtti parkban egy főhajtásnyi tiszteletadásra megállt a két évvel ezelőtt felállított, második világháborús emlékkő előtt. „A második világháború áldozatainak emlékére” - hirdeti a felirat. így, fajra, nemzetiségre, vallásra tekintet nélkül. Egy csokor friss virág kerül az emlékmű előtti vázába. A zuglói főkántor az auschwitzi emlékfal előtt héber nyelven énekel. Panaszos, elnyújtott, jajongó, ősi siratóéneket. Lelkiállapotában, hangulatában, de még zenei frazírozásában is mennyi hasonlóság van e több, mint ötezer éves rítus és az ezeréves magyar paraszti kultúra siratóasszonyainak gyásza között. Az első sorban egy 9-10 éves fiú hangosan kuncog a kántált, általa nem ismert héber szöveg hallatán. Buta gyerek, gondolom dühösen, aztán enyhültebben; gyermeki butaság. De mi lesz, ha nagyobb lesz? A butaságtól való félelem megragad bennem. Nem fog-e társaival együtt ostoba feliratokat, jeleket firkálni a számára ismeretlen, ezért idegenül más feliratú kövekre? Talán, ha a saját örökségével tisztában lenne, ezt nem tenné, tudná, hogy mindez az ő múltjába is beletartozik. Hiszen ezt a temetőt majd neki és nemzedéktársainak kell gondoznia: az elmúlt negyvenöt esztendő alatt már csak egyszer, két évvel ezelőtt temettek itt, és még csak egyszer fognak. Aztán már minden az utódokon múlik. Akik innen elmentek, azok is csak addig járnak haza, míg lesz sír, ahol emlékezhetnek. A baseballsapkás férfi felállt a sírkő mellől, mire odaértem. Bemutatkozunk egymásnak:- Kóczián Antal vagyok, Gyöngyösön lakó, elszármazott árok- szállási - mondja. Csak ketten vagyunk a temetőben, beszélgetünk:- Gyerekkoromban itt éltem, de nem is tudtam róla, hogy itt zsidó temető van. Néhány évvel ezelőtt filmezés közben, tudja, én szenvedélyes amatőr filmes vagyok, fedeztem fel az elvadult bokrok között a ledöntögetett köveket. Akkor határoztam el, hogy segítek helyreállítani. Én is a baráti kör tagja vagyok. Az utóbbi időben minden hét végén átjövök Gyöngyösről, amíg tart a jó idő, kiásom, felállítgatom a köveket. Az igazi munka, a temető gondozása még csak ezután következik. - Beszélgetés közben lassan megindulunk. Ki a temetőből, szertartásosan megkerülve az emlékfal előtti homokos részt, amelyen látleletként éktelenkednek a lábnyomaim. Még van időnk, hogy a könyvtárhoz érjünk. Nem állhatom meg, hogy meg ne kérdezzem:- Rokoni vagy baráti szálak fűzik ehhez a helyhez?- Nem. Ha úgy érti, nem vagyok- e zsidó származású, nem, de gyerekkoromban a gettóval szembeni házban laktam, és láttam, amikor elszállították őket. Sz. Gy. A martfűi művelődési központ könyvtárának mintegy 700 Felnőtt és 400 gyermek olvasója van. Közel 60 ezer kötet könyv, mintegy 60-70 folyóirat, napilap és képeslap között válogathatnak az olvasók. A zenekedvelőknek pedig mintegy ezer hanglemez áll rendelkezésre. A gyermekkönyvtárban és az olvasóteremben foglalkozásokat, irodalmi vetélkedőket rendeznek. (Fotó: N. Zs.) Rideg Gábor
