Új Néplap, 1990. október (1. évfolyam, 149-174. szám)
1990-10-30 / 173. szám
4 1990. OKTÓBER 2 Feljegyzések egy közgyűlés után ,,Egy ország zenekultúráját nem egyes zenészek csinálják, hanem az egész nép" (Kodály Zoltán) A napokban közgyűlésre sereglett össze a Magyar Kodály Társaság tagsága, hogy megvitassa: hogyan lehetne a megújulás nehéz időszakában segíteni Kodály szellemének minél teljesebb kibontakozását. A nagyon tömör - ugyanakkor rendkívül tartalmas tanácskozáson ragadta meg figyelmemet az alábbi, ott elhangzott mondat: „Nagyobb szüksége van Kodályra ennek az arcát vesztett népnek, mint valaha.” Ezzel kapcsolatban hadd írjam le e helyütt egy szívfájdító emlékemet. A sors úgy hozta, hogy néhány évvel ezelőtt a Balaton mellett egy üdülőben pihenhettem jó pár hazánkfiával, és egy kb. húszfőnyi osztrák csoporttal együtt. Egyik este terített asztal mellett közös programot szervezett a két csoportnak az üdülő buzgó kul- túrfelelőse, s az elfogyasztott finom magyar borok hatására az osztrákok énekelni kezdték kedves népdalaikat, úgy ahogy szokták: karonfogva és ütemesen ringatózva valamennyien. Miután jó pár népdalt elénekeltek, udvariasan biztatni kezdtek minket, magyarokat, hogy netán mi is énekelnénk néhányat a magunk dalkincséből. A magyarok ijedten néztek rám, a csoport egyetlen zenész tagjára, hogy javasolnék valamit - balsejtelmem azonban igazolást nyert: nem sikerült találni egyetlen olyan népdalt sem a több száz felsorolt közül, amelyet legalább hárman el tudtunk volna közösen énekelni. A kétségbeesett kísérletek kudarcba fulladván, végül is a Csárdáskirálynő örökbecsű dallamainál kötöttünk ki, melyeket természetesen az osztrákok is ismertek, s melyekről épp ezért pontosan tudták, hogy azok nem népdalok, s a mulatság végül is a kooprodukcióban előadott „Haj- mási Pityke Péter-Pállal” érte el tetőfokát - de az én hangulatom a nagyon udvarias osztrákok kissé gúnyos mosolyától valahogy nagyon keserűre fordult. „Egy ország zenekultúráját nem egyes zenészek csinálják, hanem az egész nép” - ez az idézet a társaság névadójától való. Ezért példaértékű a Szabolcs- Szatmár-Bereg megyében működő tagcsoport, melynek soraiban csaknem kétszáz jó szándékú, Kodály szellemi örökségét megőrizni kívánó férfi és nő található, tekintet nélkül arra, hogy muzsikus-e vagy sem. Ezekben a hagyományőrző emberekben és követőikben látja a társaság annak biztosítékát, hogy a megújulás nehéz időszakában is sikerül majd kibontakoztatni a névadó szellemét. (E sorok írója szomorúan jegyzi meg e helyütt, hogy megyénkben a társaságnak mindössze hat tagja van!) Valós veszélyre utal ez a közgyűlésen elhangzott mondat: „Nehogy egyszer vissza kelljen Kodályt külföldről tanulni!” Nos, hogy ez ne történhessék meg, ezért kell az egész ország zenekultúráját a zenészeknek a néppel karöltve „csinálni”, s e tevékenységhez az eddiginél jobb, eredményesebb utat keresni! Szathmáry Judit Először ápolta, majd a felesége lett Iskoláskorában megmondta: öt fia lesz A kunhegyesi Fazekas Emília, azaz most már bő tizenhat esztendeje Múzsái Zoltánná, minden bizonnyal állhatatos ember, aki jövendőmondónak sem utolsó. Ugyanis már nyolcadikos korában megmondta: neki legalább öt fia lesz. A közleményt az osztálytársak egy része szelíd mosollyal, más része bizonyos elmebeli állapot emlegetésével fogadta. Egy szó, mint száz, a kijelentés óta két évtr- zed telt el, és Emi eddig valóban öt fiút szült, akik közül négy él, és most decemberre váiják a következő kisbabát, aki természetesen fiú lesz. Márpedig ha periszkóppal érkezik, neki a Péter név dukál. Sajátosan alakult a megismerkedésük, amely színhelye a Honvéd Kórház volt. Emi itt dolgozott ápolónőként, ahová Zoltánt betegként utalták be. Hogy az ápolás szerfölött eredményesnek és sikeresnek minősíthető, mi sem bizonyítja jobban, hogy még ugyanebben az évben, 1974-ben összeházasodtak. Noha Zoli pesti volt, a fővárosban a lakáshelyzetük kilátástalannak tűnt, ezért hazaköltöztek Kunhegyesre. Ezt követően szépen, sorban érkeztek a fiúk: Zoltán 1975- ben, Norbert esztendő múlva, Gábor 1979-ben, majd Gergő 1986- ban, akinek sajnos mindössze hat szűk hónapra korlátozott a földi léte, ugyanis egy náthából vírusos tüdőgyulladása lett, sőt később szegényt két agyműtét sem tudta megmenteni. Tavalyelőtt született Áron, és mint korábban említettem, decemberre pedig Pétert várják. Szerettek volna még több fiút, hiszen végtelenül gyermekszeretők, de Emi a fejét ingatja: itt már nem kevés az ő harmincnégy éve. Nem véletlenül írom le, hogy 16 éves házasságuk alatt összesen tizenegyszer költöztek, és most úgy tűnik, otthonra találtak végre egy háromszobás, 72 négyzetméteres öröklakásban a Rákóczi úton. Havonta 25 ezer forint körüli a bevételük, amelyből tízezret sürgősen kifizetnek a részletekre, és a többit a háziasszony igyekszik úgy beosztani, hogy elég legyen. Bizony ez olykor kisebbfajta művészet. A dolgos, szorgos szülők nagycsaládos helyzetük ellenére igyekeznek fiaiknak a lehetőségek szerint mindent megadni. így videót is vettek, ami remekül helyettesíti a hovatovább méregdrága mozikat. Egyébként a családfő hentesként dolgozik az ország legolcsóbb húsboltjában, a Kunság Népié Tsz-ben. Osztott műszakot vállalt, hogy napközben segíteni bírjon élete párjának, akit veszélyeztetett terhessége miatt eltiltottak a fizikai munkától. Igaz, az eltiltás nem okozott (»tolhatatlan törést a család mindennapjaiban, hiszen nemcsak a férj, de a gyerekek is háziasok, ottani szó- használattal élve: be vannak fogva. Kettőjük közül anyuci a szigorúbb, nagy ritkán a keze is eljár, míg Zoli legfeljebb korholó szóval illeti őket. Várják, nagyon várják a decembert. Az újabb kistestvér érkezését, no meg azt az örömteli pillanatot, amikor bekötik hozzájuk a telefont, mivel ezt is ígérték. Ez mindenképpen hasznos dolog ott, ahol sok apróság lakik. Szám szerint négy, hamarosan pedig eggyel több. Márpedig ebben semmi szenzáció nincs, hiszen Fazekas Emi már tizennégy évesként mindezt tényként közölte az osztálytársaival meg az akkori osztályfőnökével. Hogy ez így történt, kérem, ebben ne kételkedjenek, hiszen az a bizonyos osztályfőnök 1970-ben én voltam. D. Sz. M, Körülbelül fél éve beszéltem Demeter Istvánnal, a szolnoki Tisza Mozi Kft. ügyvezető igazgatójával, és akkor többnyire gondokról, nehézségekről, meghiúsult tervekről számolt be. És új tervekről is persze, melyeket nagyon óvatosan és igencsak feltételes módban sorolt. Az utóbbi hetekben többször hiába kerestem az újabb találkozást, vagy Pesten, vagy máshol tárgyalt „üzleti ügyekben, nagyon fontosakban” - kaptam a felvilágosítást. Végül összejött a randi, gondoltam, a sok tárgyalásnak az eredménye sem kevés. Ám a valóság más, tudtam meg a vállalkozás vezetőjétől, a legtöbb tárgyalás nem hoz eredményt. Egyetlen értelme, hogy a sok elvi lehetőség közül csak összejön valami gyakorlatilag is használható. Ezeket Demeter István szinte kérdezés nélkül sorolta:- Amikor kiderült, hogy néhány elképzelésünket gátolják, valamilyen más irányba kellett mozdulni. Egyik ilyen ötlet a filmek szinkronizálása volt. Gondoltuk, Szolnokon adott a háttér ehhez, egyrészt a Szigligeti Színház társulata, másrészt a mi információink és szakmai tapasztalatunk. Próbaként a Victoria Film nevű céggel együtt vállalkoztunk négy film szinkronizálására, ezek azóta már