Új Néplap, 1990. október (1. évfolyam, 149-174. szám)

1990-10-09 / 156. szám

4 Röplap 1990. OKTÓBER 9. In memóriám... A kenderesi, valamikor szépen gondozott, rendben tartott első világháborús emlékpark évtizedek alatt jutott majdnem teljesen az enyészetnek. A képek tanú­sága szerint ma sem törődik senki a parkkal. Elhanya­golt a kert, szemét, piszok, leszaggatott, s ledöntött pa­dok jelzik a felejtő világ erő­it. Fotó: Tarpai BOHÁCS MiyÁLY FERENCZ1 PÁL KINCZEL MIHÁLY TIZEDESEK NYÍTRAY ÁGOSTON PADAR JÁNOS ÖRVEZETÖK ANDRÁSI FERENC BARÁTH Mtlű.ÓS BENE ISTVÁN ( 7EPÁN ALBF-RT CSATÓ GYÖRGY FEHÉR BÁLINT FEJES FERENC FÖLDI ISTVÁN FÖLDI JÁNOS GALAMBOS JANOS KÁDÁR IMRE V ht • • A« S JÁNOS RÓZSA JANOS •SEREGE PÁL SUSA JÓZSEF SÜVEGES KÁLMÁN SZECSTt SÁNDOR MTÓTH SÁNDOR VARGA PÁL HUSZÁROK VITÁRIZS LUKÁCS VONATKATONA TÜZÉRSÉGNÉL LUKÁCS JÁNOS SZAKASZ VEZETŐ EPERJESI GERGELY FÖLDES JANOS JUHÁSZ ISTVÁN K VTON'a KÁLMÁN PÁDÁR TAMÁS PICITR LAJOS PÓÍ.YIK MIKLÓS süyeges kalman B SÜVEGES SÁNDOR TSZŰCS SÁNDOR P MR ES JANOS TÜZÉREK Templomaink kincsei nálható állapotban volt, teljes felépítése 1773. szeptember 7-én fejeződött be. A főoltár szob­rászmunkáit - köztük Szent István és Szent László szobrait - 1775- ben Hösz János, a keresztelőme­dencét 1785-ben Halblechner Vencel egri szobrász alkotta. A szentélyt, a templomhajót Illés An­tal szolnoki festő festette ki 1862- ben. A templomot Szent Márton püs­pöknek szentelték, oltárképe en­nek megfelelően tehát Márton éle­téből vett jelenetet ábrázol, melyet Kracker János Lukács festett 1770-ben. Szent Márton 316-ban született Pannóniában, állítólag a mai Szombathely helyén, Sabariában, egy római katonatiszt fiaként. 331- ben lépett a római hadseregbe. Az amiens-i városkapu előtt találko­zott egy fázó koldussal, és megfe­lezte vele a köpenyét. Következő éjszaka megjelent neki álmában Krisztus, köpenyének felébe öltöz­ve; ő volt a vélt koldus. Szent Már­ton hamarosan kilépett a hadsereg­ből, megkeresztelkedett és térítő tevékenységet folytatott, kelet felé Kracker János Lukács oltárképe Tiszapüspökiben rai, a város mellett kolostort alapí­tott, ami a középkori Franciaor­szág egyik vallási központja lett. Hívei és szerzetesei tiszteletétől övezve halt meg ß97-ben. A Legenda aurea a szent számos csodáját beszéli el: gyógyításokat, halottak feltámasztását - ilyet ábrá­zol a Tiszapüspökiben lévő oltár­kép is - az ördög legyőzését, rablók megtérítését, vad kutyák megszelí­dítését. Püspökként egyszer el­ajándékozza a köntösét egy kol­dusnak, majd egy hirtelenjében a piacon vásárolt, túl kicsi köntös­ben misézik, de meztelen karjait angyalok takarják be arannyal és drágakövekkel, vagy díszes lepel­lel. Legendájának eseményeit a kö­zépkorban gyakran ciklusokká rendezve mutatták be, később ezek közül leggyakrabban a köpeny megfelezését ábrázolták, s a szent általában lóháton jelenik meg, mint Donner szoborcsoportján, az 1734-35-ös pozsonyi főoltáron. A tiszapüspöki főoltárkép mes­tere, Kracker 1761-ben bravúros freskókkal díszítette a St. Mikulás Tiszapüspökit IV. Béla 1261. évi oklevelében az egri püspökség birtokai között sorolta fel. Ez a státusza a török kiűzetése után is megma­radt, s így az újranépesí- téskor is katolikus lakos­ság népesítette be. 1723- ban visszaállították a fa­lupusztulások idején megszűnt plébániát. 