Új Néplap, 1990. október (1. évfolyam, 149-174. szám)

1990-10-01 / 149. szám

12 1990. OKTÓBER 1. Ma már nyilvánvaló: bűn volt a fúzió Halálfutás Rekviem egy fiúért A letűnt politikai rendszer miért éppen a magyar sportot ne tette volna tönkre, amikor szétzilálta gazda­sági életünket, s „átrendezte” emberi viszonylatainkat. A vezetés magas ré­gióiban megszületett, elvonatkoztatott döntések, melyeknek a való élethez semmi közük nem volt, mára hozták meg „termésüket”. így a magyar lab­darúgás teljes csődjét, azt a kudarcso­rozatot, melynek révén Európa nevet­ség tárgyaivá váltunk. Szolnok város évtizedes labdarúgó­hagyományait taglaltuk az előző soro­zatunkban. Szó esett a Járműjavító ha­gyományairól, arról az üzemről, amely a vasúthoz kapcsolódó szerepével a múlt században azt a technológiát kép­viselte, amit napjainkban mondjuk a számítógépipar vagy az űrkutatás. Eb­ből az infrastruktúrából nőtt ki aztán az a sport, melynek egyenes következ­ménye volt az NB I-es csapat, korsza­kot jelentő történelmével. A megye- székhely egészséges rivalizálását biz­tosította a Szolnoki MTE megszületé­se, ahol is a város polgári elitje talált szórakozást, sportolási lehetőséget és kikapcsolódást. A Járműjavító mun­kásbázisa és az 1957 után értelmiségi­ekre épülő MTE a tűz és a víz volt év­tizedeken át Nem, nem emberi ellen­ségeskedés tűzfészkévé vált a két klub - inkább az „én majd megmutatom” szellem tüzelte mind a piros-feketéket, mind a kék-fehéreket. Ezt ma már saj­nos világosan látjuk, de kevesen vol­tak azok, akiket ne kábított volna el az egyesülés évében, 1979-ben kifejtett pártdemagógia, amely arra apellált, hogy az erők összevonása révén lehet csak továbblépni a sportéletben is. Hogy honnan pattant ki ez az „isteni szikra”? Gyaníthatóan az akkori első titkár, a KISZ KB-ban nevelkedett, semmihez különösebben nem értő, így mindenre alkalmas Andrikó Miklós agyából. Országszerte elindult a me­galomániás elképzelés megvalósítása: összevonni mindent, egyesületet, in­tegrálni kórházat, összegyúrni téeszt, falut, várost, aztán majd csak lesz va­lahogy. Ezt a központi elképzelést buzgón hajtotta végre az akkori me­gyei pártvezetés. A lebonyolítás pedig a beosztottak számára pofonegyszerű volt. Fenyvesi József, a városi tanács akkori elnöke szózatban fordult a nép­hez, melyben hosszasan taglalta a két klub összevonásának előnyeit - jólle­het gyakorlati tapasztalata nem volt ez ügyben. Ma sem vonható kétségbe az egykori labdarúgó, későbbi városveze­tő emberi tisztessége, ám sem ő, sem mi, akik ott bábáskodtunk a fúziónál, sajnos nem bizonyultunk prófétának. A Szolnoki MÁV MTE a legnépsze­rűbb sportágban, a labdarúgásban nem tudta realizálni a naivan hívő szurko­lók várakozását. A magyarázat kézen­fekvő: a MÁV elvesztette szurkolóbá­zisát, miközben az MTE is megvált legodaadóbb híveitől. De a két vonzó csapat mögött felsorakozó utánpótlás is elkallódott. Valamikor Szolnokon szinte utcák voltak képesek labdarúgó­csapatokat kiállítani. Ma három szak­osztály, a Szolnoki MÁV MTE, a Cu­korgyár és a Vegyiművek vette a vál­lára a labdarúgók nevelésének vala­mennyi terhét. 