országos terjesztésben kerültek forgalmazásba. Közben a Video 2000 nevű külföldi céggel is felvettük a kapj- csolatot, aki ránk bízta a magyar- országi városi és kábeltelevíziók filmmel való ellátásnak megszerválasztások után. Mi lesz adott esetben a városi televíziók sorsa, kapnak-e támogatást, vagy a saját lábukon kell megállniuk? Egy másik új dologgal is próbálkoznánk, erről két céggel is tárgyaltunk, hogy megkaphatnánk ennek az országrésznek a videofilm-forgalmazási jogát. Ez azt jelentené, hogy megszűnne a Pest központúság a videofilm-ellátásban, és már itt, Szolnokon is meg lehetne vásárolni, sőt, a korábbinál sokkal kedvezőbb áron a filmeket. Forró mozi Új szín még a Tisza Moziban, hogy nyitottunk egy minigalériát, hisz a vizualitással kapcsolatos tevékenységek, így a képzőművészet is szerepelt eredeti terveink között. Mintegy húsz festményből álló kiállításunk van (köztük Mun- kácsy-díjas festők művei is), rendkívül kedvező vásárlási feltételekkel, például húsz havi, kamatmentes részletre. Tudjuk, hogy számos kistelepülésen bezártak a gazdaságtalanul működő mozik. Az ottani lakosság zult ebben a szakmában is. De kér dezz már te is valamit! Kérdez hetsz kellemetleneket is, hogy pél dául hova lett a magyar film a Ti sza Moziból, és akkor elmondom hogy teljesen nem tűnt el, csal kimondottan szervezett előadásol formájában vetítjük iskolások szá mára. Tény, hogy fő műsoridőbei nem található meg, ennek az a; oka, hogy hiába változott a kultu rális kormányzat, a vállalkozások kai szembeni diszkriminatív intéz kedések nem változtak, még min dig nem jár az a támogatás a ma gánmoziknak, mint az államiak nak az „értékeket hordozó fii mek’ ’ forgalmazása után. Vagy kérdezd meg: igaz-e, hogj vetítünk pomófilmet a Tisza Mo ziban, és akkor elmondom, hogj igaz, bár a pjomó terjesztését a tör vény tiltja, hát így a szakma eine vezte ezeket forró szexnek, de há mindenki tudja, hogy miről var szó. Nos, vetítjük mi is, kizárólag esti előadásokon. Ez is egy közön ségigényt elégít ki, és el kell mon dánom, hogy nem a fiatalok jön nek ide elsősorban, hanem egy nagyon jól szituált, idősebb korosztály, a negyven fölöttiek, akiknek az életéből ez kimaradt, és mos megfizetik a hetven forint belépődíjat az egyórás pornóra. És sokka kulturáltabban viselkednek a nézőtéren, mint mások, mint mondjuk egy westemfilm közönsége...- A vállalkozásotok egészét tekintve: mennyiben más ez, mim egy fővárosié? Vagyis: provinciális-e szerinted a Tisza Mozi?- Biztosan nem provinciális, a mi kínálatunkban ugyanazok a dolgok megtalálhatók (vetítésnél, kölcsönzésnél egyaránt), mint bármelyik fővárosi társaságnál. Ebből a szempontból Szolnok és környéke nem vidék. Abból viszonl igen, hogy az érdeklődés az értékel hordozó művek iránt talán alacsonyabb. Mit mondjak, van például egy Pavarotti kazettám, amit még senki nem kölcsönzött ki, vagy A látás című tizenkét részes képző- művészeti sorozatot sem, és a társadalmi problémákat feldolgozó filmek iránt is minimális az érdeklődés.- Annyi kezdeti hercehurca után hogy áll most a vállalkozás?- Az már biztos, hogy gazdaságilag talpon fogunk maradni, sőt, jó néhány nagyvállalat megirigyelhetné azt az eredményt, amit ez a vállalkozási forma hoz az év végére. Akkora nyereséget és osztalékot el fogunk érni, amekkorát terveztünk, annak ellenére, hogy időközben többször is pályát kellett módosítani. Ez erre az évre vonatkozik. Hogy jövőre mi lesz, teljesen bizonytalan. M. H. L. Egy a legtöbb nézőt vonzó filmek közül, Bob Rafaelson A postás mindig kétszer csenget című produkciója. Jelenet a „moziból”. vezését. Ez a jog most már gyakorlatilag a mienk, nemrégiben bemutattunk a városi