1731-ben Erdődy püs­pök költségén kápolnát építettek, ennek alapjait égetett téglából, falait vályogból, mennyezetét deszkából készítették, tetejét náddal fedték. Ideiglenes, gyenge épít­mény volt. Miután ez a kis temp- lomocska az 1760-as évekre szűkössé vált és dőlni kezdett, helyette Eszterházy püspökföldesúr a saját költségére új templomot terveztetett Francz Jó­zsef egri püspöki épí­tésszel. Az alapkövet 1765. július 17-án tették le. 1769-ben már hasz­templomot, Christoph és Kilián Ig­naz Dientzenhofer prágai főművét. Johann Lucas Kracker, a fiatal bécsi festő innen in­dult pályájára, ezzel a nagyszerű nyitánnyal, mint a barokk és rokokó festészet fegyvertárának birtokosa, sorjában festette műveit Ausztria, Cseh-, és Morvaország jó néhány templomában. Sauberer prépost hívására Jászóra ment, majd a barokk dagá- lyos, lobogó szélviharának csöndesedésével a realiz­mus művészévé, hazai fes­tővé lett Egerben. 1765-től végleg Egerben telepedett le, s a püspök udvari festő­je lett. Kifestette a jezsui­ták templomát, a püspöki palotát, s megalkotta fő művét az egri líceum könyvtártermébe, a triden­ti zsinat freskóját. Egerben és messze kör­nyékén, így Tiszapüspö­kiben is, számos templo­mot díszítenek ma is ol­tárképei. egészen a Dunántúlig. 371-ben vá­lasztották püspökké Tours polgá­Kuvaitiban megél-e most az alföldi buga? Csak ült és várt. Eltelt már egy nap és egy éjszaka, amikor az istál­ló félig nyitott ajtaján belibbent az első alföldi buga. A zsinór megfe­szült, csattant a zár, a magyar táj egyik ritka galambja Földi István foglya lett. Túlzás nélkül állítha­tom, hogy abban a pillanatban ma­ga a csapdát állító fiatalember is rab lett. Olyan szép, szíves rajzú galambot fogott, mely meghódí­totta az ő szívét is. Az alföldi bugából valamikor rengeteg élt az országban. Aztán egyre több külföldi galambfajt hoztak be. Szelídebbek voltak, mint ez a magyar fajta, talán vala­mivel több húst is adtak. Kiszorí­tották tollaslábú társaikat, ráadásul az emberek is olyan módszeresen öldösték őket, hogy napjainkra mindössze pár száz maradt belő­lük. A szolnoki szakoktató ötvenet nevel, rajta kívül az országban mindössze négyen foglalkoznak e galambok tenyésztésével. Úgy tanyán fogtam. Úgy voltam vele, hogy magyar ember tenyésszen magyar galambot! Családom után a legtöbbet a galambászat jelenti számomra. Az alföldi buga öt magyar te­nyésztője baráti körbe tömörült. A „baráti” szót komolyan veszik, évente mindig egy másik társukat keresik fel, ahol vacsorával egybe­kötött házi kiállítást rendeznek. De szigorúan csak a galambdúc-láto­gatás után. Fáradozásuk, ha lassan is, de meghozza gyümölcsét. Egy 1982- es országos kiállításon több ezer galamb között mindössze tíz alföl­di buga volt. Tavaly már negyve­net mutattak be. Jó költők, évente 16-18 fiókát adnak. Egy kifejlett alföldi buga 70-80 dekagramm. Májusban jött először egy kuva­iti vásárló, utána többször is meg­fordult itt, és vett egy-két példányt. Úgy látszik, megtetszett neki a ma­gyar galamb. Feltehetően nem le­vest készített belőle. Földi István amúgy is békés természetű ember, most azonban még inkább vágyik arra, hogy madarai - mint Picasso békegalambja - minél hamarabb repülhessenek a Közel-Keletre.- Mennyiért adja őket? - kí­váncsiskodom.- Az a színétől függ. A kék, szí­ves rajzú - a hátukon szív alakú folt látható - a legdrágább, csak utána következik a sárga és a vörös. A legolcsóbb a fekete. Kétezeröt- száz-háromezerötszáz forint da­rabja. Csak olyat adok el, amely alkalmas a továbbtenyésztésre. A szőlőlugasban beszélgetünk, a falon oklevél, a többiből irat­gyűjtőszámra tett félre. Fajtagyőz­tes alföldi bugáiért hat serleget ka­pott. 1982-től minden évben van díjnyertes galambja. Versenyre való felkészítésük gondos munkát kíván. Megmossák a galamb cső­rét, lábát, a csőrdudort krétával be­kenik, kiveszik a fölösleges tolla­kat. A sikert nem adják ingyen... Szurmay Z. megszerette ezt a fajtát, hogy nem cserélné el őket semmilyen mással. - Gyermekkorom óta érdekeltek Az országban mindössze öt­száz alföldi buga él. a galambok - eleveníti fel a mátrai Pétervásárán töltött időket. - Tá­vollétemben otthon kétszer is ki­pusztult az állomány. Mióta Szol­nokon élek, mindig van galam­bom. Az első alföldi bugákat tíz évvel ezelőtt egy Szeged környéki Komám, csütörtök este későn feküdtem le, sokáig félig ébren hánykolódtam, aztán hajnal fele elszenderedtem és azt álmodtam, hogy cseng a telefon, felveszem, Marosvá­sárhelyről keresnek, mondja egy hang, majd egy másik, a lányomé bejelenti: anyám meghalt. Valószínűtlen lezserség- gel és álmosan (úgy látszik, az ember ál­mában is lehet álmos) mondom erre: nyu­godjék békében! Lehetetlen képzettársí­tásként rémlik fel, hogy nemsokára indul­nom kell Pestre, hisz - mintha visszatértek volna az "elintézős idők" - egy barátom közbenjárására olyan hír érkezett a fővá­rosból, hogy bő három esztendő várakozás után, "ripsz-ropsz" megszületett a magyar állampolgárságom. Sőt, mivel a tudatalatti világban minden lehetséges, ey másik ba­rátom éppen megy a kocsijával Budapest­re, és engem is elvisz. Szóval, álmomban ülünk a kocsiban és száguldunk észbontóan. Az út közepén ha­ladunk majdnem mindvégig, bár sűrű a szembejövő forgalom is, akárcsak az előt­tünk haladó, a haver leegyszerűsíti a dol­got, "háromsávosítja" az M4-es Szolnok­Budapest szakaszát, néhány perc(?) múlva kiszállok a megadott cím előtt. Nézek, s ha ébren lennék, dörzsölhet­ném a szemem: a Belügyminisztériumban járok szabadon, igazolvány vagy belépő­cédula nem kell, mondok egy bűvös nevet, és mehetek is az emeletre. Egy rendkívül kedves hölgy fogad, azt mondja, régen kész a honosításom, csak azért nem küld­ték, mert várták, hogy több összegyűljön. Két perc alatt kezemben a zárt (leragasz­tott, lepecsételt) boríték, álmomban én voltam a futár, a saját honosításom okiratát szállító küldönc. Hirtelen változás: a Skála Metró aluljá­rójában vagyok (hogy kerültem ide? - kér­dezhetném, ha magamnál lennék), minde­nütt román szót hallok (hogy kerültek ide? - kérdeztem, mert nem voltam magamnál), a Drink Bár-ban szinte románul kértem a vodkát. Vodkára sör (ezt már a vonaton iszom), hónom alatt féltett kincsem, a boríték, amit rám bíztak. A büféskocsi utasai furcsán néztek álmomban, jaj igen, mert eszembe jutott, hogy álmomban meghalt az anyám, és erre fel kicsordult a könnyem. Nem is azért, mert elment, hanem mivel álmom­ban úgy ment el, mint egy kutya: egyedül, szegényen, jogaiból kisemmizetten és ki­verten, akinek még az utolsó kívánsága sem teljesülhetett, hogy fiát még egyszer láthassa és rendesen elbúcsúzhasson... Szörnyű álom... Na, itt megszakadt a kép, majd egyből azzal folytatódott, hogy a városi tanácson vagyok, mellettem a nejem és a kisfiam (hogy kerültek ezek ide?), amint tesszük le az állampolgársági esküt - minő fura ötlet­társítás, valószerűtlen asszociáció - a ba­rátom előtt. Valami valóságos emlékkép is keveredik a jelenetbe: a nejem pityereg (mint az utóbbi években egyre gyakrabban teszi), a fiam meg felnőttesen érti a szitu­ációt, csendben van és rendesen viselkedik (mint mindig a "nagy pillanatokban"). Jel­lemző, hogy nem emlékszem az eskü szö­vegére. De arra igen, hogy semmi olyasmit nem ismételtettek el velem, amit magam­tól is ne vállalnék és tennék szívesen. Csak a lényeg maradt meg, ami nem más, mint régi vágyam: a magyar haza teljes jogú polgára vagyok, és amíg élek, ezért a ha­záért, ezért a népért élek. Isten engem úgy segítsen!... Közben a feleségem közli, hogy a társadalombiztosítási akármi fél órája kézbesítette az augusztusi családi pótlékot kamatmentesen! Eskü után pezsgőzés, a barátom egy­szerre gratulált és fejezte ki őszinte rész­vétét. (Nehogy eltévedj, komám, énem sö­tét ösvényein, a részvét anyám halálának szólt, mert álmomban a barátom tudta, hogy azelőtt mit álmodtam.) Az anya­könyvvezető, akárcsak néhány pillanattal (?) azelőtt a belügyis hölgy sok szerencsét és boldogságot kívánt a régi-új hazában (régi, mert lelkemben mindig ide tartoz­tam; új, mert a "másik fél" hivatalosan most szentesítette az együvétartozást). Az anyakönyvvezető azt is mondta, hogy mostantól hadköteles vagyok, s valami megmagyarázhatatlan örömmel vettem tu­domásul, hogy végre ezen az oldalon. A kisfiam talán felfogta, én alig-alig, hogy mostantól számítunk magyarnak... Az abszurd örvénylés valamelyest kéz­zelfogható kronológiájában a rendőrség következett, papírokat adtunk be, hogy pa­pírokat kapjunk, azaz az állampolgárokat megillető személyi igazolványt és útleve­let; az előbbi ideiglenes, az utóbbira né­hány napot várni kell..., egy álomtól sem várhat el mindent az ember. Nem is ez a lehetetlen történet poénja, hanem az, hogy álmomban lefeküdtem és elaludtam.. így végződött: befejezetlenül. Bizonyára sejted már Árpádom, hogy másnap felébredtem. És álomtalan éjsza­kára ébredtem, azaz - szó szerint - nem álmodtam. Arcomon ott sajog a le nem törölt könny, testemben a valótlanként megélt utazás fáradalma, lelkemben meg az a lassanként megszokottá váló érzés, hogy szívből örvendenem valaminek ez­után már sohasem lehet. Mert tény - hisz előttem! - a Honosítási Okirat Göncz Ár­pád aláírásával, és ez az igazán hihetetlen, hogy nem tudok neki tiszta szívemből, felszabadultan vagy - ahogy valamikor képzeltem - eszemet vesztetten örvende­ni... Hátha csak a fele igaz, felhívtam a lá­nyom. Igen, "kicsi mama" meghalt, saj­nos, ez is stimmel, a lányom fogta le a szemét, mosdatta meg, öltöztette fel (va­jon mibe?) és vitte ki a halottasházba. Mi más ez, ha nem az életnek az álmok gát­lástalan szabadságán is túlmutató szimbó­luma: nem teljesíthettem anyám utolsó óhaját, hát teljesítette ő az enyémet. Távo­zása után mintha rögtön intézkedett volna odafenn az érdekemben. Az érdekében... Hogy odautazhassak és legalább a sírjára, a frissen hántoltra tehessek virágot..., im­már "magyarként", viszonylag bizton­ságban. Remélem, sikerül. És remélem, látja majd onnan, ahol van, hogy menyé­vel és nagyra nőtt kisunokájával ebben a hihetetlenül és lehetetlenül kurva világban megállunk egy igaz percre picire aszott teste mellett, melyből könyörülettel távo­zott nagy lelke... Hiába csipkedem magam, ébren va­gyok, és ami volt meg van, az nem álom. Ami lesz sem érhet meglepetésként. Úgy tűnik, én már nem álmodhatok olyat, ami ne történhetne meg, és bármi történjék, olyan, mint egy álom. Szóval, kezdem nem látni a nem létező határt... Mielőtt teljesen belegabalyodnék, tisz­táznám, hogy a létezőt viszont feltételez­hetően nemsokára átlépem. Ez nem mond ellent azon fogadalmamnak, hogy önszán­tamból sose... Az anyja akaratából kény­szerül erre komád, Lajos Levelek a hazából a honba Az álom

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents