Új Néplap, 1990. október (1. évfolyam, 149-174. szám)
1990-10-21 / 167. szám
8 IRODALOM — MŰVÉSZET, AZ ! A Fogalmazvány, melyet salát feljegyzése szerint Bibó István 1956. október 27-29-e között vetett papírra, a közelmúltban. Különbség című kötetben látott napvilágot, a Bethlen Gábor Könyvkiadó gondozásában. Benne a magyarforradalom további helyes útjához nélkülözhetetlen elvi tisztázást kísérli meg. Sqjnos, az a rész, amelyből az alábbi sorokat vettük, a második csak töredékben maradt meg - erre utal az alcím -, de így is jól tükrözi Bibó gondolkodásának irányait, elveinek máig ható érvényességét. Bibó István: Fogalmazvány II. (Töredék) 6. Az állam nem merő erőszakszervezet, a modem európai állam pedig csak egészen kis részben az. Másfélezer éves görög- római előkészítés után, másfélezer éves keresztény társadalomszervezési munka alapján a háromszáz éves modem újkori alkotmányos állam fejlődése az államot túlnyomó részben erkölcsi személyiséggé tette, mely most azon a ponton van, hogy hatalomkoncentrációból fokozatosan átalakul a tárgyilagos szak- szolgálatok szervezetévé. Négy évtizedes marxista-leninistasztálinista gyakorlatnak sikerült ezt a háromezer éves kultúrfejlő- dést megfordítani és az államot ismét emberséget, adott szót, kölcsönösséget nem ismerő dú- vaddá tenni. A legsürgősebb feladat ennek a dúvad-államnak minden megnyilvánulását felszámolni. Elég volt ebből az ostobaságból, mely burzsoá specialitásoknak nyilvánította a szabadság történetileg kialakult technikai biztosítékait, melyek hosszú időre visszanyúló történeti fejlődés eredményei, s melyeknél jobbat eddig senki nem talált, a népképviseleti alkotmányt, a szabad választásokat, a közigazgatás bírói ellenőrzését, az államhatalmak elválasztását, a szólás- és sajtószabadságot. 7. A szabadság nem relatív fogalom, s nem egyik vagy másik csoportnak a szabadsága valamely másik rovására, hanem abszolút érték. Egyik ember és egyik csoport szabadsága nem csökkenti, hanem növeli és biztosítja a többiét: az a szabadság, mely mások rabságán nyugszik, nem szabadság, hanem egyszerű hatalmi túlsúly; ezekkel történt a szabadság nevében minden visszaélés; ilyenféle álszabadság a jobbágyok bőrére érvényesülő nemesi szabadság, a munkások bőrére érvényesülő korlátlan gazdasági szabadság és ilyen a maga belügyeibe való beavatkozást nagy hangon kikérő zsarnokság ún. szuverenitása is. A szabadság mind teljesebbé tétele és technikai intézményekben való megerősítése az európai társadalom és államfejlődés legbelsőbb tartalma és legnagyobb eredménye. Egyesek hatalmi túlsúlyának, az egyoldalú hatalomkoncentrációnak addig feltalált egyetlen hatékony ellenszere a hatalmak ún. elválasztása s az ezek alapján kialakult újkori szabadságintézmények. 8. A magántulajdon, mint minden emberi rendelkezési lehetőség, lehet a szabadság formája, és lehet az elnyomás és kizsákmányolás eszköze. Ha más ember feletti rendelkezést, ellenőrzést és ellenállás nélküli rendelkezést jelent, akkor az elnyomás és kizsákmányolás egyik formája. Mint rabszolgaság az elnyomás egyik legrosz- szabb formája, egyéb formában azonban lényegesen kisebb jelentőségű és kisebb veszélyű, mint a korlátlan politikai hatalomból, a zsarnokságból fakadó elnyomás, A kapitalizmus nem a legfőbb és egyetlen ellensége a modem társadalomfejlődésnek, hanem csupán annyiban az, amennyiben zsarnokságra, elnyomásra és kizsákmányolásra ad lehetőséget. Az elnyomás legveszélyesebb formája azonban nem a gazdasági, hanem a politikai, mert a gazdasági elnyomás ellen lehet a politikai szabadság fegyverével küzdeni, de a politikai zsarnokság magában foglaja a gazdaságit is, mert egyrészt közvetlen politikai és korlátlanul ki tudja fosztani a lakosságot, másrészt szükségképpen olyan bürokráciát telepít az országra, mely nyomasztóbb gazdasági teher minden magántulajdoni kizsákmányolásnál. Egy olyan forradalom tehát, mely a magántulajdoni kizsákmányolás megszüntetése érdekében korlátlan politikai zsarnokságot vezet be, hasonlatos ahhoz a mesebeli ostobához, aki baltával ütötte agyon az alvó ember homlokán az annak vérét szívó szúnyogot. A kapitalizmus, abban a részében, amelyben a szabad vállalkozás rendszerét jelenti, az egyik hatásos mozgatója az ember technikai haladásának, s ma annyiszor bejelentett összeomlása és szétrohadása sokadik évtizedében, több vitalitást mutat, mint bármely világmegváltó zsarnokság. A kapitalizmus alapvető baja nem a szabad vállalkozás rendszere, hanem a birtokviszonyoknak - nem kis részben, így a nagybirtok vonatkozásában, kapitalizmus előttről származó - igazságtalansága, vagyis az, hogy a szabad vállalkozás lehetősége eredendően csak a társadalom egy kis része számára áll fenn. A kapitalizmus-ellenes forradalomnak fő feladata nem a szabad vállalkozás rendszerének a megsemmisítése, hanem a birtokviszonyok igazságtalanságának a megszüntetése. A nyugati országok a politikai konszolidálódásnak és a gazdaságnak oly fokán állanak, hogy a birtokviszonyok igazságtalanságának megszüntetését állandóan elodázzák, illetőleg nagyon lassú fokozatos folyamattá tehetik. Viszont gyarmati és félgyarmati országokra a nyugati országok behatása rendkívül kártékony, mert az ott meglévő birtokviszonyokat stabilizálja és a jólétet nagyobb jólétté, a nyomort nagyobb nyomorrá teszi. Ezért gyarmati és félgyarmati országok szabad fejlődése nem indulhat meg nagyméretű nagybirtok - és nagytőke-kisajátítások nélkül. Ezt a kisajátítást a bolsevizmus végrehajtotta. Az ár, amit fizettünk érte, nem volt vele arányban, de ha egyszer megtörtént, fontos vívmánynak kell tekinteni, és meg kell védenünk, illetőleg az ipari üzemek vonatkozásában a kisajátított nagyüzemeket bürokratikus állami tulajdonból munkásközösségi tulajdonná kell tenni. Ugyanakkor azonban minden ember számára egyenlő feltételek mellett meg kellene indítani a szabad vállalkozás-rendszer lehetőségét is, mint ami egyetlen hatékony eszköze az egész lakosság komoly gazdasági prosperitásának és az egész társadalom gyors meggazdagodásának. A szabad vállalkozás lehetőségét és a nagyüzemek munkás-közösségi tulajdonát, mely a kapitalizmus és szocializmus dogmatikus ellentétében kizárja egymást, két intézmény révén lehet egyszerűen összeegyeztetni: az egyik a szövetkezetek rendszere, melyek szabad vállalkozásokként indulhatnak, a másik, a szabad egyéni vállalkozás pedig abban az arányban, amilyen arányban megszilárdul, bürokratizálódik, személyes teljesítményből közösségi-üzemmé válik, abban az arányban nőjenek bele a munkások annak tu- lajdonába, olymódon, hogy meghatározott idő, 30 vagy 50 év alatt nőjenek bele az üzem dolgozói az üzemi demokráciába, az üzemi nyereségrészesedésbe és végül a közösségi tulajdonba. Ezzel párhuzamosan az alapító tulajdonos előbb vállalatvezetővé, majd utódaiban egy bizonyos meghatározott időn át járadékossá alakul. A fejlődésnek ezek a formái a kapitalizmus burka alatt lényegében ugyanilyen irányban fejlődnek, s a legnagyobb esztelenség ezeket a nyugati fejlődési formákat csak azért tudomásul nem venni, mert nem kapcsolódnak falrengető forradalmisággal, politikai hatalom megdöntésével és világ- megváltó zsarnoksággal. Ezeknek az új formáknak a kikísérletezésével és kialakításával a félgyarmati gazdasági állapoton átment kelet-európai országok, közöttük is elsősorban a nyugati kultúrkörbe ezer éve beletartozó Lengyelország, Csehszlovákia és Magyarország világjelentőségű példát mutathatnak a gyarmati országoknak, azok szabad fejlődésének, amelyekre, mint mondottuk, a közvetlen nyugati behatás és példa sok vonatkozásban kártékony és mérgező hatású. 