televíziók részére tíz filmet, ami már forgalomba kerülhet. Ezek elsősorban családi filmek, vagyis olyanok, amelyeket gyerek és szülő, kiskorú és felnőtt együtt nézhet: dráma, vígjáték, rajzfilm, westemparódia, stb. Ez sikeres vállalkozásnak tűnik, az egyetlen gond az, ami az élet más területén is felmerül: nem lehet tudni, mi lesz most, a helyhatósági filmigényének kielégítésére meghirdettünk egy kedvezményes vi- deoprojektor-vásárlási akciót, melynek keretében a magyarországi áraknál lényegesen olcsóbban, mintegy háromszázezer forintért juthatnának a készülékekhez. Ezeknek a beszerelése, kezelése, működtetése nem igényel különösebb szakértelmet, és egyetlen ember is el tudja végezni. Érdekesség még, hogy a közerkölcs és az üzleti tisztesség föllaLevelek a hazából a honba A látogatás (II.) Komám, te tudod, milyen szomorú apropója volt ennek az első hazautazásomnak, az időm, az energiám és az egészségi állapotom sem tette lehetővé, hogy hosszasan ott-tar- tózkodjam, alaposan szétnézzek és felkeressem a még otthon lévő barátaimat, ismerőseimet. Még itthon elhatároztam, hogy otthon csak a család, a temető és egy telefonhívás neked Bukarestbe... (Veszem észre magam is, mennyire furcsa ez az „itthon-otthon” helyhatározó határozatlansága, de meglátod, ez az út már nagyon is a tisztulás - legalábbis érzéseim tisztulása - felé mutat.) Próbáltam tartani magam elhatározásomhoz... A városba tett kis kirándulás engedélyezését azzal próbáltam megmagyarázni önmagámnak, hogy szolnoki barátomnak (aki először járt Erdélyben) meg kell mutatnom, hogy Marosvásárhelyen együtt található a hegyvidék és a „tengerpart”. A központban található néhai lakhelyemtől kocsival öt percre a Somos-tető, ami számunkra egy nagyobb domb sűrű cserefaerdővel, állatkerttel, gye- rekvasúttal, szabadtéri színházzal, vendéglővel, kilátóval s egyebekkel; alföldi ember viszont nézheti akár hegynek is, csendes, tiszta levegőjű és bársonyos avarú kirándulóhelynek. Az is volt. No, nézzük meg, milyen most... Már az indulásnál van egy kis gond (kicsi, már ami az útvonalunkat illeti, különben elég nagy a baj): fegyveres katonák és rendőrök zárták le a törvényszék utcáját, nem engedik, hogy kiskocsival behajtsunk, kerülőt kell tennünk. A lezárás oka (amint erről már az előző napjon is hallottam valamit, a későbbiekben még többet): éppen folyt a rögtönítélő bíróság előtt annak a néhány magyar fiatalnak a pere, akik néhány napja - állítólag - meg akarták gyalázni a főtéri Avram láncú szobrot, azaz ki akarták venni - ahogy a román sajtóban olvastam - a Hegyek Királyának kezéből a román zászlót. A törvényszéki sietséget, a tömegtájékoztatásban felkorbácsolt hisztérikus hangulatot figyelve nagyon úgy néz ki az egész, mint akoncepjciós pjerek felélesztése. Nemcsak a vádlottak tagadják, hogy ilyen szándékuk lett volna (ugyanis nem tetten, hanem úgymond készülődésen érték őket), de a román szemtanúk sem írták alá az „eseményről” felvett jegyzőkönyvet, így a gyorsanítélő eljárás eleve jogtalan. Közben azonnali hatállyal leváltották a városi rendőrség egyik - magyar - parancsnokát „románellenes ténykedése miatt”, így az indoklás, és az is a helyi román újságból derül ki, hogy az illető tulajdonképpen annyit tett, hogy a szobor-ügyet még a vádemelés előtt alaposan ki szerette volna vizsgálni. Mert alapos a gyanú, hogy a fiatalok tulajdonképpen semmit sem tettek, csak arra sétáltak, és közben - magyarul - beszélgettek. Előfordulhat, hogy ez az egyetlen helytálló következtetés: magyarnak még megközelítenie sem szabad a Hegyek Királyának földi mását... Hogy a törvényszéki ítélet mi lesz, arról esetleg majd te fogsz beszámolni, mi nem vártuk meg. Tehát, egy