1954-ben például a me­gyei I. osztályú bajnokságban a követ­kező szolnoki csapatok kaptak helyt: a Szikra, a Légierő II., a Petőfi, a Kini­zsi, a Lokomotív D. és a Haladás ját­szott a megye első vonalában, de a második vonalban is ott volt a Dózsa és a Vörös Meteor. Megalakult aztán a Bástya és a Forgalom is: ennyi csapat, ennyi pálya, ennyi szurkoló, ennyi szimpatizáns és ennyi gyerek, aki a családi vagy más kapcsolatok révén ezeknél az egyesületeknél kereste meg az edzőt. A MÁV MTE mögé - érezte ám az utánpótlás hiányát a sportveze­tés! - sportiskolát szerveztek, amely úgy ahogy némi utánpótlást biztosított az első csapat számára. A rendszer V _______________ n em működött tökéletesen: ha kivettük volna belőle a kunhegyesi Szabó And­rást, aztán Munkácsi Józsefet és Tari Jánost, meg az azóta elhunyt Bubori Istvánt, a szakmunkások testnevelőjét, alighanem megnézhette volna magát a labdarúgó-szakosztály hátországa. Ma már erre a sportiskolára sincs pénz. Az iskolában meg valahogy nem divat a foci. Hát akkor tessék mondani, kinek kellene rúgni a labdát? Kikből válasz­szák ki a legügyesebb fickókat az edzők? Térjünk vissza a fúzióhoz. A Szolnoki MTE rendkívüli közgyűlését 1979. június 29-én a járási hivatal földszinti tárgyalótermében tartotta. Dr. Soós István, az egyesület elnöke ismertette, hogy a megyei pártbizott­ság indítványára előkészítő bizottság alakult a két egyesület fúziójának előkészítésére, amely három héten át végezte munkáját. Ezután felkért hoz­zászólók erősítették meg, minő bölcs logika szerint szerveződik majd az új klub. Mindössze egyetlen ellenvéle­mény volt, Kasznár Zoltáné, aki há­rom kérdést tett föl. 1. Miért zárták ki a nagyközönséget erről a küldöttköz­gyűlésről? 2. Miért vezették félre az embereket, hogy szó sincs fúzióról? 3. Miért nem történt időben tájékoztatás? Egyébként a felszólaló szerint a párto­ló tagok 40 százaléka nem kívánja tá­mogatni az új sportegyesületet. Az idő bebizonyította, hogy neki volt igaza. Ugyanebben az időpontban került sor a MÁV egyesületének küldöttköz­gyűlésére is, ahol ugyanígy történt a feloszlás kimondása, majd pedig az egyesülésről döntöttek egy formális összejövetelen. Cirádás szónoklatok hangzottak, szó esett itt kétezer pártoló tagról, az új egyesület 14 szakosztályá­nak közel ezerkétszáz sportolójáról, akik jobb körülmények között tudnak dolgozni, versenyezni, stb„ stb. A vég­eredmény közismert. A MÁV MTE vezetése ugyan a körülményekhez ké­pest eredményesen teszi a dolgát, hi­szen például az atléták minden idők legszebb eredményét érték el az idei szezonban. Ugyanígy tűnik fel egy- egy idényre valamelyik más szakosz­tály is: olykor a súlyemelők hallatnak magukról, máskor a kosárlabdázókra kell odafigyelni. Ám tartós, kiugró eredményre éppen a hiányzó hátország miatt nem képesek. Ami pedig a fut­ballt illeti, ebben a sportágban kifeje­zett visszaesésről kell szólni. A tiszali- geti műhelyben magára hagyva dolgo­zik a néhány edző, munkájukat egy- egy társadalmi aktíva segíti, de az a lá­zas nekibuzdulás, az a vezetői tennia- karás, amit a fúziókor ígértek bölcs ve­zéreink - bizony ennek nyoma sincs. Bármilyen furcsa, a sportban is a pri­vatizáció hozhat majd eredményt. El tudom