9. A szocializmus és a kommunizmus - vagyis a termelőerők köztulajdonba vétele - ezek szerint nem a jövő tökéletes társadalmának a szükségszerű formája, hanem az ember gazdasági fel- szabadulásának az egyik, de nem egyetlen formája, melyet ha kizárólagos formaként erőltetünk, könnyen és gyorsan zsarnokságba megy át. Az a hit és meggyőződés, hogy végsőleg minden szabad fejlődés szövetkezéses, közösségi, szocialista formákba torkollik, egy komoly és figyelemre méltó irányzata vagy pártja lehet a szabadon fejlődő társadalomnak, de ennek igazolása egy hosszabb történelmi-társadalomfejlődési folyamat végén következhetik csak be, s addig minden szocialista vívmánynak, reformnak csakis annyi értelme és jogosultsága van, amennyiben a szabadságot ott, akkor és azonnal és hatékonyan fokozza. Még kevésbé alkalmas a szocializmus jelszava arra, hogy akár szellemi alkotások értékének, akár erkölcsi cselekedetek helyességén^ mértéke legyen: ezek mértéke a szabadság irányában való többezer éves fokozatos, de biztos fejlődése jegyében nem lehet más, mint a szellemi alkotás világában az alkotó személyiségnek a közösségi elfogadás szűrőjén való áthaladása, erkölcsi téren pedig a személyes felelősségnek a közösségi ellenőrzésen való átszűrődése. Minden alkotás és minden erkölcs eredendően individualista, mert csak a személyiség a hordozója és a létrehozója, és eredendően közösségi, mert csak a közösség lehet a megőrzője és hitelesítője. Ez így volt, mielőtt szocializmus egyáltalán lett volna és így lesz akkor is, amikor a szocializmus már rég nem lesz sem probléma, sem program. Külön szocialista művészetről, alkotásról, irodalomról és külön szocialista erkölcsről beszélni tehát barbárság és értelmetlenség. 10. A kultúra lényege, akár az emberi munka technikájáról, akár a szellemi alkotásokról, akár az emberi társadalmak politikai együttélés technikájáról van szó, sohasem valami ideológiai program végrehajtása, hanem mindig a valóság valamely szakaszának a gondos részlet- munkán, eddig elért eredmények hagyománytisztelő átvételén, a valóság visszahatásának az alázatos elfogadásán és a gondos kitapogatásán, a próba és tévedés technikáján alapszik. Különösen az európai kultúrának hatalmas értéke az, hogy évszázadok óta kialakította a szakmai, alkotó, szervező, nevelő munka végzőinek az öntudatos csoportjait, akik a maguk művészetének fogásait, belső törvényszerűségét és szakmájuk függetlenségét féltékenyen őrzik minden hatalmi behatással és paranccsal szemben. Ennek a mélyen realista, valóságtisztelő szakmai öntudatnak, mely egyaránt megvan a földszerető parasztban, remeklő kézművesben, modern szakmunkásban, független bíróban, szenvedélyes pedagógusban, egyetemi önkormányzatban, alkotóművészben, tudósban és feltalálóban, két halálos ellensége van: a hatalmi téboly és az eszméiben megveszekedett dogma- tizmus. A legborzasztóbb történelmi monstrumok azok, melyek e kettő perverz nászából születnek. Az a gondolat, hogy termelő munka, szellemi alkotás, bíráskodás, általános és felső oktatás mind nem más, mint "éles fegyver" ilyen vagy amolyan érdekharcban, teljességgel a megszervezett tudás-átadás technikáját és hagyományait ássa alá, valójában az emberi kultúra alapszerkezetét rombolja szét. A burzsoá-proletár ellentét kiéleződése nyilvánvalóan az egyik legjellemzőbb vonása a kapitalista fejlődésnek. A mar- xizmus-leninizmus ezt a fejlődést rendkívül fontos és pozitív dolognak értékeli, bár ugyanakkor aláhúzza az egész folyamat rendkívüli embertelenségét, de nem győzi hangoztatni, hogy ez milyen fontos, pozitív és a fejlődést előrevivő valami, mert hiszen ez hozza létre az egységes kisemmizett proletárosztályt, mely azután képes a kapitalizmust niegdönteni. A társadalomtörténet folyamán a kizsákmányolásnak sok formája létezett, azonban a rabszolgaságtól eltekintve ritkán vált ilyen élesen ketté a termelő- eszközök birtoka azok használatától; a haszna azok munkájától. A történelem egész folyamán azok, akik a termelő eszközöket használták és munkálták, egyben azokat többé-kevésbé birtokolták is, s természetszerűen ez a dolgok normális és emberséges rendje. Ebből azonban az következik, hogy a marxizmus-leninizmus ádáz haraggal fordul minden kísérlet ellen, mely ezen az embertelen helyzeten a kiéleződés teljében elkövetkező végső helyzeten a leszámolás előtt enyhíteni mert. Ennek a kiéleződésnek a jegyében a marxizmus-leninizmus a bérmunkás-proletár, a birtoktalan bérmunkás abnormális helyzetét tekinti normálisnak s a birtokot tényleges munkával egyesítő, rétegeket, parasztokat, kisiparosokat, kiskereskedőket, szövetkezeteket hibrid, felemás, a fejlődés alacsonyabb fokán álló képződményeknek. Ennek a fejetetejére állított beállításnak az a következménye azután, hogy a proletárforradalom után az egyik legfőbb feladata, hogy az egész társadalmat a bérmunkás-proletariátus embertelen helyzetének a sémájára kell átalakítani, főleg pedig a legnagyobb hibridet, az - egyszerre birtokos és kizsákmányolt - parasztságot. Amennyire tehát alkalmas a bérmunkás-prolétariá- tus arra, hogy helyzetén a kapitalizmus embertelenségét lemérjük s a kapitalizmus elleni harc döntő tényezőjének tekintsük, annyira nem alkalmas arra, hogy az emberhez méltó, az egész társadalomnak mintául szolgáló életforma kialakítását tőle várjuk. A parasztság döntő kérdés a gyarmati országokban, ahol a parasztság gazdasági feltételeinek teljes a felzavarása. Ugyanakkor pedig a parasztság teljes helyzetén mérhető le legjobban a bolsevista parasztprogram csődje. Elsősorban tehát a parasztság vonatkozásában kell kidolgozni a kizsákmányolásmentes társadalmi és jogi szervezetnek azokat a formáit, melyek nem merő kollektivizáláson és nem is merő szabad gazdasági versenyen alapulnak. A parasztság - mint egyszerre birtokos és kizsákmányolt, tehát a marxizmus-leninizmus szempontjából "hibrid", "felemás" társadalmi képződmény, a központi, a legfőbb botrányköve a marxista-leninista társadalmi szemléletnek és társadalmi programnak. A bolsevizmus több kegyetlenséget fejtett ki és több vért ontott a parasztság elleni harcban, mint az ellenforradalom elleni polgárháborúban, csak azért, hogy ezt az emberfajtát, mely puszta létezésével tüske volt, és bizonyítéka volt az egész ideológia elégtelen és irreális voltának, belekényszerítse a maga sémájának a Prokrustes-ágyá- ba. Lenin legnagyobb taktikai teljesítménye volt az a program, melynek lényege először a parasztság megnyerése a földreformmal, azután széttagolása a marxista-leninista osztály-séma szerint, amit azután bekoronázott a Sztálin által végrehajtott kollektivizálási program. A forradalmi parasztradikális mozgalmakhoz való viszony éppen ezért a legjellemzőbb és legtragikusabb fejezete a mar- xizmus-leninizmus-sztálinizm us ideológiájának és taktikájának. Szegény lesajnált, forrófejű, idealista, naív, utópista, taktika nélküli, céljaikat taktikának alárendelni nem tudó narodnyi- kok, eszerek, népi írók, akik mindig valami emberit akartak: kollektivizálni akartak ott, ahol a parasztság erre hajlott, és szabad gazdaságot akartak, ahol a parasztság ezt akarta, ahelyett, hogy azt tették volna, amit a séma előírt, tekintet nélkül a parasztság kívánságára. A bolsevizmus legnagyobb taktikai sikereit mindig azzal aratta, hogy az ő programjaik szelét fogta a vitorlájába, s mikor azután ez a szél megerősítette őket hatalmukban, akkor ezeket az úti társakat kilökte a hajóból, hajófenékre vagy víz alá nyomta: nevetségessé tette, prostituálta, bérenc-feladatokra szorította. 1956. október 27-29. Simon Ferenc: Klára Szalay Ferenc: Ég a tarló A vásárhelyi őszi tárlat anyagából