kis kerülővel fel a „Somira’ ’, szépjen kiültünk a hegyi vendéglő teraszára, gondoltam, megkóstoltatom szolnoki barátommal a szerintem igen ízletes mititei nevű román ételkülönlegességet, ezt még a legnagyobb ínség idején is legalább tíz marösvásár- helyi étteremben (a Somos-tetőiben biztos) lehetett kapni. Most nem volt, sőt, a pincér felvilágosítása szerint, hónapok óta nem szagolták itt a parázson sült húsrolád- kák illatát. Sétáltunk egyet az erdőben. Már azt hittem, teljesen kihalt, amikor - talán nem véletlenül - az állatkertből jött ki egy századnyi katona kétféle egyenruhában. Kékek és sárgák, állapította meg a fiam, és megkérdezte, melyikek a jók. Mondhattam volna azt is, amit gondoltam, de így feleltem: mindegyikük jó bácsi, hát nem látod, hogy beszélgetnek és egymás mellett haladnak, nem egymással szemben.... Kanyargós szerpentinen ereszkedtünk le néhány pjerc alatt a ví- kendtelepre, a „vásárhelyi tengerpartra”, a hajdan takaros hétvégi házak, az úszómedencék, a strandok, a csónakázócsatoma városrésznyi területére... Éppen vágják ki a hatalmas, egészséges jegenyéket, a víz kevés és azt kérdi a barátom: mindig ilyen koszos? Megtalálom a vendéglő parti részét, de a hajóétterem sehol. Az asztalok mind foglaltak, csapjolt, savanyú sört isznak az újonnan betelepültek. Roston sütik a mititei-t, a pincér arca ismerős, magyarul kérdem: hol a hajó? Szétnéz, halkan, láthatólag félve válaszol: a hajó, kérem, az rég elment. A kérdésemből nyilván már ő is tudja, mióta nem jártam errefelé; a sört nem ajánlja, a roston sültből azonnal, soron kívül kiszolgál, és saját asztalánál tálal. Sietve bekapjuk, ez már nem az... A valamikor Rózsák és Parkok Városa tele szeméttel erre is, a parkokat felvonulási épületek díszítik, a levegő, a város közmondásosan tiszta levegője tele porral. Mennyi köpés van a járdán, szól a kisfiam ámulva, várandós nejem undorodva elfordul és rászól a srácunkra: ne nézzed! Azért nézem, okoskodik a még ötödik évében járó kicsi, hogy bele ne lépjek... Ülök a lányomék lakásában, e- lőttem a telefon. Nem, nem hívom fel a barátokat, ismételgetem magamban, hogy el ne felejtsem betartani a fogadalmam. Bekapcsolom a tévét, épp a magyarokat szidják. Minek nézed, miért nem kapcsolod ki?! - szól a nejem, s mi mást mondhatnék, mint a fiam: azért nézem, hogy bele ne lépjek. A képernyőn egy vátrás vezér hosszú szózatot intéz a nézőhöz, melyben kifejti, hogy az RMDSZ csak egyelőre a második számszerűleg a parlamentben, és hogy tűrhetetlen és elfogadhatatlan a viselkedésük, mert kivonultak „csupán azért, mert elhangzott a román szó”. Persze, a tájékozatlan és elfogult közönségnek máris habzik a szája, mert a szónok „elfelejtette” ecsetelni, milyen kontextusban hangzott el a „román”. Nem „lépjek bele” a csapdába, mert tudom: egy képviselő kijelentette, hogy minden magánvállalkozásnak Romániában csak román lehet a vezetője. Vagyis ez sértette az RMDSZ-t és nem egyéb. Csakhogy a néző nem figyel a köpjések- re... Indulásom előtt egy héttel találkoztam Szolnokon Szőcs Gézával, az RMDSZ főtitkárával, és megkérdeztem, miért hagyják lehurrogni és kifütyülni magukat a parlamentben. Azt mondta, az a parlament (is?) tiszta opjerett, ha egyszer lesz ideje megírni, hát Ilf és Petrov elbújhat mellette. Úgy látszik, Gézáéknak elegük lett a „műfajból”... Nem, nem keresem meg a barátokat, szuggerálom magam... Bár egy kivételt tehetnék, ez még nem sérti az elvet. És még egyet muszáj..., no de többet tényleg nem. Megkerestem az egyetemi tanár orvosbarátomat és azt a munkáscsaládot, akiknek eléggé belemásztam az életükbe. Helyes volt- e engedni az érzelmeknek? - most sem tudja komád, Lajos