képzelni, hogy egy-egy jól me­nő vállalkozó pénzt áldoz majd vala­melyik sportág felfuttatására, ha az ne­ki adókedvezményt vagy megfelelő reklámot jelent majd. Ugyanígy várha­tó, hogy a vállalkozók köre összefog majd teszem azt a szolnoki futball megmentésére. Az üzemek, kijelölt munkahelyek ma már nem tudnak nyereségükből adózni a sport számára. Szép korszaka volt az MTE-nek, amikor az elnöki tisztét a megyei tanács elnökhelyettese töltötte be, aki ízig-vérig sportember lévén, a maradvány összegekből juttatott a klub céljaira is. Ez az idő véget ért, mi­ként az is, hogy a szigorúan gazdálko­dó Járműjavító számolatlanul adja a forintokat a szakosztályok számára. Hogy mit hoz a jövő? Alighanem azt, amit az egészségügyben; a mamuttá integrált kórházat ismét szétszedik át­tekinthető intézményekké. Ugyanígy lesz talán újra tucatnyi labdarúgócsa­pata Szolnoknak. És mögötte az után­pótlás, és talán a szurkolók hada. Ha ezt megérjük, akkor talán a magyar fo­ci sem lesz mosolyt fakasztó intézmé­nye sportéletünknek. Palágyi Béla A hírek döbbenetesen rövidek és sem­mitmondóak tudnak lenni, általában nincs is igényünk, sem időnk mögéjük leskelőd- ni. Néha azért kivételt teszünk. Akárcsak most én... Hagyományos év eleji felmérő futás. Rövidtáv következik némi bemelegítés után. Feláll hét srác a rajtvonalhoz, szoká­sos izgalommal a mellkasukban, remegő lábakon. Már alig fémek a bőrükben, bár látszólag túl nagy tétje nincs a dolognak... Aztán jelez a testnevelő, s ők felpattannak. Elindulnak a hatvan méternyire meghúzott túlsó vonal felé. Elindulnak, de egy közü­lük már soha nem ér célba. Összeesik, ki­csit próbálkozik még megkapaszkodni az életben, ittmaradni közöttünk... azután meghal. Már semmi sem segít rajta. Ez egy múlt heti nap testnevelésórájának és Takács Endre, tizennégy éves szak­munkástanuló halálának rövid története. Egy kis emberke életéből az utolsó har­minc métere. Mert ő már csak egy fénykép, amit nagymamája minap kezembe nyo­mott. Mi, emberek mindig megrezzenünk a halál hírétől, s mikor egy fiatal élet törik ketté, az egyenesen megvisel bennünket. Magunkban hordjuk napokig, rág belül va­lami, maguk alá gyűrnek legvalódibb félel­meink. Ám vannak környezetünkben olya­nok, akikről nem vagyunk hajlandók felté­telezni halandóságukat, elmúlásuknak a le­hetőségét is megtagadjuk. Ha ilyeneket ra­gad el a buta halál, akkor tehetetlenné vá­lunk. Döbbenten magunkba roskadunk. ... Kockánként próbálom összerakni a fiú tizennégy éves személyiségét. Fura, hogy a halál milyen fontossá tette hirtelen számunkra ezt a legénykét. Túlságosan nem is célszerű megismernem őt, hiszen nem ez a feladatom. Az én dolgom már csak a puszta tényfeltárás, netán a szokásos kérdésfeltevés: ... Miért? ... S valahogy mégsem megy. Tudok már róla egy csomó dolgot, és szinte semmit. Félek, hogy véletlenül an­gyalt festek belőle, pedig nem szeretem az angyalokat.. Mondják, az a fajta srác volt, aki bőkezűen bánt jóságával, sugározta magából a segítőkészséget. Bolondja volt a gépeknek, velük álmodott, autószerelő akart lenni. Otthon csak úgy, maga örömé­re is tett-vett, zsebpénzét is maga kereste. A hazai autóversenyzők jelentős része - bár kevésbé köztudott - ma már önmagá­ból, pénzéből és saját menedzseléséből él. Ez akkor is így van, ha nevük után rendre ott szerepel egy-egy klub, hiszen valami­lyen “bejegyzés” csak-csak szükségeltetik a nyilvántartáshoz. Ennek a titkolt magá­nyosságnak immár nyűt útját választotta az idén a túrkevei Szabó Kálmán, válogatott autocrossversenyző, akivel a mostani évad frissen szerzett tapasztalatairól beszélget­tünk.- Kálmán, téged szinte minden Túrkevé­hez köt, hiszen közismert sportoló vagy, so­kan szorítanak érted a versenyeken. Miért lettél mégis hűtlen a városhoz, a sport - egyesülethez?- Ennek a magyarázatát kicsit korábbról kell kezdenem, pontosan 1985-től, amikor a TVSE színeiben hozzá láttam a crosso- záshoz. Akkor a klubnál Ratkai Sándor volt az első számú “pilóta”, érthetően ő kapta a legnagyobb mértékű támogatást.Én az első két szezont egy Wartburg-motorral húztam le a gárdában afféle kontrásként, s noha a másodosztályban autóztam nemzet­közi versenyre is kaptam meghívást. Ratkai Sokan ismerték, s most ezért sokaknak fog hiányozni is. Korához képest megtermett volt, mégsem lusta, állandóan mozgott. Szívpanaszai soha nem voltak, egyébként is ritkán betegeskedett. Volt testnevelő ta­nárait már csak azért is váratlanul érte a hír, mert Endre óráikon azt nyújtotta, amit kel­lett. Nem volt nyavalygós, nem panaszko­dott, hogy hamar kifullad. Osztálytársaival híresekké is váltak, amint egy kóbor per­cük akadt, rögtön jól érezték magukat, fút- károztak valami után, amit kineveztek lab­dának. így- még érthetetlenebb a fiú tragé­diája. A halál márpedig szívelégtelenség. Az igazi ok még nem ismert, a boncolás meg­történt, folyik a részletes szövettani elem­zés. Eszem ágában sincs, hogy bárkit a “vád­lottak padjára” ültessek, bár ebben az or­szágban van egy ilyen gyakorlat, hajtóva­dászat bűnbak után. Az embereket sokszor csak az tudja végleg megnyugtatni, ha ki­derül, valaki felelős, valaki tehet róla... Ezért nem csodálom, ha ilyen és hasonló esetekben mindenki megretten a nyilvános­ságtól. Az viszont érthetetlen számomra, miért zárkózott el a válaszadás elől Kocsis István, a 605. sz. szakmunkásképző nagy­hírű testnevelője, volt nehézatléta, az ifjú­sági válogatott egykori edzője. Igaz, keve­búcsúzása után jómagam következtem a rangnsorban, s egy Lada-motoros masiná­val kemény tanuló évek után sikerült baj­nokságot nyernem 1988-ban, s a Jószom­szédok Kupájában összesítésben egy har­madik helyet megszereznem. E sikerek bir­tokában úgy éreztem, itt az idő, amikor nemcsak a hazai, hanem a nemzetközi me­zőnyben is labdába kell rúgnom. így köve­teli a fejlődés, ha logikusan gondolkodunk.- 1989-ben viszont csak a hatodik helyen fejezted be a bajnokságot...- Sajnos így történt, mert az év elején egy olyan motorépítési tervbe fogtam, amelyet nem sikerült megvalósítanom, s három versenyem kapásból kárbaveszett. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy Túrkevén megcsappant a korábbi lelkese­dés, és a támogatás mértéke az előbbre lé­péshez már kevés volt. Ennek ellenére kö­szönöm Sallai Lászlónak, a GMV helyi üzemvezetőjének a sportállást, az egyesü­letnek amit tudni adott, röviden: - nincs ha­rag a válásért egyik fél részéről sem.- Hogyan fogtál hozzá az idei önállóság­hoz? set tudhatott Endréről. Első komolyabb ta­lálkozásukkor történt az eset Szigoráról vált ismertté diákjai körében, mégis szeret­ték óráit. Megértem, hogy roppant teher nehezedik rá, s már elege van a kíváncsis­kodókból, de ilyen helyzetekben mégis jobb, ha ő maga fedi fel a körülményeket, s nem hárítja azt másokra. Sokan hajlamosak alaptalan híresztelésekből összerakosgatni saját lehetséges verziójukat, s ez roppant veszélyessé válhat. Ilyenkor a szülők, a család is jogosan várna törődést, az okok igazi feltárását, viszont ez is elmaradt. Azért ideírom véglegesen is mindenki sze­me elé, ő, mint ember, s mint tanár is a sa­ját maximumát nyújtotta, a helyszínen lévő társával együtt. Felvetődik azonban a kérdés, lévén nem az első eset, megfelelő-e az iskolai orvosi vizsgálat, amely hivatott kiszűrni az egész­ségkárosult emberkéket? Hogyan fordulhat elő, hogy egy tizennégy éves korára meg­annyi szűrésen átesett fiúról már csak értel­metlen halála után derül ki, hogy szívelég­telenségben szenved? Elegendőek és meg- nyugtatóak-e a rutinszerűen végzett test­súly-, testmagasság- és vérnyomásméré­sek? Kinek és mire adnak ezek elfogadható választ? Adnak-e egyáltalán...?!- Sarkadi Istvánnal megalakítottuk a Független Autócross SE-t, én pedig szpon­zorok után néztem, hátha látnak fantáziát bennem. Kaptam pénzt a SZOTEV-től, a Hungária Biztosító szolnoki irodájától, va­lamint a Tiszántúli Autójavító Vállalattól. Emellett mostani klubunk egy teherautót üzemeltet, annak haszna kettőnk között fe­leződik. A harmadik pénzforrás a saját pénztárcám.- Nos, a bajnokság véget ért, ezúttal ne­gyedik lettél, ez sem látványos siker, ha őszinték vagyunk!- Nem is büszkélkedem vele, de az önál­lóság megteremtése cudar nehéz dolog, mint minden vállalkozás beindításában. Még most is egy Lada-motorra bíztam ma­gam, s hiába szereltem éjjel-nappal, bizony gyakran csődöt mondott. A néző csak any- nyit érzékel, hogy már megint motorhibája van ennek a fickónak, mit “görcsöl” egy rossz tragaccsal. Kulisszatitokként azért el­árulom, egy széria Lada 75 lóerős motorja van felspékelve nagyjából dupla teljesít­ményre, s a “csúcsra járatott” gép huzamo­sabb ideig nem bírhatja az óriási terhelést. Egyszerűen nem erre gyártották. Miskol­con például egy gyors rajtnál a lendkereket tartó csavarok egszerűen kiszakadtak tö- vestől, de sorolhatnám még a bosszantó hi­bákat.- Ezek után mit hozhat az 1991-es év?- Ha én meg a motor is megszakadunk, már nem tudok többet nyújtani, a minőségi ugrás lehetetlen. Mindenképpen egy nyu­gati erőforrás kell, és egy könnyített súlyú versenyautó. Úgy tűnik, lesznek komoly támogatóim, de erről még nem szeretnék nyilatkozni, csak ha nyélbe ütjük a dolgot Áz európa-bajnoki megmérettetésről nem akarok lemondani, miután arra a sorozatra készülök évek óta.- Úgy legyen, Kálmán, bár rezignálton tesszük hozzá: hiába pörögnek a motorok fülsiketítőén, isten malmai az autocrossban is lassan őrölnek... Lazányi József Técsi Zoltán Autocross Önállóság négy keréken

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents