Új Néplap, 1990. november (1. évfolyam, 175-200. szám)
1990-11-19 / 190. szám
Hány tusa az öttusa? ____________________Karate___________________ R égi szakosztály új néven 12 A közelmúltban Kosa Ferenc filmrendezővel beszélgettem arról, mi késztette a Küldetés című filmalkotás elkészítésére? Elmondta, hogy a Magyar Öttusa Szövetségben olyan közállapotok uralkodtak, melyek akkoriban az egész társadalmat "modellezték". Ekkor határoztam el, hogy magam is hozzáteszek egy adalékot e zseniális megfigyeléshez. A dolog 1981-ben történt, amikor - túl a negyedik ikszen - újságíró-iskolába jártam, s ebben a minőségemben hetente több órát ücsörögtem padtársam, Kancsal Tamás öttusázó szomszédságában. Egy-egy unalmas előadás kiváló alkalmat nyújt arra, hogy az ember elsutyorogjon partnerével - ebből bizony soha nem lehet kinőni. Kancsal éppen fekete bárány volt - a nyakába varrták a Budapesten rendezett öttusa-vüágbajnokság csapatversenyének elvesztését -, így a sajtófotós szakmával kacérkodott, a sportban pedig még csak elképzelése sem volt a jövőjét illetően. A szolnoki MÁV MTE ekkortájt próbálkozott egy öttusaszakosztály létesítésével - ez egy időre meg is történt -, és igazán kapóra ott volna számukra egy jeles edző Kancsal Tamás személyében, aki ráadásul versenyzőként az utánpótlás tagjait is is- tápolta volna. Tetszett az ötlet Kancsalnak fenemód, olyannyira fellelkesült, hogy a Wartburgjába ültünk, és néhány tanítási órát a hátunk mögött hagyva Szolnokra autóztunk, ahol menten megkerestük az egyesület vezetőit, Hollóy Tamás ügyvezető elnököt, és Ambrus Jánost, a Járműjavító akkori igazgatóját, úgy is, mint a MÁV MTE elnökét. Mit mondjak? Nagy volt az örömük, különösképp, mikor meghallották, hogy Kancsal felesége NB I-es kosárlabdázó, s amennyiben a család Szolnokot választaná lakhelyéül, úgy a MÁV MTE-nek ez a szakosztálya is megerősödne. Lakást mutattak az öttusázónak a MAV- strand területén, ami szemmel láthatóan elnyerte tetszését, s így nagyjából az egyezség már megkötöttnek látszott. Ki a fene gondolta, hogy ebben az időben még a modem rabszolgaság korát éljük? Jómagam honfiúi buzgalmamban menten bementem az öttusaszövetségbe, hogy az elnökkel, Ábel határőr tábornokkal beszéljek, akiről tudtam, hogy Szolnokhoz közeli kapcsolatok fűzik. Sokat vadászott itt, s bizony a tiszteletére nem egyszer rendeztek ízletes lakomákat később is. Az előszobájában a főtitkár, bizonyos Gál elvtárs, nyugalmazott katonatiszt érdeklődött, vajon minő tárgyalnivalóm lenne az elnökkel? Bár Kancsal Tamás óva intett attól, hogy az intrikus főtitkárnak bármit is kikotyogjak, ezúttal nem hallgattam rá: elmondtam, hogy nem másról lenne szó, mint arról, hogy egy vidéki városban öttusa szülessék. Ehhez pedig az kell, hogy Kancsal Tamást - akire egyébként szemmel láthatóan sem a válogatott, sem pedig egyesülete, a Budapesti Honvéd sem tart igényt - átengedjék Szolnokra edzős- ködni, s ha kedve tartja, még versenyezni is. Azt már nem mondtam, hogy Tamás megpróbálja majd lecsábítani az éppen visszavonulófélben lévő Sasics Szvetozárt - de a locsogásból ennyi is Néplap Kancsal Tamás a lovát ugratja elég volt. Beindult egy követhetetlen mechanizmus, amelynek első lépcsőjében Kancsal Tamást keményen megdorgálták. Egyszerre fontos lett mindenki számára, eszébe jutott a Honvédnak, hogy ő juttatta lakáshoz, a szövetség pedig már a szándékért is összevont szemöldökkel dörgött le rá. Magam is megkaptam a szemrehányást, az akkori főszerkesztő epés modorában jegyezte meg: "Úgy hallom, valami öttusa-ügyben sántikálsz, és ezért vezető embereket zaklatsz..." Értettem a szóból. Tudomásul vettem, hogy egy sikeres sportág közelébe csak a kiválasztottak kerülhetnek. A sütkérezés adományát politikai érdemekkel kell kivívni, és itt igazán nem számít egy megyeszékhely éledező öttusasportja, sem egy volt versenyző tenni akarása. A lényeg: amikor a magyar Himnusz felhangzik valamelyik világversenyen, minél kevesebb felé kelljen majd osztani azt a jelképes babérkoszorút. Kosa Ferencnek igaza volt, az öttusaszövetség valóban hű tükörképe volt az akkori társadalmi állapotainknak. Palágyi Béla Bő évtizede nemcsak Szolnokon, de egész Magyarországon sem igen hallottak karatéról, nem beszélve annak egyik ágáról, a kyokushinkairól. Furkó Kálmán 1977-ben vette a fejébe, hogy az általa annyira kedvelt sportágat megismertesse, megszerettesse a szélesebb néptömegekkel. Kezdeményezéséhez akkor senkitől nem kapott segítséget, kivéve a Jubileum Lakásépítő Szövetkezet Tömegsport Egyesüle- t-et. A városi nagyegyesületek - mint az MTE, a MÁV, a Vegyiművek vagy a Cukorgyár - mind érdektelenül szemlélték az önvédelmi sport szárnypróbálgatásait. Hitték is, meg nem is, hogy valaha el fog terjedni a karate. Úgy voltak vele,- előbb megvárják, mi sül ki a dologból, sikere esetén majd esetleg közelednek. Aztán az évek folyamán a szakosztály, rajta kívül álló okok miatt állandó vándorlásba kezdett. A lakásépítő szövetkezettől átkerültek a Lakóterületi SE-be, majd a Szolnoki Lakó- és Közterületi Testedző Egyesületbe. Ez utóbbi két klubnak fúziójából jött létre, 1990. április 1-jén. No, nem áprilisi tréfának szánták a két társaság egyesítését, mégis a jogi és pénzügyi vita miatt az új szervezet nem lett hosszú életű, s az ősz folyamán felbomlott a "házasság". Természetesen mindketten várták, hogy a karateszakosztály hozzájuk csatlakozik majd. Erre várhatnak! A kyo- kushinkaisok ugyanis megunták az állandó rángatást, cibálást, úgy döntöttek, kezükbe veszik sorsuk irányítását. Fennállásuk alatt kellően felvértezve, megerősödve, az egyesülési törvényt kihasználva november 8-án új, önálló klubot hoztak létre Banzai Kyo- kushin Karate Kai néven. A cégbírósági bejegyzés folyamatban van, sőt mire e so1990. NOVEMBER 19. rok megjelennek, lehet, hogy már a hivatalos papírt is kézhez vették. Öttagú vezetőséget választottak az első közgyűlésen, az elnök természetesen ki lehetne más, mint Furkó Kálmán, az ötdanos mester. Rajta kívül még Karmazin György, Bársony Ti- bomé, Sáska Mária és Kaposvári Imre került az irányítói székbe. A Banzai-nak több mint 200 tagja van, gyerekek és felnőttek, férfiak és nők vegyesen. Az általuk fizetett tagdíjakból, a különféle tanfolyamokból befolyt pénzekből, ületve a Dunaholding Rt. által nyújtott támogatásból kívánja fenntartani magát jövőben a szakosztály. Célja nem az élsportolók "kitermelése", hanem a mozgás megszerettetése, az emberek egészségessé nevelése. Természetesen a versenyzőket sem szorítják háttérbe, hiszen jó néhány válogatott él, dolgozik a megye- székhelyen. Azzal, hogy járják a vüágot és eredményeikkel felhívják magukra a figyelmet, jó reklámhoidozói lehetnének a vállalatoknak. Fura, hogy a helyi cégek még nem kapcsoltak, s nem vették eddig igénybe ezt a remek lehetőséget. Az edzéseket továbbra is a megszokott helyszínen, a Széchenyi lakótelepi faházban tartják. Ezt köszönhetik a Szolnoki Közterület-fenntartó Intézménynek, amely rendelkezésre bocsátja a helyiséget. Az épület fenntartása azonban a klub feladata lesz a jövőben. Hogy a vállalkozás - mármint az önálló és önfenntartó klub - mennyire lesz gazdaságos, esetleg nyereséges, függ a helyi ön- kormányzattól, illetve a környező gazdasági egységek segítőkészségétől. Tény, a karate gyökeret vert a városban, már ezért sem volna szabad magára hagyni. G.J. Ahol csak a madár jár ... avagy élet az isten háta mögött Huszadik századi tatárjárás Megrongálták a kunhegyesi sportöltözőt Szeptemberben már új suliba csengetett be a hajdani iskola csengője. Ugyanis a szolnoki Tiszaliget volt MSZMP oktatási központjáról lekerült a régi cégér, az újon az áll: Külkereskedelmi Főiskola. Az intézmény a kezdés minden előnyét és átkát érezheti már azóta bőrén. Örömöt azért, mert nem kell ódon hagyományokat követni és ápolni, ürömöt, mert nincsenek kényelmes, követhető és ápolható hagyományok. S persze nincs még sok más sem. Az érem egyik oldalán új-régi tanárok vannak, akik próbálnak összekopni kollektívává, a másikon 87 okulni vágyó nebuló, látszólag magára utáltán. Helyzetük megítélésekor ők sem igazán tudják szomor- kodjanak, vagy derüljenek. Mert igaz, ajándékba kapták azt a roppant csendet és beszívni való levegőt, ami minden oldalról körülveszi őket, de cserébe el kell tudni viselniük a teljes elszigeteltséget, a távolságot, amely közéjük és a zajos, bűzös - már- már elviselhetetlen - város közé nőtt. Egyedüli kapocs, ami összeköti őket ezzel a "külvilággal", az éppen ezért misztikus 15- ös buszjárat, amely óránként indul. S mivel itt nem 87 remete, hanem ugyanennyi élettől lobogó, csintalan ifjú tengeti életét, megbocsátható igényük, hogy nemcsak tanulni! tanulni! tanulni!, hanem fiatalosan szórakozni! szórakozni! szórakozni! is akarnak. És nem utolsósorban sportolni. Minél többet! A lehetőségek viszont enyhén szólva szűkösek. Csak jóindulattal beszélhetünk szervezett sportéletről, elenyészően kevés alkalom nyílik mozgásra. Ezek is megmosolyogni való, kényszerű kísérletek csupán. Hetente egyetlen alkalommal áll rendelkezésükre kurta másfél órára az "Olajcsamok", s mivel itt mindannyian el sem fémének, néhányan uszodába mennek vagy gimnasztikáznak. Tapasztalható, hogy éppen a lehetőségek hiányától jön meg igazán a sportolási kedv. Kerülő utakon sokan próbálnak bekapcsolódni a városi programokba. Akadnak, akik középiskolákban hódolnak kosárlabda szenvedélyüknek, mások havi díjért járnak konditermekbe, fitness-szalonba. Sokan előszeretettel választják a kényelmes, rövi- debb utat, s beérve a meglévő semmivel, szabadidejükben gyökeret eresztenek a tévé képernyője előtt. Elitélni őket igazán nem is lehet Tornaterem nélkül egy kb. 5x25 méteres helyiségbe zsugorodik össz- sze a mozgáslehetőség. Itt álldogál egy pingpong- és biliárdasztal, persze maximális kapacitás mellett, valamelyest állva a rohamokat. Hetente egyszer a hölgyeknek mozgató estet tart egy testnevelő. Bár, éppen téli álmát alussza a kollégium mögötti műanyag borítású teniszpálya, de a portán írásban foglalt rend szerint ennek óradíja 100 forint. Pénzt persze még soha senkitől be nem szedtek (az aztán tényleg felháborító lenne!), de már ezt is kilátásba helyezték. A diákok fél füllel azt is hallották valahonnan, hogy a szomszéd "KISZ-üdülő" területére uszodát terveznek. Hátha! S ne felejtsem el, akad még egy mindenki számára tálcán kínált, korlátlan lehetőség: a futás, a liget kínálta végtelen terepen. Errefelé nem érdemes az éj leple alatt nyargalni. Egy leányzó azért mégis akad, ő naponta eldöcög a vasútállomásig, s vissza. Meglepően sokan vannak, akik otthon élsportot űznek, s ezért még nehezebben viselik passzív kiszolgáltatottságukat. Nekik igazi törés egy 3-4 napos kiesés. S amit végképp nem tudni, vajon mi lesz jövőre, ha megérkezik a következő évfolyam, s "gólyák”-tól lesznek hangosak a folyosók. Ennyi elfojtott indulat már bizonyára nem is fémé el a falak között. Igaz, addig még van pár hónap haladéka a vezetésnek, ami alatt ki lehet találni néhány okos megoldást... Ha mást nem, majd számháborúkat "robbantanak ki" srácok és lányok. técsi Sajnos a terjedőben lévő vandalizmus a sportpályákon is kezd szokássá válni. Nem kell visszamenni a Heysel-stadionban történtekig, elég csak a Fradi közönségének legutóbbi viselt dolgaira gondolni, borzongás fogja el a jóérzést! embereket. Mert, hogy vannak ilyenek, annyi bizonyos. De kár tagadni, rohamosan duzzad azoknak a létszáma, kik az erőszak társas vagy egyéni - inkább előbbi - formáját választják, legtöbbször minden ok nélkül arra hogy erejüket fitogtassák, vélt igazságukat meg nem választott eszközökkel kényszerítsék másokra. Ha ez mégsem sikerül, leteszik "névjegyüket" utcán, buszon, kirakaton, lelátón. Na de arra, hogy már az öltözőket is elérte a barbár hullám, talán kevesen számítottak. Pedig megtörtént. Méghozzá szűkebb hazánk ifjú városában, Kunhegyesen. Legalábbis ezt igyekszik bizonyítani az a levél, melyet Gorzás Lukács ügyvezető elnök - egyben a focicsapat edzője - küldött alaty- tyáni kollégáinak. A november 11-én Kunhegyesen rendezett Kunhegyes-Alattyán megyei II. osztályú labdarúgó-mérkőzés alatt és utána súlyos károkat okoztak az alattyáni sportolók az öltözőben és mosdóban. Az újjonan átadott központifiítés- rendszerből totálkárossá tettek egy Radel típusú radiátort,...!db faszéket, a gyúrópadot megrongálták, és nem adták vissza a melegítés céljából áttett három labda egyikét. Az okozott kár összege: 7085,20 forint... Eddig a részlet, személyesen többet is elmondott a sportvezető. Mégpedig azt, már az ifik mérkőzésén kötözködtek a felnőtt játékosok, molesztálták a rendezőket. A második találkozón a pályán nem volt különösebb rendbontás, szabályos gólokat szereztek a csapatok, ám a lelátón helyet foglaló vendégfiatalok petárdákat dobáltak. Még szerencse, hogy sérülés nem történt Az alattyáni nagykanyarban tavaly még a labdarúgást gyűlölő autós is rálátott a focipályára, ma azonban szürke hullámpala kerítés zátja el a külvilágtól a "műhelyt". Az öltöző bejáratán lelakatolt vastag pánt jelezte, nincs "forgalom". A bejárattól néhány kakaslépésre lévő 465-ös számú Áfész-büfé függönye mögül kíváncsi szemek kukucskáltak, vajon kit kereshet az idegen? Kása Zoltán elém jött, nyomába focista járású fiatalok. - Voltatok e Kunhegyesen? - tettem fel a keresztkérdést. A korelnök Kása úr aki szertáros is, rátapintott a lényegre. - Maga a Néplaptól jött ugye? - Úgy - vetem közbe. Hát kérem, nyugodtan írja meg, mi nem vagyunk vadállatok. Inkább ők voltak azok, két ifistán- kat lerúgták, aztán meg két öreg rendező cikizni kezdte a mieinket, ne csodálják, ha megkapták a részüket Az öltöző nem a mi bűnünk, higgye el, nem bántottunk ott semmit.- És ki petárdázott? - érdeklődtem Szabó Sándortól, az ifjúságiak kapitányától. - Petárda tényleg volt, de csak egy repült be salakra. A múlt vasárnap azt mondta itthon az ellenőr, ő nem bánja, csak ne a játékosok közé repítsük. - Azt is mondd meg, Sanyi, a játékosokkal is jegyet akartak vetetni Kunhegyesen - vágott közbe Budai Miklós, - majd hozzátette: - Én is robbantottam már, nem olyan nagy dolog az. Hülyék meg nem vagyunk, hogy sérülést okozzunk. A kupaktanácspak Gecse István edző érkezése vetett véget. Higgadtsága kapóra jött, a belelkesedett társaságot öltözőbe parancsolta. - Nem szeretem a robbantásokat, de a gyerekeket tán nem verhetem meg emiatt. Viszont azt megígérem, többet nem jöhet velünk egy buszon az a hippibanda, amelyik a nézőtéren csinálta a balhét. Még, hogy labdát loptunk volna? Nevetséges, kérem. Széket meg egyáltalán nem is láttam az öltözőben, a jegyzőkönyvet is állva írtam meg, arról nem beszélve, meccs után nem kaptunk meleg vizet. Úgy gondolom, az esemény jóval tovább mutat a hétezres anyagi káron. Többről van itt szó, mint egy új radiátoron, egy kopott széken, vagy egy fából készült gyú- rópadon esett sérülésen. Már csak azért is, mert akik a történteket elkövették, legyenek akár alattyániak vagy kunhegyesiek, nem fából vannak. Néder L Fotó: Mészáros J. FT l T