Új Néplap, 1990. október (1. évfolyam, 149-174. szám)
1990-10-01 / 149. szám
12 1990. OKTÓBER 1. Ma már nyilvánvaló: bűn volt a fúzió Halálfutás Rekviem egy fiúért A letűnt politikai rendszer miért éppen a magyar sportot ne tette volna tönkre, amikor szétzilálta gazdasági életünket, s „átrendezte” emberi viszonylatainkat. A vezetés magas régióiban megszületett, elvonatkoztatott döntések, melyeknek a való élethez semmi közük nem volt, mára hozták meg „termésüket”. így a magyar labdarúgás teljes csődjét, azt a kudarcsorozatot, melynek révén Európa nevetség tárgyaivá váltunk. Szolnok város évtizedes labdarúgóhagyományait taglaltuk az előző sorozatunkban. Szó esett a Járműjavító hagyományairól, arról az üzemről, amely a vasúthoz kapcsolódó szerepével a múlt században azt a technológiát képviselte, amit napjainkban mondjuk a számítógépipar vagy az űrkutatás. Ebből az infrastruktúrából nőtt ki aztán az a sport, melynek egyenes következménye volt az NB I-es csapat, korszakot jelentő történelmével. A megye- székhely egészséges rivalizálását biztosította a Szolnoki MTE megszületése, ahol is a város polgári elitje talált szórakozást, sportolási lehetőséget és kikapcsolódást. A Járműjavító munkásbázisa és az 1957 után értelmiségiekre épülő MTE a tűz és a víz volt évtizedeken át Nem, nem emberi ellenségeskedés tűzfészkévé vált a két klub - inkább az „én majd megmutatom” szellem tüzelte mind a piros-feketéket, mind a kék-fehéreket. Ezt ma már sajnos világosan látjuk, de kevesen voltak azok, akiket ne kábított volna el az egyesülés évében, 1979-ben kifejtett pártdemagógia, amely arra apellált, hogy az erők összevonása révén lehet csak továbblépni a sportéletben is. Hogy honnan pattant ki ez az „isteni szikra”? Gyaníthatóan az akkori első titkár, a KISZ KB-ban nevelkedett, semmihez különösebben nem értő, így mindenre alkalmas Andrikó Miklós agyából. Országszerte elindult a megalomániás elképzelés megvalósítása: összevonni mindent, egyesületet, integrálni kórházat, összegyúrni téeszt, falut, várost, aztán majd csak lesz valahogy. Ezt a központi elképzelést buzgón hajtotta végre az akkori megyei pártvezetés. A lebonyolítás pedig a beosztottak számára pofonegyszerű volt. Fenyvesi József, a városi tanács akkori elnöke szózatban fordult a néphez, melyben hosszasan taglalta a két klub összevonásának előnyeit - jóllehet gyakorlati tapasztalata nem volt ez ügyben. Ma sem vonható kétségbe az egykori labdarúgó, későbbi városvezető emberi tisztessége, ám sem ő, sem mi, akik ott bábáskodtunk a fúziónál, sajnos nem bizonyultunk prófétának. A Szolnoki MÁV MTE a legnépszerűbb sportágban, a labdarúgásban nem tudta realizálni a naivan hívő szurkolók várakozását. A magyarázat kézenfekvő: a MÁV elvesztette szurkolóbázisát, miközben az MTE is megvált legodaadóbb híveitől. De a két vonzó csapat mögött felsorakozó utánpótlás is elkallódott. Valamikor Szolnokon szinte utcák voltak képesek labdarúgócsapatokat kiállítani. Ma három szakosztály, a Szolnoki MÁV MTE, a Cukorgyár és a Vegyiművek vette a vállára a labdarúgók nevelésének valamennyi terhét. 1954-ben például a megyei I. osztályú bajnokságban a következő szolnoki csapatok kaptak helyt: a Szikra, a Légierő II., a Petőfi, a Kinizsi, a Lokomotív D. és a Haladás játszott a megye első vonalában, de a második vonalban is ott volt a Dózsa és a Vörös Meteor. Megalakult aztán a Bástya és a Forgalom is: ennyi csapat, ennyi pálya, ennyi szurkoló, ennyi szimpatizáns és ennyi gyerek, aki a családi vagy más kapcsolatok révén ezeknél az egyesületeknél kereste meg az edzőt. A MÁV MTE mögé - érezte ám az utánpótlás hiányát a sportvezetés! - sportiskolát szerveztek, amely úgy ahogy némi utánpótlást biztosított az első csapat számára. A rendszer V _______________ n em működött tökéletesen: ha kivettük volna belőle a kunhegyesi Szabó Andrást, aztán Munkácsi Józsefet és Tari Jánost, meg az azóta elhunyt Bubori Istvánt, a szakmunkások testnevelőjét, alighanem megnézhette volna magát a labdarúgó-szakosztály hátországa. Ma már erre a sportiskolára sincs pénz. Az iskolában meg valahogy nem divat a foci. Hát akkor tessék mondani, kinek kellene rúgni a labdát? Kikből válaszszák ki a legügyesebb fickókat az edzők? Térjünk vissza a fúzióhoz. A Szolnoki MTE rendkívüli közgyűlését 1979. június 29-én a járási hivatal földszinti tárgyalótermében tartotta. Dr. Soós István, az egyesület elnöke ismertette, hogy a megyei pártbizottság indítványára előkészítő bizottság alakult a két egyesület fúziójának előkészítésére, amely három héten át végezte munkáját. Ezután felkért hozzászólók erősítették meg, minő bölcs logika szerint szerveződik majd az új klub. Mindössze egyetlen ellenvélemény volt, Kasznár Zoltáné, aki három kérdést tett föl. 1. Miért zárták ki a nagyközönséget erről a küldöttközgyűlésről? 2. Miért vezették félre az embereket, hogy szó sincs fúzióról? 3. Miért nem történt időben tájékoztatás? Egyébként a felszólaló szerint a pártoló tagok 40 százaléka nem kívánja támogatni az új sportegyesületet. Az idő bebizonyította, hogy neki volt igaza. Ugyanebben az időpontban került sor a MÁV egyesületének küldöttközgyűlésére is, ahol ugyanígy történt a feloszlás kimondása, majd pedig az egyesülésről döntöttek egy formális összejövetelen. Cirádás szónoklatok hangzottak, szó esett itt kétezer pártoló tagról, az új egyesület 14 szakosztályának közel ezerkétszáz sportolójáról, akik jobb körülmények között tudnak dolgozni, versenyezni, stb„ stb. A végeredmény közismert. A MÁV MTE vezetése ugyan a körülményekhez képest eredményesen teszi a dolgát, hiszen például az atléták minden idők legszebb eredményét érték el az idei szezonban. Ugyanígy tűnik fel egy- egy idényre valamelyik más szakosztály is: olykor a súlyemelők hallatnak magukról, máskor a kosárlabdázókra kell odafigyelni. Ám tartós, kiugró eredményre éppen a hiányzó hátország miatt nem képesek. Ami pedig a futballt illeti, ebben a sportágban kifejezett visszaesésről kell szólni. A tiszali- geti műhelyben magára hagyva dolgozik a néhány edző, munkájukat egy- egy társadalmi aktíva segíti, de az a lázas nekibuzdulás, az a vezetői tennia- karás, amit a fúziókor ígértek bölcs vezéreink - bizony ennek nyoma sincs. Bármilyen furcsa, a sportban is a privatizáció hozhat majd eredményt. El tudom képzelni, hogy egy-egy jól menő vállalkozó pénzt áldoz majd valamelyik sportág felfuttatására, ha az neki adókedvezményt vagy megfelelő reklámot jelent majd. Ugyanígy várható, hogy a vállalkozók köre összefog majd teszem azt a szolnoki futball megmentésére. Az üzemek, kijelölt munkahelyek ma már nem tudnak nyereségükből adózni a sport számára. Szép korszaka volt az MTE-nek, amikor az elnöki tisztét a megyei tanács elnökhelyettese töltötte be, aki ízig-vérig sportember lévén, a maradvány összegekből juttatott a klub céljaira is. Ez az idő véget ért, miként az is, hogy a szigorúan gazdálkodó Járműjavító számolatlanul adja a forintokat a szakosztályok számára. Hogy mit hoz a jövő? Alighanem azt, amit az egészségügyben; a mamuttá integrált kórházat ismét szétszedik áttekinthető intézményekké. Ugyanígy lesz talán újra tucatnyi labdarúgócsapata Szolnoknak. És mögötte az utánpótlás, és talán a szurkolók hada. Ha ezt megérjük, akkor talán a magyar foci sem lesz mosolyt fakasztó intézménye sportéletünknek. Palágyi Béla A hírek döbbenetesen rövidek és semmitmondóak tudnak lenni, általában nincs is igényünk, sem időnk mögéjük leskelőd- ni. Néha azért kivételt teszünk. Akárcsak most én... Hagyományos év eleji felmérő futás. Rövidtáv következik némi bemelegítés után. Feláll hét srác a rajtvonalhoz, szokásos izgalommal a mellkasukban, remegő lábakon. Már alig fémek a bőrükben, bár látszólag túl nagy tétje nincs a dolognak... Aztán jelez a testnevelő, s ők felpattannak. Elindulnak a hatvan méternyire meghúzott túlsó vonal felé. Elindulnak, de egy közülük már soha nem ér célba. Összeesik, kicsit próbálkozik még megkapaszkodni az életben, ittmaradni közöttünk... azután meghal. Már semmi sem segít rajta. Ez egy múlt heti nap testnevelésórájának és Takács Endre, tizennégy éves szakmunkástanuló halálának rövid története. Egy kis emberke életéből az utolsó harminc métere. Mert ő már csak egy fénykép, amit nagymamája minap kezembe nyomott. Mi, emberek mindig megrezzenünk a halál hírétől, s mikor egy fiatal élet törik ketté, az egyenesen megvisel bennünket. Magunkban hordjuk napokig, rág belül valami, maguk alá gyűrnek legvalódibb félelmeink. Ám vannak környezetünkben olyanok, akikről nem vagyunk hajlandók feltételezni halandóságukat, elmúlásuknak a lehetőségét is megtagadjuk. Ha ilyeneket ragad el a buta halál, akkor tehetetlenné válunk. Döbbenten magunkba roskadunk. ... Kockánként próbálom összerakni a fiú tizennégy éves személyiségét. Fura, hogy a halál milyen fontossá tette hirtelen számunkra ezt a legénykét. Túlságosan nem is célszerű megismernem őt, hiszen nem ez a feladatom. Az én dolgom már csak a puszta tényfeltárás, netán a szokásos kérdésfeltevés: ... Miért? ... S valahogy mégsem megy. Tudok már róla egy csomó dolgot, és szinte semmit. Félek, hogy véletlenül angyalt festek belőle, pedig nem szeretem az angyalokat.. Mondják, az a fajta srác volt, aki bőkezűen bánt jóságával, sugározta magából a segítőkészséget. Bolondja volt a gépeknek, velük álmodott, autószerelő akart lenni. Otthon csak úgy, maga örömére is tett-vett, zsebpénzét is maga kereste. A hazai autóversenyzők jelentős része - bár kevésbé köztudott - ma már önmagából, pénzéből és saját menedzseléséből él. Ez akkor is így van, ha nevük után rendre ott szerepel egy-egy klub, hiszen valamilyen “bejegyzés” csak-csak szükségeltetik a nyilvántartáshoz. Ennek a titkolt magányosságnak immár nyűt útját választotta az idén a túrkevei Szabó Kálmán, válogatott autocrossversenyző, akivel a mostani évad frissen szerzett tapasztalatairól beszélgettünk.- Kálmán, téged szinte minden Túrkevéhez köt, hiszen közismert sportoló vagy, sokan szorítanak érted a versenyeken. Miért lettél mégis hűtlen a városhoz, a sport - egyesülethez?- Ennek a magyarázatát kicsit korábbról kell kezdenem, pontosan 1985-től, amikor a TVSE színeiben hozzá láttam a crosso- záshoz. Akkor a klubnál Ratkai Sándor volt az első számú “pilóta”, érthetően ő kapta a legnagyobb mértékű támogatást.Én az első két szezont egy Wartburg-motorral húztam le a gárdában afféle kontrásként, s noha a másodosztályban autóztam nemzetközi versenyre is kaptam meghívást. Ratkai Sokan ismerték, s most ezért sokaknak fog hiányozni is. Korához képest megtermett volt, mégsem lusta, állandóan mozgott. Szívpanaszai soha nem voltak, egyébként is ritkán betegeskedett. Volt testnevelő tanárait már csak azért is váratlanul érte a hír, mert Endre óráikon azt nyújtotta, amit kellett. Nem volt nyavalygós, nem panaszkodott, hogy hamar kifullad. Osztálytársaival híresekké is váltak, amint egy kóbor percük akadt, rögtön jól érezték magukat, fút- károztak valami után, amit kineveztek labdának. így- még érthetetlenebb a fiú tragédiája. A halál márpedig szívelégtelenség. Az igazi ok még nem ismert, a boncolás megtörtént, folyik a részletes szövettani elemzés. Eszem ágában sincs, hogy bárkit a “vádlottak padjára” ültessek, bár ebben az országban van egy ilyen gyakorlat, hajtóvadászat bűnbak után. Az embereket sokszor csak az tudja végleg megnyugtatni, ha kiderül, valaki felelős, valaki tehet róla... Ezért nem csodálom, ha ilyen és hasonló esetekben mindenki megretten a nyilvánosságtól. Az viszont érthetetlen számomra, miért zárkózott el a válaszadás elől Kocsis István, a 605. sz. szakmunkásképző nagyhírű testnevelője, volt nehézatléta, az ifjúsági válogatott egykori edzője. Igaz, kevebúcsúzása után jómagam következtem a rangnsorban, s egy Lada-motoros masinával kemény tanuló évek után sikerült bajnokságot nyernem 1988-ban, s a Jószomszédok Kupájában összesítésben egy harmadik helyet megszereznem. E sikerek birtokában úgy éreztem, itt az idő, amikor nemcsak a hazai, hanem a nemzetközi mezőnyben is labdába kell rúgnom. így követeli a fejlődés, ha logikusan gondolkodunk.- 1989-ben viszont csak a hatodik helyen fejezted be a bajnokságot...- Sajnos így történt, mert az év elején egy olyan motorépítési tervbe fogtam, amelyet nem sikerült megvalósítanom, s három versenyem kapásból kárbaveszett. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy Túrkevén megcsappant a korábbi lelkesedés, és a támogatás mértéke az előbbre lépéshez már kevés volt. Ennek ellenére köszönöm Sallai Lászlónak, a GMV helyi üzemvezetőjének a sportállást, az egyesületnek amit tudni adott, röviden: - nincs harag a válásért egyik fél részéről sem.- Hogyan fogtál hozzá az idei önállósághoz? set tudhatott Endréről. Első komolyabb találkozásukkor történt az eset Szigoráról vált ismertté diákjai körében, mégis szerették óráit. Megértem, hogy roppant teher nehezedik rá, s már elege van a kíváncsiskodókból, de ilyen helyzetekben mégis jobb, ha ő maga fedi fel a körülményeket, s nem hárítja azt másokra. Sokan hajlamosak alaptalan híresztelésekből összerakosgatni saját lehetséges verziójukat, s ez roppant veszélyessé válhat. Ilyenkor a szülők, a család is jogosan várna törődést, az okok igazi feltárását, viszont ez is elmaradt. Azért ideírom véglegesen is mindenki szeme elé, ő, mint ember, s mint tanár is a saját maximumát nyújtotta, a helyszínen lévő társával együtt. Felvetődik azonban a kérdés, lévén nem az első eset, megfelelő-e az iskolai orvosi vizsgálat, amely hivatott kiszűrni az egészségkárosult emberkéket? Hogyan fordulhat elő, hogy egy tizennégy éves korára megannyi szűrésen átesett fiúról már csak értelmetlen halála után derül ki, hogy szívelégtelenségben szenved? Elegendőek és meg- nyugtatóak-e a rutinszerűen végzett testsúly-, testmagasság- és vérnyomásmérések? Kinek és mire adnak ezek elfogadható választ? Adnak-e egyáltalán...?!- Sarkadi Istvánnal megalakítottuk a Független Autócross SE-t, én pedig szponzorok után néztem, hátha látnak fantáziát bennem. Kaptam pénzt a SZOTEV-től, a Hungária Biztosító szolnoki irodájától, valamint a Tiszántúli Autójavító Vállalattól. Emellett mostani klubunk egy teherautót üzemeltet, annak haszna kettőnk között feleződik. A harmadik pénzforrás a saját pénztárcám.- Nos, a bajnokság véget ért, ezúttal negyedik lettél, ez sem látványos siker, ha őszinték vagyunk!- Nem is büszkélkedem vele, de az önállóság megteremtése cudar nehéz dolog, mint minden vállalkozás beindításában. Még most is egy Lada-motorra bíztam magam, s hiába szereltem éjjel-nappal, bizony gyakran csődöt mondott. A néző csak any- nyit érzékel, hogy már megint motorhibája van ennek a fickónak, mit “görcsöl” egy rossz tragaccsal. Kulisszatitokként azért elárulom, egy széria Lada 75 lóerős motorja van felspékelve nagyjából dupla teljesítményre, s a “csúcsra járatott” gép huzamosabb ideig nem bírhatja az óriási terhelést. Egyszerűen nem erre gyártották. Miskolcon például egy gyors rajtnál a lendkereket tartó csavarok egszerűen kiszakadtak tö- vestől, de sorolhatnám még a bosszantó hibákat.- Ezek után mit hozhat az 1991-es év?- Ha én meg a motor is megszakadunk, már nem tudok többet nyújtani, a minőségi ugrás lehetetlen. Mindenképpen egy nyugati erőforrás kell, és egy könnyített súlyú versenyautó. Úgy tűnik, lesznek komoly támogatóim, de erről még nem szeretnék nyilatkozni, csak ha nyélbe ütjük a dolgot Áz európa-bajnoki megmérettetésről nem akarok lemondani, miután arra a sorozatra készülök évek óta.- Úgy legyen, Kálmán, bár rezignálton tesszük hozzá: hiába pörögnek a motorok fülsiketítőén, isten malmai az autocrossban is lassan őrölnek... Lazányi József Técsi Zoltán Autocross Önállóság négy keréken